LFG.HU

Domokos Endre
szerepjátékrólCimkek

(A cikk elején nyálas stílusban arról ír, hogy meglátogatott
egy női börtönt, ahol anyák élnek elvágva gyermekeiktől, majd
rátér arra, hogy a gyermekek is lehetnek rabok, a
szenvedélybetegség rabjai:)

[…] Aztán hallottam az új kártyajátékról, a félezer forintos
lapvásárlásokról, a tétekről és a nyereményekről, a gyakori
tizenéveseknek tartott versenyekről, melyek sötét, levegőtlen
pincékben vannak, ahol anyák ájulnak el, ám a gyerek bírja,
megy, képtelen megérteni, hogy ilyen idős korban nem lehet
ekkora szenvedéllyel belezuhanni valamibe.
Vagy éppen ilyenkor lehet?
Talán a játékok kiötlői, a fiatalokhoz szóló hirdetők, a
divatdiktátorok ezt nálunk szülőknél sokkal jobban tudják, és
éppen ezt használják ki? Minden bizonnyal. Igen, egyre erősödik
bennem az érzés, hogy ez így van, és őket nem érdekli, mi lesz
ezekből a gyerekekből öt, tíz, húsz év múlva, fütyülnek arra,
hogy mennyit torzul a személyiségük, és az sem izgatja őket
különösebben, hogy a tinikori rabság megmarad, sőt átalakul, és
vadabb formában állandósul az idő múlásával arányosan. Ezek
jutottak eszembe a rabságról, és sajnálni kezdtem a gyerekeket,
a felnövekvő nemzedéket, egyben éreztem az óriási felelőséget,
amely alól hajlamosak vagyunk feloldozni magunkat. Azt hiszem,
ahol, akiknél még nem késő, ezek a sötét hóhozó őszi esték, no
és a nagy családi beszélgetések még megmenthetnek néhány ezer
gyereket.
Bízok magunkban.

M. PIACSIK M.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.