LFG.HU

HammerTimeCafe
al-dabaran
RPGCimkek
Berno óvatosan lépkedve szedte az öreg lépcsőfokokat. Ideje lenne már kicserélni ezt a rozoga tákolmányt – gondolta -, szerencsétlen talán még nálam is öregebb. De hát mikor lesz ennyi vendégem, hogy ezt meg is fizessem? A vékony, hajlott hátú fogadós feljebb emelte a lámpást, hogy láthassa a kilincset. Óvatosan bekopogott.
- Igen? – szólt ki tétován egy férfihang, mintha megzavarták volna összpontosításában.
- Ne haragudjon atyám, szolgálhatok bármivel? Esetleg egy kancsó bor?
- Az igen jól esne, köszönöm! – a férfi kellemes hangjából hála áradt.
- Rendben atyám, máris hozom! – a fogadós korát meghazudtolva, jókedvűen igyekezett visszafelé. Ne feledd Berno, sok kicsi sokra megy!
Bent, az egyszerűen berendezett tetőtéri szobában egy ifjú könyökölt a lámpások fényénél az asztalra, előtte nyitott bőrkötésű könyv. Gondolkozva babrált vörös félhosszú hajával, miközben pennájával is szórakozottan bíbelődött. Mögötte a falhoz támasztva egy kardhüvely, benne egyszerű markolatú karddal; mellette a ládára terítve nehéz sodronyruha, rajta fehér köpeny közepén egy színtiszta aranykörrel, akárcsak a piciny ablak alá támasztott pajzson. A lovag továbbra is elgondolkozva nézte az előtte fehérlő üres lapokat, végül döntött és tollát megmerítette a tintatartóban.
 
“P. sz. szerinti 3740. esztendő, hideg évszak, Kyel két párjának Akarat hava, harmadik nap.
 
Hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy könyvembe nem csak az útjaim során tapasztalt tudományos anyagot fogom lejegyezni, hanem afféle naplót is fogok vezetni, kezdetben olyan rendszerességgel, ahogy sikerül. Eddig idegenkedtem a naplóvezetés gondolatától, de belátom, hogy szükségem lesz rá, hogy rendszerezni tudjam gondolataimat. Az sem elhanyagolandó tényező, hogy a halál bármikor pajzsomon kopogtathat, s bár eddig idegenkedtem a vérontástól és kardom használatától, de a világon annyi ártó szándék mesterkedik nap, mint nap, hogy egyszer minden felelős embernek meg kell keményíteni szívét, és szembe kell néznie a sötétség és saját belső démonaival. Ha pedig esetleg odavesznék a homályban, akkor szeretném, hogy halálom ne legyen hiábavaló; hátra szeretném hagyni e könyvet az utókornak, hogy az általam látott és tapasztalt események Krad Atyám valamelyik rendházába épségben eljussanak. Úgyhogy Kedves Olvasó, ha rábukkansz könyvemre és ezeket a sorokat olvasod, kérlek térj be mihamarabb valamely aranykörrel övezett szentélybe vagy könyvtárba és add oda az ott serénykedő hozzáértők egyikének. Tetteddel jóságot cselekszel – a jósággal meg megmented a világot. Tégy tehát jóságot!”
 
Az ajtón újra kopogás, mögüle pedig fáradt pihegés hangja hallatszott. Berno kis színt erőltetett a hangjába.
- Meghoztam a bort, uram! – az ifjú lovag fölpattant az asztaltól és az ajtóhoz sietett.
- Ne fáradjon, innen átveszem – mondta előzékenyen. A fogadós szaporán lélegzett, de lelkesen állt vendége rendelkezésére.
- Jaj áldják meg a jótét lelkét az égiek! Hozhatok még valamit? Esetleg még olajt, mécsest?
- Nem köszönöm, igazán figyelmes, de jól megvagyok. – Berno lelkesedése nem csökkent.
- Ahogy az úr gondolja, ha bármi kell csak szóljon bátran! – az öreg kitipegett a szobából és újra újult erővel, mosolyogva ment le. Na, hát kutya legyek, ha ezek után nem ad borravalót! Szinte már érezte is a kezeiben a rezek simogató melegségét.
A lovag gyorsan visszaigyekezett az asztalhoz, töltött magának és újra felvette pennáját.
 
“Szóval elkezdem naplómat; kíváncsian várom mi lesz az eredménye. Mivel nem tudok szabadulni saját elmúlásom gondolatától, ezért az utókor számára lejegyezném – csak röviden – eddigi életem útját, származásomat, hogy a Kedves Olvasó egy kicsit megismerhessen, ha kedve tartja. Továbbá végtelenül hálás lennék, hogy esetleges elestem híre elérne családom felé is; ne vedd tolakodásnak Kedves Olvasó, ez lenne az utolsó kívánságom, nem terhellek többel.
Tehát rólam.
A nevem Talman Vermont, Lar-Dor-ban, a tudás fellegvárában születtem a Pyarron szerinti 3717. évben. Atyám, Abral Vermont szintén – ahogy családunkban hosszú generációk óta a férfiak mindig -, Krad felkent paplovagja, édesanyám, Jena az otthon melegségének fenntartásán fáradozik. Mint látható, sorsom eleve elrendeltetett, amit én nem bánok; a Vermontok vérében van a tudás iránt elkötelezettség és a szolgálat. Mellesleg nehéz az egyszerű halandónak közömbösnek maradnia a tudományok iránt egy olyan helyen, mint Lar-Dor!
Ifjúságom folyamatos tanulással telt már kiskoromban is, szorgosan szívtam magamba a tudást az iskola padjaiban és elhivatottan – bár kevésbé lelkesen – edzettem testem a lovagok mellett. Igen, jól olvasod Kedves Olvasó, kiskoromban már-már lázadtam a lovagi képzés ellen. Nem voltam meggyőződve a testi erőszak használatának helyességében, afféle ritkán szükséges rossznak tekintettem. Kezembe szívesebben simult egy puha bőrkötésű könyv simogató fedele, mint a kardok markolata, vagy a pajzsok pántja. Lelkesebben görnyedeztem a csöndes könyvtárakban a kódexek fölé, mint a merev acélvértek nehéz súlya alatt a zajos gyakorlótereken. Krad látja lelkemet, szívesebben lettem volna bohó ifjúként könyvtáros vagy tanító, mint paplovag. De apám hajthatatlan volt, nem engedett meg semmiféle önállóságot, lévén én voltam egyetlen gyermeke és természetesen szem előtt kellett tartanom a Vermont-fiak tradicionális pályaválasztását is - a hagyomány, az hagyomány.
 
A Vermontok sorsára visszatérve: családom egyik megmagyarázhatatlan, Krad által biztosított adománya, hogy a kegyelt férfiak mind rendelkeznek a bölcsek által csak Léleklenyomatként elnevezett képességgel – így én is. Tárgyakat megérintve azok az isteni akarattól függően mesélni kezdenek számunkra: olykor a hozzájuk kötődő erős érzelmeket; olykor látomások útján elmesélnek mindent, amit úgymond átéltek; de van, amikor csak benyomásokat juttatnak el hozzánk. Bámulatos adomány; Krad felkentje nem is kívánhatna többet ennél.
Idővel aztán kijelölt hivatásommal és atyámmal is megbékéltem. Felszentelésem napja életem addigi legboldogabbika volt és még aznap elkezdett dolgozni bennem a vágy, amiről az évek során mindig is álmodoztam: a vágy az idegen tájak és kultúrák megismerése iránt. A kirendelt kolostorom főpapja, a nagytudású Adso atya egyből izgalmas feladattal bízott meg; ahogy mondani szokták egyből bedobott a mélyvízbe. A messzi északra, Tiadlanba kellett eljutnom két társammal egy pecsétgyűrű nyomában. Mint kiderült megbízásom nem bizonyult rutinfeladatnak – a pecsétgyűrű egy bűnözői szervezet birtokába került, aki megneszelték, hogy olyasmit keresünk, ami náluk van. Csapdát állítottak és ránk támadtak; csak Kradnak köszönhető, hogy viszonylagos épségben megúsztuk és a gyűrűt is sikerült megkaparintanunk. Átestem a tűzkeresztségen.
A következő kalandom mély nyomot hagyott bennem. A minket istápoló Krad rendház bízott meg azzal, hogy az északi városállamok területén fekvő városból hozzak el egy tekercset az atya számára. Örömmel vágtam bele a feladatba, főleg, hogy ismét új környezet várt rám.
 
Bár tudtam volna, hogy mibe keveredek.
A tanácsnok, aki a tekercset birtokolta csak akkor volt hajlandó odaadni az ereklyét, ha a pillanatnyilag kormányzó zsarnok uralmát segítek megtörni. Az ilyen feladatok véleményem szerint jobban testhezállnak Dreina vagy Kyel felkentjei számára, de nem volt mit tennem: bele kellett mennem a komédiába. Mert komédia volt az, abban biztos vagyok! Összeesküvések, pálfordulások hosszú sora, tűzvészek, rajtaütések, betörések – csak pár szörnyűség, amiben részt kellett vennem. A legrosszabb pedig az, hogy nem én voltam az egyetlen, akit rászedtek. Alkalmi társammá vált az események sodrásában egy ilanori félelf vándor egy csodás ebbel, aki elhunyt barátját sietett megbosszulni ott, a Káosz Városában. A másik alak, aki társammá lett egy furcsa, zaklatott külsejű pocakos férfi volt Hergolból, a népére jellemző sajátos öltözékkel. Ha emlékezetem nem csal, ő rég látott édesapját jött felkutatni – remélem felmenője elmeállapotát nem kezdte ki a város kaotikus közege.
Az események teljesen összefolynak már így bő másfél esztendő távlatából, de hogy egész őszinte legyek, nem is kívánom felidézni azokat a zavaró emlékeket. Csak sodródtam. Sodródtam az eseményekkel, nem értettem már semmit és a szót nem szaporítva hitem alaposan megingott. Sikerült megszerezni a tekercset, de – szörnyű ilyet leírni – nem érte meg a fáradozást. Az irattal visszatértem a tiadlani rendházba, ahol számos hónapot töltöttem el, hogy visszanyerjem régi önmagamat. Severus atya, az apát rengeteget segített, nélküle nem is sikerült volna. Ugyan nem kérdeztem tőle, de remélem a bűntudata sem engedte, hogy az apátia mélységébe süllyedjek – ha már megbízott azzal a lélekpróbáló küldetéssel.
 
Felépülésem után újult erővel, de lelkemben nem szűnő kétellyel álltam újra szolgálatba. Severus hírt kapott egy ködös legendákban fellelhető városról, a kyr korabeli Zagoriáról. A város a legendák szerint az Idinal bércei alatt, a mai Rowon maremita városától délre, valahol az ősvadonban feküdt. Az apát szerint előkerült egy furcsa férfi is, aki megjárta a romokat, élve vissza is tért – és most újra a romok felé tart. Az expedíció igen hívogató volt számomra és az apát – talán lelkiismeretére hallgatva – engem küldött a romok feltérképezésére.
Döntésével életem legnagyobb élményéhez jutatott hozzá.
Az út a Sinemosi-tengeren indult egy furcsa, vízre épült városból. Sokan tartottak titkoltan vagy nyíltan a város felé, de az utazók nagy részére már nem emlékszem. Annál inkább öt alakra: egy titokzatos sötét csuklyás férfira, aki állandóan baljóslatú megjegyzéseket tett az utunk biztonságával kapcsolatban – hozzáteszem teljesen jogosan. Egy nagy, bő kabátot viselő fura szerzetre, akinek mindig akadt valami csodaszere ügyes szerkezetű ládájában bármilyen szóba kerülő nyavalyára – feltűnő érdeklődést mutatva a tehetősebb utasok felé. Egy angyali külsejű kislányra és az őt kísérő toroni férfira – róluk később -, valamint egy sérült szemű, tiszta lelkű nemesített ork kalandorra, aki maga is buzgó Krad hívőként a romokhoz igyekezett.
A hajóút, mint korábban már utaltam rá nem telt el eseménytelenül; gyilkosságok kezdődtek a hajón, mi több a kislányról is kiderült, hogy – le sem merem írni – maga Krad egyik angyala! Nehéz elhinni, de igaz: a kis cseppség nem evilágról származott, maga volt a tiszta romlatlanság, teste istenem kegyével volt telítve. A kalandorral megilletődötten álltunk és nem tudtunk mit szólni; sőt amikor fény derült arra, hogy maga is a romokhoz igyekezett valamiféle ősi hívásra felelve, szent kötelességgel fogadtuk meg, hogy eljuttatjuk a romokig, akár életünk árán is. A toroni erővel tartotta fogva a Küldöttet és többszöri felszólításra sem volt hajlandó elengedni, ezért nem hagyott más választást, levágtuk – pedig megadtuk a lehetőséget még ennek az alantas féregnek is, hogy békében távozhat. Mi több, kiderült, hogy a Küldött az északi Erigowban szállt le a mi létsíkunkra és onnan Toron hírhedt ügynökei ragadták magukkal, szintén az ősi várost keresve.
 
Végül kikötöttünk és elindultunk a romok felé. Utazásunk közben kénytelenek voltunk kitérőt tenni, mert vezetőnk, az utat már egyszer megjárt fura alak elcsatangolt egy közeli, elvarázsolt kastélyba, amit egy Vízimanó tartott uralma alatt – Kedves Olvasó, ne kérd, hogy leírjam ezeket a furcsa, de izgalmas lényeket; ha érdekel, bármelyik könyvtárban kimerítő leírásokat találsz róluk, hidd el, érdemes utánuk nézni! De térjünk a lényegre.
A romokhoz érve valóban elénk tárultak a több ezer éve elpusztult város lenyűgöző maradványai. Az épületeket alaposan kikezdték az Idő vasfogai – Kedves Olvasó, Zangoria romjairól található rajzaimat és feljegyzéseimet a kezedben tartott könyvecske lapjain megtalálhatod! -, de a lelet javát nem nekünk sikerült felfedezni. Megérkeztünk után Krad Küldötte a főtér maradványain található ősi térkapu felé sétált és anyagiasult testével aktiválta a kaput – majd nyomtalanul eltűnt. Döbbenetünk akkor fokozódott, mikor a kapuból egy rettegett toroni légió pár katonája lépett elő, mielőtt az végleg bezárult volna. A katonák zavara talán a miénknél is nagyobb volt; a kapu minden jel szerint súlyosan károsította elméjük épségét, ugyanis csapatunkat meglátva követhetetlen, szédületes sebességgel, fejvesztetten menekültek be az ősvadonba. Soha nem láttuk őket többé.
Zangoria körültekintő tanulmányozása után visszatértem Severus apáthoz és kimerítően beszámoltam tapasztalataimról. Lenyűgözve hallgatta a kalandjaimat, sebtében le is jegyeztette egy írnokkal részletes leírásaimat, lemásolták könyvemből az út alatt készített rajzaimat, jegyzeteimet. Mielőtt oly hosszú idő után végre hazatértem volna Lar-Dorba, elzarándokoltam Erigowba, a Küldött földreszállásának helyszínére. A helyszínen még a kiégett, ódon kolostornál is érezhető volt az isteni erők közreműködésének lenyomata. Megbabonázva álltam a fantasztikus esemény színhelyén; éreztem, valami megváltozott bennem. Korábbi lélekpróbáló küldetésem emlékét ez a friss élmény teljes mértékben elhomályosította. Itt vetkőztem le végleg gyermekkorom óta tartó erőszak ellenességemet. Félreértés ne essék, ezentúl nem fogok csak a harcnak élni, nyakló nélkül pusztítva az utamba kerülőket – de már korántsem viszolygok úgy kardom kirántásától, mint eddig. A Küldött védtelen ártatlansága, a toroni eltántoríthatatlansága és gátlástalansága rádöbbentett, hogy a diplomácia ritkábban célravezető, mint ahogy azt jóhiszeműen hinni akarom és egyben a világ is sötétebb, kegyetlenebb hely, mint ahogy gondoltam. Naivnak tűnhetek, de ezt nem tartom igaznak. Nem a létükkel, hanem a sötétség mértékével és a sötét lelkű emberek gyakorlatban megtapasztalható természetével nem voltam tisztában. Most már hiszem, hogy az ilyen elemek ellen az erőszak, sőt a gyilkosság sem tiltott – az Élet védelme érdekében.
 
Zarándoklatom után végre visszatértem Lar-Dorba, Adso atyához. Tetteim jutalmaként bármit kérhettem; én pedig egy egyszerű, világi felszerelést választottam: egy teljes sodronyvértezetet. Tudni kell rólam, hogy a Krad lovagok hagyományos fém félvértezetét sohasem szívleltem; utazáshoz nem kényelmes, sokáig tart le- illetve felcsatolni és pokoli súlyos. Mi több, eddigi összecsapásaim során a részletezett okok miatt sosem viseltem, mivel ezek váratlanul sodródtak elém az események hátterében megbúvó kusza szálak szövevényeként. Ezért kértem ezt a csekély ajándékot; könnyebb, kevésbé gátolja a szabad mozgást, hosszú időn keresztül viselhető, egyedül is felölthető. Atyám természetesen nem örült önkéntes változtatásomhoz hazatértemkor, de így is nagyon büszke volt tetteimre.
 
Ez lennék tehát én és eddigi kalandjaim röviden. Igyekeztem rövidre fogni, de pennám megszaladt, amit azért remélem Te, Kedves Olvasó nem bánsz.
 
Jelenleg egy egyszerű futár kiküldetésről visszafelé tartva ülök egy út menti fogadóban, kétnapi járóföldre Új-Pyarrontól. Újra hazafelé igyekszem, hogy felszerelésemet összeszedjem, ugyanis nagy útra készülök ismét. Északon kitört az újabb Zászlóháború; úgy érzem ott a helyem, hogy hitünk északi bástyáit és szövetségeseit segítsem a magam egyszerű módján a győzelem elérésében. Ha arra gondolok, hogy a Vörös Hadurak bukása esetén a Fekete Seregek azt a földet taposhatnák, ahol uram Küldötte alászállt – gyomrom és öklöm összeszorul. A hírek szerint a toroni csapatok már a Dwyll Unió területén állnak. Tiadlan kitart, ezért a dwoonok földjére megyek. Tennem kell valamit.”
 
Talman letette tollát. Felállt kissé megmozgatni elgémberedett tagjait, megdörzsölte elfáradt zöld szemeit. Odasétált az éjjeli szekrényre kikészített tálhoz, felfrissítette a hűs vízzel elgyötört arcát. A tál fölé támasztott tükörből egy jóképű, fáradt, de eltökélt ifjú férfi nézett vele farkasszemet. Levetkőzött, elfújta a mécseseket és leheveredett ágyára.
Gondolataiban újra maga előtt látta a kiégett kolostort, ahogy még elmúltában is pompásan tornyosult látogatói feje fölé. Újra a masszív épület bensőjében sétált; kezei a kormos falakra tapadva hallgatták a történeteket, amiknek az ódon templom csöndes tanúja volt a századok viharában.
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához