LFG.HU

al-dabaran
RPGCimkek
I.
 
Saniros mester izgatottan hessegette el pufók ujjaival a pimasz legyet, ami a feje körül cikázott. Nem ért rá vele foglalkozni, hiszen befutott a gálya, tele frissen fogott zsákmánnyal – egy rabszolga-kereskedő számára pedig a zsákmány kiválogatása mindig is olyan feladat, amit nem lehet másra bízni. Az irodája ablakából látta, amint flottája büszkesége, a Főnyeremény gyomrából rendezett sorokban özönlenek elő a vasra vert alakok, hogy a mólóra nyúló pallón át új életükbe csoszogjanak – és ez az út az ő irodáján keresztül vezet. Kedvenc hajójában még sosem csalódott, most is volt egy olyan érzése, hogy a rakomány sok pénzt fog a konyhára hozni. Sohasem fordult meg a fejében, hogy a befogott szerencsétlenek iránt éreznie kéne valamit; Hergol megtanítja az embert, hogy csak a saját életével és ügyes-bajos dolgaival foglalkozzon.
 
- 35 év körüli dzsad, Agra kikötőjében részegen belekötött a posztoló őreinkbe, úgyhogy biztos, ami biztos elhoztuk – darálta monoton hangon Jimúr, a Főnyeremény hórihorgas kapitánya a mellette álló megbilincselt, nagydarab, lehajtott fejű alakra célozva. Az asztal mögött ülő Saniros az állát vakargatva alaposan végigmérte a szerzeményt, majd unottan kiadta a parancsot.
- Aréna. Hátha tudnak kezdeni vele valamit. Következő! – a fegyveresek elvitték a dzsadot és a sorból egy újabb vasra vert lépett elő.
- 25 év körüli, feltehetőleg pyar férfi, valami deákféle. Rossz döntés volt, mikor egyedül belépett a forrini kuplerájunkba – mondta széles vigyorral Jimúr, már amennyire a pár darab, magányosan árválkodó barna fogával képes volt erre. Saniros felélénkülve hajolt előre.
- Hmm, na ez már valami, egy tanult darab. Kérdezzetek körül, hogy nem kell-e egy nevelő valamelyik nemesnek. Az ilyenekből mindig hiány van. Következő!
Az őrök egy alacsony, de zömök alakot ráncigáltak be. Nem volt ember és láthatóan fiatal volt még, de a rongyokon keresztül is látható volt erős fizikuma. A kölyök savószín szemei dühösen villogtak, vicsorrá torzult szájából éles alsó szemfogak kandikáltak ki. A fegyveresek alig bírták tartani a közrefogott, kapálódzó rabot.
- Ork vagy talán nemesített ork kölyök, Agrában bukkantunk rá, amint egy szemétdombon turkált, 3 legény kellett, hogy felcibáljuk a hajóra – próbálta Jimúr túlkiabálni a kölyök által csapott hangzavart.
A kereskedő érdeklődve felállt a székéből és odasétált az áruhoz – nem mindennap akad ilyen egzotikus portéka az ember keze alá, az ilyet érdemes alaposan szemügyre venni. Az álla felé nyúlt, hogy a fejét jobban szemügyre vehesse, de a kölyök a keze után kapott, Saniros még időben el tudta húzni a harapás elől. Gúnyosan mosolyogva intett az orknak, hogy ez nem jött be, de amaz nem adta fel és a mit sem sejtő kereskedőt szembe köpte. Saniros hátratántorgott a kölyök vigyorgása közepette és paprikavörös fejjel törölte ki ruhája ujjával a nyálat a szeméből, miközben az őrök megregulázták pár ökölcsapással a pimasz rabot.
- Eh, túlságosan vad, engedetlen, senkinek sem kell az ilyen! Sózzátok az arénának, jó lesz eledelnek, vagy gyakorlóbábúnak, pár réznél többet úgyse ér! – a fegyveresek már vonszolták volna el, de a kölyök nem hagyta magát. Nem írhatják őt csak úgy le ennyivel, megmutatja ennek a hájas senkinek, hogy milyen az, amikor megetetik valakivel a saját szemgolyóit! Nekifeszült, de az őrök kitartottak. Minden erejét összeszedve kirántotta jobb karját a fogásból és dühödten esett neki az egyik fogvatartójának, keresve a szabadulás lehetőségét. Az összes gyűlöletét, keserűségét rázúdítva ütötte, ráncigálta, rúgta a fegyverest, észre sem vette, hogy a bal alkarját egyre erősödő sercegő, kékes derengés veszi körül. A szobában tartózkodók riadtan vették észre a jelenést, az orkot kivéve, aki nem volt rest, vérben forgó szemekkel üvöltve próbálta torkon ragadni az őrt. Mielőtt elérhette volna, a kezét övező derengés egy vakító villanás kíséretében szétrobbant és a nyers energia cikázva szétcsapott, hátralökve a birkózó feleket és belemarva mindenkibe, aki a teremben tartózkodott.
Saniros megperzselt szakállal és ruhával állt talpra a füstben; a teremben égett hús és szőr szaga terjengett. A kölyök a földön ült és döbbenten meredt megégett baljára. Egyik őre eszméletlenül, felhólyagzott nyakkal feküdt a földön, társa tágra nyílt szemmel pislogott a mellén kissé megolvadt láncingjére. A többiek apróbb sérülésekkel, hasonlóan hitetlenkedő arccal meredtek az orkra. A csendet Saniros mester törte meg, mohón és elégedetten mosolyogva a még mindig tátott szájjal bámuló kölyökre.
- Szóljatok a Rendnek, hogy gyorsan küldjenek valakit! Olyan ajánlatom van a számukra, amire nem fognak nemet mondani…
 
II.
 
Pegg tágra nyílt szemekkel bámulta az új jövevényt. Matróz volt, már kölökkora óta – ami valljuk be, nem volt túl régen -, de ilyen lényt még sosem látott. Jó, ki ne hallott már orkokról, a mesék vad, csúf szereplőiről, hisz ő is ijedten bújt be a takaró alá gyerkőckorában, mikor apja mesélt róluk. De azok csak mesék, gyerekeknek valók, nem sok közük van a valósághoz.
Élőben látni egyet – nos az már egészen más.
Korántsem volt ijesztő – annyira -, ráadásul a Púpos Rico úgy hallotta, hogy nem is sima ork, hanem udvari vagy miféle. Bár ez korántsem biztos, a Púpos szavára nem mindig lehet adni, beszél az mindenfélét. A matróz tanácstalanul a hajó kapitányára pillantott, mintha tőle várna segítséget a döntéshez, de csalatkoznia kellett. A kapitányt szemmel láthatólag nem érdekelte a legénység új tagjának fizimiskája: – biztos volt már dolga ilyenekkel, gondolta – egyenes derékkal, rezzenéstelen arccal várta a pallón érkező alakot. Tisztelte az öreget, mert kipróbált tengeri medve volt, rendes, bár szigorú és nagyon rendmániás. Mindenesetre a legénység szerette, mert jó soruk volt és nem mindegyik hajóra jutott az ilyen Akbar-félékből.
 
Az érkező alak magas, széles vállú fickó volt, termetéhez tökéletesen passzolt a hergoliak tiszti egyenruhája. Az összképet csak a nem emberi vonásokat hordozó arca rontotta: savószín szeme, kissé hegyes füle, szürkés bőre és arcszőrzete valamint a szájából még csukott állapotban is kibukkanó két hegyes alsó szemfog érdekes elegyet alkotott öltözékével. Szemei a hajón látható arcokat fürkészték – milyen a tekintetük, mikor rá néznek.
Akbar kapitány hamar túltette magát a megjelenésén, vallotta, hogy mindenkit a tettei és nem külseje vagy származása alapján kell megítélni. Szimpatikus volt neki az alak, az ork szemében tükröződő eltökéltséget és rendíthetetlenséget fontos erénynek tartotta.
- Üdvözöllek a Sarkcsillag fedélzetén! Mi a neved, fiam? – tisztelgett Akbar.
- Ghorgaz. – a kapitány pár pillanatig várt, majd tekintete elkomorult.
- Nézd fiam, tudom, hogy most végeztél a Rendnél, de tegyük tisztába a dolgokat. Az én hajómon csak három szabály van: tartsd be a szabályzatot, hajtsd végre a parancsot és add meg a tiszteletet a feletteseidnek! Ha ez nincs, akkor nincs rend, ha nincs rend, akkor káosz van és ha káosz van, akkor nincs győzelem! Ha ezt nem tartod be, akkor magát Hergolt árulod el, és az árulókkal csak egyféleképpen szokás elbánni! Megértetted?!
- Igen…uram. – Ghorgaz szemei mintha egy leheletnyivel összeszűkültek volna.
- Nagyszerű. – enyhült meg egy kicsit a kapitány – Mondd csak fiam, tudsz bánni azzal ott, az öveden? – bökött az ork oldalán lógó tengerészszablyára.
- Csak annyira, amennyire a kiképzés során megtanítottak, uram.
- Értem… – Akbar egy pillanatnyi hatásszünet után folytatta – fiam, az embereimre élve van szükségem, az elődöd ezt elfelejtette. Hiába volt elsőrangú villámszóró, de lassú és csapnivaló volt a kézitusában – márpedig ez fontos, mert ezen a hajón ha harc van, akkor mindenki harcol…kivétel nélkül. – a kapitány jól megnyomta az utolsó két szót majd lassan végigmérte az orkot.
- Bizonyára tisztában vagy vele, hogy nem vagy egy apró legény és az ábrázatod is feltűnő, mi tagadás – Ghorgaz keze egy picit megremegett -. Ha kifogysz az erődből és közelharcra kerülne a sor akkor biztosra veszem, hogy ilyen külsővel hamar felkelted az ellenség figyelmét – akkor pedig lőttek neked. Célszerű lenne valami más eszközt találnunk a számodra. Nézzük…mennyire vagy erős? Elbírod-e azt ott? – bökött a kapitány egy állványon álló, több mint másfél láb hosszú nyílvetőre. – Szerintem igazán illene hozzád.
Ghorgaz odasétált és felvette a nyílpuskát. Nem volt könnyű, de nem esett nehezére forgatni, tetszett neki az erő, ami a szerkezetből sugárzott. Úgy érezte, már azzal nyer, ha ezt a majd 10 fontos szörnyet csak ráfogja az ellenségre. Pazarul is mutattak együtt. Akbar kapitány elégedetten nyugtázta a látottakat.
- Rendben fiam, pár napig várhatóan úgysem lesz dolgod, úgyhogy szokjad, gyakorolj – ez parancs!
- Igen, uram! – Ghorgaz talán most először mondta ki örömmel ezt a két szót együtt.
 
Pegg a látottak után újra visszagondolt az orkokról szóló mesékre és megfordult a fejében, hogy apja történeteinek lehet, hogy több köze van a valósághoz, mint ahogy azt gondolta volna.
 
III.
 
A dokkok felé tartó robosztus, egyenruhás alak hangosan csörtetett végig az utca macskakövein. Ghorgaz megszaporázta a lépteit, mert késésben volt és kevés kapitány tűri jól a pontatlanságot, főleg, ha ezt a legénység egy új tagja követi el.
Az orkot még mindig felháborította, hogy áthelyezték, pedig hősként kellett volna ünnepelniük. Három támadó kalózhajóból – lefordítva: olyan kalózok, akik nem Hergolnak dolgoznak – egyet a hullámsírba küldött, egyet megrongált annyira, hogy a lelassult hajót a Sarkcsillag katapultjai könnyedén elintézték és a harmadik hajó kapitányát lelőtte a csáklyázás után. A legénység harc nélkül megadta magát, szinte egyedül megnyerve így az ütközetet, igaz a cél érdekében annyi Italt fogyasztott el, hogy e dicsőség majdnem az életébe is került. Ennek ellenére a csata után Akbar kapitány keményen megrótta, hogy elhagyta a posztját, megszegte a parancsát, utasította az embereit – a villámmesterek különleges státuszt foglalnak el a hajók hierarchiájában; tisztnek minősülnek és felettük rangban csak az elsőtiszt és maga a kapitány áll, de a legénység egyetlen egy tagját sem utasíthatják semmire – és egyéni akcióival kockáztatta a csata végkimenetelét. Felmentette a szolgálat alól, amire Ghorgaz dühében kiütötte a kapitányt. Tettéért tizenöt korbácsütést és elzárást kapott, amíg vissza nem tértek Hergolba – igazán enyhe büntetés ahhoz képest, hogy mit követett el.
Visszatérve a Rendtől ugyan nem kapott további megrovást, de áthelyezték a Vaspöröly fedélzetére, egyenesen a flotta veszett hírű kapitánya, a hírhedt Barboda kezei alá – ez pedig a gyakorlatban a legsúlyosabb büntetések közé tartozott. Nagyon sok történet keringett a fickóról és a módszereiről, de Ghorgazt nem érdekelték a rémmesék. Még a Sarkcsillag cellájában gubbasztva rájött, hogy nem neki való ez az élet: mások által diktált szabályok, kötöttségek, alárendeltség, megfelelési kényszer; köszöni, de ő ebből nem kér. Sohasem tűrte, ha packáznak vele, és ez az érzés élete folyamán csak nőttön-nőtt.
Már kiért a rakpartra, mikor felharsant a kürtszó a közelből. Jobb lesz azért sietni, gondolta és futásnak eredt.
 
IV.
 
Az egyébként fürge vitorlás most lágyan, kényelmesen ringott a szélcsendben a narancsszínben pompázó víz felszínén. A lemenő Nap fénye, mint milliónyi kis táncoló bogár vagy apró halacska csillogott a víz felszínén. A hajón serénykedő alakok csöndben, meghitten nézték az eléjük táruló látványt. Hiába, minden tengerész, kezdve a part menti halásztól egészen a vérengző kalózig esküszik, hogy kevés szebb látvány van a naplementénél a nyílt tengeren. Ha az idő kegyes, ez a kincs minden nap végén megjutalmazza a tengeri medvéket – az idősebbek szerint csupán ezért is érdemes életben maradni. Ilyenkor az ember pár percre még akkor is nyugalmat talál, mikor súlyos terhek nyomják a vállát.
A kapitány a legénységhez hasonlóan a horizontot figyelte, azonban vállára nem nehezedett semmilyen teher, leszámítva nehéz nyílpuskáját. Habár ez volt az első parancsnoklása, nehéz bakancsával, kopott vászonnadrágjával, fekete tengerészkabátjával és a tengerész módra kötött fekete kendő fölé vett háromszögletű kalapjával úgy nézett ki, mint a kikötői mesék legendás kapitányai. Ghorgaz felemelve a fejét beleszagolt a levegőbe: nagy örömére ugyanazt a szagot érezte, mint egykor a Vaspöröly fedélzetén. A változás szagát.
 
A Barboda kapitányról szóló történetek egy része bizonyosan igaznak bizonyultak, átigazolt gorvikiként magával hozta hazája minden rossz szokását. Finoman szólva nem rajongott más rasszokért, szeszélyes hangulatingadozásainak hála – mesélik módszereit egykor rendszeresen alkalmazták rajta is, azóta lett ilyen – sokszor indokolatlanul bűntette legénysége tagjait. A korbácsolás, hajó alatt való áthúzás és viharban az orrvitorlához való kikötözés már-már mindennapos eseménynek számított. Ennek ellenére vagy épp mindezek miatt még sosem lázadtak fel ellene: a Vaspöröly hírhedten hatékony és félelmetes teknő hírében állt, köszönhetően a legénységének. Tagjai a kemény viszonyoknak köszönhetően vagy gyorsan beadták a kulcsot, vagy pedig kőkemény fickókká kupálódtak ki, akik gondolkodás nélkül teljesítenek bármilyen parancsot.
Ghorgaz mérhetetlen szerencséjére a kapitány egyáltalán nem szállt rá. Pedig bármelyik matróz a nyakát tette volna arra, hogy a gorviki a pokolba fogja hajszolni az orkot. Ebben bizonyosan közrejátszott az, hogy a hajó villámmestere a hajók egyik kulcsembere és ennélfogva valamennyire védett, ám Barboda nem volt az a fajta ember, aki általában az eszére hagyatkozott volna. Viszont tagadhatatlan tény, hogy a gorviki valamennyire szimpatikusnak találhatta a marcona alakot; talán pont a saját, igaz Ranagol által alaposan eltorzított tükörképét látta benne.
Ez az érzés azonban nem volt kölcsönös: Ghorgaz már az első pillanatban tudta, hogy neki itt nincsen maradása és sürgősen el kell húznia a csíkot, lehetőleg feltűnés nélkül. Tudta, mit akar: elérni, hogy a Vaspöröly minél előbb partot érjen – ehhez pedig szüksége lesz a kapitány segítségére…
A tragédia majd egy héttel indulás után következett be: Barbodát éjjel a matrózok felakasztva találták a hajó orránál himbálózva. A gyilkos(ok) egy az orrvitorla rúdjára erősített kötél végét a nyaka köré hurkolták, majd lelökték a hajóról – szörnyű, kapitányhoz méltatlan halál. Egy gyanúsított volt, egy újonc dzsad, akit a kapitány kénytelen volt állandóan fenyíteni, mert – a fajtájára jellemző módon – nem volt képes a munkáját rendesen ellátni. Tettét akkor ismerte be, amikor kihallgatás előtt – érezve, hogy szorul a hurok – magából kikelve, habzó szájjal rárontott egy késsel az elsőtisztre, aki kénytelen volt leszúrni őt. Testét a cápák közé vetették, a hajó pedig visszafordult Hergolba.
Dezertálása után Ghorgaz kalózhajóról kalózhajóra szegődött, de hamar híre ment a partvidéken, hogy feltűnt a kalózok között egy varázshasználó, aki kísértetiesen hasonló kunsztokat művel, mint Hergol magiszterei – páran mintha azt is tudni vélték volna, hogy valójában hergoli renegát…
 
Hergol tehát vérdíjat tűzött egykori kegyence fejére, így Ghorgaznak csak egy választása maradt – végleg el kell tűnnie a Gályák Tengeréről. Ő ezt persze élve képzelte el, ellenségei viszont nem feltétlenül ragaszkodtak ehhez, úgyhogy nem vesztegette az időt, kinézte magának a legbalekabb fosztogatókat, a hajójukra szegődött és megszabadult a kapitánytól – most pedig itt áll és bízik Antoh kegyében, hogy a hosszú szélcsend után végre megjön a szerencséje. Szimata szerint az Úrnő vele van – eső illatát hozza a gyér keleti szellő.
- Kormányos, fordulj el tíz fokkal dél felé – szólt a balján álló suhanchoz.
- Igenis, uram…ööö, az merre is van…? – Ghorgaz már korábban megfogadta, hogy a hajón nem fog tenni semmi elhamarkodottat, ezért nyugalmat erőltetett az arcára és olyan tanítóféle ábrázattal átnyúlt baljával a kormánykerékre, hogy a megfelelő irányba lökje azt.
Otis meredten nézte a kapitány kezét – a cikázó villámokat formáló tetoválás, amelynek folytatása beleveszett a kabátujj takarásába igencsak tetszett neki, elhatározta, hogy egyszer neki is lesz ilyenje. Habár nem rég voltak csak együtt, de hamar megkedvelte kapitányát, lenyűgözte a tapasztalata, stílusa és persze az, hogy kinevezte kormányossá. Ugyan most áll életében másodszor kormánykerék mögött – az első tegnap volt – és nem igazán tudta, hogy mit is kéne csinálnia, de nagyon tetszett neki a poszt.
- Kapitány uram…ha szabad tudni…akkor mi a terv? – kérdezte kissé vonakodva és félszegen a rettenthetetlen kormányos. Ghorgaz olyan arccal nézett rá, mint aki valami nagyon nagy titokba fogja most beavatni.
- Igen fiam, de a többieknek egyelőre egy szót se, úgy jobb a titok, ha minél kevesebben tudnak róla….esküszöl, hogy lakat lesz a szádon? – húzta fel szemöldökét az ork, mintha sorsdöntő pillanathoz érkezett volna az ifjú élete.
- Ó persze, uram, hallgatni fogok! – Otis nagyon eltökélten nézett. Ghorgaz mosolygott, de nem azért, amire a fiú gondolt.
- Nagy dobásra készülök. Ott csapunk le rájuk, ahol a legkevésbé számítanak. Edorlban! – vágta ki magát az ork. A fiú őszintén szólva többre számított.
- Edorlban? De miért?
- Ajh, hát még ennyit sem tudsz? – nézett megrovóan Otisra – Mindenhol árgus szemekkel figyelnek a kalózokra, máshol nem tudnánk nagyot szakítani, mert még egy ilyen tökös legénységgel és nagyszerű hajóval is elkapnának. Mit is mondtatok, mi is volt ez a hajó korábban? Halász? Ej, nem is rossz teknő! Na szóval egyedül Edorlban nem félnek a kalózoktól, mert csak gabonát szoktak szállítani – legalábbis a többség így tudja! Nekem viszont van egy biztos fülesem, miszerint az egyik szállítóhajó, a Sarkcsillag, valójában arannyal lesz megrakva. Azt is tudom ám, hogy honnan indul és merre tart! A legjobb pedig, hogy már az is megvan, hogy szerezzük meg a pénzt, bizony ám! Furfangos és bonyolult terv, nem tudom most elmagyarázni, de rövidre fogva: megtámadott halászoknak kiadva magunkat megközelítjük őket – a csalit befogják kapni, az biztos – és lecsapunk rájuk, amikor nem sejtenek semmit! Na mit szólsz hozzá?
- Hű, uram, ez nagyszerű ötlet! – Otis szeme csillogott a gyönyörtől.
- De psszt, ez titok, el ne mondd még a többieknek! Na menj, tegyétek be azokat a hordókat a raktérbe, mit keresnek azok egyáltalán itt kinn?! És kormányos! Tudod…ahogy megegyeztünk!
Otis bizalmasan bólintott, majd elfutott a hordókhoz. Nagyon boldog volt, hogy a kapitány megosztotta vele a titkot és tetszett neki a terv, nem látott benne hibát. Eddig is érezte a szíve mélyén, hogy a marcona külső mögött jótét lélek lapul, de most már végleg megbizonyosodott róla. Szinte látta maga előtt a fényes jövőt, ami az ork mellett várta és eltökélten látott hozzá a pakolásnak.
 
Ghorgaz végignézett a fedélzeten és elvigyorodott. Hálás volt a legénységének, mert nehéz mostanság olyanokat találni, akik nem hallottak még a vérdíjról. Csupa könnyen megtéveszthető kölyök és rumtól bűzlő öreg – keresve sem találhatott volna nagyobb balekokat. Már csak 3-4 napig kell játszania a szerepét, aztán partot érnek, ő pedig végleg lelép innen, jó messzire. Mindegy hogy hová, csak legyen ott tenger. A térkapuk csengő aranyakért állítólag még messze északra is el tudják az utazót repíteni. Apropó észak, úgy hallotta, hogy van ott egy hatalmas víz, ami sokszor akkora, mint a Gályák, tele hasas kereskedőhajóval, megrontandó szűzzel és sarcra váró várossal, egyszóval neki való hely, mondhatni maga a paradicsom – igen, pont ilyesmire van most szüksége.
Képzeletben elismerően vállon veregette a halászhajó építőit, gyors és megbízható kis ladiknak bizonyult eddig. Hirtelen nem is jutott eszébe, hogy mi is a neve a teknőnek, de rövid töprengés után végül csak beugrott.
Az ork újra elmosolyodott, majd visszarévedt a naplementébe és várta a megváltó szelet, hogy a Krákbontó folytathassa útját.
 
V.
 
- Te az nem ő ott? – bökte izgatottan oldalba cimboráját Wesp. A kelleténél kicsit erősebben, Csonkakezű majdnem az előtte piszmogó csaposra köpte a grogot. Az ital benntartásával küszködve még le sem teremthette a mellette ülő Wespet, mert az megint rákezdett.
- Ott, a bal sarokban, az asztalnál, a kártyázók között, aki a vöröskendős mellett ül. Nem ő az? – Csonkakezű ugyan nem ismerte a szót, de próbált diszkréten megfordulni, feleslegesen. A fülledt, tömött sinemosi tavernában a nyakát tekergető két matróz nem tűnt volna fel senkinek, a Wesp által emlegetett alak pedig a bárpulttól távol, négy társa körében ült. Csonkakezű jól rálátott a fickóra, még a kesztyűs baljában tartott kártyalapjai mögül is jól látszottak szájából kibukkanó hegyes alsó szemfogai, bár az egyikből mintha hiányzott volna egy nagyobb darab. Társával ellentétben Csonkakezű nyugodtan válaszolt.
- Egen, valszeg a Krákbontó az. – Wesp jó nagyot húzott a korsójából.
- Ej komám, ez a fickó aztán nem semmi! Cifra dolgok keringenek róla, a múltja pedig nagyon ködös, senki sem tudja biztosra, hogy honnan származik! – Csonkakezű vérbeli tengerészként érezte, hogy az este kellemes fordulatot vett és lelkesen társult be a mesélésbe.
- Én úgy hallottam, hogy a messzi délről érkezett.
- Lehet benne valami, furcsa népek élnek ott lenn, annyi szent! Egy cimborám szerint valami bosszú miatt jött ide.
- No, erről még nem hallottam! Úgy tudtam egy krákot követett idáig.
- Az se rossz, de bizony, bosszú van a háttérben, valami talavrai kalandor levágta a balját, még ott lent, a Krákbontó meg utánajött ide fel és elkapta a fickót. Azt mesélik, hogy most a balja abbitból van, azért hord mindig kesztyűt.
- Ja a talavrais részt én is hallottam, de a Pókhasú Gart szerint nem műkeze van: levágta a talavrai fickó balját és a saját csonkja helyére varrta!
- Húú ez nagyon kemény, hát ki is nézem belőle! Te, azt tudod-e, hogy miért hívják Krákbontónak?
- Hát, egy másik cimborám, a Kanócos szerint tulajdonképpen a balját egy krák harapta le délen, azt üldözte mérföldök százain át ide a Tengerig, itt pedig végre sikerült sarokba szorítania és megütközött a bestiával. Mesélte, hogy a Krákbontó egy ballisztával már az első lövéssel leterítette a dögöt, majd megsütve megette az összes karját, a balja emlékére.
- Én úgy hallottam, hogy már itt fenn találkozott először a bestiával és nem vassal, hanem hókuszpókusszal csapta agyon. Boszorkányos egy fickó! Mesélik, hogy egy hajót egyszer fél mérföldről robbantott fel, a villámaival! Merthogy villámokat tud szórni!
- Igen azt én is hallottam, a Pókhasú az ép lábát tenné rá, hogy a talavrai rávarrt karjától képes ilyesmikre!
- Ez nem is hülyeség, a te Pókhasú cimborád tudhat valamit, az már egyszer biztos!
Füles Brom, a csapos érdeklődve hallgatta a két matrózt. Elérkezettnek látta az időt, hogy szert tegyen egy kis mellékesre.
- Ez mind érdekes jó urak, de én mást is hallottam… – Brom várakozva nézett a két cimborára. Ők tudták mit kell ilyenkor tenni, régóta ismerték a csapost. Előkotorták erszényüket és pár érmét helyeztek a pultra. Jól tudták, hogy Bromot nem véletlenül nevezik Fülesnek. Érdeklődve hajoltak közelebb. A pultos megnézte az érméket és elégedetten söpörte őket a tenyerébe.
- Szóval azt hallottam, hogy miután átszökött ide a tengerhez, beállt korzárnak az asziszokhoz…
- Micsoda?? Az asziszokhoz!? – vágott közbe Wesp fintorgó arccal – Akkor viszont ellenünk van!
- Nem úgy van az, lelépett tőlük pár hónap után, mert minden útjába akadó hajót levadászott, az asziszokat is… – A matrózok elégedetten hümmögve húzták meg a korsójukat és sandítottak hátra – Ezután ugyanezt megcsinálta a yankariakkal is, de azok üldözőbe is vették. Mesélik az üldöző hajókat egy hatalmas szökőár tüntette el; senki sem élte túl… – A talavraiakkal már nem volt ekkora szerencséje, ott börtönbe zárták.
- Biztos a felvarrt balkéz így bosszulta meg – súgta Csonkakezű Wespnek, aki komoly arccal bólogatott, a csapos pedig folytatta.
- Valahogy sikerült megszöknie, de hogy mit csinált ezután, azt nem tudom. Ismerek egy fickót, aki a toroniakkal jóban van, ő mesélte, hogy hallott tőlük történeteket egy udvari orkról, aki a bárkáikat végigfosztotta. A legénységet mindig az árbocokhoz kötözte és a hajókat alájuk gyújtotta…
- Miért tett volna ilyesmit? – Wesp értetlenül nézett a Fülesre.
- Fülébe jutott mik a szokások Toronban. Tudod, azok a kasztok vagy mik, meg hogy bánnak arrafelé a nem-emberekkel.
- Hohó, így már érthető, nem csodálom, hogy így kiakadt! Így kell bánni azokkal a büdös toroniakkal, hogy Antoh süllyesztené el őket az egész országukkal együtt!
- Bár így lenne cimbi, bár így lenne! – helyeselt Csonkakezű.
- Újabban úgy hírlik, hogy a Krákbontó már bárkikhez beáll, már ahol még nem akarják elkapni és bármit kész elvállalni. Azt csiripelik a madarak, hogy valami nagy dobásra készül mostanság…de erről már nem tudok semmit!
A két cimbora egymásra nézett.
- Csonka, nem tudom te hogy vagy vele, de én kíváncsi vagyok erre a nagy dobásra!
- Én is így vagyok ezzel cimbora! Különben is megnézném magamnak közelebbről ezt a fickót, ideje kideríteni, mi igaz a történetekből. Bár mesélik, hogy durva módszerei vannak, nem kíméli a legénységét!
- Hmm, lehet, de kell a kaland már, mostanság csöndesek a vizek errefelé!
- Az már igaz! Akkor csatlakozunk?
- Próbáljuk meg!
A két matróz kiitta korsóját, majd nagy levegőt véve elindultak a kártyázók felé.
 
VI.
 
- Lelépek ettől az állattól – fogadkozott Nerris – Ezt még végigcsinálom, de a következő kikötőben lelépek! – a matróz próbálta palástolni a dühét, de nehezen ment neki. Érzéseit azzal árulta el, hogy a hússal teli ládát a kelleténél erősebben vágta a csónak aljához. A hozzá hasonlóan ételt cipelő társai közül páran felfigyeltek erre: mikor Nerris visszafordult vagy együttérző vagy sötéten villogó tekintetekkel találta magát szembe, nem ok nélkül. Ghorgaz kapitány módszerei megosztották a legénységét.
Az udvari ork egymaga nézett farkasszemet a kis falu majd hetven lakójával. Ugyanaz a megjelenés és kiállás, mint egyszer régen, a naplementében fürdő Krákbontó fedélzetén, sok évvel és sokezer mérfölddel a háta mögött. Akkor ezzel lenyűgözte a kormányosát, most viszont félelemtől és tehetetlenségtől villogó szemek néztek vissza rá. Ghorgaz élvezte a helyzetből adódó hatalmát és látszólagos sérthetetlenségét, ám nem tartotta magát hibásnak. Ha nem fut el a kölyök, nem történt volna meg mindez. Félúton az egybe terelt falusiak és a kapitány között két test hevert a porban, egy pedig távolabb, a falu irányában, a fák között. A lombok alatt heverő kamasz hátából egy vastag, több mint féllábnyi vessző állt ki – a túloldalt kibukkanó hegy a földhöz szegezte a testet. A másik kettő, egy halász és egy ifjú, fennakadt szemmel feküdt még mindig a késüket szorongatva, mellkasuk helyén füstölgő, feketére égett szélű lyuk tátongott.
Nerris komoran indult az utolsó láda felé. Kalózok voltak, de a fölösleges vérontástól irtózott. Főleg ha gyerek volt az áldozat. Készleteik kifogytak, szerencséjük volt, hogy a megpillantották a kis part menti falut; szentül hitte, hogy majd a helyiek békében – vagy egy kis noszogatásra, az belefér – odaadják, ami kell nekik és már itt sem vannak.
De a kapitánynak, na neki más tervei voltak.
A matróz meg volt győződve, hogy mindenképpen vért ontott volna, hiszen valamiféle orkfajzatként a vérében volt a kegyetlenség. A Mongúz fedélzetén töltött két hónap alatt pedig bőven volt ideje megismerni Ghorgazt.
 
Nem tudott semmit az orkról, ahogy a társai sem. El sem tudta képzelni honnan szalajthatták, de nem lepődött volna meg, ha üldözöttként menekült volna el – módszerei kegyetlenek voltak. Ha a prédának kiszemelt hajó a kelleténél nagyobb ellenállást fejtett ki, akkor a kipakolás után – kedvétől függően – felgyújtatta, majd sorsára hagyta, rajta a legénységgel. A csónakokat megkímélte, de ha valaki már nem fért fel rájuk – “az bizony így járt”, ahogy mondani szokta. A saját matrózaival sem bánt kesztyűs kézzel. Nagy volt a szigor és néha a kelleténél súlyosabban bűntette a legényeket: korbácsolás, hajó alatt való áthúzás és viharban az orrvitorlához való kikötözés bizony sűrűbben fordult elő az indokoltnál. Főleg az utóbbi kettő volt kegyetlen, mert itt Ilanor partjainál a tenger még nyáron is hideg – és az elgyötört testet letámadó meghűlés könnyen a matróz életébe kerülhetett, még ha magát a büntetést túl is élte.
A legénység két részre szakadt: az egyik fele már-már a zendülést fontolgatta, a másik fele kitartott, amíg bőségesen van zsákmány – az pedig volt rendesen, a kapitány értette a dolgát. Tartani viszont mindenki tartott tőle; nem a külsejétől vagy a dögnagy nyílpuskájától féltek, hanem attól, amire képes lehet. Még a legtapasztaltabb tengerészek sem láttak olyat, hogy valaki az akaratával örvényt vagy vihart keltsen, az ork meg láthatóan képes volt rá, Nerris a saját szemével látta. A mai dobása után pedig még a zendülésen gondolkodók is alaposan elbizonytalanodtak: ki látott már olyat, hogy valaki képes legyen a viharok pusztító villámait megidézni!
 
- Kapitány, megvan az utolsó láda! – az ork biccentett majd vigyorogva a falusiak felé fordult.
- Hát barátaim, elérkezett a búcsú ideje. Köszönjük a vendéglátást és az ajándékokat, pompásul éreztük magunkat, igazán remek népek vagytok! Szívesen maradnánk, de sajnos szólít a kötelesség. Ne izguljatok, egy szép napon talán még visszajövünk! – Ghorgaz biccentett a megrettent helyieknek majd megfordult, és kényelmes iramban elindult a csónakok felé.
Élete legjobb döntésének tartotta, amikor átjött ide Északra. Egyből beleszeretett a Quiron-tengerbe és szívesen maradt volna ott akár élete végéig is, de tovább kellett állnia, kezdett meleg lenni a helyzet. Örült, hogy ismét tengeren van; sohasem töltött még annyi időt vízmentesen, mint amikor átgyalogolt azon a Tiadlan nevezetű országon.
Ugyan itt Ilanorban, vagy hol sokkal hidegebb van, mint amihez szokott, de végül is tetszett neki a hely. Préda akad elég, bár nem olyan, mint egy Quiron vagy akár egy Gályák, de legalább versenytárs sincs annyi. A fiúktól úgy hallotta, nem messze nyugatra Erigow fekszik: gazdagságának híre még a Quironeiára is eljutott. Még pár hajót kifoszt itt Ilanor mentén, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból, aztán átteszi a székhelyét Erigowba – régen volt már nagy fogás.
 
A falusiak még látták, ahogy a majd kéttucatnyi kalóz beszáll a megrakott csónakokba, – sok közülük nemrég még az övéké volt – majd súlyos terhükkel a nem messze horgonyzó vitorlás felé kezdenek evezni. Csak akkor mertek megmozdulni, mikor a csónakok már majdnem a hajóhoz értek, ekkor kezdtek csak el életet lehelni az ájult asszonyba, aki az imént vesztette el férjét és fiait. A félelmetes idegen utolsó szavai még mindig élénken visszahangzottak a füleikben.
- Gyerünk férgek, húzzátok azokat a lapátokat, de mintha élnétek, sok dolgunk van még a mai napra!

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához