LFG.HU

raves
novellaCimkek
- Ez az életed - mondta a kalapos férfi, amikor átnyújtotta a cédé lemezt Máténak. A fiú nem látta jól az idegen árnyékba borult arcát, mégis úgy rémlett, hogy mély ráncok szabdalták, főleg a szája körül. Az álla alatt vastag sebhelyet is felfedezett, bár amikor a sötétből elé toppant a lépcsőház borostyán fényébe, nem azzal foglalkozott. A férfi szeme játékosan csillant, mint akinek mindig csintalanságon jár az esze.
- Neked most nagyobb hasznodra lesz – bólintott az öreg. Erős dohányszagot árasztott. – Én sosem voltam hozzá elég bátor. Csak most, amikor már késő.
- Ebből semmit nem értek – hebegte Máté, de az idegen szó nélkül elsietett. A fiú nem szaladt utána, sejtette, hogy elnyelte a város esti forgataga.
Felsietett, megállt a szobája közepén, megforgatta ujjai között a cédét, amelynek borítójáról az ő igazolványképe meredt rá. Komor tekintete a semmibe révedt, haja fésületlenül ült a feje tetején, akár egy elhasznált paróka. Eszébe jutott, hogy éppen azelőtt beszélt Anettel telefonon, amikor a fotó készült, és persze megint veszekedtek.
Összerándult a gyomra a cím láttán: Életem. Egyszerű, talp nélküli, dőlt betűkkel, közvetlenül az álla alatt, az ádámcsutkáján.
Megfordította a tokot. Az apró betűs számlista hosszan kígyózott. A háttérben erekkel és foltokkal borított vén kezek, amelyek mintha markoltak volna valamit, de nem tudta kivenni a sok-sok szövegtől.
1. Születés, 2. Az első évek, 3. Első nap az óvodában…
Kiszáradt a torka, ahogy végigsiklott a címeken.
12. Az első csók, 13. A parkban
Emlékek törtek rá, mindegyik egy-egy villanásnyi időre köszönt, aztán sietett is tovább. Illatok, ízek, borzongás, fájdalom.
22. Egyedül.
Ez a jelen, futott át Máté fején. Tovább ízlelgette a címeket, de azok mind ostyaként elolvadtak. Akár az új könyvek tartalomjegyzéke: a fejezet elolvasása nélkül csak értelmetlen szavak.
Házasság, ház, autó, gyerek…
Hülyeség! – nevetett fel erőltetetten. – Ez egy hülyeség!
Mégis remegő kézzel helyezte a lemezt discmanjébe. A tizenkettes számot állította be, aztán sóhajtva rogyott kedvenc foteljébe, végignézett a poros bútorokon, a szétszórt ruhákon, gondolatban elbúcsúzott a könyvekkel teli polcoktól, a sötéten rámeredő tévétől.
Az első csók.
Lenyomta a play feliratú gombot.
A parkban állt, ujjai virágcsokorra fonódtak. Rózsák, vörösek és cirmosak vegyesen, köztük egy fél citrom meg sárga apró virágok, amelyeknek nem is tudta a nevét, csak megkérte a virágboltos lányt, hogy valami szépet készítsen, mert első randevúra lesz.
Izgatottan toporgott, pedig tudta, mi következik. Saját parfümének illata fejbe csapta, kuncogva emlékezett rá, mennyit és milyen helyekre permetezett belőle. Biztos, ami biztos, jobb, ha az ember mindenre felkészül. Zavartan a tarkójába túrt, a frissen nyírt haja kefeként simította végig tenyerét. Újra huszonegy éves volt, érezte arcbőrének feszességén, az ódivatú ruhadarabokon, amelyeket viselt. Ám csak a teste fiatalodott hét évet, lelke a sötét szoba falai közt rekedt.
Órájára pillantott. Hét óra egy. Pedig tudta, hogy Anett már régóta figyeli.
Feketerigó ugrált keresztül az árnyas úton, olykor megállt, tekergette a fejét, aztán csipegetett egy keveset a pad alatt, és elrepült.
Levél pörgött lefelé, majd elakadt Máté hajában. A fiú felpillantott. Anett éppen a feje fölött ült egy vastagabb ágon, és kuncogott. Rövid szoknyát viselt, szűk blúzt, haját két copfba kötötte, csíkos harisnyája a térdéig ért. Mellkasához vastag rajztáblát szorítva egyensúlyozott.
Mátéban melegség ömlött szét a látványtól. Az összes eltervezett első mondat darabokra hullott a fejében, és a szilánkok szerterepültek.
Nem is tudom, mit mondjak – ezt fogom dadogni, gondolta Máté.
- Szia! – integetett a lány.
- Szia! – A fiú megemelte a csokrot. – Nem is tudom, mit mondjak…
Kimelegedett zavarában.
A lány leugrott a fáról mielőtt Máté lesegíthette volna. Elvette a csokrot a kezéből, lehunyta szemét, ahogy magába szívta a virágok illatát.
- Ez meg a tiéd! – nevetett, és átadta a táblát a fiúnak.
A zöld és sárga vonalak között lila és kék alak állt, kezében virágcsokrot tartott, a vállán fekete maszatként ült a rigó.
Sétáltak és beszélgettek, ám a fiú végig azon töprengett, hogy ez az egész most történik-e vele vagy csak álmodik, miközben otthon ül a fotelben, és a kalapos idegentől kapott lemezt hallgatja.
Megtapogatta farzsebét. Kemény, kerek tárgy lapult benne, akár a discman is lehetett. Szíve gyorsabban vert.
- És te mit tervezel az egyetem után? – hallotta Anett kérdését.
Feleségül veszlek, aztán elhagysz, és gyűlölni foglak, amiért tönkretetted az életem, gondolta Máté, de helyette azt felelte:
- Nem tudom. Lehet, hogy elvégzem a doktorit, de még nem biztos. Kicsit félek az élettől. – Felnevetett.
Miért akarsz gyorsan felnőni? – Anett hangja vádlón csapott le rá a jövőből.
Máté hosszan sóhajtott.
- Jól vagy? – kérdezte a lány.
A fiú az egyik fának támaszkodott, és mosolyt erőltetett az arcára. Az előadás elkezdődött, most már végig kellett játszania. Átkarolta Anettet, aki először meglepődött, majd szemében felszikrázott a vadság, ami miatt beleszeretett.
Máté óvatosan előrehajolt, megcsókolta a lányt, hosszan, amilyen hosszan csak lehetett. Mentolos ízt érzett, és a puha nyelvek összeölelkeztek.
A dal véget ért, és a fiú megint a foteljében ült.
Még érezte a mellkasának nyomódó testet, a vágyat, amely a szétváló ajkak között feszült. Dühösen markolt a karfába, ujjain kifehéredtek a körmök.
Mit csesztem el? Hol csesztem el?
Kezébe kapta a cédé tokját, újra végigfutott a számlistán.
Hova vezet mindez?
Harminckettes dal. Az már a jövő. Tíz év múlva, egy meg sem történt születésnapon. Nem akart belegondolni, csak megnyomta a lejátszás gombot.
Rázúdultak az addig hitt jelen és az új között született emlékek, és összeroppant a súlyuk alatt. Fuldoklott, kétségbeesetten kapálózott, fogódzót keresett a jelenből, de csak csúszott egyre lejjebb. A nyomás elviselhetetlenül feszítette.
Anya, apa! Halottak.
Emlékezett a sírjukat borító, egymást takaró koszorúkra, a könnyfátyol mögött szétfolyó gyertyalángokra.
Feleségem és gyerekem van. Emese és a kis Peti.
Csúszott lefelé, de nagy levegőt vett, és inkább hagyta, hogy a képek leperegjenek előtte. Nem akart egyikbe sem kapaszkodni, attól félt, hogy megőrül.
A nemrég bepucolt házának konyhájában ült, saját, hatalmasra nőtt hasától alig fért el az asztal mögött. Hat éves fia vele szemben ült, és a vacsorára készült spagettit igyekezett a villára tekerni, de több szósz jutott a terítőre, mint a szájába.
- Piros pontot kaptam! – nézett fel apjára.
Máté elmosolyodott.
- És mire?
- Szépen írtam. – Peti kitátotta száját, hogy begyömöszölje a tésztát. Persze a fele az állára tapadt.
Felesége érkezett a konyha felől, letette a kólát és a poharakat az asztalra. A fiára nézett, szemöldöke összeszaladt.
- Egyél rendesen! Úgy nézel ki, mint egy malac! – Aztán villámló tekintetét Mátéra vetette: – Miért nem szólsz rá? Csak ülsz ott…
A férfi csodálkozva nézett feleségére. Maga sem értette, miért, de a vér azonnal a fejébe tódult.
- Csak eszik! A spagettit amúgy sem lehet normálisan enni!
- Dehogynem lehet! – csattant fel Emese. – És ne fogd a pártját, ha én meg arra akarom tanítani, hogyan kell viselkedni az asztalnál!
Peti mozdulatlanná dermedt, kérdőn nézett anyjáról az apjára.
Máté erőltetetten felnevetett.
- Ugyan már! Piros pontot kapott írásból!
Emese összeszorította száját, úgy szedett magának a tányérba. Minden mozdulatát eltúlozta, az evőeszközök hangosan csattantak az edények szélén. Máté fel sem nézett.
- Bezzeg én semmit nem kaptam… – motyogta végül maga elé a nő.
A férfi szájában megállt a falat.
- Finomat főztél. Mint mindig…
Emese lecsapta a villát.
- Fogalmad sincs, hányadika van, igaz?
Máté feje zúgott. Pénteken volt tizedike, akkor ma… Hány nap is telt el azóta? Négy…. Öt…
- Tizenhatodika! A születésnapom!
- Nem felejtettem el – Máté lesütött szemmel evett tovább. – Csak még nem volt időm rá, hogy vegyek valami ajándékot…
- Neked sosincs időd semmire! Minden más fontosabb, mint a családod!
Máté félretolta a tányért, attól félt, rögtön felrobban, ha nem tesz valamit. Felállt, kiment a konyhából, ám a felesége szavai üldözőbe vették, utolérték, belészúrtak, akár a szögek.
Vaskos, rozsdás szögek.
Kilépett a teraszra és rágyújtott. A cigarettás doboz a discman mellett pihent.
Sosem dohányoztam, futott át fején a saját, távolról ékező hangja. A tüdejét kitöltő füst hidegzuhanyként érte izzó bensőjét. Lehunyta szemét, és Klárira gondolt a pénzügyről. Csak ki kell nyújtania a kezét…
Nem! Nem ezt akarom!
A fotelban riadt, még a szájában érezte a nikotin kesernyés ízét. Felpattant, és fel-alá járkált a szobában. A szülei házában, egyedül, mint valami kamasz, romok közt bolyongó szellemként.
Szar meló, szar feleség, szerető?
Helyre lehet ezt hozni?
Gondolkodás nélkül léptette a discmant a tizennyolcas számra.
Amikor minden elromlott. Vajon az elrontott évek belesűríthetők egyetlen pillanatba?
A számítógép előtt ült, és éppen seregeket vezetett az egyik ellenség vára ellen, amikor megcsörrent a mobilja. Kilépett a menübe, gyors üzenetet írt a játékostársainak, aztán a füléhez emelte a telefont.
- Szia Anett!
- Helló! Képzeld, kiállításom lesz Prágában! Egy egész héten át! Igaz, nem csak az én képeim, de akkor is!
Ne rontsd el! – figyelmeztette magát Máté.
Pedig egyáltalán nem akart Prágába utazni. Járt ott már korábban, esős napot fogtak ki, unta az egészet. Igazából nem akart sehová sem menni, csak játszani a számítógéppel, megnézni meccseket a tévében, sörözni a haverokkal.
Prága marha messze van…
Mégis meg kellett próbálnia. A szobában ülő énje azt akarta, hogy a szétröppenő szilánkok újra összeálljanak.
- Ez fantasztikus! – válaszolta.
- Ugye? Remélem, el tudsz jönni a megnyitóra!
Máté nagyot nyelt. Még egy megnyitóra sem jutott el, igaz, nem is volt még olyan sok… Mennyi is pontosan?
- Tényleg jössz? – Anett alig tudta leplezni örömét.
- Persze! Megnyitózunk, aztán kirándulunk. – Máté megválogatta szavait. – Szép a város.
A vonal végén rövid csend.
- Nem tűnsz meggyőzőnek…
- Mondom, hogy semmi baj!
- Ne kiabálj!
A férfi lenyelte az ajkára ülő szavakat, és sóhajtott.
- Menjünk csak Prágába – mondta higgadtan. – Mikor is lesz?
- Augusztus nyolcadikán.
Sátorozás haverokkal a Velencei-tó partján. Minden évben. Sör, sör, sör és fürdés. Csak fiúk, az év bulija.
Soha nem hagyta még ki.
- Remek! – mondta gyorsan. – Busszal megyünk, gondolom…
- Nem akkor lesz a Tóparti party? – kérdezte hűvösen Anett.
- De igen, de…
- Akkor mit szívatsz?
- Nem szívatlak!
- Menj csak a haverjaiddal, tudom, hogy azt akarod!
Máté tátogott, szíve hevesen vert, vérnyomása majd szétfeszítette a fejét.
- Most mondtam, hogy elmegyek veled Prágába! – ordította a telefonba.
- Aztán hallgathatom a nyafogásod! – Anett is kiabált. – Azt már nem! Menj inni a hülye haverjaiddal, eddig is leszartad, hogy én mit szeretnék, hogy nekem mi a fontos!
A vonal megszakadt.
Máté dühösen csapta le az asztalra a mobilt, fogát csikorgatta dühében. A hideg sörre gondolt, a hűsítő vízre, a sok nevetésre.
Egy pillanattal később megint a fotelban ült, összegörnyedt, könyökét a térdére támasztva fogta tarkóját. Egyetlen képet sem tudott felidézni, amelyet Anett festett. Csak foltokra, fakó színekre emlékezett. Egyiket sem nézte meg tüzetesen.
A múlt megállíthatatlan, kisiklott vonatként robogott el mellette. A discmant megforgatta kezében, ujjai megremegtek a gombok felett.
Már majdnem kinyitotta a cédé lejátszó fedelét, hogy kivegye a lemezt, és a kukába hajítsa, amikor meggondolta magát. Egy dolgot még tudni akart, mielőtt megsemmisíti az életét tartalmazó korongot, mielőtt elfelejti ezt az egész baromságot.
Az utolsó számra lépett.
Biztos vagyok benne?
Nem várta meg a választ. Lenyomta a lejátszás gombot.
A kín, amely a gyomrában örvénylett, elsöpörte minden gondolatát és emlékét. Izmai megfeszültek, ujjai görcsösen markolták a takaró alatt a pizsama szegélyét. A forgó tölcsér, amely zsigereibe fúrta hegyét, tüskés csápokat növesztett, és végigkúszott az ereiben, feltekerte az idegszálait, a gerincoszlopán keresztül az agyáig hatolt.
A fájdalom vörös permetén keresztül látta a fölé hajoló Petit, ahogy homlokráncolva csóválja a fejét. Milyen nagy lett már a fiam! Ügyvéd, és…
Máté fogát csikorgatta tehetetlenségében. Meztelennek érezte magát, kikötözött fogolynak, aki csak tűri, hogy a korbács a testébe marjon.
Szabadítsatok meg! – ordította volna, de csak hörögni tudott.
Peti mellett az orvos állt, éppen a morfium injekciót ellenőrizte, mielőtt véraláfutásos karjába szúrta a rengeteg apró seb mellé.
Máté száraz ujjai rátaláltak a discmanre. A takaró alatt szorosan átkulcsolta.
Ez a valóság vagy csak álmodom?
A rák újabb kínhullámot szabadított elméjére. A levegőt sípolva préselte ki száján, egy pillanatra kívülről látta aszott, gyenge testét, ahogy a halálszagú ágyban reszket. Az összeszorított szemek csak ráncok halmának tetszett, a kiszáradt ajkai meg foltozott tetőnek, amelyen sötét, bomba ütötte lyuk tátongott.
És látta a vastag sebhelyet a saját állán.
Menekülj!
Foltos, remegő kezével tapogatta a discman gombjait, és mielőtt végleg elveszthette volna az eszméletét, lenyomta az egyiket.
Úgy érezte, kifordul alóla a világ.
Melegség.
Do-dobb, do-dobb, do-dobb.
Egész testét satuba fogta a lüktető forróság, nem értette, mi történik. Gyenge ujjait ökölbe szorította, de nyoma sem volt a discmannek, se a lemeznek.
Sötétség vette körül meztelen testét, és elfelejtett mindent, amit addig tudott.
Alagútban haladt előre, szeme könnybe lábadt a végén ragyogó fénytől. A szorítás erősödött, előre lökte a vakító fehérség felé.
Megragadták, felemelték, ő pedig felüvöltött a tüdejébe hasító kíntól.
Ez az életed.
Bácsai Máté megszületett végre.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához