LFG.HU

HammerTimeCafe
Edward Flakfizer
novellaCimkek
1.
Jobb szerettem volna vérrontás nélkül lenyúlni a köveket, de kilencvenötezer dollárért az ember kész bemocskolni a kezét. Egy Ted Rockwell nevű besurranó elkövette azt a hibát, hogy elég okosnak hitte magát ahhoz, hogy készpénzen és hitelkártyákon kívül mással is foglalkozzon. A legtöbb szakmájabelinek van annyi esze, hogy csak a bármelyik becsüsnél elpasszolható szajrét viszi magával, kivéve, ha van egy orgazdája, annyi gerinccel, hogy nem az ő nevét köpi ki elsőnek, ha lecsap rá a jard. Rockwell nem tartotta magát a szabályhoz: amikor alkalma volt rá, hogy a zsebébe süllyesszen egy nagyobb zacskó gyémántot, nem sokat habozott. Ha ezek után kövenként adja el, egy ékszerésznél szigorúan egyet, akkor talán nem kelti fel senki figyelmét, de egyben akart tőlük megszabadulni. Lefejezett csirkeként rohangált fel-alá, hogy találjon valakit, aki anélkül venné meg a köveket, hogy rákérdezzen, honnan valók. Hiba volt. Az egyik tag, akinél faggatózott - jó eséllyel sose fogom megtudni, hogy ki – felkereste a közvetítőmet, Burke-öt és csinos összeget kínált, ha megszerzem neki a zsákmányt.       
A legnagyobb gondom az volt, hogy nem tudtam, mire számítsak. Egy dolog volt csak fix: este, vagy késő délután akartam elvégezni a bulit. A konkrétumok ezzel ki is fújtak, tökölni meg nem volt időm, mert a megbízó három napon belül akarta a kavicsokat. Az összes infóm egy cím volt, meg egy fénykép a gyerekről. Nem tudtam, pontosan mekkora a kéró, és hogy hány bútor van benne, ergo fogalmam sem volt, mennyi időbe telne átkutatni az egészet. Már ha egyáltalán otthon tartja a köveket, nem egy csomagmegőrzőben vagy egy bank széfjében. Abban sem voltam száz százalékig biztos, hogy egyedül él: ugyan rajta kívül senki sem ment se ki, se be a házba, de ez nem jelentett semmit. Három évvel korábban, amikor tutira vettem, hogy egy fickó, akinek le kellett csippentenem az ujjait egy harapófogóval, egyedül él otthon, majdnem ráfáztam. Volt annyi eszem, hogy maszkot-kesztyűt vegyek, és betömjem a száját egy ronggyal, mielőtt nekikezdtem volna a dolognak, így a hapsi nem látta az arcom, ujjlenyomatot sem hagytam, valamint a szomszédok tutira nem hallották meg a sikoltozását, de a két szobával arrébb fekvő influenzás barátnője igen. A nő kitámolygott az ágyból, eltotyogott a konyhába, ahol a férjén ügyködtem a fogóval, majd célba vett egy kilencmilis parabellummal. Én annyira belemerültem az operációba, hogy csak a lövés után esett le, hogy gebasz van. Ha nem beteg a nő, ezer és egy százalék, hogy golyót repít a fejembe – jó, ha három méterre volt tőlem és a pasijától, aki akkor már legfeljebb hétig tudott elszámolni a két kezén – de hála a harminckilenc fokos lázának, elhibázott. Végül megúsztam – a második lövés előtt hozzávágtam a fogót, egy-két rúgással megigazgattam a bordáit, majd leléptem – de nem volt kedvem még egyszer kockáztatni.
A tervem egyszerű volt. Megvárom, amíg elmegy, aztán rohamtempóban bejutok a lakásába. Mindenképpen ott akartam elkapni Rockwellt, mert sejtettem, nem lesz egyszerű kiszednem belőle, hol vannak a kövek, és nem akartam szemtanúkat. Egy kicsit szinte biztos meg kell dolgoznom, az ilyesmit pedig csak az amatőrök és a végletekig elkeseredettek csinálják nyilvános helyen. Miután megkaptam az infót, a fickót is el kell intéznem: lehet hogy Rockwell nem képzett gyilkos, de ekkora tétnél még egy entellektüel is hajlamos pisztolyt ragadni és kideríteni, ki vette le egy kisebb zacskónyi gyémánttal, hát még egy surmó betörő. Ezután nincs más dolgom, mint ellenállni a kísértésnek, hogy agyonverjem Burke-öt, amikor szemrebbenés nélkül megpróbálja beadni nekem, hogy valójában a kialkudott összeg harmadában egyeztünk meg, és finoman rávezetni, hogy vagy fizet, vagy lenyomom a torkán a kedvenc bőrcipőmet.
 
 
2.
Rockwell lakása kétszer akkora volt, mint amire számítottam. Áldottam az eszemet, hogy nem úgy kalkuláltam, hogy majd villámgyorsan átkutatom, amíg házon kívül van. Vagy négy-hat óra kellett volna, hogy minden potenciális rejtekhelyet megnézzek, lehetőleg anélkül, hogy feltűnjön a szomszédoknak, hogy a mellettük lévő lakásban valaki épp felfeszíti a parkettát. Így viszont mindössze annyi történt, hogy fél helyett egy egész percet kellett azzal eltöltenem, hogy megállapítsam, egy aranyhalon kívül, aki békésen úszkálgatott a nappaliban lévő tévé tetejére helyezett akváriumában, csak én vagyok a kégliben. Ennek ellenére nem repestem az örömtől. Nem vagyok sem értékbecslő, sem designer, de nem volt nehéz kiszúrnom, hogy a berendezés egyrészt új, másrészt vagy drága, vagy az a fajta hamisítvány, amit még drágábban adnak a balekoknak, mint az eredetit. Két dolgot tudtam elképzelni: Rockwell vagy a seggére vert az eddig összeszedett pénzének, mert tudta, hogy hamarosan egy kisebb vagyonhoz jut, vagy valahogy mégis túladott a gyémántokon, és azok közé tartozik, akiknek ég a zsebe, ha negyed dollárnál több van benne. Ha esetleg a második variáció lesz igaz, Burke egy életre leír, ami nem sok jót jelent. Nem hittem, hogy kinyírat, amiért a pasi az orrom előtt tette pénzé a köveket, de kinézett a b-lista, ahhoz meg már öreg vagyok, hogy a zsákmány húsz százalékáért pénzszállító kocsikra csapjak le.
Az elrejtőzéssel nem volt gond: az egyik, barokk – vagy jól sikerült utánzat – szekrény és a fal közt volt annyi hely, hogy beférjek. Kívülről nem láthatott meg, mert a kecó a negyediken volt és nem hittem, hogy megtanult levitálni, belülről pedig csak akkor, ha ki akarta nyitni a szekrényt.
Úgy terveztem, amikor már úgy hallom, közelebb van hozzám, mint az ajtóhoz, előugrok, kezemben a stukkerral. Huszonkettes kaliberű, megbízható, és pontos, bár kis tárkapacítású stukker. Ha esetleg menekülni próbálna, lábon lövöm, mielőtt megmozdulhatna, de nem hittem, hogy így fog tenni. Bíztam az egészséges életösztönben. Ha az emberre pisztolyt fognak, nem próbálja meg lefutni a golyót, hanem engedelmeskedik, hátha megússza anélkül, hogy kapna egy új légzőnyílást a már meglévő kettő alá vagy fölé.
Nagyjából húsz perccel azután, hogy elhelyezkedtem, Rockwell megérkezett. Legalább is nagyon reméltem, hogy ő az, és nem valami társbérlő, aki pont most bírt hazaesni egy Reno-i vakáció, vagy egy esküvő után, a második nejével és két kölykével. Vártam egy kicsit, aztán amikor hallottam, hogy leül a szekrénytől olyan két-két és fél méterre lévő kanapéra, és bekapcsolja a tévét, előugrottam. A következő fél percben alaposan átgondoltam, amit az egészséges életösztönről vallottam. Már amennyire az ember gondolkodni tud, ha többször fejbeverik, lehányják, és kitörik két fogát.
Egy pillanatig azt hittem, minden rendben. A pasas nem moccant. Sajnos túl későn esett le, hogy valószínűleg fel sem fogta, mit mondtam: akkorák voltak a pupillái, mint a mutatóujjam felső perce. Nem tudom mit szívott vagy lőtt, de bitang erős cucc lehetett. Ha piál, a szagból rájövök, hogy elmentek otthonról, de így csak akkor jöttem rá, mi a helyzet, amikor már nekem rontott. Váratlanul történt, egy pillanat alatt, mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt. Az egyik pillanatban még ült, a másikban pedig felpattant, és hörögve szét akarta verni a fejemet az ökleivel. Még épp időben félre tudtam ugrani, így az első csapása után a képem helyett a szekrényajtó tört be. Nem volt időm célozni: kapkodva kilőttem a tárat. A hat golyóból négy mellément – nem vagyok különösebben jó lövész, de eddig valahogy mindig sikerült úgy intézni az életemet, hogy ez ne okozzon gondot – kettő pedig eltalálta a mellkasán.
Arra számítottam, hogy a legrosszabb esetben is összeesik, és olyan hangokat ad ki, mint az első tengerimalacom, amit hatévesen bekentem mézzel, majd hozzákötöztem egy hangyabolyhoz. Ehelyett pár pillanatig bambán meredt rám, majd elkapta a torkomat, és lefejelt. Ekkor tudatosult bennem, hogy olyan mélyen vagyok a szarban, hogy még búvárpipával sem tudnék levegőt venni. A tagban annyi cucc keringett, hogy nem érzett fájdalmat: súlyos sebesülés ide-oda, eltart egy darabig, amíg legyengül. Lehet hogy csak két percig, de annyi idő alatt kiszorítja belőlem a szuszt. Tudtam, hogy végem. Puszta kézzel eddig kétszer öltem: az egyik pali aludt, a másik meg le volt kötözve, és bajosan hittem, hogy ilyen előzmények után képes lennék legyűrni egy megvadult kábszerest. Lila karikák ugráltak a szemem előtt, és nem voltam benne biztos, hogy a nadrágom nem szorul rá egy alapos mosásra. Mielőtt megfulladtam volna, Rockwell elengedte a nyakamat, de én még túl kába voltam, hogy bármit is tehessek, így kaptam pár jobb horgot, ami egy hivatásos boxolónak is a becsületére vállt volna, majd egy párszor lefejelt, egészen addig, amíg váratlanul pofán nem hányt. Majd még egyszer. Aztán ismét. A negyediket bizony isten, már meg sem éreztem. Nem volt nehéz kitalálnom, mi történt: az adrenalin és a narkó kettőse kikészítette, és rá mertem volna tenni egy kis pénzt, hogy az én két lövedékemnek is lehet némi köze ahhoz, hogy a pasas rosszul van. Úgy döntöttem, itt az ideje kihasználni a lehetőséget. Jobb fegyver híján a tévéhez rohantam, felkaptam az aranyhalas akváriumot, magamban bocsánatot kértem a kis élőlénytől, majd amikor vadállati ordítással elhajítottam oda, ahol egy pillanattal korábban Rockwell agonizált. Körülbelül három ezredmásodperccel azután eshetett össze, hogy útjára indítottam az akváriumot. Amennyire meg tudtam állapítani, nem élt: belefulladt a saját, vérrel keveredett hányadékába, és üveges szemekkel hevert a padlón. Vagy éppen a szíve állt meg. Tudja a franc. Az aranyhal tőle nem messze vergődött. Nem tudtam meddig vertek – verekedésnek nevezni azt, ami történt, jókora csúsztatás lett volna, annak ellenére, hogy Rockwell holtan feküdt a földön, én pedig még éltem, bár sminkelés nélkül vihettek volna statisztálni egy zombifilmbe – de ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal lelépjek. A fürdőbe mentem, – különösebb nehézségek nélkül: a lábaimnak nem volt semmi bajuk – hogy egy kicsit rendbe tegyem magam. Nálam volt az aranyhal is, akit beledobtam a bedugaszolt mosdókagylóba, majd kinyitottam a hideg vízcsapot, és csak ezután néztem meg magam a tükörben. A helyzet bizonyos szempontból jobb, másrészt viszont rosszabb volt, mint ahogy gondoltam. A ruhámon az sem sokat segített, hogy lemostam, így magamra fújtam fél flakonnyi dezodort. Az arcom viszont sokkal jobban festett a vártnál. Aprócska zúzódások, inkább puffadt, mint szétrepedt ajkak. Ha nem hiányzott volna két hátsó fogam, elégedett is lettem volna. Letöröltem magam, amennyire lehetett, majd visszanyargaltam a nappaliba, és megkerestem a fogaimat. A helyszínelők szinte mindent fel tudnak használni. Ki kellett volna takarítanom a házat, vagy legalább is felgyújtani, de Rockwell nem hogy benzint, vagy valami töményet, de még egy üveg sört sem tartott otthon, a rásegítés nélkül gyújtott tüzek pedig nem elég gyorsak, sőt, tízből hatszor elalszanak. Persze, ha lett volna időm, akkor minden szobát lángra lobbantottam volna, de sietnem kellett. El kellett kotródnom, mielőtt valamelyik szomszéd, vagy az általuk kihívott hekusok megnézik, mi volt ez a zaj.
Előre rettegtem a jövőtől. A hekusok szinte biztos rögzítenek valami általam hátrahagyott nyomot – dns-t vagy ujjlenyomatot – Burke jó eséllyel kiherél, amiért elkúrtam a gyémántüzletet, és halmazati büntetésnek egy vagyonért járhatok fogorvoshoz.
Fél nappal később kiderült, az első két félelmem alaptalan volt.
 
3.
- Ismételd meg! – mondtam Burke-nek, a helyzethez képest nyugodt hangon, ami azt jelentette, hogy inkább egy a tárgyalásán ordibáló gestapo hadnagyéra hasonlított, mint egy kilencszeres csecsemőgyilkoséra, aki le akar kaszálni pár hekust, mielőtt elkapják. A szokásos találkahelyünkön, egy jellegtelen, út menti büfében találkoztunk, két várossal arrébb. Ideális placc volt: olcsó, egészen ehető kaja, és a legtöbb hellyel ellentétben rendes, fém étkészletet adtak. Nem sokat foglalkoztak velünk, ha kellő mennyiségű ételt és italt rendeltünk, a vendégek pedig olyan alapzajt produkáltak, hogy ha beültünk valamelyik hátsó boxba, esélytelen volt, hogy bárki meghallja, miről beszélünk, már ha nem ordibálunk.
Burke - rekedt hangú, sápadt kölyök, szürke szemekkel, és tejfölszőke hajjal – habozott. Most láttam először idegesnek, mióta együtt dolgoztunk. Így némileg idősebbnek tűnt, de még mindig pofátlanul fiatalnak ahhoz képest, hogy mennyi kapcsolata volt. Persze, lehet hogy nem sokkal fiatalabb, sőt, kicsit öregebb mint én, csak ismert egy jó sebészt, aki felvarrta az ráncait, így nyert neki húsz-harminc évet, azon az áron, hogy ha egyszerre ásít és pislog, szétszakad az arca. Erre egyébként az elhangzottak alapján komoly esélye volt: erőnek erejével bírtam csak ki, hogy ne szurkáljam szét a képét a villámmal.
- Nézd, néha becsúszhat egy kis gikszer – próbálkozott, majd látva az arckifejezésemet, gyorsan hozzátette. – Biztos vagyunk benne, hogy meg tudunk egyezni.
- Akkor fussuk át még egyszer, hogy én is értsem – mondtam, figyelmen kívül hagyva a magyarázkodását. A pasas nem Rockwell volt, hanem valami narkós, aki egy valag pénzzel lógott pár cimborádnak, akik viszont nem mertek semmit sem csinálni, mert egy közveszélyes állat, és esélyes, hogy kitépi bárki gerincét, aki próbálkozik vele.
- Nos….
- Kuss – mondtam alig szigorúan. – Haveri alapon elvállaltad a melót, tíz rongyért. Egy új kölyöknek akartad kiadni, afféle beavatásként, mint nekem hat évvel ezelőtt azt a kínait, aki nem akarta eladni a vegyesboltját.
- Filippinó.
Ezen eltűnődtem.
- Igaz – mondtam. – És változatlanul kuss. Hol is tartottam? Ja, igen. A kölyök. Akinek ki kellett volna fektetnie a narkóst, miközben én, jóval odébb Rockwellt faggatom arról, hol vannak a kövek, amiért egy vagyont kaptunk volna. Ehelyett engem laposra vertek, az embered pedig úgy elbaszta a melót, hogy ide hallom a megbízó kínnal teli vonyítását, ahogy tehetetlen dühében többször tökön szúrja magát valami hegyessel.
Ezután olyan fél percig hallgattunk.
- Hogy bírtad összecserélni a borítékokat, Burke?
- Rövidzárlat. Próbáltalak keresni utána, de nem lehet elérni – jegyezte meg némileg vádlóan.
- Ki ne találd a végén, hogy én vagyok a hibás.
- Eszemben sincs – mondta védekezően.
Újabb kínos csönd, rövidebb mint az előző.
- A gyémántos ügyet elsikáltad? – kérdeztem.
- Folyamatban van. A megbízó persze egy fillért sem fog fizetni, de ugyanúgy megkapja a köveket. Legalább egy ötvenest bukok rajta, ha azt nem számolom, amit kifizetett volna.
- Alsó hangon kilencvenötezret – javítottam ki. Mivel láttam az arcán, hogy nem érti, mit akarok, hozzátettem. – Ennyi járna nekem a melóért. Nevezd kárpótlásnak a kivert fogaimért, az összevert arcomért, és azért, mert három és fél liter hányadékot mostam le magamról.
- Nem végezted el a munkát, ergo nincs pénz – mondta az eddigieknél határozottabban Burke. – De az a tízes a tied, ami a narkósért járt, és elintézem, hogy kitakarítsák a kérót. Nem marad semmi nyom.
- Nem jelentene különösebb gondot, hogy leszúrjalak, és feltűnés nélkül kisétáljak. Aprópénzzel nem bököd ki a szemem. Amikor én tíz rongyért melóztam, te még kéjes gondolat se voltál. Hetvenezer, és akkor jó voltam hozzád. A takarítás meg majdnem biztos, hogy fölösleges, amilyen zajt csaptunk, tutira kihívták a jardot, akik már mindent rögzítettek.
- Ötven. És még senki sem ment ki. A haverjaim tudnák, ha bárki is felfedezte volna a testet.
- Hatvan. Meg a takarítás. Valamint valami zsíros meló, minél előbb.
Szinte láttam, ahogy Burke megkönnyebbül.
- Volna valami…
- Ha azt akarod, hogy én simítsam el a gyémántos melót, felejtsd el.
- Szó sincs róla. Lehet hogy lesz valami. Két nap múlva találkozzunk itt, dél környékén rendben?
- Miről van szó?
- Mondom, két nap…
- Utoljára kérdeztem.
- Semmi komoly. A megbízónak gondjai vannak valakivel, és nem nagyon talált más megoldást.
- Ugye nem valami leszámolás? Nincs kedvem a halott bandájának embereit kerülgetni a hátralévő életemben.    
- Szerintem a célszemély még lőfegyvert se fogott a kezében, hacsak nem paintballozott.
- Kiről van szó?
- Konkrétumokat még nem kaptam. Valami nőci. Hét számjegyű összeg jár érte, ha baleset éri. Bár ahogy kivettem a megbízó szavaiból, ez mellékes, inkább azért ragaszkodik hozzá, mert nem akar gyanúba keveredni, bár nem lenne ellenére, ha megkapná a teljes összeget. Ennek a húsz százaléka a miénk, meg olyan negyvenezer költségekre.
- Pontosan mennyi?
- Kétszázezer. A hetvenöt százaléka lenne a tiéd, de megkapod a teljes összeget, és többet nem akarok a gyémántos melóról hallani. Viszont az ötven rongyot, és a tízest megtartom. A takarítás persze jár.
- Áll az alku. Egy kérés: olvastasd el a pasassal még egyszer a biztosítást.
- Rendben, de minek?
- A legtöbb ember funkcionális analfabéta. Lehet nem csak a baleset fizet, hanem a gyilkosság is. Egy fokkal egyszerűbb lenne kivitelezni, hogy egy félresikerült rablás közben agyonverték egy pajszerral, vagy lelőtték a kezéből kicsavart harmincnyolcassal, mint hogy belefulladt a kádba.
- Oké.
- Még egy kérdésem volt, mivel ez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.
- Mi a garancia, hogy fizet?
- Az, hogy nem akar golyót a homlokába. De ne aggódj, nem hagytam, hogy a biztosításból tejeljen. Több hónap, amíg megkapja. A pénz le van kötve egy számlán. Ha csak egy cent is elmozdul róla, a bank értesít, a fickó meg a levegőbe röpül, amikor elfordítja a kocsija slusszkulcsát.
- Nem rizikós ez? A hekusok hivatalból megnézik a bankszámláit, és ha kiszúrják, hogy kétszáz rongyot utalt el, kellemetlenkedhetnek.
- Tudja, hogyan kell az ilyesmit leplezni. És ha elkapják, mi van? Addigra mi már megkapjuk a pénzt, és semmit sem tud rólunk.
Nem sokat gondolkodtam.
- Rendben.  Vállalom a munkát, de az időpont nem jó, programom lesz. Egy nappal utána, délben, oké? – kérdeztem, majd intettem az egyik pincérnek, hogy fizetnénk.
Burke majdnem felröhögött – egy gyenge pillanatomban elmondtam neki, mi az egyetlen, heti rendszerességgel űzött hobbim – de bólintott. 
                        
4.
Sose láttam be, miért ne élhetnék valami minimális társadalmi életet. A filmekben és a könyvekben az olyan alakok, mint én, rendszerint magányos emberkerülők, se kutyájuk, se macskájuk, és legfeljebb a szobanövényükhöz, vagy a bélyeggyűjteményükhöz kötődnek.
Én más alkat vagyok. A munkám, extrém helyzetektől eltekintve nem túl időigényes. Négyből három héten semmit sem kell csinálnom, és nagyon hamar begolyóztam volna, ha az egyedüli szórakozásom az, hogy az időjárásról beszélgetek vadidegenekkel, megfelelő tápoldatra vadászok egy kertészetben, vagy apró papírdarabokat rendezgetek egy albumban.
Szükségem volt pár cimborára, akikkel meg lehet inni egy korsó sört, el lehet beszélgetni a világ dolgairól, viszont nem áll fenn annak a veszélye, hogy a szomszédaim lesznek, vagy az egyikük el akarja magát vetetni velem. Úgy gondoltam, hogy hacsak elképesztően be nem rúgok, soha nem tudják meg, mivel is keresem a kenyerem. Ha valami miatt mégis ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy a zsebemben turkáljanak, előadom a szerencsés örököst, akire csinos életjáradékot hagyott egy oldalági rokon.
Ha pedig ez sem elégíti ki a kíváncsiságukat, nem olyan nagy kunszt megszabadulni négy-öt embertől.
Klubokba, bárokba jártam, nem túl nagy sikerrel. Vagy túl felületes volt a kapcsolat, vagy pedig pár hónap után kiderült, a társaságból ketten-hárman nem fogták fel, komolyan gondoltam, hogy nem bújok velük ágyba, és akkor sem lépek be az MLM hálózatukba, ha óránként vetik fel a lehetőséget.
Ezután váltottam, és chatszobákkal próbálkoztam, ami ugyanolyan eredményt hoztak, mint a bárok, csak rendszeresen zaklattak kanos teenagerek, akik azt hitték, nő vagyok, és rá akartak venni, hogy nézzem meg webcamen keresztül, ahogy lerendezik magukat. Bár kétségkívül meg volt az az előnye, hogy egy új regisztrációval és a régi nickem hanyagolásával egyszer és mindenkorra megszabadulhattam a kellemetlenné vált ismerősöktől.
Aztán, ahogy végiggondoltam, korábban miféle alakok voltak a haverjaim – a középiskolában, az egyetemen, és mielőtt leszereltem volna a seregtől, mert miután lelőtték a koptert, amiben utaztam, képtelen voltam többé felszállni bármilyen járműre, aminek szárnyai vagy propellerei voltak – és mi kötött minket össze, leesett hol rontottam el. Komoly barátom lényegében egy sem volt, annak ellenére, hogy sülve-főve együtt voltunk. Még a seregben sem, pedig ott az ember hajlamos testvérévé fogadni azt, akivel egy lövészárokban hasal. Inkább az egymásrautaltságunk miatt lettünk jóban. Volt ugyanis egy közös hobbink: a szerepjáték. Ez ma már nem akkora nagy dolog, de amikor az első kiadású ad&d szabálykönyv még nem az antikváriumok három számjegyű összegért elkelő kincse volt, nehéz volt játékosokat, és kalandmestert találni, legalább is huzamosabb időre. Egyszer-kétszer elég sokan kipróbálták, de olyan, akinek megvolt a jubileumi, tizedik játékülése, nem sok volt, pláne nem egy laktanyában, ahol fokozottan hajlamosak voltak hülyének tartani az embert, ha meghallották, ahogy elfúló hangon bejelenti, hogy két marokra fogja a Végzet Pengéjét, és ledöfi az óriáskirályt.
Az, hogy a régi cimboráimat keressem fel, szóba sem jöhetett. Mihelyst rájöttem, hogy olyan kiképzéssel mint az enyém, jobb melót is meg lehet csípni, mint egy iskolafelügyelői állás egy szakközépben, ahol több a fegyver, mint a diák, gondom volt rá, hogy megrendezzem a halálomat. Bár a legtöbb ember, akivel találkoztam, papíron hitt Istenben és Jézusban – vagy ha nem is, hozzám hasonlóan rájött, hogy sok kellemetlenséget megspórolhat magának, ha úgy tesz, mintha – nem gondoltam, hogy elhinnék, azért járok e földön, mert a nagyfőnök fia szólt, hogy keljek fel.
Kíváncsiságból feladtam egy hirdetést egy, a témával foglalkozó weblapon, hogy huszonöt és ötven közötti embereket keresek, megegyezés szerinti játékra. Másnap hárman jelentkeztek rá, egy héttel később pedig húsz fickó, és négy nő közül válogathattam. Azoknak, akik vették a fáradtságot, hogy a kedvenc zenekarjuknál lényegesebb információkat közöljenek magukról, válaszoltam, és pár hétnyi levelezés után összehoztam egy csapatot. Velem együtt öten voltunk: négy relatíve kötöttségektől mentes életet élő, középosztálybeli férfi, és egy nő. Idestova három éve játszottunk, minden hét keddjén, és a páros heteken csütörtökön is. Hamar kiderült, ez a nekem való társaság. Nyaranta ugyan lehívtak a víkendházukba, hogy ott játszunk, de fel sem merült, hogy esetleg ott aludjak. Beszéltek a családjukról, de nem mutogattak képeket, és nem várták el, hogy minden alkalommal megkérdezzem, hogy van az asszony, vagy a gyerek. Ha elkaptak valami nyavalyát, megmondták, de egészen biztos voltam abban, hogy nem én lennék az első, aki megtudja, hogy rákjuk van.
Pont azt nyújtották, amire szükségem volt: hetente egyszer-kétszer pár órányi kikapcsolódást, anélkül, hogy bele akartak volna szólni az életembe.
 
 
 
5.
Biztos voltam benne, hogy ki fogunk nyúlni. Csúnyán átvertek minket. Egy mágus felbérelt minket, hogy tegyünk rendet egy barlangban, ahol farkasemberek húzták meg magukat. Csinos pénzt ígért, és felajánlotta, hogy az összes fegyverünket bevonattatja ezüsttel, hogy könnyebben végezhessünk a dögökkel.
Akkor kellett volna elkezdenünk gyanakodni, amikor a barlanghoz közeledve nem éreztünk semmilyen szagot. Ha tényleg farkasemberek húzták volna meg magukat abban a lyukban, mérföldekről bűzlenie kellett volna az ott rohadó testrészektől. Gond nélkül haladtunk előre. Túl későn esett le, hogy itt valami nem fog stimmelni: a barlang inkább egy földalatti templomra kezdett emlékeztetni, márpedig a leggyakoribb ok, ami miatt egy szentélyt a föld alatt építenek fel az, hogy ha valami hétszáz méter mélyen van, a legelszántabb feláldozandó szerencsétlen is hullafáradtan esik össze menekülés közben a táv felénél.
Amikor Lyle – a csapat tolvaja, egy kiöregedett rocker, aki zenészként futottak még, producerként viszont felső kategóriás volt, és akinek tekintete alapján gyanítottam, hogy még mindig a szex, drog, és rock n roll szentháromság irányítja az életét – hozzáért egy oltárhoz. Ezután, amiről azt hittük, hogy penész a barlang falán, kis tócsákban összeállt a padlón, majd egyetlen hatalmas, zöldesszürke remegő kocsonyahalommá alakult. Kisvártatva befutott a mágus is, aki mint kiderült, egy korábbi kalandunk miatt akart bosszút állni rajtunk: az egyik cimboráját kénytelenek voltunk a másvilágra küldeni, hogy ráverhessünk egy félresikerült emberrablást.
Pechére nem úgy sült el a dolog, ahogy gondolta: Lyle-nál volt egy fiola olaj mérsékelten törékeny üvegben, én meg memorizáltam tűzvarázslatot. Azelőtt végeztünk vele, hogy esélye lett volna alkalmazni akár egy bűvigét is. Ezen fellelkesülve a kocsonyának is nekiestünk, és akkor esett le, miért ezüstözte be a fegyvereinket a halott varázsló: semmiféle hatásuk sem volt a zselére, ami sztoikus nyugalommal tűrte, hogy csépeltük. A varázslatok sem hatottak rá, így nem foglalkoztunk vele: azt hittük, gazdája halálával neki is vége lett, még ha nem is olyan látványosan, mint a mágusnak. Azon voltunk, hogy elhagyjuk a barlangot, amikor a kocsonya remegni kezdett, és mindent beterített savas pacákkal, amik lemarták rólunk a vértet, ruhát, és a húst.
Bemenekültünk az egyik oltár mögé, hogy erőt gyűjtsünk a futáshoz, de amikor az apródunk pánikba esett, felpattant, a kijárat felé rohant, majd fél pillanattal később fej nélkül, savmarta testtel hevert a földön, arra jutottunk, nem kéne elkapkodni.
- Van valami tervetek? – kérdezte Jake. Nálam egy ötössel idősebb fazon, túl egy sikertelen házasságon, egy hasonlóan elszúrt piás kölykön, és pár szoftverszabadalmon, aminek köszönhetően fizetheti az asszonytartást, állhatja a srác detoxát, és megengedheti magának, hogy a lábát lógassa hátralévő életében. Valami egészen evidens dolog, amit a hőskorszakban fejlesztett ki, akkor, amikor Bill Gatesnek meggyűlt a baja a rendőrséggel gyorshajtás és piás vezetés miatt, és az informatikával foglalkozó cégek egy akkora szobában kuporogtak, ahol ma már az irataik sem férnének el. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ideges. A lovagja messze a legsebezhetőbb volt mindannyiunk közül. A taktikája nagyrészt arra épült, hogy begyalogolt a csata közepébe, addig kaszabolt, amíg az összes ellenfele a földön nem feküdt, egyenként lefejezte őket a csatabárdjával, nem nagyon törődve a védekezéssel, ami megesik, ha valaki egy elhízott fickó súlyának megfelelő acélt visel a testén. Most, hogy a fegyvere használhatatlan lett, a vértjét pedig szétmarta a sav, és csak azért nem haldokolt, mert ellőttem rá az utolsó gyógyvarázst, nem sokat tudott tenni.
- Persze. Nekirontasz, meghalsz, közben mi futunk a kijárat felé a lovakhoz, és abban bízunk, hogy elcsámcsog a hulládon. Aztán a nevedben is berúgunk valahol – felelte Lyle.
Lehet hogy csak poénnak szánta, de el kellett ismernem, ennél jobb tervünk aligha lesz. Én értelemszerűen nem akartam meghalni, és mivel még két parancsvarázsom volt memorizálva, nem nagyon aggódtam. Lehet hogy a zselére nem hat, de a társaimra igen. Ráadásul egyéb okom is volt: majdnem biztos voltam benne, hogy a halott mágus nyakában egy láthatatlanná tevő nyakék van, amit egyedüli varázshasználóként csak én tudtam volna aktivizálni. Pár kalanddal korábban egy illuzionista egy ugyanilyen külsejű varázstárgyat használt. Csodáltam, hogy a többiek nem vették észre, elég jellegzetes volt a kinézete: ezüstlánc, bíborkő medáliával, amin kígyó van. Lyle abban a pillanatban tőrt rántott volna, ha bármi gyanúsat észlel, Henry – aki a héten nem ért rá játszani, de közös megegyezéssel a karaktere részt vett a harcokban – íjásza pedig pár szerencsés dobásnak köszönhetően a legszívósabb volt mindannyiunk közül, és a sérülései dacára nehéz lett volna annyira összeverni, hogy magatehetetlenül várja a véget.
- Miközben marakodtok, a szörnyeteg pár centivel közelebb csusszan: halljátok ahogy a kocsonyás tömeg a kövön siklik. Lassan halad, nagyon lassan, de biztosan – mondta Helen, a kalandmester. Élvezte a helyzetet, amin nem csodálkoztam, én is nagyon jól szórakoztam volna három középkorú pasason, akik remegve várják, mi történik velük egy képzelt világban. Csinos, negyvenes fekete nő, az a fajta, aki nem akar fiatalabbnak látszani annál, mint amennyi, és ez jót tesz neki. Két diplomát szerzett, olyan szakokon, amiknek még a nevét se teljesen értettük, hát még azt, hogy milyen szakképesítést ad, hogy aztán hozzámenjen egy multimilliomoshoz, aki élete végig eltartja. Magasan ő volt közülünk a legvastagabb, de nem éreztette: amikor néha meghívott minket a villájukba, hogy ott játszunk, bájos közvetlenséggel sürgött-forgott körülöttünk.
Egyszer még a férjét – Jeffrey, vagy Jeremy, nem emlékszek pontosan – is rá bírta venni, hogy beszálljon egy partiba. Ezt hál’ istennek többször nem ismételte meg – a fickónak annyi fogalma volt a fantasyról, hogy ott a mélynövésű embereknek szakállt kell növesztenie, és bányában élve sörről és aranyról fantáziálnia, miközben vidáman csákányoz -, és a következő alkalommal az ő javaslatára megszavaztuk, hogy kibicmentes játékokat fogunk tartani.
- Oké. Van nálam pár színes kavics. Húzzunk sorsot vagy várjuk, hátha plazmamenést kap tőlünk? - kérdeztem
- Hülye vicc, Quincy – morogta Jake.
- Ha van valami haditerved, kíváncsian hallgatom.
- Mi lenne, ha egyszerre kezdenénk el futni?
- Nem vagyok zselészakértő, de abból ítélve amit csinált, kilenc köbméter savas kocsonyát lőne ránk.
- Miközben kedélyesen diskurálgattok a jövőtökről, a lény…
- Oké, értjük, gyorsítunk. Milyen messze van?  
- Négy-négy és fél méter. Úgy számolod, percenként negyed métert tud megtenni.
- Nem lehet, hogy a halott mocsokládánál van valami, amit használhatnánk ellene? – kérdezte Lyle
- Nosza, fuss oda, kutasd át, és jelentsd, mi a helyzet! – javasoltam a legkenetteljesebb hangomon, holott őszintén reméltem, hogy nem fog így tenni. Magamnak akartam a zsákmányt. 
- Megvárunk – kontrázott Jake.
Lyle könnyed kézmozdulattal jelezte, mi a véleménye.
- Quincy, egy pillanatra azért kinézhetnél, látsz e valamit a pasasnál. Annyi idő alatt biztos nem támad.
- Felgyújtottuk, Lyle. Visítva halálra égett, és közben úgy világított, mint egy Hummer reflektora. Nem hiszem, hogy maradt nála bármi, ami a segítségünkre lehetne. Meg aztán, miért hordana magánál olyan cuccokat, amivel ki lehet nyírni a kis kedvencét? Nincs mese, valakinek fel kell áldoznia magát a többiek érdekében – mondta Jake, aminek nagyon örültem. Úgy tűnt meggyőzte Lyle-t, aki már csak heccből is megpróbálta volna megszerezni magának az ékszert, és egy vagyont fizethettem volna neki, hogy nekem adja.
- Ez pont olyan volt, mint egy szovjet háborús regény csúcspont előtti fejezetének zárómondata.
- Abból a fajtából, ahol végül valaki csak megmarkolja a dobtáras puskát, és eltereli a németek figyelmét, miközben a többiek lelépnek? – reménykedtem.
- Nem. Abból a fajtából, ahol mindenki megdöglik, erkölcsi tanulsággal.
- Mindeközben a zselé…
- Tudjuk, közelebb jön.
- Csak szeretnéd. Nem látod ugyan, de a felőle érkező hangokból ítélve mintha megint rázkódna. Aztán sistergést hallasz, és azt látod, hogy egy a fejednél némileg nagyobb, pacamarta lyuk éktelenkedik az oltáron.
- Lyle, baszod, te vagy a leggyorsabb, majd kitérsz a támadás elől! – morogta Jake.
- Ismered a mondást a másik ember farkáról és a csalánról? Te vagy az igazság aranypajzsos bajnoka, munkaköri kötelességed mártírhalált halni, és ami azt illeti, fél lábad már így is a sírban. Quincy, te meg elméletileg szent ember vagy. Nehogy már nekem kelljen játszani a hőst, a húszezer aranyas vérdíjjammal.
- Aranypajzsos? Igen. Hülye? Nem.
- Nekem meg még számos a bűnöm, még nem találkozhatok az én Urammal – mondtam a karakteremre jellemző magas, ájtatos hangon, amin Lyle rendszeresen felröhögött. – A te lelki üdvödnek viszont nagyon jót tenne a hősi halál, gyermekem.
- Gondolom, Henry karakterét nem küldjük ki.
- Csak ha sorsolunk, és ő húzza a rövidebbet. Akkor jogos.
- Nos – kezdte Helen -, nekem lassan mennem kell, úgyhogy kaptok két napot, hogy eldöntsétek, ki lesz a szerencsés.
Nem örültem neki, hogy lefújja a játékot. Épp támadt egy remek ötletem, hogyan mentsem a bőröm, és szerezzem meg az ékszert. Igaz, ez azzal járt, hogy mind Jake-nek, mint Lyle-nak új karaktert kell majd alkotnia, de nem ez lenne az első eset, hogy átverjük egymást a palánkon.
 
 
6.
- Itt van az előleged, bár nem hinném, hogy sokat kell majd költened belőle. Átnézettem a pasassal a szerződést: csak balesetnél fizetik ki a teljes összeget – mondta Burke, majd az asztalra helyezett egy vékonyka borítékot. – Százasok, ahogy szoktuk. Három heted van. Ha nagyon nem akar összejönni a dolog, jó az elszúrt rablás, vagy valami hasonló, de akkor felezi a pénzt. Egy dolgot azonban kikötött: nem lehet bérgyilkosság szaga, még akkor sem, ha fegyvert használsz. Csináld úgy, mint egy punk, akit megzavartak rablás vagy nemi erőszak közben, ne pedig mint egy profi. Sörétes puska, pillangókés, a két öklöd, akármi, de ne hangtompított huszonkettes.
- Imádom az ilyen alakokat, az igényeikkel. Mit csinál, ha ciánnal mérgezem meg a nőt? Vagy felrobbantom a kocsiját?
- Ül harminc évet, miután a zsaruk egy kicsit megdolgozzák, és visítva bevall mindent.
- Na ez az. Feljelent? Feldob a hekusoknak? Rólam semmit sem tud, rólad meg tud adni egy személyleírást, ami hárommillió másik emberre illik rá, plusz tudja egy utcai fülke számát. A jardon körberöhögik, aztán megismeri a feminimebb énét a szigorítottban. Elmegy panaszkodni a fogyasztóvédelemhez?
- “Tisztelt bíróság, én egy minden gyanú felett álló balesetet akartam, de úgy alakult, hogy a fickónak, akit felbéreltem, jobban tetszett a pajszeros-kalapácsos megoldás.”
- Ahogy mondod. Fénykép van a nőről? Lakcím?
- A pénz mellett, a borítékban.
- Biztos hogy ez az ő címe nem pedig egy kábítószeren tartott száznegyven kilós, ukrán kurváé, aki megpróbálja majd kikészíteni az arcom egy zsilettpengével? Vagy egy harcos feministáé, aki azt hiszi, meg akarom erőszakolni, és mindenáron meg akar ismertetni Mr. Negyvennégyessel?
- Egyszer fordult elő, Quincy. Egyszer. Boruljak térdre?
- Ne sértődj meg, ha nem mosolygok elnézően, de tudod az állam még mindig sajog, és az új műfogaim még túl fehérek.
Burke jó érzékkel lapított. A borítékért nyúltam, és kinyitottam.
Egy pillanatig nem esett le, hogy miért szédülök. Olyan ez, mint amikor az ember hallja, hogy a szülei két szobával arrébb azon dolgoznak, hogy kistestvére legyen. A tudata igyekszik kizárni a valóságot, nehogy bele kelljen gondolnia abba, mi is történik valójában.
A képen Helen volt. Erőnek erejével meggyőztem magam, hogy csak hasonlít, de a lakcím, amit a kép hátára gépeltek, minden kétséget eloszlatott.
Úgy néz ki, új kalandmesterre lesz szükségem. Meg valamire a hányinger ellen.
Burke semmit sem vett észre, vagy ha mégis, nem tartotta fontosnak, hogy megkérdezze mi bajom. Végül is lehet, hogy csak a zsíros koszt ártott meg vagy a kávé volt erősebb a szokottnál. Néhány percig még diskurálgattunk – ha igazságszérummal injekcióznának be, se tudnám megmondani, miről, csak arra emlékeztem, hogy egy hét múlva találkozunk, ugyanitt -, aztán mindketten mentünk a magunk dolgára.
Én például haza. Berúgni.
 
   
7.
- Hol is hagytuk abba? – kérdezte Helen.
Leeshetne a lépcsőn. Mire felfogja, hogy mi történt, már el is tört a nyaka. Vagy ha nem, rásegítek.
- Kinyírtuk a zselét, kaptunk egy rakat tapasztalati pontot, és az öregnél volt egy pár varázsgyűrű – próbálkozott Lyle.
A nő széles mosollyal tudatta, hogy a kérdése költői volt.
Nem. Ez nem lesz jó. Olyan lenne, mint egy rongybaba. Egy vagon sminket rá kellene kenni, hogy nyitott koporsós temetése lehessen.
- Tehát még mindig a szétmart oltár mögött kucorogtok, és azon vitáztok, ki legyen a csali.
- Nem fogunk tudni megállapodni, úgyhogy tényleg sorsot kéne húzni – javasolta Jake.
- Oké, csináljuk.
Erre vártam.
- Előkapom a kövekkel teli zacskót, kiszórom a tartalmát a földre, majd beleteszek négy követ: egy feketét, és három tejfehéret. Dobjunk a tízoldalúval sorban, akinek a legkisebb jön ki, az húzta a feketét – mondtam.
Bár, a fene tudja. Ha hamvasztják, akkor édesmindegy.
- Én kezdek – csapott le Lyle, és egyből gurított.
- Amíg Lyle a “szütyőben kotorászik”, elmormogok egy parancsvarázst.
- Leszúrom a tőrömmel – vágott közbe a mondat felénél Lyle.
- Ne olyan hevesen. A fegyverforgató kezed a zacskóban van – csitítottam. – Remélem, nem próbálkozol meg azzal az olcsó trükkel, hogy most kivételesen a bal mancsodat használtad.
De honnan tudjam, mit csinálnak majd a testtel? Hogy kérdezi meg diszkréten az ilyesmit az ember? “Hé Helen, nem mintha felbéreltek volna, hogy megöljelek, és a megmaradt minimális lelkiismeretem miatt ezt minél fájdalom- és roncsolásmentesebben akarnám megtenni, de őszintén érdekelne, az urnát, vagy a koporsót preferálod?”
- Dobj próbát Quincy, hogy sikeres e a varázslatod – mondta Helen.
- Tizenkettő. Megvan?
- Meg – felelte kurtán Lyle. Ez nem volt jellemző rá, a rossz vesztesek közé tartozott, de úgy tűnt, erőt vett magán.
- Remek. Jake, fel tudsz kelni?
Még csak az sem megoldás, ha nem teszem meg. Jön valaki más, akit egyáltalán nem fog érdekelni, mennyi szenvedéssel jár a módszere. Helen mindenképpen halott.
- Ha nagyon erőlködök, de a fene tudja.
- Lyle, üsd le Jaket.
- Fölösleges dobnod, olyan állapotban van, hogy kiütötted – mondta Helen.
De a franc essen bele, ez a munkám. Mostantól kezdve minden alkalommal moralizálni fogok? Elviszem egy körre a kocsimmal, akit ki kell nyírni, kipeckelem a száját, kihajtok vele egy elhagyatott mellékútra, és megpróbálom meggyőzni, hogy nem vagyok ám rossz ember, csak hát annyi pénzt ér a hullája, amit máshogy két év alatt sem keresnék meg?
- Meddig tart a parancsvarázs?
- Egy percig.
- Oké. Lyle, segíts átdobni az oltáron a testet, aztán várj tíz másodpercet, utána pedig fuss a halott mágushoz, és szedd el a nyakláncát, amit dobj ide nekem!
Virágot viszek a sírjára? Névtelen adományt küldök a kölyköknek, meg az özvegynek?
Lyle morgott valamit arról, mennyi választása is van per pillanat.
- Miután kidobtátok Jake testét a fedezékből, ismét támad a szörny. Jake, azt hiszem…
- Tudom. Nincs értelme dobni – mondta minden indulat nélkül. Minden bizonnyal eszébe jutott, hogy pár kalanddal korábban, amikor egy kalózzal játszott, eladta a pszichonistámat rabszolgának, és így fizette ki a kártyaadósságát. Egy-egy, gondoltam.
- Közben te, Lyle – folytatta Helen – kiveted magad, és teljes erődből futsz a mágus holtteste felé. Leszeded a nyakából a láncot, és Quincyhez hajítod.
- Vagy inkább a nyaka köré kanyarintom a késem, ahogy azt terveztem.
- A parancsvarázs még aktív, Lyle. Azt kell tenned, amit Quincy mond.
- Nem, nem kell.
Ekkor esett le a bádogtantusz. Lyle valóban rossz vesztes volt. Ugyanakkor piszok jó színész. Ha egy éjszaka alatt hét koncertről fütyülnek ki, megtanulsz uralkodni a vonásaidon.
- Mennyi kellett volna? – kérdeztem.
- Tizennégy.
- Most mi van? – kérdezte Jake
- Lyle átvert, az. Nem hatott a varázslat, csak nem akarta az orromra kötni.
- De hát kidobott, amikor ráparancsoltál!
- Perszehogy. Nem akartam felkelteni a gyanúját. Innen úgy se jutunk ki élve, viszont én akartam lenni az, aki utoljára nevet – mondta Lyle.
- Szép meccs volt, Lyle – mondtam, majd Helen felé fordultam. Az viszont őszintén érdekelne, hogyan lehetett volna kinyírni a dögöt.
Meg ha már itt tartunk, az is, hogy nem vagy e gyógyszerérzékeny esetleg.
Helen csak mosolygott, miközben a plafont nézte.
- Mert le lehetett győzni, ugye? – érdeklődött Jake.
Még több plafonnézés. Láttam Helen arcán, hogy beharapta a száját, nehogy elröhögje magát.
- Tudjátok, ha csak úgy közlöm, hogy egy darabig szeretnék én is játszani, biztos meggyőztök, hogy folytassam csak a mesélést. Így hát a karaktereiteknek mennie kellett.
- És mivel sehogy sem akartak kinyúvadni, rásegítettél – összegezte Lyle.
- Néha egy kicsit csalni kell, ha azt akarod, hogy minden összejöjjön…
Á-há.
Nem tudom mi lett volna, ha nem röhögök fel. Jó eséllyel semmi – ennyi piszkosság belefér bármelyik játékba, és rémlett, hogy anno tényleg megbeszéltük, hogy bizonyos időközönként cseréljük a mesélőt – de lehet, hogy valaki annyira felkapja a vizet, hogy abból egy olyan veszekedés pattan ki, ami miatt még azelőtt partiszakadás és a játék beszüntetése lesz, hogy Helent ilyen vagy ilyen formában a föld alá vagy egy polc közepére helyeznék. Így viszont percekig tartó visítás lett az eredmény. Potyogtak a könnyeink, és amikor levegőhöz jutottunk, egyikünk-másikunk tréfásan megfenyegette a nőt.
Nem tartottam fontosnak közölni, hogy igazából nem Helen lebukásán nevettem, hanem hogy tudta nélkül segített megoldani a problémámat. Én a pénzt akartam, minél előbb, a megbízóm pedig Helen halálát, amin idővel ugyan túltettem volna magam, de a következő fél évben biztos rákaptam volna a piára.
Úgy döntöttem, úgy teszek, mint Helen.
Csalok.
 
 
8.
Elsőre nem esett le neki, hogy ki vagyok. Ezen egy kicsit megsértődtem, de a lelkem mélyén megértettem. Nem nagyon számíthatott rám. Igaz, másra sem: a környék alsó-középosztálybeli volt, a közbiztonsága pedig pocsék, így a hozzá hasonló alakok el szokták kerülni. Jócskán elmúlt éjfél, és a parkoló, ahol meglepően szerény kocsiját lerakta, teljesen kihalt volt A szőkére festett haj, a kék kontaktlencse is sokat változtatott a külsőmön. Épp kinyitotta az ajtaját, és be akart ülni, amikor hátulról ráköszöntem. Azt hittem összeszarja magát, de végül nagyjából be tudta lőni, kivel is futott össze.
- Quentin – köszölt rám zavart mosollyal Helen férje.
- Jeremy – biccentettem.
- Jeffrey – mondta zavart mosoly kíséretében. Elképzelni sem tudta, mit akarhatok. Azt még kevésbé, hogy mit keresek itt.
- Én sem Quentin vagyok, de nagyon közel volt. Csak nem hazafele igyekszik?
- De, valahogy úgy. Hosszú volt a mai nap. Tárgyalások, találkák, de hiszen tudja…
Ismét az a vadidegeneknél csak egy fokkal közelebbi ismerősöknek fenntartott mosoly. Rosszabb mint az ügynököké, mert azok legalább tényleg örülnek. Igaz, hogy a jutalékuknak, de az is sokat dob az összhatáson.
Majdnem felkuncogtam, de visszafogtam magam. Még akkor se vettem be, hogy itt ütött nyélbe egy üzletet, ha nem tudtam volna pontosan, mit keresett errefelé.
Úgy döntöttem, fölösleges kerülgetnem a témát. Este volt, a hőmérséklet bőven nulla alatt, és három előtt ágyba akartam kerülni.
- Nem nagyon szoktam kérdezősködni, de most érdekelne, miért. Tényleg nem volt más megoldás? Olcsóbb voltam, mint egy válóperes ügyvéd?
- Nem értem, miről beszél.
- Igen, látom az arcán, hogy tényleg fogalma sincs arról, mi a helyzet. Hadd világosítsam fel! Jön nekem egy kis pénzzel, Jerry. Kétszázezerrel.
Azt hittem, elájul. Egy pillanat alatt kiverte a víz, és a kocsiba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Nem volt ostoba ember – a közhiedelemmel ellentétben kell valami gógyi ahhoz, hogy az ember dollármilliomos legyen, és huzamosabb ideig az is maradjon – ennyi elég is volt neki, hogy rájöjjön, mit akarok.
- Figyeljen, senki sem értesített. Tízkor még beszéltem vele, fel sem merült bennem, hogy már nem él. Ha tudtam volna, már maguknál lenne a pénz. Legkésőbb azután, hogy megtaláltam a testet- hadarta.
Nem válaszoltam.
- Most is oda tudom adni. Egy telefonomba kerül, és a pénz a számláján van. Nem akarok balhét, én tisztességesen játszok.
- Őszintén remélem – feleltem.
Jeremy lassú, reszketeg mozdulatokkal belenyúlt elegáns szaténkabátja baloldali zsebébe, és csigatempóban előhúzott belőle egy kicsi, ezüstszínű mobilt. Kinyitotta, majd pötyögni akart valamit, amikor rámordultam. Nem sok kellett hozzá, hogy lehugyozza a bokáját.
- Nem próbálkozok semmivel. El kell küldenem egy sms-t. A bank fél percen belül válaszol rá, és át is küldik a teljes összeget.
- Csinálja, de egy másik számlára kell utalnia. Remélem, meg bírja jegyezni – mondtam, majd lediktáltam neki a számot.
- Nem probléma – felelte, jóval könnyedebb tónusban, mint ami korábban jellemezte. Sikerült lehiggadnia. Lényegében ez is csak egy szerződés, csak most nem részvénycsomag értékét egyenlíti ki.
- Már meg is van – mondta pár másodperccel később.
- Kérem a készüléket. Ha igazat mondott, és tényleg jön egy válaszüzenet, nincs oka aggodalomra. Tudja, csak a pénzemet akarom.
A szövegem megtette a magáét: egy hang nélkül odaadta. Nemsokára valóban pittyegett a mobil: Jerry nem vert át, tényleg elutalta a pénzt.
- Nos, akkor… végeztünk? – kérdezte reménykedve a fickó.
- Még nem válaszolt a kérdésemre. Miért?
- Tényleg olyan fontos ez? Ha tudni akarja, elsőre eltalálta. Válni akartam, ami tönkrevágta volna az életem. A cég fele egy kis adótrükk miatt Helen nevén van, a házé dettó, és hacsak nem egy macskajancsi ügyvédet fog ki, tizennégy évnyi házasság után a bíróság neki ítélte volna a vagyonom felét, ha nem többet. 
- Értem.
- Egyáltalán, honnan jött rá, hogy én béreltem fel? A szőke adott ki, mert azt hitte átverem?
- Nem, magamtól derítettem ki – szakítottam félbe. – Nem kellett hozzá sok ész. Ki más lett volna az életbiztosítás kezdeményezettje? Meg aztán, hol szed össze egy unatkozó háziasszony egy olyan ellenséget, aki kétszáz rongyot fizet azért, hogy kiterítsék? Közeli rokonnak kellett lennie, és maga volt a leglogikusabb választás.
- Arra azért kíváncsi lennék, mit tett volna, ha mégsem én vagyok az, akit keres – kérdezte ideges, haverkodó vigyorral.
- Tudja, majdnem azt hittem, hogy megfogott, amikor azt mondta, hogy tízkor még beszélt vele. Ha nem pánikol be annyira, és elgondolkozik ezen, most szegényebb lennék kétszáz ronggyal – tértem ki a kérdés elől.
Jerry csak állt, és tátogott, mint kispap a kuplerájban.
- Most komolyan azt hitte, hogy kinyírom a nejét, aztán alig két órával később már jövök is, dúlva-fúlva, hogy hol a lóvé? Ha nem követem egész nap, azt se tudom hogy hol van.
- Helen él? – tört ki belőle.
- Ha az eddigiek alapján nem lett volna világos, igen. Él. Legalább is, kurva abszurd fordulat lenne, ha azóta történt volna vele valami, mióta utoljára hívja.
- De…
- Nincs kedvem itt fagyoskodni. Fogjuk rövidre. Szépen beadja a válópert, vagy ügyel a diszkrécióra, és továbbra is titokban dugja azt a helyes kis vöröst, akivel a fél napot együtt töltötte. Amiről Helen nem tud, az nem fáj neki. De ha megtudom hogy bármi baja lett, el fogok magával beszélgetni. Lehet, hogy a vöröskével is. Ha lezuhan a neje gépe, agyoncsapja egy villám, vagy előttem lövi szét a fejét egy parabellummal, akkor is magára fogok gyanakodni elsőnek, és megtalálom. Nem azonnal, lehet hogy csak fél vagy egy-két évvel később, amikor már nem várják el, hogy gyászoljon, és társadalmilag teljesen elfogadott, hogy friss házasként koktélt szürcsölget a második neje mellei közül Miamiban, a nászútjukon. Annyira nem tartom ostobának, hogy a hekusokat is bevonja a játszmába, de jobb ha tudja, van annyi bizonyítékom, hogy magát rács mögé juttassam. Engem lehet hogy megsütnek, vagy injekciós tűt nyomnak a karomba, de hogy maga is leül húsz évet, az biztos. Már ha kibírja addig bent, és nem verik agyon egy börtönlázadásban, köti fel magát, amikor rájön, hogy mi is várja a szabadulás után, vagy késeli meg két félanalfabéta kocsitolvaj, mert irritálja őket, hogy egyetemet végzett, és három szótagnál hosszabb szavakat használ. De ne gondolja, hogy nem vagyok tisztességes ember a magam módján. Maga fizetett nekem egy talicskányi pénzt, hogy megöljem a feleségét. Abban ne is bízzon, hogy visszaadom, vagy meggondolom magam, és egy héttel később már gyakorolhatja, hogyan ken észrevétlenül hagymalét a szemeire, hogy kellő átérzéssel tudjon zokogni a temetésén. Viszont, megnevezhetne valaki mást.
- Tessék? – kérdezett vissza döbbenten Jerry.
- Ne adja a szentet. Nem áll jól, főleg hogy egészen biztos forrásból tudom, hogy hidegre akarta tetetni a feleségét. Nem kell túlbonyolítani. Mond egy nevet, én pedig két héten belül azt teszem vele, amit Helennel kellett volna. Biztos van egy konkurense, valaki akivel élethalálharcot vív feltörekvő kis vállalatok részvényeiért, és ha tehetné, lecipelné egy pincébe, odakötözné egy székhez, és agyonverné a cipője sarkával.
Jerry nem felelt. Összeszorított szájjal állt, játszotta a sértődöttet, és olyan arcot igyekezett vágni, hogy kétségem se legyen, hogy ha lenne pisztolya, már nem élnék, de ezret mertem volna tenni egy ellen, hogy tetszik neki az ötletem.
- Tegyük fel, hogy van egy ilyen ember. Mi a garancia, hogy ez alkalommal nem gondolja meg magát?
- Az, hogy nem ismerem a célpontot. Ha a felesége meg én nem lennénk barátok, már nem élne, de van egy határ, amit még én sem lépek át. Kiről volna szó?
- Gerald Waylawskynak hívják, de nem hiszem, hogy a neve sokat mondana magának. Azt hiszi hogy ő Howard Hughes kicsiben, de annyi egyedisége és személyisége van, mint egy papírzacskónak.
- Az a fajta alak, aki képes negyvenhárom éven át vámpírnak öltözni a halottak napi partin, és Lugosit imitálni.
- Jól mondja. De nagyon ért ahhoz amit csinál. Kétszer-háromszor annyit tud kihozni bármiből, mint amennyire bárki számítana, és nem igazán érdekli, kinek a tyúkszemére lép rá. Nem hiszem, hogy el tudná intézni.
- Ezzel vitatkoznék.
- Higgyen nekem. Három éve megpróbálták megölni. Nem igazán ismerem a részleteket, van aki azt mondja, összeakasztotta a tengelyt pár kismenővel, akiknek pénzmosás helyett lenyúlta a feketén szerzett vagyonukat, mások szerint egyszerű rablótámadás volt. A lényeg az, hogy azóta testőrei vannak, profik, már amennyire én értek hozzá.
- Kigyúrt izomagyak?
- Igen.
- Akkor jó esély van arra, hogy semmit sem érnek. Az ilyeneket inkább elrettentésre használják, és pár évente rendszeresen cserélni kell őket, mert úgy hullanak, mint a tengerimalacok. Tudja, a szteroidok. Azoktól kell inkább tartani, akik könyvelőnek, vagy asszisztensnek néznek ki. Volt vele látványos konfliktusa?
- Hogy érti?
- Fenyegette meg hörögve harminc-negyven ember előtt hogy megöli? Maga az egyetlen halálos ellensége? Rivalizáltak az egyetemen? Volt olyan üzlet, amibe egymaga vágott bele, és Waylawsky miatt elúszott a pénze?
- Nem. Semmi ilyesmi. Lehet, hogy baráti társaságban szidtam, mint a bokrot, de a fél szakma ezt teszi. Közutálatnak örvend. Ha nagyon megerőltetném az agyam, fel tudnék sorolni tíz-tizenöt embert, akinek még nálam is több oka lenne, hogy végezzenek vele. Három-négy éven belül viszont tetszik vagy sem, valamelyikünknek mennie kell. Mindketten játszadozunk a gondolattal, hogy…
- Ez a része nem érdekel – szóltam közbe. – Akkor lehet, nem kellene erőltetni a balesetet. Annyi lesz a gyanúsított, hogy magának legfeljebb egy-két kérdést tesznek fel. Hacsak nem kap sírógörcsöt, és vall be mindent, nem kapják el, főleg, ha megtudják, hogy már egyszer meg akarták ölni. Ez jelentősen megkönnyítené a dolgomat. Három nap alatt végezhetnék.
- Három nap alatt? Hogyan?
- Egy teleszkópos fegyverrel nem akkora kunszt leszedni valakit száz-százötven méteres távolságból. De ha akarja, és nem annyira sürgős az ügy, találhatunk valami kifinomultabb megoldást. 
- Lefogadom, ismer pár módszert, mi?
Válasz helyett biztató mosoly kíséretében odadobtam neki a mobilját, ügyelve, hogy még véletlenül se tudja elkapni, és le kelljen hajolnia érte. A bajsza alatt morogva így is tett.
Ekkor kaptam elő a stukkert. Olcsó, fekete, háború előtt készült háromötvenhetes revolver. Túlméretezett, esetlen darab, a szárazföldre vetett bálna megfelelője a kézifegyverek közt. Célozni nem nagyon lehet vele, de ötven méterről átviszi még a háború előtti házak falait is, amikből még nem spórolták ki a téglát és a habarcsot. Profi elvből nem veszi a kezébe, de nagyon népszerű a kispénzű narkománok közt, akik hébe-hóba kirámolnak pár boltot, hogy legyen pénzük még egy löketre.
Megvártam, amíg felállt. Felsikoltott, de nem szaladt el, vagy csak annyira megrémült, hogy nem engedelmeskedtek a lábai. Nem is nagyon lett volna hova menekülnie, és egyébként is, nem hittem, hogy gyorsabban fut hétszáz méter per másodpercnél.
- Azt kérdezte, mit tettem volna, ha nem maga az, akit keresek. Ugyanazt, mint most – mondtam, majd meghúztam a ravaszt. Fülsiketítő dörrenés hallatszott, Jerry pedig állkapocs nélkül a földre zuhant. A szemei mint egy törött lábú lóé, amelyik pár pillanattal a ravasz meghúzása előtt jön rá, mit is tervez a gazdája azzal a fényes, fekete valamivel, amit a homloka felé tart.
Nem igazán volt sok választásom. Ismerem a fajtáját: ravasz alak, pont annyira gátlástalan, hogy ne csukják le semmiért, de meglegyen a maga híre: ha valamelyik kollégáját kifaggattam volna, milyen ember, nem mondott volna sokkal szebbeket róla, mint ő Waylawskyról. Persze, a barátaival és a rokonaival kedves és közvetlen – biztos voltam benne, hogy Helen sem sejtett semmit – de nem lehet benne megbízni. Most nagy lelkesen bólogatott az ajánlatomra, de ha egyszer egy ilyen alak a fejébe vesz valamit, akkor megcsinálja, kerül amibe kerül. Megvárja, hogy kifektessem Waylawskyt, aztán vár egy kicsit, és két-három hónappal később valaki szétlövi a fejemet, amikor lemegyek újságért, majd végül sort kerít Helenre is.
Nem sokat vacakoltam. Odaléptem hozzá, gyorsan beleeresztettem a maradék golyókat, majd lehajoltam, és elvettem a mobilját, meg a tárcáját. A kocsikulcsot megfogtam, és bedobtam a járgány alá, aztán párszor belerúgtam a fejébe, és a gyomrába, utána futásnak eredtem, a saját, négy sarokkal arrébb leparkolt járgányomhoz, és hazahajtottam.
Nem hittem, hogy a rendőrség sokat fog töprengeni azon, mi történt. Elég egyértelmű volt. Egy junkie megtámadta Jerryt, elvette mindenét, de a kocsikulcsot nem találta, emiatt a fickó arcán vezette le a feszültséget. Az is lehet, hogy azt hiszik, annyira el volt szállva, hogy eszébe se jutott lenyúlni a verdát, és csak azért rúgott bele, mert azt hallucinálta, hogy még él, de ez az én szempontomból mellékes. A rendőrségnek nem sok dolga lesz. Szemtanú nem volt, a gyilkos fegyver sehol: nyomozgatnak egy pár napig, aztán megy a döglött akták közé, hiába gazdag az áldozat.
Helen persze depressziós lesz – ami, figyelembe véve, hogy a másik lehetőség az volt, hogy eltöröm a nyakát, nem is olyan rossz, bár erről ő semmit sem fog tudni -, és egy-két hónapig biztos nélküle fogunk játszani. Lehet hogy végleg kiszáll, bár ezt nem igazán hittem. Még nincs negyven, jól néz ki, gazdag, esze is van, nem fogja sokáig játszani a besavanyodott vénkisasszonyt.
Vagy ha mégis, az már nem az én gondom.
 
      
 
 
 
9.
- Lemondta? – kérdeztem, reményeim szerint elég hitelesen adva a megdöbbentet.
- Le. A pénz nincs a számlán, és nem tudom elérni – felelte Burke.
- Figyelj, adj egy nevet meg egy címet. Előkerítem, és kifaggatom.
- Lehet, hogy nem kellene erőltetni. Mit csinálsz? Odamész hozzá, és kényszeríted, hogy mégis ölesse meg a nőt? Ha már elvégezted volna a dolgot, nem sokat gondolkodnék azon, hogy kiadjam-e neked a pasast, de más a helyzet. Csinos előleget fizetett. Ha úgy veszed, negyvenezerért nem volt más dolgod, mint egy hétig követni a csajt.
- Ha meg amúgy veszem, kivettek kétszáz grandot a zsebemből. Előtte pedig majdnem egy százast.
- Ne kezd megint…
- Burke, téged nem tudlak átverni, nálad jobban senki nem tudja, mennyi pénzt keresek. Nem járok a cipőm mellett a nyomortól, de háromszázezer, az háromszázezer – mondtam, rettegve hogy a fejemre hullik a plafon.
- Ugye nem a kártalanítás dumával akarsz megint jönni?
- Eszemben sincs. Az első, az a te sarad volt, tetszik vagy sem, itt most azonban semmi közöd a dologhoz. Csak idegesít, hogy jó ideje nem kerestem egy centet se – mondtam, és egészen biztos voltam benne, hogy ilyen alakításért kijárna nekem egy Oscar.
- Sok jóval nem tudlak kecsegtetni. Csak egy piti melót tudnék adni, öt rongyért: a komolyabbakat már a többiek csinálják, mert azt hittem, ez le fog kötni egy darabig. Ha nagyon kell a pénz, a tiéd, de nem hiszem, hogy sok kedved lenne hozzá. Egy fickót kéne figyelmeztetni, hogy ideje lenne fizetnie az adósságait, úgy, hogy többet fel se merüljön benne, hogy késik, de azért megmaradjon mindkét keze, és ne nyomja egy hétig az ágyat.
- Ennyire nem vagyok leégve. Komolyan ismersz olyan embereket, akik ennyiért kockáztatnak?
- Ha te is egy hétszáz fős bányavárosból jöttél volna, ahol azért tudtad csak elvégezni a nyolc elemit, mert az anyád volt a helyi tanító, ennyi pénzért te is bármit bevállalnál.
- Akár egy meleg ebédért is.
- Tudnék mesélni. Találkozzunk tíz nap múlva, addigra biztos lesz új meló.
- Legyen inkább húsz. Sok volt ez így most nekem. Először összevertek, aztán miután egy hétig túráztattam az agyam, hogy lehetne elintézni a nőt, lefújják az egészet. Ha most vállalnék el egy megbízást, lehet hogy tudat alatt arra törekednék, hogy minél gyorsabban végezzek, amiből sosem sül ki semmi jó. Tudok egy kisvárost jó tengeri kajával, és egy motellel, ahol négyszáz adót lehet fogni, ebből ötven pornó. Kipihenem magam, aztán folytatom, ahol abbahagytam.
- Kibírnád több mint két hétig elfek és sárkányok nélkül? – kérdezte, és csak úgy, mint amikor legutóbb a hobbimra terelődött a szó, láttam rajta, hogy erőnek erejével tartja vissza a röhögést. Nem akartam felvilágosítani, hogy a fiúkkal megegyeztünk, hogy egy legalább hónapig szüneteltjük a játékot, és ha Helen addigra sem heveri ki úgy-ahogy a férje halálát, akkor hosszabbítunk, így egy hang nélkül biccentettem.
- Végül is, rád férne egy kis pihenés. De azt mondd már meg, hogy akartad elintézni?
- Több ötletem is volt. A ház olyan, mint egy erőd, de a nő sokat mászkál, úgyhogy elkaphattam volna, valami biztos adódik. Ha pedig mégse, megbabráltam volna a kocsiját.
- Egy perc alatt rájönnek, és azonnal lecsukják a pasit. Ugyanúgy buktad volna a pénzt. 
- Persze, ha a féket vettem volna kezelésbe, de nem azt akartam. Tudok egy jó módszert arra, hogyan lehet machinálni a gumival: kilencven-száz kilométeres sebesség környékén szétszakad, mint ha hibás lenne.
- Túlélhette volna a karambolt.
- Ezt már soha sem tudjuk meg, bár szerintem ekkora sebességnél nincs esélye. Akkor, húsz nap múlva?
- Részemről rendben. Ha esetleg bejönne valami, amiért jó pénzt adnak, és nem annyira sürgős, félreteszem. Nem ígérek semmit, de ha minden jól megy, Los Angelesből az eddiginél jóval több buliba fognak bevenni. Egy régi komám, aki ékszerekkel és régiségekkel foglalkozik, át akarja tenni oda a székhelyét, mert forró lett a lába alatt a talaj.
- A szövetségiek?
- Jézus, dehogy. Akkor nem üzletelnék vele. Olaszok. Mielőtt megkérdeznéd, nem a Cosa Nostra, vagy a Cammora, hanem helyi srácok. Az ő területükön dolgozik, százalékot akarnak, a haver pedig nem akar fizetni, viszont baromira érzékeny a bőre a betonra, így inkább lelép.
- Nem lenne egyszerűbb elintézni őket?
- Ez a megoldás most nem játszik. Bár nem a Gambinókról van szó, épp elegen vannak ahhoz, hogy egy velük vívott háború az öngyilkosság látványos formája legyen. Leszedsz egyet, és huszonhárom unokaöccse akar revansot venni.
- Ha szerinted megbízható a fickó, részemről mehet.                                                                                             
- Tudja, milyen szabályok szerint játszunk, és nem hiszem, hogy bármivel is próbálkozna. Új hely, új viszonyok, meg lesz a maga baja anélkül is, hogy attól rettegne, mikor jönnek rá a szövetségesei, hogy átveri őket. De erről ráérünk még beszélni – mondta, majd kiszólt az egyik pincérnek, hogy fizetnénk.
 
Vége

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához