LFG.HU

Népszabadság
szerepjátékrólCimkek

1999. december 15., szerda

A Népszabadságban nemrég megjelent egy cikk, amely a videojátékok
borzalmairól szól. (Ravasz gombok, 1999. november 29.) Az írás egy
amerikai pszichológus, Grossmann közelebbrol meg nem nevezett
beszámolójára hivatkozik, aki azt állítja, hogy a videojátékok
semmiben nem különböznek azoktól a komputeres animációktól, amelyek
segítségével a katonákat ölésre képezik ki. Vagyis a videojátékok kis
gyilkosokat nevelnek, akik a jövoben sikeresebben, pontosabban fognak
majd ölni. Nincs próbálkozás, ügyetlenkedés. „Egy lövés, egy halál.”

Az írásban azért mellékesen megjegyzik, hogy mindez persze nem menti
fel az erkölcsi felelosség alól azokat, akik az életben is ezt akarják
csinálni. Arra is van egy rövid utalás, hogy némelyek szerint éppen a
játékon keresztül lehet megszabadulni az agresszivitástól.
Mindezeket azonban csak azért említi, hogy miután a tiszteletkört
lefutotta, rögtön el is felejtkezzék róluk. A Ravasz gombok retorikai
eszközökkel éppen ezek ellenkezojét kívánja bizonyítani, pontosabban
egy rémképforgatókönyv alapján azt szuggerálja, hogy a játékok
agresszivitása a gyermekeket az agreszszió megvalósítására, sot
élvezetére tanítja.
A cikk végso konklúzióját egy játék leírásából veszi, amely szerint
„Pszichiáterek azt mondják, fontos érezni, ha az ember öl. Ha érzés
nélkül ölsz, szívtelen pszichopata vagy csupán.” Sot a legújabb
verziókban már a családtagok, ismerosök képeit is be lehet
szkennelni a játékokba, és az o megölésük válhat a játékok céljává.

Engedtessék meg nekem, hogy ne foglalkozzak olyan kijelentésekkel,
amilyenek például a legutóbb idézett szamárságok. Hogy ne kérdezzem
meg, ugyan melyik pszichiáter mondja, hogy „fontos érezni az ölést”,
és hogy menynyiben kell nekünk a cikkben említett többi rémségeket is
névértékben vennünk. Ezeket olvasva Oscar Wilde szavai jutnak eszembe:
„Ennyi borzalom láttán az embernek nehéz megállni, hogy el ne röhögje
magát.” Attól is hadd vonatkoztassak el, ahogyan a fenti írás
Grossmannt megismerteti velünk: „Killológusnak, a destruktív
cselekedetek tudományos kutatójának mutatja be, aki az eroszakot
vizsgáló „kutatócsoport egyik alapítója.” Az egyik oldalon van tehát a
tudományos, megalapozott, objektív állításokat képviselo kutató, a
másik oldalon a videojátékok kaotikus sot demoralizáló világa.

Nem tudom, hogy Grossmann-nak melyik írásáról van szó, ezért csak
feltételezem, hogy legalábbis részben a néhány éve megjelent On
Killing (A gyilkolásról) szóló könyvére céloz a magyar ismertetés.
Ebben az amerikai katonai pszichológus arról beszélt, hogy olyan
mélyen beleverik a katonákba a kiképzés során a gondolkodás nélküli
engedelmességet, hogy elveszítik az öléssel szemben mindnyájunkban
meglévo erkölcsi gátlást, és automatikusan gyilkolnak. A könyv akkor
vált széles körben ismertté, amikor egy vietnami veterán nagy
sajtófigyelmet kapott gyilkossági perében Grossmannt szakértonek
akarta megidéztetni a védelem, hogy a mellett érveljen, a veterán
semmi mást nem tett, mint amire a katonai kiképzés során tanították,
és ösztönösen lotte szitává egy vendégloben régi haragosát és annak
egész asztaltársaságát. Hirtelen elvesztette a kontrollt, nem tudta
megkülönböztetni többé a vendégloi helyzetet attól a harctéri
állapottól, amely során a legkisebb gyanús mozzanatra is agreszszíven
kellett reagálnia.

Csakhogy egy dolog az, hogy mit írt Grossmann, és megint más dolog,
hogy mennyire adott hitelt ennek az okoskodásnak a bíróság. Grossmannt
meg sem idézték, mert a kétségbeesett védoügyvéden kívül senki más nem
gondolta komolyan, hogy felmentheto volna valaki a gyilkolás
felelossége alól ilyen kétes magyarázat alapján. Senki sem fogadta
el azt a tézist, hogy az emberek nem felelosek azért, amit tesznek,
hogy nem tudnak különbséget tenni a harctér és a vendéglo között. A
Ravasz gombok címu írásból mindenesetre úgy tunik, hogy Grossmann a
katonai kiképzés során megfigyelt összefüggést terjeszti ki a
videojátékokra és egyáltalán a gyerekekre. Itt látszólag könnyebb a
dolga, mert a cikkben említett 11, 13 és 14 éves gyerekekrol a
felnottnek számító katonáknál jobban feltételezheto, hogy nem tudnak
különbséget tenni valóság és játék között.
Csakhogy, aki ismeri Piaget-nak vagy Kohlbergnek a gyermekek erkölcsi
fejlodésérol írott munkáit, tudja, hogy a gyermekek ebben a korban már
egyáltalán nem olyan fejletlenek és védtelenek, mint a laikusok
gondolnák.

De kár is az ellenvetésekért, hiszen itt nyilvánvalóan nem
fejlodés-lélektani kérdésekrol, hanem valami másról van szó. Arról,
hogy elért hozzánk is az az új morális pánik, amely a médiaeroszakot
azonosítja a társadalmi eroszakkal. Eloször a tévéeroszak került
napirendre, most már a videojáték is kezd gyanússá válni, mint amelyik
állítólag borzalmas erkölcsi pusztítások okozója lehet, ha nem
vigyázunk. Egy új generáció fog felnoni, sugallják, amelyik nemcsak
látja a gyilkolást a tévében, hanem videojátékai segítségével maga is
gyakorolja.

Ezek az aggodalmak mindenkinek a fejében megfordulhatnak. Miért
beszélünk akkor morális pánikról? Azért, mert alapvetoen
félremagyarázza a médiaeroszak természetét, amelyet nem a valódi
eroszakot helyettesíto szimbolikus – játékos – akciónak lát, hanem
ellenkezoleg, a társadalmi eroszak okának. Minden morális pánik mögött
kulturális konzervativizmus áll, a változástól, az újtól való félelem,
és olyan bunbak keresése, amelyre ez a szorongás kivetítheto.

A legújabb kori morális pánikok történetét még felsorolni is hosszú
lenne. Emlékeztetoül mégis érdemes visszatekinteni az elso nagyobb
pánikra, amely a hatvanas években az „ifjúsági problémában tetozött”.
A háború utáni generációnak az új életformát kereso magatartásában a
„hivatalos világ” az erkölcsi értékek rombolását, újfajta nihilizmust
látott.
A hosszú haj elegendo volt a huliganizmus vádjához, és mai szemmel
érthetetlenül nagy pánikot keltett, aránytalanul szigorú szankciókat
vont maga után. A rendorség, a pedagógusok, a politikusok és a média,
azaz a „felnottvilág” fenyegetve érezte magát a modernizálódó új
világtól, amelyben egymás után bomlottak fel a tradicionális értékek,
de félelmüket a fiatalokra projektállták.

Nekünk, magyaroknak is megvoltak a magunk morális pánikjaink. A
„frizsiderszocializmusról” szóló felülrol gerjesztett ideológiai pánik
annak a gondolatától ijedt meg, hogy mi lesz, ha az emberek az eszmék
helyett az anyagi javakat fogják preferálni. A „kicsi vagy kocsi”
morális pánikja attól akarta megóvni a társadalmat, hogy a
gyermekvállalást ne hanyagolják el a jólét kedvéért. A két
világrendszer felbomlása óta a morális pánikok közötti ideológiai és
nemzeti különbségek lassan kezdenek eltunni, a Nyugaton már ismert
pánikok jelennek meg nálunk is, amilyen például a drogpánik –
ideértve szelídebb, medikalizált változatát, a dohányzással
kapcsolatos pánikot is – vagy a tévé- és videojáték-eroszak
hisztériái. Megjósolható, hogy rövidesen feltunnek majd nálunk a
Nyugaton már tomboló, de nálunk még viszonylag ismeretlen olyan
pánikok is, amilyen a pederasztáktól való félelem kollektív
hisztériája, a gyermekanyasággal kapcsolatos moralizáló felháborodás.

Óriási különbségek vannak a különféle morális pánikok között. Ami
összeköti oket, az a túlméretezett, sot eltorzult reakció valami új
társadalmi jelenségre. Visszatérve a videojátékokkal kapcsolatos
morális pánikra, ebben például az a félelem munkálkodik, hogy a
valóságot és a fantáziát elválasztó határ megszunik. Csakhogy a
játékra ez nem igaz, éppen az erkölcsi különbségtevés képessége
választja el az utánzástól. A játék a valóságtól gondosan
elválasztott, saját szabályainak engedelmeskedo világ, a valóság és a
képzelet közötti különbség megmarad benne. A morális pánikok keltoi
számára viszont valóban megszunik valóság és fantázia
megkülönböztethetosége. Az újtól való aggodalmukat a videojátékokra
vetítve éppen azt követik el, amitol a legjobban félnek:
paradox módon ok maguk mossák el a valóság és a játék közötti erkölcsi
különbségeket.

Császi Lajos
szociológus


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.