LFG.HU

Abdul
novellaCimkek
In Memoriam R. C.
 
Harmincéves korára Dal, a költő elvesztette csodák iránti fogékonyságát.
Ifjúkorában díszes harci kocsival járta a Raa Éneklő Városa körüli pusztaságot, és dárdával sivatagi oroszlánra vadászott – a leterített testből kivágott, lüktető szívet falta, és vértől részegülve vetette verseit a papirusz-tekercsekre. Volt, hogy a bársony éjszakával kendőzte arcát márványpalotája tornyában, és a Holdasszony dalát hallgatta. Vére folyékony ezüstté változott azokon az éjszakákon, és örökké izzó főnixtollát szívébe mártva ezüst betűkkel jegyezte le dalait.
És millió világot álmodott, amik a sajátján kívül léteztek: különböző, színpompás világokat, emberfeletti démonokkal és alávaló istenekkel; üres világokat, meg olyanokat, melyekben az élet annyira elburjánzott, hogy minden mozogni látszott; és varázslatos tájakat, meg távoli világegyetemeket álmodott, amik lüktető táncot jártak a kozmikus sötétséggel.
Mindezek miatt Raa népének kegyében sütkérezett – mert bár a város ezernyi varázslat bölcsője volt, lakóit a soha nem hallott csodák sokkal jobban lenyűgözték, mint az őket körülvevők.
Ám harmincéves korára Dal elvesztette a csodák iránti fogékonyságát. A folyamat észrevétlen volt, és állomásaira nem tudott visszaemlékezni, mert fel sem tűntek neki – de amikor rájött, már nem volt visszaút. Hiába járta azután Raa Éneklő Városának utcáit, hiába merült a homokfű keltette mély bódulatba; versei szürkék voltak és durvák, mint egy távoli sivatag kopár sziklakövei. A Holdasszony sem dalolt neki többet éjszakánként, a költő pedig tanácstalanul üldögélt tornyában, s hallgatta a némaságot odakint, és odabent.
 
Elkeseredésében tevekaravánt szerelt fel és beutazta az ismert világ határait északtól délig, és kelettől nyugatig, hogy távoli tájakon keressen ihletet. Elzarándokolt az Opál-tenger partvidékének ősi városaiba; megmászta Hór magas bérceit nyugaton, amiken túl óriás-istenek csontjának pora izzik a végtelen pusztaságban; felkereste az évezredek óta halott várost, melyre a Holdasszony soha nem veti pillantását – ám hiába. A következő év újra az Éneklő Városban találta; márványpalotája társalkodótermében üldögélt, és rubinkőből faragott boroskupája pereme felett egy szivárványszín tollakba öltözött rabszolgalány táncát bámulta.
Bejártam a világ sok szegletét, merengett, és tucatnyi olyan dolgot tapasztaltam meg, amiket mások csodának mondanak – én mégsem láttam annak őket. Lehet, hogy a csodákat nem a távolság rejti, hanem valami más? Talán az idő választ el tőlük, ami útitársként kísér, bárhová menjek is, és ami palotámban is ugyanúgy halad, mint a teremtett világ legtávolabbi vidékén?
Eszébe jutott gyermekkora; a Tükrök Bölcseinek háromtornyú jádepalotája, amit régen olyan gyakran felkeresett, és ahonnan az idők során lassan elmaradozott. Felrémlett benne az ezernyi titok múltról és jövőről, életről és haláról, csillagokról és varázslatról, amiket a Bölcsek pergamenjei rejtettek, és az, hogy gyermekfejjel milyen mohón falta a rég elporladt, vagy még meg sem született hősök történeteit. Ahogy idősebb lett, saját csodái és világai elfeledtették vele gyermekkorát, de a régi emlékek most újra előtörtek.
Talán a Bölcsek segítségemre lesznek, gondolta; hiszen olyan sok kérdést, és választ rejtenek azok az ősi pergamenek. Talán még nincs veszve minden, talán még sikerül felidézni, milyen érzés volt, amikor még bennem is éltek a csodák.
Egy homokhajú nipúri rabszolgalányt küldött hát ajándékul a Bölcsekhez, és másnap kora hajnalban izgatottan várakozott a jádepalota előtti kis téren. Ahogy az első napsugár az arcára hullott, megnyílt a palota nehéz bronzkapuja, és egy tarra borotvált fejű, vöröspalástos öregember lépett ki rajta.
- A Bölcsek elfogadták ajándékodat – szólt -, és engem küldtek, hogy segítségedre legyek. Áman a nevem, és a jádepalota írnoka vagyok. Kérlek, kövess a könyvtárba, s közben szót ejthetsz jöveteled céljáról.
Azzal kanyargós folyosókon, melyek súlyos falait évezredek csendjéből habarcsolták, a palota mélyére vezette a költőt. Dal elmesélte, mi vezette a Bölcsekhez, bár végig ott motoszkált benne a gyanú, hogy az írnok már mindent tud róla. Beszélt az ezernyi csodáról, amiket egykor látott, s amiket elvesztett; a Holdasszony dalairól, a friss vér ízéről, meg a sivatagi Napról, mely erős karjára tűzött. Az írnok némán bólogatott; sötét tekintete mélyén ott rejlett a megannyi furcsábbnál-furcsább történet bölcsessége, amiket élete során lejegyzett.
 
Áman végigkísérte a költőt a labirintusszerűen kialakított Könyvtáron. A szobákat és termeket mennyezetbe ágyazott azúrkövekből álló, sosemvolt csillagképek világították meg, és a falakat borító súlyos polcokon, vörös bőrtokokban egyforma tekercsek milliói szunnyadtak az ősidők óta. Dal egy pillanatra újra gyermeknek érezte magát közöttük, de az érzés gyorsan elillant.
Csigalépcsőkön és folyosókon haladtak végig, tágas termeken és aprócska, dohszagú átjárókon sétáltak keresztül, s egyszer, falba vert, ezüst kapaszkodókon még egy kútba is leereszkedtek, mire végül egy ablaktalan, kör alakú szobába érkeztek. Az írnok némán levett egy tekercset a többi mellől, Dal kezébe nyomta, és halk léptekkel távozott az egyetlen bejáraton.
 
Egy történet volt a pergamenre feljegyezve; fekete tintával írták rá ki tudja milyen régen elporladt írnokok.
A Millió Ajtó Házáról szólt a történet, és Kargulról, a rég elfeledett hősről, aki még az utolsó háborúk idején, tíz évezreddel azelőtt élt. Egy Hamúr nevű boszorkánymester szemet vetett a hős kedvesére, és elragadta őt – sötét kastélyába, egy távoli szigetre hurcolta, mely azóta már elmerült az Opál-tenger habjaiban. Kargul kacagó oroszlánokat legyőzve és holdfény-leányokkal szövetkezve foglyul ejtett egy tűzzel és varázslattal hajtott fémrovart, aminek nyergében átrepült a tenger felett.
A vár tornyának tetejére szállt le; átverekedte magát a boszorkánymester testőrein, egészen a legbelső szobákig, ahol fogva tartották kedvesét. Ám Hamúr félelmében és elbizakodottságában egy vak démon segítségével sötét felhőt idézett meg egy másik világból, ami elemésztette őt, s a lányt elragadta magával ismeretlen otthonába.
Kargul veszélyes kalandok során, egy magányos csillagot követve végül rálelt a Millió Ajtó Házára, ami messze délen, a sivatag közepén állt. A ház hatalmas volt, és lakatlan; ám falain millió ajtó nyílott, amik mind más és más világokba vezettek. A hős napokig imádkozott rég elfeledett isteneihez, akik megvilágosították elméjét; végül belépett a millió ajtó egyikén.
- Ennyi a történet – szólalt meg mellette az írnok, talányos tekintetét a költőre függesztve, aki annyira elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette érkezését. – Kilépett a mi világunkból, és soha nem tért vissza. A Tükrök Bölcsei sem látják őt. Ez minden, amiben segíteni tudok.
Miután elhagyta a palotát, Dal szélütötten kóborolt Raa utcáin, a hétköznapivá szürkült csodák között. Kargul története nem érintette meg különösebben, hiszen sokkal különbeket álmodott ő ifjúkorában, ám a Millió Ajtó Háza lenyűgözte. Érezte, hogy ha megtalálná a mesebeli házat, akkor visszatérhetne az egykor látott és megverselt helyekre. Újra varázslatos világokban kóborolhatna, hallgathatná a Holdasszony – végtelen különböző Holdasszony – énekét, és csodákból szőtt költeményeket írhatna márványpalotája tornyában.
 
Az elkövetkező napokat és heteket kutatással töltötte. Súlyos fóliánsokat olvasott, csillagjósokkal és bűbájosokkal beszélt, akik ismerték a planéták mozgását és az égi szférák titkait, s végül megfejtette, melyik irányba kell elindulnia, ha követni akarja Kargul tíz évezrede kihűlt nyomát. Az sem tántorította el, hogy amikor felnézett az éjszakai égre, a Hálószövő Pók, a Világ Koronája, és a Hiénakirály Állkapcsa között, ott, ahol a magányos csillagnak kellett volna fénylenie, csak sötét űrt látott – hiszen a csillagok is meghalnak időnként, vigasztalta magát.
Rabszolgáival sírt ásatott palotája kertjében, és fehér selyembe öltöztetett viaszbábut eresztett le mélyére; mellé helyezte ébenfa íját, ezüsthúrú lantját, meg rubin borosserlegét, és utasításba adta, hogy ha egy éven, és egy napon belül nem térne vissza, úgy temessék el a viaszbábut, mintha ő maga volna a helyén. Bort és olajat áldozott, hogy az előtte álló utak mindig arra forduljanak, amerre éppen tart; végül tevéket vásárolt, élelmet, és bőrtömlőkben vizet, meg egy régi, szakadt térképet az útjába eső kutakról és forrásokról.
 
Délnyugat felé indult, el a bővizű Hajnal-folyam hullámaitól, és a termékenyebb vidékektől, keresztül a kietlen pusztaságon, ahol egykor oroszlánra vadászott. Gyorsan haladt és ritkán állt meg; akkor is csak egy karavánpihenőnél, vagy kútnál, s ott is csak egy-egy éjszakára. Szeme előtt délibábként vibrált a láthatáron a Millió Ajtó Háza, és fejében ábrándok kergették egymást holmi csillogó szavakból szőtt versekről.
Bár útjába esett, elkerülte Meng ősi városát, ami lustán magasodott egy rég kiszáradt folyómeder fölé, mert nem bízott sárga bőrű és fekete szívű lakóiban. Távolról figyelte csak az aranytornyokat, meg a várost övező pálmaligeteket, amik víz híján is természetellenes bujasággal burjánzottak, de még így is bőrén érezte a rosszindulatú varázslat vibrálását.
Aztán Meng tornyai is elsüllyedtek a láthatár mögött. A föld délnyugat felé még kietlenebbé vált, a karavánpihenők, és a kutak lassan elmaradoztak, s egy idő múlva a keskeny csapást is elvesztette, amit odáig követett. Néhány nappal később találkozott az utolsó élő emberrel; egy fáradt szemű vadász volt, tetovált mengi rabszolga, aki először gyanakodva figyelte az errefelé szokatlan utazót, végül mégis a tüzéhez fogadta.
Szent őrültnek kijáró tisztelettel hallgatta Dalt, amikor a költő elmondta neki, hogy dél ember nem járta sivatagának mélyére tart, és figyelmeztette, hogy azon a vidéken az idő nem létezik, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy az másutt megszokott. Egy legendát mesélt neki az eltűnt városról, ami egykor délen magasodott, s aminek kevély királya felbőszített egy istent. Akkor az isten, magyarázta a vadász széles gesztusokkal, alászállt az égből, szétmorzsolt egy homokórát, és a homok maga alá temette a várost; s amikor tornádó tör a vidékre, és tölcsérében magasba kavarog a por, az idő folyása megfordul, hogy aztán a vihar elültével megint darabjaira hulljon. Dal nemigen hitte a történetet; fél füllel hallgatta csak, miközben a sötét űrt figyelte az égen, ahol egykor Kargul csillaga fénylett.
 
Másnap elbúcsúzott a vadásztól, és továbbindult. Pokoli nap perzselte sötét homlokát; a kövek pattogásán és a tevék patáinak tompa hangján kívül semmi nem verte fel a kopár táj csendjét, s még ezeket is mintha magába szívta volna a forróság. Hátasa nyakára görnyedve utazott néhány rövid órát napkelte után, és napnyugta előtt, míg a délidőt pihenéssel, az éjszakákat pedig álomtalan alvással töltötte. Hat napra rá, hogy elbúcsúzott a tetovált arcú vadásztól, a déli forróság beköszöntekor szokásához híven tábort vert, és sátra rejtekébe bújt. Eleinte semmi nem tűnt fel neki – csak feküdt pokrócán forróságtól lüktető fejjel, átizzadt ruhájában -, de ahogy telt az idő, a meleg nem enyhült. Kilépett sátrából, felnézett az égre, és menten eszébe jutottak a mengi rabszolga szavai az idő természetéről: a perzselő nap egy arasznyit sem mozdult pályáján, mióta tábort vert. Dal visszamenekült az árnyékba, és zihálva várta, hogy elmúljon a lidércnyomás, végül rádöbbent, hogy ha az idő tényleg megbolondult ezen a vidéken, és a nap nem bukik a látóhatár alá, akkor csillagok híján minden tájékozódási pontja elveszett.
Úgy döntött, kivár; az idő múlását jobb híján gyomra korgásával mérte, és étkezéseivel próbált formát adni napjainak. Ám végül – talán három nap telt el, talán öt, talán kilenc, de a nap könyörtelenül állt az ég zenitjén – hatalmába kerítette a halálfélelem. Kapkodva felszerszámozta tevéit, és elindult abba az irányba, amerre északot sejtette; vissza a hűs Hajnal-folyam és Raa Éneklő Városa felé.
 
Sokáig vándorolt a forróságban, bármiféle tájékozódási pont nélkül, és időérzék hiányában egyre inkább eluralkodott rajta a rögeszme, hogy körbejár – örökre elveszett, és halál itt fogja érni, céltalan útja végezetéül, a sivatagban. Fogalma sem volt, mennyi ideje bolyong már, amikor pálmafákat pillantott meg a messzeségben. Először hinni sem mert a szemének, mert félt, hogy csak délibáb gúnyolódik vele, ám tevéi orrcimpái kitágultak, és hangos bőgéssel nyilvánították ki megkönnyebbülésüket. Fásultsága egy pillanat alatt elillant, és szíve heveset dobbant, amikor emberi kéz emelte épületet pillantott meg a fák között;  annál nagyobb volt a csalódása, amikor elérte az alig néhány tucat pálmafából, és egy zavaros vizű tavacskából álló oázist. Az épület, ami egykor karavánszerájként szolgálhatott, elhagyottan düledezett talán már évszázadok óta.
Dal leszállt tevéjéről, a tavacska partjára térdelt, és megmosta benne verejtékező arcát. Az ajkán keserű íz áradt szét, megszédült, és elhomályosult előtte a világ. Maradt még annyi ereje, hogy egy pálmafa árnyékába tántorogjon, de lábai végül megroggyantak, és elesett. Remegő szájjal és tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a nap megrázkódik az égen, majd egy szempillantás alatt a látóhatár mögé hullik, hogy idegen, soha nem látott csillagképeknek adja át a helyét. És éppen a feje felett, mind közül a legfényesebbként kevély csillag ragyogott, mint a legékesebb diadém az ég uralkodójának sötét koronájában.
Olyan vakító volt a csillagfény, hogy a költő lehunyta a szemét, ám akkor látomások törtek rá. Nemsokára képtelen volt különbséget tenni álom és valóság közt, mert hiába nyitotta ki a szemét, a zavaros képektől nem szabadult. Tudattal bíró homokvihar kavargott körülötte, és tépte ruháját, miközben ősi titkokat suttogott fülébe; aztán egy fekete toronyban bolyongott, aminek gazdája, egy sápadt férfi kristályhajója fedélzetére hívta, hogy jéggé fagyott planétákat roppantsanak szét maguk előtt. Mérhetetlen kősivatag fölé magasodó szirten állt, és a mélyben hömpölygő homok-folyamot figyelte, amin üres csónak úszott a semmibe; egy hegyoldalba faragott, gigászi gránit-arc fájdalmas gyötrelmében saját vonásaira ismert; és a hold ezüst porában fekve, láztól remegve figyelte Mas-Súr vörös planétáját, amint lassan az égboltra emelkedik.
Száz és száz látomás tört rá, és ha nem tündökölt volna valamennyi középpontjában a kevély csillag, talán végleg eltéved közöttük. Így azonban irányfényként követte ragyogását, míg a látomások lassan csitulni nem kezdtek, és végül elenyésztek.
 
Teljes sötétségben állt egy pusztán; a messzeségben, valahol a megfoghatatlan látóhatár felett ott fénylett a csillag. Hosszú évezredeken át haladt felé a szirupos időtlenségben, soha nem érzett kimerültséggel tagjaiban. Végül a csillag pislákolni kezdett, és Dalba új erő költözött. A fény mind kivehetőbb lett, és a költő végül egy ház sziluettjét pillantotta meg maga előtt. De akkor a fény, ami csillagként vezette, többé már nem csillag volt, hanem egy ablakban táncoló, karcsú gyertyaláng.
Dal bekopogott az egyszerű kis ház ajtaján; egy sötét arcú öregember nyitott ajtót. Némán intett neki, és asztalához invitálta; rézszínű amforából bort töltött egy fakupába, és kis tálkában fügét tolt a fáradt költő elé. Dal falatozás közben szemügyre vette a helyiséget, aminek puritán berendezését mindössze egy háncsból szőtt fekhely, egy háromlábú parázstartó, és az asztal alkották; a hátsó falon lévő, bezárt ajtó előtt pedig egy vörös kandúr szunyókált. Az öregember türelmesen megvárta, hogy elfogyjon a bor és a füge, csak akkor törte meg a csendet.
- Megéreztem, hogy vendég érkezik – mondta. – Ezért is raktam ki a gyertyát az ablakba. Nem kérdezem, miért jöttél, mert aki idetéved, mind ugyanazt keresi.
- A Millió Ajtó Házát – bólintott Dal. – Amit Kargul, a hős végül megtalált.
- Helyben vagy – felelte az öregember.
Dalt kétely fogta el; megfordult a fejében a gondolat, hogy még mindig a látomások közt bolyong, és ez is csak egy közülük, ami hamarosan ugyanúgy szertefoszlik, mint a többi.
- Az nem lehet – mondta. – Abban a házban millió ajtó van, és mind más világba vezet. Azért keltem útra, hogy részesüljek a végtelen világok csodáiból.
Az öregember megcsóválta a fejét, és a hátsó falon lévő ajtóra mutatott.
- Itt pedig csak ez az egy van.
A költő értetlenül nézett rá, mire az öregember elfintorodott.
- Tudom, miért keltél útra. Nincs millió ajtó, amik különböző világokba vezetnének. Csak egy van, de az egyszerre vezet el mindegyikbe.
Dal egyre zavartabban hallgatta, mire az öreg türelmetlenül folytatta.
- Én is elkövettem ezt a hibát fiatalkoromban. Nem is tudod, mennyire hasonlítunk egymásra. Csodákat keresünk, és azt hisszük, mindez olyan egyszerű. De figyelj rám, mert ugyanazt a nyugtalanságot látom a szemedben, ami annak idején engem is ideűzött.
Valóban igaz, hogy ez a ház millió világra kapu, és hogy az ajtón belépve részese lehetsz bármelyiknek. De az is, hogy nem te választod meg, hová kerülsz. Hogy ki dönt erről, az istenek, a vak végzet, vagy valami névtelen hatalom, magam sem tudom, de nincs is jelentősége.
- A csodák ott rejtőznek az ajtó mögött, és nekem ennyi elég – felelte Dal.
- Ott rejtőznek – bólintott az öregember. – De tudnod kell, hogy ezeknek a csodáknak a legtöbbje emberi elme számára felfoghatatlan. Ha belépsz az ajtón, talán szerencséd lesz, és olyan helyre kerülsz, ahol minden vágyad beteljesül. Ám az is lehet, hogy olyasmivel szembesülsz, amit teremtett lénynek soha nem volna szabad megtapasztalnia, és akkor nem lesz számodra visszaút.
A tested még mindig a sivatagban haldoklik, és módomban áll visszaküldeni belé. Akkor még hazatérhetsz. A kulcs, ami a zárat nyitja, nálam van, a többi rajtad múlik.
- Ki vagy te? – kérdezte Dal megborzongva, mert érezte, hogy az öregember igazat beszél.
- Csak egy hozzád hasonló, aki egyszer már belépett az ajtón, és rájött, hogy az egyszerű élet egy kis kunyhóban többet ér.
 
Dalt furcsa kimerültség fogta el; tagjait ólomsúlyúnak érezte, és küzdenie kellett, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Az öregember szelíden a fekhelyhez segítette. A költő mély álomba merült, és álmában egyszerű közemberként rótta Raa Éneklő Városának utcáit. Olyannak látta a világot, amilyennek még soha: a hold nem volt Ezüstarcú asszony, csak a planéta égi kísérője; az oroszlánok csak állatok voltak, amik a sivatagban kóboroltak; a város csak város volt, nem pedig labirintus és metafora; s palotája tornyában, sarokba dobva hevert a kihűlt a főnixtoll, és vastag por ült a pergameneken. Csak álom volt, de valami módon mégis igazabbnak érezte ezt a várost, mint a másikat, ahonnan útnak indult.
Mikor felébredt, a gyertya már eltűnt a párkányról, és nappali fény ömlött be az ablakon. Az öregembert sehol nem látta, csak a vörös macska tisztálkodott az ajtó előtt. A költő felkelt, töltött magának egy kupa bort, de bele sem kóstolt; az asztalon fekvő ezüstkulcsot figyelte. Óvatosan megérintette, azt várta, hogy valami különlegeset, valami nem mindennapit fog tapasztalni, de a kulcs egyszerűen csak hűvös volt. Az ajtóra nézett, és tekintete összetalálkozott a macska pillantásával; az állat fekete szembogarában idegen világok csillagainak visszfénye táncolt.
 
Egy teljes évvel és egy nappal azután, hogy Dal útnak indult, a könnyező rabszolgák fehér selyembe öltöztetett viaszbábut földeltek el palotája kertjében, és csillogó aranyporral szórták be a sírt. Egészen az alkonyat beköszöntéig álltak körülötte gyászdalokat énekelve, aztán szétszéledtek, hogy az ősi szokás szerint más urak szolgálatába álljanak. Ám még azon az estén fények gyúltak a palota ablakaiban, és reggelre kelve üres volt a sír; a viaszbábu eltűnt, és vele együtt nyoma veszett Dal ébenfa íjának, ezüsthúrú lantjának, és rubin borosserlegének is.
Ugyanazon az éjszakán, messze a déli sivatagban, egy tetovált arcú mengi vadász egyszerű kis sivatagi házról álmodott, aminek gazdája, egy csillagdiadémot viselő férfi vendégül látta, és egészen hajnalhasadtáig szórakoztatta őt ezüsthúrú lanton kísérve dalait.
Másnap hajnalban pedig, a Tükrök Bölcseinek fiatal írnoka egy évezredek múltán a déli sivatagból érkező férfiról jegyzett le egy történetet, aki éppen azon a helyen vett magának szerény kis házat, ahol annak idején Dal márványpalotája magasodott. Az írnok figyelmét nem keltette fel a történet, mert a hősökkel és gonosztevőkkel ellentétben ez a férfi egyszerű ember volt, akit hidegen hagytak a város csodái. Élete nyugodt mederben csordogált: kis ladikján minden nap halászni járt a Hajnal-folyam vizére, így tartotta el magát; idővel asszonyt vett maga mellé, és gyermekeket nemzett. Mikor végül kitelt az ideje, és a sír mélyére engedték, családján kívül nem sokan gyászolták meg; és néhány nemzedék elteltével a Tükrök Bölcseinek egy elfeledett pergamenjén kívül semmi más nem őrizte egyszerű életének emlékét.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához