LFG.HU

HammerTimeCafe
Mr_Steve
ismertetőCimkek
Nem vagyok rajongója a vámpírtörténeteknek. Nem utasítom el őket, egyszerűen csak más történetek jobban vonzanak. Néhányat persze én is olvastam: Stoker regényét, King-től a Borzalmak városát (ami a második legjobb vámpír-regény szerintem), Anne Rice-tól az Interjú a vámpírralt, illetve próbálkoztam pár Vampire: The Masquerade regény olvasásával is, ami az előzőekhez képest azért más kategória. Az újabb tiritarka vámpíros könyvek közül, amik mostanában ellepték a könyvpiacot, semmit nem olvastam.
Ezt a kis önéletrajzi bevezetőt azért iktattam be, hogy lássátok, milyen kontextusban kell érteni a következő mondatomat.
A Lázálom a legjobb vámpír-regény, amit olvastam.
Mikor először kézbevettem a könyvet és elolvastam a borítót, túlzásnak tartottam a reklámszöveget: minden idők legjobb vámpír-regénye. Persze tudom, hogy a könyvet el kell adni valahogyan, de azért ez egy kicsit erős. Most sem tudom, hogy igaz-e ez a reklámszöveg, hiszen nem vagyok elég olvasott a témában, de az biztos, hogy a Lázálom toronymagasan emelkedik ki a hasonló olvasmányélményeim közül.
A történet 1857 áprilisa és 1870 májusa között játszódik, bár a regény háromnegyede az 1857-es év áprilisa és októbere közötti eseményeket meséli el. A helyszín a Mark Twain regényekből ismerős Mississippi, melyet gőzhajók járnak be teljes hosszában. A színpad tehát egzotikus, bár kezdetben nekem furcsának tűnt és nem hittem, hogy egy vámpírtörténet működni fog ilyen díszletek között. Ekkor ért az első kellemes meglepetés: néhány oldal után annyira belefeledkeztem a szöveg világába, hogy a hiteltelenség többé eszembe sem jutott.
A szöveg egyik főszereplője Abner Marsh, egy gőzhajózási vállalat tulajdonosa, aki az előző év kemény tele miatt a csőd szélére került. Marsh a legkevésbé sem szimpatikus karakter: durva, faragatlan, mindemellett a folyóvidék legelőnytelenebb külsejével rendelkezik. Ő lesz a pozitív karakter, akivel az olvasó – ahogyan a cselekmény lassan kibontakozik – elképesztően gyorsan azonosul. Minden negatív vonása ellenére, amiből rengeteg akad, ő az egyetlen igazán emberi karakter a regényben. Ha csak Marsh alakját tekintjük, már akkor is kitűnik Martin zsenialitása: a legnagyobb kliséket sutba dobva a regény vámpírvadásza nem csinos, nem jóképű, nem fiatal, nem kedves, még csak nem is igazán törődik a többi emberrel. Persze felmerülhet a kérdés, hogy nem nagy klisé-e már ez a megközelítés is – érdemes elolvasni a regényt, hogy lássuk, hogyan használ fel az író egy megszokott motívumot, új módszerekkel és ez nem csak Marsh karakterével kapcsolatban igaz.
Joshua York fiatal üzletember, aki üzletet ajánl Abner Marshnak. Megvásárolná a társasága felét – jóval áron felül – cserébe a kapitány végigkalauzolná őt a Mississippin közös hajójukon, ugyanis York keres valamit a folyó mentén, ezért szüksége lenne egy tapasztalt hajósra. Hogy York pontosan mit keres, az természetesen magánjellegű információ, amivel üzlettársának nem szükséges törődnie. Természetesen. Marsh óvatos ember, ám neki is vannak vágyai és tervei, ezeket kihasználva végül York elaltatja gyanakvását és megkötik az üzletet. Felépítik a legszebb és leghatalmasabb gőzöst, ami a Mississippin valaha is hajózott: a Lázálmot.
Kezdetét veszi közös utazásuk, amely Marsh megvalósult álmából szépen lassan, de biztosan lázálomba csap át. Joshua fanatikus vámpírvadász, aki az éjszaka lényeit kutatja fel a folyó hosszában, hogy megvalósítsa tervét és megmentse a nyájat a ragadozóktól. Hogy milyen módon, milyen eszközökkel és pontosan milyen motivációkkal, az maradjon a regény titka.
Mindeközben egy ültetvényen Damon Julian és “udvartartása” élik éjszakáikat hosszú évek óta megszokott ritmus szerint. Julian intézője, Savanyú Billy, aki arra vár és azért szolgál, hogy ő is vámpír lehessen, újabb és újabb rabszolgát vásárol a csoportnak, melynek tagjai bestiális módon, őrült extázisban csillapítják éhségüket. Az itt megismert vámpírok egyike sem próbál másnak látszani, mint ami. Nincs szó szövevényes intrikákról, fájdalmasan romantikusan vágyódó, az áldozat szerepét magára öltő vérszívóról. Senki nem sírdogál a napfelkelte után, nem álmodoznak a napfényről és nem éreznek szemernyi sajnálatot sem az emberek iránt. Tisztában vannak emberfeletti mivoltukkal, így pontosan tudják, kinek hol a helye, pont. A csoport legjellemzőbb érzelme mégis a félelem. Damon – igen, ez egy beszélő név – a vámpírmester, a legősibb bestia a csoportban. Közönye, beteges kegyetlensége – egyetlen élvezetforrása – olyan démoni figurává teszi, hogy a körülötte lévő többi hidegvérű gyilkos nagyjából annyira félelmetes hozzá képest, mint pár naposcsibe. Ezzel ők is tisztában vannak, úgyhogy hosszú éjszakáik szorongással telnek, ám mégis csak mesterük közelében érzik magukat biztonságban.
Julian és csapata egy éjszaka meghívást kap egy érdekes személytől a Lázálom nevű gőzös fedélzetére. Mivel mindegyikük talpig úriember és úri hölgy, elfogadják a meghívást.
Mindössze ennyi, amit a cselekményről és a szereplőkről írni tudok anélkül, hogy elrontanám az olvasmányélményt, szóval lépjünk tovább. Ebből a regényből sem hiányzik a vámpírok mitológiájának felrajzolása és ez az a momentum, ami ambivalens érzéseket kelt bennem. Bár Martin új megközelítése nagyon érdekes és eredeti, talán ha az olvasó elejtett töredékekből építené fel a történetet, jobban működött volna. Az a megoldás, hogy az egyik főszereplő leül és szépen, töviről hegyire elmeséli néhány ezer év történetét az egyik éjszaka Marsh kapitánynak – akinek mellékesen az élete függ attól, hogyan reagál majd az elhangzottakra – kicsit “gyors” megoldásnak tűnik. A regény egyetlen olyan momentuma ez, ami szerintem nem sikerült olyan elegánsra, mint a többi, még akkor is, ha a történetvezetés szempontjából elengedhetetlen, hogy mind Marsh, mind az olvasó tisztában legyen az elhangzottakkal. Ráadásul érzésem szerint a kapitány kissé könnyen ad hitelt a történetnek. Az a konok, racionális Marsh kapitány, akit a szövegből eddig megismertünk, legalábbis megpróbálkozott volna egy: “Na ne szórakozzon velem, maga átkozott kurafi!”-val, de ehelyett: “Ez a legistenvertébb történet, amit valaha nyugton végigültem. De itt szálljak pokolra, ha nem hiszem el!”.
A vámpírok az eredetük megismerése után sem lesznek kevésbé iszonyúak, vagy titokzatosak. Emberinek pedig még kevésbé lesznek nevezhetőek. Az emberiesség hiánya az, amivel Martin tökéletesen teremt feszültséget és félelmet ebben a regényben. Nem csak a hidegvérű emberölésekre gondolok, hanem azokra a jelenetekre, amikből látszik, hogy a vámpírok nem figyelnek az apróságokra, amikre egy ember figyelne. Ilyen, amikor az egyik vámpírhölgy egyébként gyönyörű estélyi ruháját a legnagyobb természetességgel viseli vérfoltosan, az ujján szakadással. Szokatlan és ezért nyugtalanító.
A vámpírok félelmetesek ebben a szövegben, ez vitán felül áll. Nem lehet velük azonosulni, annyira embertelenek. Ám a legborzalmasabb karakter mégis egy ember, Savanyú Billy. Elárulja fajtáját, abban a reményben, hogy ő maga is vámpír lesz valamikor, ha híven szolgálja Juliant. Gátlástalanul gyilkol, embereket kínoz és végül a kannibalizmusig süllyed, miközben gazdája egy meghökkentően kegyetlen játékot űz vele, amit csak ő talál mulatságosnak. Amikor az olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy pontosan miben is áll ez a “tréfa”, akaratlanul is beleborzong annak rettenetes gonoszságába. A regény végére undorodunk Billyitől és valahol szánalmat is érzünk iránta. Martin profi abban, hogy ellentmondásos érzelmeket keltsen az olvasóban (jó példa erre a Tűz és Jég Dalának Jaime Lennister-je, hogy csak egyet említsek). Ennek az adottságnak a Lázálomban Savanyú Billy a legkiemelkedőbb példája. A többi gyilkos nem ember, félelmetesek, de róluk tudjuk, nem emberek. Billy azért félelmetes, mert az emberi gyengeség, esendőség és gonoszság megtestesítője, aki emberalatti sorba süllyed. Akár azonosulni is tudnánk vele a regény végén, ha nem riadnánk vissza ösztönösen ennek az azonosulásnak a konzekvenciáitól. Billy borzalmas, mert ember.
A szöveg nincs híján a humornak sem, ám ez nem megy a hangulat rovására. A legfőbb humorforrás Marsh kapitány alakja, azzal a kiegészítéssel, hogy soha nem rajta nevetünk, nem ő válik nevetségessé, sokkal inkább a karakter sajátos, fanyar humora az, ami mosolygásra késztetheti az olvasót.
“Marsh felhorkant.
-Ha tényleg meg akar halni, tanúsíthatna kicsit több együttműködést.”
Az ehhez hasonló mondatok remekül működnek, amikor a szövegben már nagyon eluralkodik a sötét hangulat és sokat adnak hozzá a kapitány alakjához.
Végül említést kell tennem a fordításról is. A Lázálmot Kornya Zsolt fordította – az eredetei elképzeléssel ellentétben – ami nagyon hasznára vált a magyar változatnak. Az első nagyjából 20 fejezetben egyenletes, magas színvonalú a fordítás, majd következik 2 olyan fejezet, amit mintha nem ugyanaz az ember fordított volna. Pongyola megoldások, a magyar szövegben benn felejtett angol kifejezések stb. Kellemetlen dolog, de szerencsére nem öli meg az egész szöveget.
Kornya Zsolt a következőket írta ezzel kapcsolatban:

“A fordítást (…) eredetileg NCs akkori barátnője barátnőjének a barátja készítette. A munka elvégzésére összesen ennyi alapja volt, egyébként se angolul, se magyarul nem tudott. Nem egészen egy hónapom volt az ún. “fordítás” gatyába rázására. Eredeti szövegem nem volt hozzá, és Word programom sem. (…)
Ezt nem mentegetőzésképpen mondom: minden kritika jogos, az olvasót ezek a dolgok értelemszerűen nem érdeklik. Viszont szvsz elég ékesen illusztrálják a Valhalla végnapjainak katasztrofális kiadói viszonyait és igénytelenségét.”

Mindent összevetve: a legjobb vámpírregény, amit olvastam. A csúcsjelenet vérfagyasztó, az Epilógus felejthetetlen. Sokáig az ember fejében marad a történet és az olvasó időről-időre visszatér a könyvhöz. Legalábbis én így teszek.

Mr_Steve

George R. R. Martin: Lázálom (Fevre Dream)
Valhalla Páholy, 2002.
442 oldal
1490 Ft.
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához