LFG.HU

Bodóky Tamás
szerepjátékrólCimkek

forrás: Népszabadság

Hálátlan feladat egy „tartós gazdasági növekedés” útjára lépett ország
frissen megújult, piacvezeto napilapjának hasábjain eljátszani a
vészmadár szerepét. Ebben az írásban mégis olyan globális, borúlátó
jövoképeket tárgyalok, amelyek ellentétben állnak a huszadiknál
boldogabb huszonegyedik századot prognosztizáló trendek
optimizmusával.

A hazai publicisztikai élet meghatározó szerzoinek többségét még
mindig a szocializmus négy évtizedének üvegházi körülményei közül a
kapitalizmus esoerdejébe plántált magyar társadalom
akklimatizációjának fájdalmai foglalkoztatják. Az éppen aktuális
belpolitikai trendek és botrányok elemzoiben – kevés kivételtol
eltekintve – fel sem vetodik, hogy a távolabbi jövo esetleg nem a
globális szabadpiaci kapitalizmus és az információs társadalom tartós,
tudományosan és technikailag megalapozott fejlodését hozza majd, ebben
a kérdésben csendes konszenzus alakult ki az elmúlt években. Engem
viszont nem érdekelnek a koalíciós viták, és hidegen hagynak az
évtized nagy privatizációs botrányai: sokkal fontosabbnak érzem azt a
jóval kevesebbet tárgyalt fenyegetést, hogy egy civilizációs törés
lehetosége is egyre gyakrabban rémlik fel a huszonegyedik század
eseményhorizontján.

Egy ország fejlettségét az ipari forradalom hajnalán a vasúthálózat
suruségével jellemezték: ezt az indikátorszerepet száz év elteltével
átvette az informatikai infrastruktúra állapota. Másképp fogalmazva,
ha a Föld pontjainak földrajzi távolságát a köztük mérheto
adatátviteli kapacitással helyettesítjük be, olyan világtérkép
rajzolódik elénk, amely pontosabban fedi a valós viszonyokat, mint a
földfelület geometriáján alapuló évszázados módszerek.

Köztársaságunk sorsa végleg összefonódni látszik a bolygó ma még
szerencsésebbnek tartott felével, ahol a földrajzi, etnikai és
kulturális határok elmosódni látszanak, az állam pedig privatizál,
egyre több területen juttatva hatalomhoz a leghatékonyabb vállalkozási
formát, a multinacionális óriásvállalatot. Ez a folyamat néhány
jelentos szerzo szerint önmagában is felszámolhatja a jóléti
társadalmak legnagyobb vívmányának tartott polgári demokráciát: a
William Gibson eyberguru utódjaként számon tartott író, Neal
Stephenson Amerikában nagy feltunést keltett regénye, a Snow Crash
huszonegyedik századában az állam teljesen szét is esik, illetve
vállalattá alakul. Az eredmény viszont egy boldog, szabadpiaci
versenyben és elektronikus bázisdemokráciában élo „világfalu” helyett
önálló törvényekkel és valutával rendelkezo, szigorú hierarchikus
alapon muködo, egymástól etnikai, vallási hovatartozás szerint
kulturálisan, és a legbrutálisabb high-tech módszerekkel fizikailag is
izolált franchise vállalatok földrajzilag mozaikszeruen elszórt
miniállam-láncolata, egy olyan világ, ahol ismét az ököljog uralkodik.

Stephenson regényében a hatalom a választott testületek kezébol –
nincsenek már választott testületek – átkerül az óriásvállalatok,
elsosorban a telekommunikációs hálózatok tulajdonosaihoz. Az élet
minden területét a McDonald’s-szisztéma járja át, a rendori és
orzo-védo piacon például a „MetaCop” és az „Enforcer” vetélkedik, a
jogszolgáltatás feladatát „Bob Bíró Jogrendszere” látja el, speciális
– az „illegális” jelzo állam hiányában értelmét veszti, illetve
miniállamtípusonként mást és mást jelent – szolgáltatásokra kapható a
szicíliai mintára szervezodo „Maffia”, a lakónegyedek pedig etnikai
hovatartozás szerint gettósodnak: a fehér szuprematista „új
Dél-Afrika” telepeire például színesek nem tehetik be a lábukat
büntetlenül. (Akinek ez túl meseszeru, nézzen körül a
multikulturalizmus fellegváraként jegyzett New York külso
kerületeiben.) A szétforgácsolódott Egyesült Államok helyén létrejött
komputerizált gettóknál és az azokat összeköto autópályáknál fontosabb
helyszín a háromdimenziós virtuális tér, mindenki kettos életet él – a
ruháján vagy testében hordott mikroelektronika segítségével akár
egyidejuleg is: az egyiket a posztindusztriális dzsungelben, a másikat
pedig a kibernetikus tér korántsem steril világában.

A kor elso számú médiumává vált számítógép-hálózat ugyanis vírusokat
hordoz. Nemcsak számítógépvírusokat, hanem kulturális vírusokat,
úgynevezett mémeket is. A mém kifejezést Richard Dawkins
evolúcióbiológus vezette be 1976-ban Az önzo gén címu könyvében, amely
nem kevesebbet állít, mint hogy a mém a kulturális evolúció
alapegysége, lehet egy dallam, egy kép vagy akár egy kifejezés: olyan
fertozo idea, amely vírusként duplázódik, tudatról tudatra vándorolva.
A mémek a génekhez és a vírusokhoz hasonlóan muködo redundáns
információdarabkák, a médiában és személyes találkozások során
terjednek az emberek között. A mémelmélet – elsosorban
reklámszakemberek körében – sikeresen alkalmazott tudomány, divatos
magyarázatot kínál például arra is, hogy miért hordta a tv-shopping
bevezetése után ugyanazt a selejtes barna bomberdzsekit fél
Magyarország: a korábban izolált kulturális környezetbe kerülo mém
ugyanolyan robbanásszeruen terjed, mint ahogyan a fehérek között
ártalmatlan influenzajárvány megtizedelte az érintetlen amazóniai
indián törzseket. A memetikus járványok a kultúra egészét
átformálhatják: Douglas Rushkoff 1994-es Médiavírus címu könyvében azt
fejtegeti, hogy „az emberiség a globális interaktív médiával olyan
csatornát hozott lére, amely a mémek tömeges átviteléhez vezet, így
azok az egyes emberek helyett a kulturális organizmus egészét
támadhatják.”

A libertariánus kapitalizmus pozitív kilátásaiban nem csak sci-fi írók
kételkednek: a közelmúltban Soros György is hangot adott
aggodalmainak. A kapitalista fenyegetés címu nagy vihart kavart
dolgozatában élesen kritizálja a rohamosan hódító laissez-faire
ideológiát, amely az állam a piacot szabályzó szerepének
viszszaszorítását célozza. Soros szerint a pénzügyi rendszer instabil,
érvelését a közelmúlt tozsdeviharai is alátámasztották. Ha mindehhez
hozzávesszük azt, hogy a tokemozgások túlnyomó része már ma is tisztán
elektronikus alapon zajlik, könynyen belátható nem csupán az, hogy
micsoda hatalmat ad ez az informatikai infrastruktúra üzemeltetoi és
tulajdonosai kezébe, de az is, hogy milyen érzékeny támadási felületet
kínál bárkinek, aki ismeri a rendszer muködését. Az Egyesült Államok
komolyan készülodik egy lehetséges infoháborúra: Louis Freeh, az FBI
igazgatója tavaly tavasszal hosszú felszólalásban próbálta meggyozni a
kongreszust arról, hogy szükség van egy védelmi rendszer
felállítására. Freeh szerint jelenleg egy ellenséges állam tucatnyi
szakembere néhány óra leforgása alatt százmilliárd dolláros
nagyságrendu kárt tudna okozni országának. A Pentagon megrendelésére
forgatókönyv készült egy lehetséges támadásról, az interneten is
elérheto tanulmány, a Strategic Information Warfare egy fiktív
USA–Irán-konfliktust ír le az ezredforduló körül. Az informatikai
infrastruktúra sérülésének vagy összeomlásának következményei
beláthatatlanok.

Magyarországon a mindennapi életben még csak most kezdenek terjedni a
digitális technológiák, de a huszonegyedik században mindennapossá
válhat például a mobiltelefon, az elektronikus levelezés és a
különféle chipkártyák használata. Ezek a robbanásszeruen terjedo és
sok fórumon dicsoített információtechnológiai megoldások – például a
bankkártya vagy a számítógépes betegnyilvántartás – valóban
megkönnyítik a mindennapi életet, a folyamat árnyoldalai között
azonban egyre többször emlegetik a privát szférához való jog
csorbulását. Az elektronikus levél hamisítható, a mobiltelefon
lehallgatható, a chipkártyákat klónozni lehet, a
számítógép-hálózatokon és a könnyebb hozzáférés érdekében egymással
összekapcsolt elektronikus adatbázisokban felgyult adatok pedig
megteremtik a totális kontroll technológiai lehetoségét: a muholdas
központokon átmeno telefonbeszélgetések nagy részét már ma is
archiválják az Egyesült Államok hatóságai, a mobiltelefonok
információt szolgáltathatnak arról, hogy éppen melyik cellában
tartózkodunk, és minden kártyás tranzakciónak nyoma marad. Egyre több
amerikai munkaadó kötelezi leendo alkalmazottait, hogy genetikai
teszteknek vessék alá magukat, a DNS-kódsorrend eltávolíthatatlan, de
egyre beszédesebb vonalkódként kíséri majd végig az egyén életét.
Kevin Kelly, a Wired címu vezeto számítógépes életmódlap szerkesztoje
így fogalmazott: „Korábban a szukebb közösségben – a falunkban, a
családban vagy a munkahelyen – mindenki tudott mindent a másikról. A
digitális korszakban azonban ez az érzékeny egyensúly felborult: a
megfelelo technikai tudás birtokában bárki feltérképezheti
magánéletünk legapróbb részleteit is, anélkül, hogy mi bármit is
tudnánk az illetorol vagy szándékairól.”

Ha a szép, új világ nem dol le a kiszámíthatatlan gazdasági vagy
technológiai fejlemények köveztében, még mindig ott ketyeg a
népességrobbanás, az ökológia és a biotechnológia idozített bombája.
Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus az emberiség hét halálos bune
között említi a túlnépesedést, amely egy bizonyos határon átlépve a
populáció „összeomlását” eredményezheti. Elképzelheto, hogy az emberi
jogokat sárba tipró kínai gyakorlat szigora sem elég ahhoz, hogy ennek
a folyamatnak gátat emeljen. Fennmaradása érdekében a fejlett világ
elobb-utóbb új vasfüggönnyel szigeteli el magát az alulfejlett,
viszont túlnépesedett régióktól. Az így kettészakadt glóbuszon a
biológiai sokféleség további rohamos csökkenése törvényszeru, hiszen a
természeti értékek túlnyomó részével a harmadik világ országai
rablógazdálkodnak. A fejlett országok mezogazdaságában a magas
termelékenység érdekében bevetett biotechnológiai módszerek
uniformizálják a fajok génállományát, az orvostudomány pedig szinte
teljes mértékben kiküszöböli a természetes szelekciót, minek
következtében az emberi faj kiszolgáltatottá válik azoknak a
csúcstechnológiát igénylo módszereknek, amelyekkel saját és a
fennmaradásához szükséges más fajok genetikai rendellenességeit,
öröklodo fogyatékosságait kezeli. Hosszú távon ez nem tartható: a
klasszikus humanizmus idealista, emberközpontú elvei ellentétben
állnak a természet törvényeivel.

A fejlettek és fejlodok által egyaránt harmadlagos problémaként kezelt
környezetszennyezés legsúlyosabb következménye a klímaváltozás, amely
globális felmelegedést, vagy éppen ellenkezoleg, új jégkorszakot
okozhat: az Atlantic Monthly – Soros is itt publikálta aggodalmait –
januári számában William H. Calvin klímakutató azt fejtegeti, hogy az
üvegházhatás következtében növekvo homérséklet hatására a grönlandi
jégtáblák egy része megolvadhat, ami a környezo tengerek relatív
sótartalmának csökkenéséhez vezet. Mivel a sókoncentrációnak nagy
szerepe van az Atlanti-óceán áramlatainak, köztük az Európát futo ág
fenntartásában, ez a folyamat az öreg kontinens drasztikus
lehuléséhez, és egy gyorsuló homérsékleti spirál következtében új
jégkorszakhoz vezethet néhány évtizeden belül. Az El Nino-jelenség
idén a szokásosnál jóval nagyobb pusztításának hátterében is hasonló
folyamatok állhatnak. Az emberiség a saját maga által teremtett
körülmények foglyává válik, és amennyiben nem tudja fenntartani ezeket
a körülményeket, a civilizációs folyamat nem csupán elakad, hanem
jelentosen vissza is esik. Talán csak a középkorig, de elofordulhat,
hogy a kékmoszattól kell majd újra kezdeni, ha egyáltalán…

A huszadik század végének embere sokféleképpen reagál ezekre az
aggodalmakra. A legtöbben nem foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, amíg
a saját borükön nem érzik a következményeket, néhányan viszont a
menekülés vagy a szembefordulás taktikáját választják. A
szembefordulók még hisznek abban, hogy megállíthatják vagy
megszelídíthetik a civilizációs folyamatot: a radikális környezetvédok
vonatsínhez vagy toronydaruhoz láncolva deklarálják az emberiség
„fenntartható fejlodéshez” való jogát, amely idorol idore mégis
áldozatul esik egy-egy befolyásos multi rövid távú üzleti érdekeinek.
Vannak olyan magányos elmebetegek is, akik a terrort sem érzik túl
nagy árnak a világmegváltásért. Ilyen megszállott figura például a
nemrégiben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt egykori
matematikaprofesszor: Theodore Kaczinsky (alias Unabomber), aki a
vezeto számítógéptudósoknak küldött levélbombáival az ipari forradalom
elleni manifesztumának – amelyet a robbantásokkal való zsarolásnak
engedve a Washington Post teljes terjedelmében közölt annak idején –
próbált reklámot csinálni, nem is sikertelenül.

A szembefordulók közé tartoznak továbbá azok a számítógépesek, akik a
kriptográfia, vagyis a korszeru titkosító módszerek teljes
liberalizációját követelik. Ok abból a szempontból is különlegesek,
hogy nem „géprombolással”, az ido kerekének visszaforgatásával
próbálják elérni céljukat, hanem éppen a technológia biztosította
lehetoségek kihasználásával próbálják védeni az elektronikus privát
szférához fuzodo jogot. A magukat Thomas Jefferson és Henry David
Thoreau eszmei örököseinek valló kriptolibertariánusok szerint az
államnak nincs joga a kódolt kommunikáció visszafejtéséhez szükséges
kulcsok ellenorzésére, mert az az orwelli vízióban megfogalmazódott
túlhatalomhoz vezethet. E cél érdekében a polgári engedetlenségtol sem
riadnak vissza: 1991-ben Philip Zimmermann olyan programot írt, amely
a felfedezoirol – Rivest, Shamir és Adelman – RSA-algoritmusnak
nevezett nyilvános kulcsú módszert e-mail titkosításra teszi
alkalmassá, a PGP – Pretty Good Privacy, vagyis Egészen Tisztességes
Titkosítás – névre keresztelt programot pedig közkézre adta az
interneten. Az USA hatóságai a fegyverexportra vonatkozó törvény
megsértésével vádolták, és sokáig zaklatták a programozót, a PGP mégis
elterjedt az egész világon, és általa egy katonai szintu titkosító
módszer jutott ki a civil szférába.

A menekülok már elveszítették a jövobe vetett hitüket: szerintük a
világ a vesztébe rohan, ok pedig kivonulnak belole, például úgy, hogy
fiktív, virtuális világokat teremtenek, ahol otthonosabban és nagyobb
biztonságban érzik magukat. Az ellenorizhetetlen hatalmi struktúrák,
információkontroll, ökológiai, társadalmi, technológiai és
pszichológiai katasztrófák rémképének hatására szaporodnak a
valóságból, illetve a civilizációs spirálból való menekülés, az
eszképizmus szubkultúrái: technosámánista neoprimitívek,
természetgyógyász ufófigyelo hálózatok, anyakönyveket digitalizáló
mormonok, emlékek közt szelektáló szcientológusok, szuicid
karizmatikus szekták.

Az ezredforduló közeledte is szerepet játszhat abban, hogy az
eszképizmus egészen extrém formái is tetten érhetok: emlékezetes a
tavaly márciusi eset, amikor egy kaliforniai luxusvillában holtan
találták a Heaven’s Gate (A Mennyország Kapuja) újkeresztény szekta 39
tagját. A csoport vezetoje, a magát Jézus Krisztus reinkarnációjának
tartó egykori zenetanár, Marshall H. Applewhite a hetvenes évek óta
hirdette, hogy a Föld nemsokára elpusztul, de a kiválasztottak ot
követve új életet kezdhetnek egy másik bolygón, a „humán evolúciós
szint fölött”. A tanait az interneten is terjeszto, egyébként
alkohol-, drog- és szexmentes életmódot folytató, Star Trek-mániás
csoport altató és vodka segítségével kollektív, rituális
öngyilkosságot követett el annak biztos tudatában, hogy a
Halley–Bopp-üstökös és a mögötte rejtozo ufó a jel arra, hogy
„levegyék a virtuális sisakot”.

Egérutat kínál maga a számítógép-hálózat is: feltunoben van a Timothy
Leary által megénekelt új embertípus, aki a média permanens jelenében
él. A virtuális világok delinearizálják az identitást: a multiplex
személyiség lézerágyúval kószál azték katakombák mélyén, múlttal vagy
jövovel nem nagyon foglalkozik. Egy kínai cég például olyan
számítógépes játékot jelentetett meg, amellyel újrajátszható az
1839–1842-es, Hongkong angol kézre kerüléséhez vezeto ópiumháború. A
kínai néphadseregtol szerzodtetett szoftverfejlesztok által készített
játék interpretációja szerint Kína a korrupt és inkompetens
Quing-dinasztia hibájából esett áldozatul az agresszornak, a játékosok
azonban most kiköszörülhetik a csorbát: importópiumot égetve, angol
naszádokat süllyesztve moshatják le a szégyenfoltot, hosszú távon a
nemzet emlékezetébol is kitörölve az állítólagos vereséget.

Magyarország egy lehetséges állapota ebben az apokaliptikus sztoriban
egy nálunk is népszeru szerepjátékban körvonalazódik. A szerepjáték
amerikai egyetemisták találmánya, a résztvevok fiktív, könyvekben vagy
számítógépen leírt világokban kalandoznak tetszoleges szerepbe bújva,
meghatározott szabályok szerint. A Shadowrun címu szerepjáték száz év
múlva játszódik, amikor „a világot óriási mamutcégek, a mindenhová
eléro számítógép-hálózat és mágikusan aktív, felébredt teremtmények
uralják”. A játék magyar verziójában (Árnyék-Magyarország, Beholder
Kiadó, Budapest 1996) egy lepusztult, ökológiai katasztrófa sújtotta,
miniállamokra szakadt országban kalandozhatunk, amelyben már csak a
legöregebbek emlékeznek a huszadik század végére: „Hiába a tagság, a
várva várt gazdasági fellendülés elmaradt, prosperáló ágazat csak az
energiaexport és a szemétbehozatal volt. Mióta módosították a
választási törvényt, a társaságok éves bevételük alapján állítják
össze a képviseloházat.” A polgári társadalom utópiája a múlté, a
karakterek többsége fegyveres, és mintha a Szárnyas fejvadász címu
filmbol bújtak volna elo.

Mindez persze fikció – még az sem biztos, hogy celluloidon megállná a
helyét –, de az effajta forgatókönyvek szerintem cseppet sem válnak
valószínutlenebbé attól, hogy egyre gyakrabban használják fel oket
tudományos-fantasztikus mozik. Sot: Verne Gyula óta illik észrevenni a
valóságteremto fikció önbeteljesíto muködésmechanizmusát, azt a józan
ésszel nehezen belátható tényt, hogy néhány vágtázó fantáziájú író,
rendezo vagy elmegyógyintézeti ápolt gyakran sokkal közelebb jár az
igazsághoz, mint a hatalmas adatmenynyiséggel, statisztikai
módszerekkel operáló tudományos módszerek társadalmilag elismert
szaktekintélyei. A jövot ugyanis jóval kevésbé determinálja a múlt,
mint azt gondolnánk: a véletlen minden idopillanatban dobókocka módján
szelektál a holnap párhuzamos univerzumai között.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.