LFG.HU

HammerTimeCafe
StB
ismertetőCimkek

“Elodinról kiderült, hogy igen nehéz megtalálni. Volt egy irodája a Hollowsban, de úgy tűnt, sose tartózkodik ott. Amikor végigolvastam a tantárgyak listáját, láttam, hogy csak egyetlen előadása van: a valószínűtlen matematika. De ezzel a legkevésbé sem jutottam előbbre, mert amikor megnéztem az előadás hidejét, ott az állt: “most”, a helyénél pedig: “mindenütt”.” (376.o.)

Miután kiderül Kote-ról, a kedélyes, hétköznapi, titokban viszont nagyon is titokzatos kocsmárosról, hogy valójában a Királygyilkos, a Vértelen és megannyi más, impozánsan megalomán cím birtokosa volt egykoron, valamint élő legenda és az évezred (anti?)hőse, az ember nem is csodálkozik, hogy a kezében tartott kötetforma tagló csak az első része a trilógiának: van mit mesélni erről a csókáról. Miután elolvastuk az első pár tucat oldalat és Rothfuss meglengette előttünk a nagyszabásúnak ígérkező történet fonalát, lassan örülni is kezdünk, hogy nem lesz egyhamar vége, mert igazán olvasmányos könyvről van szó; amikor azonban az utolsó oldal harsány, “Jön! Jön! Jön! A történet hamarosan folytatódik!” reklámjától feltüzelve fölkukkantunk a netre némi infóért, annál jobban lekonyul a szánk széle, ugyanis az író még odahaza az Államokban sem adta le a második regény kéziratát kiadójának, magyarul tehát még várhatunk rá egy (nem túl) jó darabig. Rothfuss könnyed, és egyébként is egy szálon futó cselekménye inkább a gyors utánpótlást igényelné, semmint a martini maximalista tötymörgést a bevállalt és bevált, mégis önmagát megbosszuló töméntelen karakter és sztorivonal rengetegében; ide potteres lendület kéne, mert a hangvétel is ahhoz áll közelebb.

Nocsak, máris Potterhez hasonlítottam, pedig még csak a folytatás távolba vesző ígerete okozta csalódott bosszússágon próbálok túllépni, a tartalomhoz még el se jutottam. Ami azt illeti, A szél neve nem igazán gyerekkönyv – ahhoz túl sok benne az örömlány, a nyomor és a szemléletes erőszak -, de van egyfajta mesés mellékzöngéje: a kitalált fantasztikus világ nem annyira eredeti, hogy ne érezzük otthon magunkat benne, és a sztori is “csak” egy szélsőséges variációja a “legkisebb királyfi” kálváriájának. Főhősünket minden harmadik oldalon betámadja valami leküzdendő nehézség, ám nem maga a probléma az érdekes, hanem a mesterien hanyag fifika, amellyel Kvothe leküzdi azt. Tápos a gyerek, annyi szent, de fenemód kiérdemli minden kisebb-nagyobb részsikerét. Tulajdonképpen egy fél világot bejáró, a sárkányt legyőző, az úrhölgy kegyét elnyerő, nagy hírnévre szert tevő dalia regéjéről van szó (nem is túloztam ám sokat), amely jelentősen kevésbé volna érdekes, ha Rothfuss nem játszana Kote és Kvothe idősíkjának váltakozásával, a jelenben felmerülő kérdésekkel, a múltban gyökerező válaszok mértékletes csepegtetésével, így magán a krónikába szánt történeten kívül a regény még egy rétegében képes érdeklődést és izgalmat kelteni.

A szél neve gyorsan és könnyen olvasható, szellemes tollbamondás, amit Kote intéz hajdanvolt énje kalandjairól, ekképpen a regény nagyobb része egyes szám első személyben van megírva, visszaemlékezés-szerűen. Felüdülés egy olyan híres-hírhedt/legendás kölyökfőhősről olvasni, aki a saját maga erejéből könyökölte fel magát a köztudat rivaldafényébe, és nem csak mondjuk a barátai jóvoltából vagy valami deus ex machinától bűzlő kiválasztotti végzet miatt susognak róla a háta mögött, miközben ő maga nem több egy szürke senkinél, aki a jó pillanatban volt a jó helyen. (Nem mintha ez a változat nem lehetne működőképes, de kissé unalmas már, hogy nagy általánosságban ötből négy protagonista egy fejét kapkodó, szerencsefia lúzer, egy +4-es karddal a seggében született megváltó vagy egy visszamaradott intellektusú, nagyszájú, idegesítő kis korcs.) Kvothe szülei egy neves helyi vándorcigány-társulat, az Edema Ruh tagjai voltak, így nem meglepő, hogy ízesen fel van vágva a nyelve, és nem taszító a kiművelt színészi affinitása sem, elvégre porondra szánták; élete ugyanezen szakaszából való az IQ-turbózó neuronfröccse is; itt tanult meg kobozon játszani és énekelni úgy, hogy még a sziklák is megszakadnak körülötte és forrásvizet könnyeznek; és itt volt szemtanúja annak a csúnyaságnak is, mely egész további életére szénfekete pecsétet nyomott a lelkére, és ami azért nem egy rossz motiváció a hosszú távú bosszújára. Kvothe bizony még így is túl tökéletesnek tetszhet, jóllehet trubadúrpalántaként gyakorlatilag a felét csak megjátssza (főleg a látens mágikus képességekre gondolok, amik viszont csak úgy vannak neki) – de legalább élvezetesebb olvasni a leleményes verbális riposztok és touché-k áradatát, mint ha csak nézne ki a fejéből minden kritikus pillanatban, minden probléma felütésénél. Kvothe talán vérbeli ripacs, még a nyakában is agy van és a lányok is olvadoznak lángszerű sörénye közelében, – az E/1-nek is köszönhetően – mégis tolerálható, sőt kedvelhető karakter, és őszintén szólva a sorozatos istenverések és az állandó nélkülözés után/mellett egyetlen kis győzelmét se volt érzésem a szememet forgatva elvitatni tőle. Megdolgozik a pénzéért, az életéért, a vendettájért, de főleg az olvasó kegyeiért, és ez utóbbit érdemli meg a leginkább.

Egyedül a Kote szavait villámpennával lejegyző Krónikás szempontjából volna szerencsésebb, ha simábban menne Kvothe dolga a történetben, nem ilyen kínosan göröngyösen: a szegény tollnok lesz az első ember a valós vagy fiktív történelemben, akinek a harmadik könyv után csak azért nem kell majd leamputálni szénné használt jobb kezét, mert a rengeteg (és még egy kismillió) körmöléstől az magától is le fog esni. A regény vége felé már vártam a fejezetet, amiben a Krónikás habot köpve vágná Kote szemgödrébe a parázsló végű tollát, de nem sikerül neki a merénylet, mert a megerőltetéstől minden létező ideg elpattant a csuklójában. Szó mi szó, Kote még olyan apróságokat is lejegyeztet vele, amilyenekre én például még egyetlen nap távlatából se emlékeznék… de ettől hízik a könyv, az meg üdvös dolog. Kote/Kvothe ömlengései szerencsére nem öncélúan hosszúak, nem pl. leírásokra pazarolja a helyet, nem magyarázkodik sokat, inkább sok kis életképpel élővé teszi a környezetet és a főbb szereplőket. A történet első negyedében-harmadában arra hajt, hogy felvegyék az Egyetemre, ahol mágiát tanulhat és megkezdheti nyomozását bosszújának célpontjai után; majd tanulmányait követhetjük nyomon, ami azért érdekfeszítőbb, mint amilyennek hangzik, mert ez nem Potter komfortos tanodája, és Kvothe nem kifejezetten mintadiák, dacára oly sokszor kinyilvánított zsenialitásának. Ezután, mintha elvágták volna ezt a részt, “kalandozni” indul, és az olvasó csak félúton tudatosítja, hogy olyan közel a regény vége, hogy készülődhet a nagy epilógusra. Látszik a könyvön, hogy Rothfuss csak tessék-lássék fejezte be, kiadói nyomásra, mert a végén elcsusszan a fókusz az Egyetemről, Kvothe saját nyomozásáról és Kote fogadójáról is egy kissé, és egyikben sem történik igazi lezárás vagy katarzis, egyszerűen csak vége lesz, mintha az író eldöntötte volna, hogy na, a következő fejezet már inkább a második részben jelenjen meg. Ezzel nem is volna gond… ha jönne végre az a nyavalyás, ugyebár. Nem azt mondom, hogy csalódottan tettem le a könyvet, de mindenképp kielégületlenül, amit csak akkor írnék előnyére, ha a következő kötet nem volna messzebb rendelési-csomagkiszállítási távolságnál.

A magyar fordítás Bihari György szakavatott munkája, aki annyi féltéglát forgatott már át működésének évei során, hogy egész takaros felhőkarcolót lehetne belőlük építeni. A szöveg legszembetűnőbb részei a frissen ható archaizmusok (nini, oximoron), mert Rothfuss/Bihari jóvoltából olyik szavak kerülköznek a szemünk elé, hogy csak nézünk nagy szemekkel, mint egy dobrokoló ünő. Csak azt nem értem, miért nem kerültek lefordításra az egyes angol nevek, mint például az Abbott’s Ford vagy az Egyetem épületei, míg másoknak sikerült magyar megfelelőt találni. Pénztárcám jelenlegi éhkoppja miatt muszáj megemlítenem azt is, hogy ha a kiadó/szerkesztő több betűt sűrített volna egy oldalba, mint ami leginkább egy gyerekkönyvet juttatott az eszembe, akkor 800 helyett mondjuk 5-600 oldalas lehetett volna a könyv, olcsóbb és talán még eladhatóbb is. A kötet egyébként strapabíró, jó a papírja és a kiállása, s külön köszönet azért, hogy visszafogottabb borítógrafikát kapott valami elszállt fantasztikus helyett.

Reménykedjünk, hogy a GABO kiadó ezzel a könyvvel csak elkezdte a fantasy-kiadást, és hamarost olvashatjuk majd ezt is, vagy mondjuk ezt, meg ezt itt és eztet ni.

 

 
 

Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://geaenne.blogspot.com/2010/05/patrick-rothfuss-szel-neve.html]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához