LFG.HU

HammerTimeCafe
Schoffhauzer Judit
RPGCimkek

TI: Kolostori és lovagi nevelés a középkorban
AU: Schoffhauzer Judit
DT: tanulmány
PD: 2000/05 (elektronikus változat)
SO: Szabadpart 6. szám
SO: URL: http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/
KW: kolostorok
KW: szerzetesek
KW: lovagok
KW: nevelés
KW: egyházi iskolák
KW: középkor

//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.

A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: ,
és .

\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////

Schoffhauzer Judit

KOLOSTORI ÉS LOVAGI NEVELÉS A KÖZÉPKORBAN

Abban a korban amikor a császári trónon zsarnokok ülnek, az embereknek
már nincs semmijük amiben bízhatnak, a hit elveszett, s helyette csak
hitetlen csüggedés él, s még Isten választott népére, a zsidóságra is
ólomsúly nehezedik, valami hatalmas vágy lopóddza be magát a lelkekbe:
egy új eszme vágya, ami megvált a szenvedésektől. Eljött az idő az
emberiség hitének feltámadására. A múlt örökségét fel kellett váltania
valaminek, ami még nincs elhasználva, ami mindenki számára érthető
és mégis egyszerűségében hatalmas; aminek nincs szüksége a tudomány
eredményeire és vitáira ahhoz, hogy győzzön és hódítson. Új
életeszményre van szükség, hogy az emberek lelkük nyugalmát ismét
megtalálják, s itt jelenik meg a kereszténység csillaga, a hit,
remény és szeretet szózata, mely enyhülést hoz az emberiségre,
s a tökéletesedésnek új lehetőségeit teremti meg.

A nem keresztény emberek életeszménye egészen más volt, mint a
keresztényeké. A görög és római ember élni akart, legfőbb törekvése
a földi boldogság elérése volt. Mivel nagyon megbecsüli az életet,
nagyon fél a haláltól. A szellemi és testi élvezetek iránt fogékony,
tudását műveli, s testét is erősíti, fejleszti. Politikai hatalomra
vágyik, hódításra, nagyra tartja a hírnevet és a dicsőséget. A
keresztény ember azonban mindezeknek az ellenkezője. Nem ez az élet
az igazi élete, hanem a földöntúli. Arra törekszik, hogy elölje
tehetségét s azt ami benne múlandó, tünékeny, s ami akadályozhatná
halhatatlan lelkének tökéletesedését és megtisztulását. A keresztény
ember testét és értelmét nem becsüli sokra. Minden másnál becsesebb
számára a szív egyszerűsége és a lélek tisztasága. Az erkölcs forrása
a hit és a szeretet, nem pedig a tudás. Az igazhitű keresztényt földi
hatalom el nem kábíthatja. Megbecsüli ugyan a családi élet szentségét,
s lerója tartozását az államnak, de Isten országa számára mindezek
fölött áll. A keresztény ember dolga a béketűrés, a szenvedések és
sérelmek alázatos elviselése, a szeretet, az önfeláldozás, az
önzetlenség, a nyugalom, a béke, a szegénység, az alázatosság.
Nyugat-Európában a kolostori kultúra lett minden műveltség
középpontja, s ezzel megváltozott a szerzetesi életmód is. A
monostorok lakói még mindig pontosan végzik a nappali és éjjeli
ájtatosságot, s még mindig erős fegyelem alatt állnak; de általában
derültebbé válik a kolostori élet, s idővel nagyobb kényelem
jelentkezik a mindennapokban. A durvább munkát most már a kolostori
uradalmak alattvalói végzik robotba. A szegény utasok ellátása
erkölcsi kötelesség. A szerzetesek cellái még mindig egyszerűek,
de a könyvesház, a káptalani terem már műízléssel épült helyiség. A
kolostor templomát a művészet remekei díszítik, melyeket hozzáértő
barátok kezei alkottak. A scriptoriumban könyvek százai készülnek
kedvtelésből vagy megrendelésre. Mindenütt az Urat dicsérő tudatos
műveltség és csiszolt ízlés, mindenütt a szépben való gyönyörködés,
mely talán az elvilágiasodás veszedelmével járt, s bizonyára messze
eltávolodott a krisztusi egyszerűségtől és alázatosságtól, de az
egyetlen hatásos ösztönzője volt a magasabbrendű szellemi életnek és
haladásnak. Láthatjuk, hogy a kolostori élet pezsgőbbé, mozgalmasabbá
vált, s mintha nem tartotta volna már annyira be a kereszténység
szigorú szabályait. A középkori kolostorok nagy számáról ma már alig
alkothatunk magunknak fogalmat. Bajorország mai területén 900 előtt 96
bencés kolostor állt. Minden kolostorban folyt valamelyes oktatás, de
a nagyobbakban (az ún. anyakolostorokban) rendes iskolát szerveztek.

Hogy milyen volt egy kolostori iskola belső élete, mit és hogyan
tanítottak benne, milyenek voltak az iskolás gyermekek napjai, milyen
volt komoly munkájuk és milyen a szórakozásuk, minderről egykorú
leírásunk nincsen. Ma is csak a középkori irodalom elszórt adataiból
tudjuk magunknak megalkotni egy kolostori iskola teljes képét. A nagy
kolostorokban rendszerint két iskola volt: egy belső iskola (schola
interna vagy schola claustri) az Istennek ajánlott gyermekek, azaz a
leendő szerzetesek számára (qui Deo oblati erant) s egy külső iskola
(schola exterior vagy canonica), azok részére, akik világi papok
akartak lenni (discipuli canonici) s székesegyházi vagy káptalani
iskolát közelben nem találtak, továbbá kivételesen olyan gyermekek
számára is, kiket szüleik egyházi szolgálat célbavétele nélkül az
ismeretek valamely ágában ki akartak képeztetni. Ilyen esetek, főleg
bejáró tanulókra vonatkozók, általában elég ritkán lehettek. A belső
és külső iskola helyiségei, nyilván a szerzetes növendékek tiszta
erkölcseinek megóvása végett, teljesen el voltak különítve, úgy, hogy
a kétféle iskola tanulói semmiképpen sem érintkezhettek egymással.
Még istentiszteletkor sem közeledhettek egymáshoz a kétféle iskolás
gyermekek: külön-külön bejáróik voltak. Rendszerint azonban a belső
iskola növendékei nem is jártak a nagy templomba, hanem abba a schola
interior szomszédságában lévő kápolnába, melynek az oblátusok számára
fenntartott része kőfallal volt elzárva. A kolostori iskolába már a
befejezett ötödik évvel felvették a fiúkat, akiket a törvényes korig,
azaz tizenöt éves korukig gyermekeknek (pueri) neveztek és iskolába
járattak. Az iskolák népessége nagyon különböző, néhol száz, másutt
csak öt-hat gyermek jár egy iskolába. Ha még oly kevesen voltak
is, egy pillanatig sem hagyták őket magukra. Főleg a belső iskola
növendékeire ügyeltek állandóan, minden tettüket és szavukat
megfigyelve, minden ártalmat vagy bűnre szolgáló alkalmat gondosan
távoltartva tőlük. Szerénység, hallgatás és engedelmesség azok az
erények, melyek a serdülő ifjúnak ékességei. Az iskolában minden
növendéknek külön ülőhelye volt, hogy egymást meg ne érinthessék; a
tanító ülőhelyét pedig korlát választotta el tőlük. A gyermekeknek
csak tanítójával és apátjával (dékánnal, priorral) volt szabad
beszélnie; más felnőtt egyénnel nem.

A fegyelmezés eszközei nagyon szigorúak voltak. A testi fenyítéket
rendszeresen (sokszor igen csekély vétségek vagy hibák felmerülésekor)
alkalmazták. A latin grammatika tanítóját nem is ábrázolták másképpen,
mint nyírvesszőből készült virgáccsal a kezében; s ez a mondás: ,,az
iskolai virgács hatalma alatt lenni`, a gyermekéveket s a grammatika
tanulásának idejét jelentette. Közmondássá vált az is, hogy `Verd
meg fiadat vesszővel és meg fogod lelkét menteni a haláltól`. Mindezt
nem a mai szemünkkel kell néznünk. A középkori tanító legtöbb esetben
jóhiszeműen járt el Salamon mondását idézve, mely szerint: aki
gyermekét szereti, megveri. Meg volt arról győződve, hogy a gyermeket
már korán hozzá kell szoktatni szenvedések elviseléséhez, ennek
legalkalmasabb módja pedig a test megfenyítése. A kor erkölcsei is
nyersebbek voltak s az akkori nemzedékek fizikuma is ellenállóbb
volt. A verésben a középkori tanuló gyermekek nem is láttak
kegyetlenséget. Tudomásunk van egy középkori iskolai ünnepről,
melyet a virgács ünnepének hívtak (virgidemia). A tanulók tanítóikkal
együtt kivonultak az erdőbe s itt vágták és gyűjtötték össze a
virgácsnak való vesszőket, melyeknek súlyát később hátukon kellett
érezniük. Munkájuk végeztével játszottak és szórakoztak az erdőnek
egy tisztásán, aztán uzsonnát kaptak szüleiktől vagy tanítóiktól, s
estefelé tréfálkozva tértek vissza fenyítésük eszközeivel a városba.

A kolostori iskolák növendékeinek napirendje a szerzetesekéhez
alkalmazkodott; különösen a zsolozsmához. A nap huszonnégy órájából
négy óra esett zsolozsmára; a többi idő pihenésre vagy tanulásra volt
szánva. Mihelyt az éjszakai vigíliákra hívó harang megkondult, a
növendékek is templomba vonultak és zsolozsmáztak. Ezután megint
alhattak, a hajnali dicséretig, a felkelés idejéig. Hat órától
kilencig iskolában voltak; azután misét hallgattak s az istentisztelet
végeztével következett a Capitulum, azaz mindannyian összegyűltek
egy tágas teremben, ahol részleteket olvastak fel nekik a Regulából,
továbbá itt és ekkor gyóntatta meg az apát vagy a perjel (ill. dékán)
a növendékeket, s ekkor ment végbe – vélhetően a nagyobb kihágásokért
- a virgáccsal való nyilvános megfenyítés. Az ebédet déltájban
ették meg a refecoriumban; ételeik ugyanolyanok voltak, mint a
szerzetesekéi; csakhogy a kisebb gyermekeknek, tekintettel korukra és
fejlődő szervezetükre, általában megengedték a húsételt. Ebéd után a
növendékek pihentek három óráig, s ezután megint tanítás következett
vacsoráig. Összesen hat órát tanultak naponta. A fenti dolgok, melyek
nagyobbrészt a rendi szabályokban találhatók, azt a látszatot keltik,
mintha a kolostorban nevelt gyermekek élete mindvégig dermesztően
egyhangú, végtelenül komor, sőt gyötrelmes lett volna. De a valóságban
ez az élet még sem volt egészen híjával a derűs hangulatnak. A
tanulóktól itt sem lehetett egészen megvonni a játékot, a kedélyes
szórakozást, az egészséges testmozgást és mindazt, ami nélkül
senyved a gyermek. S a mindig csak ütlegelni kész Orbiliusok mellett
találkoztak nagy számmal jóságos tanítómesterekkel, akiknek keze
nemcsak sújtani, hanem áldani is tudott. A nagyobb kolostorok
tanulóinak évenként külön örömünnepük volt, melynek sikeréhez e
célra szerkesztett versecskékkel, dalokkal, mondókákkal a tanítók is
hozzájárultak. A későbbi századok forrásszerű emlékeiben is mindig
akad egy-egy célzás, egy-egy elejtett szó vagy alkalmi hasonlat,
mely sejteti, hogy az iskolai életnek akkor is megvolt a maga poézisa,
néha talán nagyobb is mint az iskoláztatás későbbi korszakaiban.

Mikor a kis öt-hat éves gyermeket bevették a kolostorba, mindenekelőtt
imádságra tanították. Meg kellett tanulnia, habár még csak anyanyelvét
beszélte és értette, a latin Miatyánkot, a Hiszekegyet, az úgynevezett
Athanasius-féle szimbólumot és a zsoltárokat. Mindez körülbelül három
esztendeig tartott s közben kezdetét vette az olvasás és írás megtanulása
is. Az olvasást egészen módszertelenül tanították. A betűk kis lapokra
voltak felírva, ezeket állandóan szemléltette a tanító. Mikor már
ismerték a gyermekek a betűket, kezükbe adták a zsoltárkönyvet s
ezen a szövegen tanították meg lassanként az összefüggő olvasást.
Egyidejűleg, de nem az olvasással kapcsolatosan folyt az írástanítás.
Ezt úgy tanították, mint a római iskolamesterek. Előbb a tanító írta
le a betűket a gyermekek viasztábláira, azután a növendékek végighúzták
stílusukat a táblára írt betűk barázdáin. Ezek voltak a bevezető
gyakorlatok, melyek a betűk írásához szükséges ujjmozdulatok
elsajátítására szolgáltak. Következett a mintáról való másolás,
szintén viasztáblán. Csak mikor így némi ügyességre tettek szert a
fiúk, vette kezdetét a hártyán vagy papiroson való írás íróvesszővel
(tollal) és tintával. Voltak egyesek, a nagyon szépen írók , akiknek
a másolás élethivatásuk lett. Tudományos műveltség nem mindig járt
együtt ezzel a készségükkel; innen némely kézirat tetszetős, de
nem hibátlan írásszövege. Az elemi ügyességekkel párhuzamosan
folyt a gyakorlati énektanítás, melyre nagy súlyt helyeztek, hogy a
gyermekeket mielőbb bevonhassák az egyházi énekbe; továbbá az elemi
számolás ujjakkal és fejben. Mindezekhez járultak az első három
esztendőben a latin nyelv elemei: a latin ejtés szabályai, a rendes
deklináció és konjugáció; szókincs megszerzése, amihez szógyűjtemények
és szótárak álltak rendelkezésre. Előmozdította a nyelv megtanulását,
hogy a kolostor falain belül a társalgás szabályszerű nyelve a latin
volt. A harmadik évben már olvasmányokkal is foglalkoztak: főként a
Distichia Catonis cím alatt ismeretes erkölcsi közmondások és szólások
voltak használatban, továbbá Phaedrusnak vagy Avianus aesopusi
meséinek a kis iskola céljaira készült feldolgozásai, esetleg könnyű,
párbeszédes olvasmányokat tartalmazó gyakorlókönyvek. Rendszerint
csak a tanítónak, jobb esetben néhány tanulónak volt meg a saját
könyve. Az emlékezetből való tanulás rendes és megszokott dolog
volt.

Az alapvető tananyag befejeztével került sor a hét szabad mesterségre
(Septem artes liberales). Melyek: a grammatika, retorika, dialektika,
aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika. Az első három megadta
azt, amit a középkorban általános műveltségnek tartottak: mert aki
jól tudott latinul írni és beszélni s a logika szabályai szerint
tudott gondolkozni és vitatkozni, azt művelt embernek mondták; az
utóbb nevezett négy tudomány alaposabb ismerete ellenben az egyéni
hajlandóságtól és többféle lehetőségtől függött: csillagászatot
például csak abban a kolostorban tanítottak, melynek volt rá alkalmas
tanára. Az első három tudomány összefoglaló neve trivium, mely szó
a rómaiaknál három utcára nyíló térséget jelentett, ahol néha az
iskolamesterek tanították a gyermekeket szabad ég alatt: az utóbbi
négy tudomány neve quadrivium, mely elnevezés hihetően a trivium
analógiájára készült akkor, mikor már ennek eredeti értelme feledésbe
merült. Más elnevezésekkel is találkozunk azonban. A quadrivium
tárgyait például mathematikai vagy fizikai tárgyaknak is hívják.

A kolostori iskolának legfontosabb tantárgya a latin nyelv. Csak aki
elsajátította, vehetett részt magasabb szellemi életben. Értékes
ismeretet csak latin nyelven írt könyvekből lehetett meríteni, mert
a nemzeti nyelvek fejletlenek voltak. Nemzeti nyelven írt tudományos
könyvet igen keveset találunk a középkorban. Mihelyt elvontabb
gondolatot kellett kifejezni, a nép nyelve elégtelennek bizonyult a
feladatra. Emellett a latin nyelv a római egyház nyelve, a Szentírás
nyelve, a törvényhozás és közigazgatás nyelve is volt.

A középkorban tehát a papság volt a tudomány hivatott művelője;
világi ember csak kivételesen foglalkozott vele. Tudós ember és pap
majdnem azonos fogalmak voltak .A rendiség nemcsak jogi tekintetben
tagolta a társadalmat, hanem minden rendnek megszabta a maga sajátos
foglalkozását is. Az oktatásnak az egyházi nevelés mellett egy másik,
teljesen különböző világi típusa fejlődött ki, mely háromféle alakban
jelentkezett: egyik a lovagi nevelés, a második a céhekben, s a
harmadik a városi iskolákban volt. E három nevelési forma közül
a lovagi nevelést szeretném most részletesebben tárgyalni. Lovagi
nevelés a XII. század elejétől kezdve volt, amikor megindultak
a keresztes háborúk s a lovagi rend intézményes alakot öltött.
Különösen a francia hatások azok, melyek a lovagi kor költészetében,
művészetében, köz- és magánéletében mindenütt felismerhetők, valamint
ama nagyszerű életeszményekben is, melyek e kort jellemzik s a lovagi
nevelésnek is megadják szellemét és tartalmát. Ez a nevelés merőben
különbözött attól, melyet ebben a korban az egyház adott. Míg a
kolostori iskolák elméleti képzésben részesítették növendékeiket,
tehát ismereteket nyújtottak könyvtanulmány alapján, addig a leendő
lovagnak rendszerint készségekre és ügyességekre kellett szert
tennie, melyekhez a könyveknek semmi közük sem volt. A hét szabad
művészetnek megfelelő hét lovagi készséget (septem probitates)
kellett elsajátítaniuk, melyek a lovagi életre és társaságra
alkalmassá tették. Ezek a készségek: a lovaglás (equitare), az
úszás (natare), a nyilazás (sagittare), a vívás (cestis certare),
a vadászás (aucupare), az ostáblázás vagy sakkozás (scacis ludere)
és a verselés (versificare). E készségekre minden tanulatlan lovagi
sarjadék szert tehetett.

Az egyházi nevelésben a test ápolása és gyakorlása kevés figyelemben
részesült, mert minden törekvés a lélek megtisztulására, a testiség
kötelékei alól való feloldozására irányult. A lovagi nevelésben éppen
ellenkezőleg a test edzése, erőssé tétele volt fontosabb, mert a
lovagok azt tekintették feladatuknak, hogy harcban és háborúban
viaskodva, életüket kockára téve védelmezzék meg a lelki javakat: a
vallást, hitet, erkölcsöt, becsületet. Az egyházi nevelés elfordult
a való élettől, a lovagi nevelés az élet küzdelmeire készített elő;
amannak eszménye kizárólag vallási, ennek vallás-erkölcsi, cselekvő
értelemben. Az egyház emberében a vallásosság a hitbölcseletnek, a
lovagban a gyakorlati erényeknek alakját ölti. Az egyik szemlélődik
vagy vitatkozik; a másik cselekszik, küzd és harcol. Az egyházi
nevelés szigorúan elválasztotta egymástól a két nemet s veszedelmet
látott abban, ha az ifjú nőkkel társalog vagy nőre gondol; a lovagi
nevelés egyik legjellemzőbb vonása a nő hódoló tisztelete, a női ideál
megbecsülése. A kolostori iskolákban a tanítás és társalgás nyelve a
latin, mint a tudós műveltség eszköze; a lovagok, ha idegen nyelvet
tanultak, az a modern nyelvek egyike volt, például német földön a
francia. A kolostor neveltje a társaságban gyakran félszeg, világi
illemre nem tanították, külső modorára nagy súlyt nem helyeztek
nevelői; mindez a kolostor falai közt hiúságnak tetszett. A lovagtól
elvárták, hogy társaságban udvari ember módjára viselkedjék, külső
megjelenésével is hódítson.

Hét-nyolc esztendős koráig a család körében növekedett fel a lovag
fia. Ekkor kiadták a házból, idegen lovagi udvarba, ahol csekélyebb
volt a kényeztetés veszedelme és nagyobb a következetes szigorúság
biztosítéka. Hetedik évétől a tizennegyedik életévig – mint apród,
valet, garzun, bube, page – engedelmességet, illemet és jó erkölcsöt
kellett tanulnia. Mindezt pedig akként sajátította el, hogy az
egész hét esztendő alatt a lovagi udvar úrnőjét szolgálta: apróbb
megbízásait teljesítette, üzeneteit elvitte, útjaiban elkísérte. Az
apródok kiképzésében kezdetben csak alárendelt szerep jutott a lovagi
fegyverek forgatásának. Az ifjú először a lovagság ábécéjét tanulta
meg, a lovaglást, az úszást, a nyíllövést (vadászat céljából), az
ökölvívást és a madárkelepcék készítését. A gyakorlás hosszú ideje
alatt mindig egy tapasztalt férfi, az apród apja, bátyja, vagy egy
felfogadott nevelő foglalkozott a szorgalmas tanulóval. Szellemi
nevelése rendszerint arra szorítkozott, hogy emlékezetébe véste a hit
tételeit, s hogy megismerte a régi idők hőseinek vitézi tetteit és
kalandjait: Nagy Károly esetét a roncevalesi völgyben; a dicső
Sigfriedet és a nemes Krimhildát, Nagy Sándor világraszóló hőstetteit,
a mindentudó Merlint, Artur király lovagjait, az utolérhetetlenül
vitéz Lancelot-ot és a nemes Tristant; és azt a számtalan hősi
kalandot, melyeket a középkori képzelet ismert. Az olvasást és írást
az ifjúnak nem kellett szükségképp megtanulnia; ismerünk a lovagi
rendből való középkori költőket, akik mindent tollba mondtak, mert
írni nem tudtak. A lovagi nevelés következő szakasza akkor kezdődött,
amikor a tizennégy éves apród elhagyta a szülői házat, hogy egy másik
lovag szolgálatában fegyvernöki (knappe, junkhérre, armiger, scutifer,
écuyer, damoiseau) kiképzést kapjon. Az ifjú fegyvernököt elsősorban a
fejedelmi udvarok vonzották, mivel ott nemcsak a katonai kiképzés és a
sportélet volt magas színvonalú, de jóval nagyobb volt a gyors karrier
lehetősége is. A reményteljes ifjú mindent megtett, hogy magára vonja
a nagyurak figyelmét. A fegyvernöki kiképzés céljául a tökéletes lovag
kikovácsolását tűzték ki. A tanulás fő feladata így természetesen a
különféle hazai technikák elsajátítása volt. A napirend legelején a
lándzsás rohamozás, a biztos célzás begyakorlása szerepelt. Ezt
követte a kardforgatás, a csatabárdos és buzogányos közelharc
elemeinek megtanulása. Az oktatók különösen ügyeltek arra, hogy az
ifjú harcos a bal kezével is éppen olyan ügyesen tudjon küzdeni, mint
a jobbal. Az ifjúnak persze nemcsak a harcművészetek elsajátítására
kellett törekednie. Az udvar ugyanis elvárta, hogy finom úriemberként
viselkedjen. A jólnevelt fegyvernök ` tudjon táncolni és gálánsan
udvarolni, ismerje a társas játékokat, s mindama dolgokat, melyek
egy ifjú ember javára válnak!` A krónikák tanúsága szerint nem kevés
olyan fegyvernök akadt, aki számára komoly gondot jelentett, hogy
ura asztalánál ülve ne úgy egyen, mint egy disznó. Egy korabeli
illemszabály-gyűjtemény keményen megrótta azt, aki más kanalát
használta, böfögött, a terítőbe fújta az orrát, vagy aki a megrágott
kenyeret és a csontokat visszadobálta a közös fazékba. A könyvecske a
következő, sokat eláruló intelemmel fejeződik be: `Aki éppen tele
szájjal eszik, az ne akarjon úgy inni, mint a barom!` A fegyvernöki
pályafutás nemegyszer ért hirtelen, tragikus véget. Az ifjú harcos
ugyan még nem számított igazi lovagnak, de kötelessége volt a
többiekkel együtt hadba vonulni. Ura közeléből még a legvéresebb csata
kavargó poklában sem távozhatott, és bátran szembe kellett néznie a
halálos veszedelmekkel. A vazallusi hűséget rendkívül komolyan vették,
emiatt nem egy fegyvernök neve került fel a hősi halottak hosszú
listájára.

Ez a második hét esztendő az erkölcsi nevelés szempontjából is nagyon
fontos volt. Az apród állandóan lovagokkal érintkezvén, tőlük, az ő
élő példájukból tanulta meg a lovagi erényeket. Első a keresztény
hitnek és egyháznak feltétlen védelme mindenkivel, de főleg a
hitetlenekkel szemben. A második a fejedelem, illetőleg a hűbérúr
iránt való törhetetlen hűség minden körülmények közt. A harmadik
a gyengébbek oltalmazása, legyenek azok fegyvertelen férfiak vagy
védtelen nők, vagy árvák, vagy gyermekek. A negyedik az adott szó
szentsége; hűség és becsületesség a kötelesség teljesítésében, távol
minden önzéstől, csalfaságtól, hazugságtól, nemtelenségtől. Mindezek
az erények teszik együttvéve a lovagi becsületet, melynek tisztának és
szennytelennek kell lennie, mint a kristálynak és szilárdnak, mint a
kősziklának. A hiedelem az volt, hogy az apród 20-21 éves korában
megértette és átérezte ennek a lovagi becsületnek a mivoltát, s hogy
testi ereje és ügyessége, melyre szert tett, már megengedik neki ebben
az életkorban a lovagi erények sikeres gyakorlását. Ekkor jött el
életük legnagyobb pillanata, a felövezés ceremóniájának napja. A
karddal való felövezés kezdetben csupán azt jelentette, hogy a
fegyvernök megkapja a lovagi fegyvereket. Az átadó lehetett a saját
apja, a gyámja, egy tekintélyes rokon vagy egy barát is. Az idők során
azután kifejlődött egy vallásos jellegű szertartás, amely hűen
tükrözte a keresztény lovagok sajátos önérzetét. A lovagi élet
legfontosabb szertartása már az ünnepség előtti napon megkezdődött. A
fegyvernök rituális fürdőt vett, eleget téve ezzel a bűnök lemosását,
a megtisztulást követő ősi hagyománynak. A keresztény lovagot körülölelő,
örökké tartó, paradicsomi békesség ígéretét jelentette a megtisztult
ifjú hófehér ágya. Az ünneplők ezután lassú menetben a templomig
kísérték a fegyvernököt, aki sötét ruhába öltözve, csuklyával a fején
az oltár előtt imádkozva töltötte az éjszakát. A szerzetesi élet
mintájára átvirrasztott éjszakára azután a hajnalban megtartott
szentmise tette fel a koronát. A tulajdonképpeni ünnepség a
felöltöztetés szertartásával vette kezdetét. A vörös színű ruha
arra figyelmeztette az ifjút, hogy kötelessége az egyházért harcolva
vérét ontania. A fekete harisnya a halálra emlékeztetett, a fehér öv
pedig a testi önmegtartóztatást jelképezte. Az ily módon felruházott
fegyvernököt átvezették a lovagterembe, ahol sor kerülhetett végre a
hőn áhított felövezésre is. A legrangosabb jelenlevő lovag nyújtotta
át neki a fegyvereket és a sarkantyút. Ezután mindannyian átvonultak a
templomba, ahol a pap megáldotta az oltáron fekvő kardot és az ifjú
lovagot. A szertartást mindig óriási mulatság követte. A vigadalom
fénypontját a lovagi torna jelentette, hiszen ez volt az első alkalom
arra, hogy az újdonsült lovag a nagyközönség előtt, kemény
ellenfelekkel szemben mutassa be bátorságát és tudását.

A fejedelmi udvarban tanuló fegyvernökök egy másik úton is bejuthattak
a lovagság soraiba. A XIII. században, Franciaországból kiindulva
terjedt el a lovaggá ütés szokása. A lovaggá ütésnek két eltérő
formáját ismerjük. Az ősibb szokás szerint a fegyvernököt kézéllel
megütötték a tarkóján, míg a viszonylag új keletű szertartás szerint
az avató lovag kardjának lapjával megérinti az előtte térdelő harcos
bal vállát. A karddal történő lovaggá avatás kifejezetten harcias
jellegű, és legtöbbször valóban kint, a harcmezőn került rá sor.
A szertartás felszította a harcosok bátorságát a csata előtt, és
dicsőséges jutalmat jelentett a győzelem után. A lovaggá ütött ifjú
számára létfontosságú volt, hogy mihez kezd az ünnepség után. A
népszerű hősi énekek és lovagregények csábításának engedve sokan
felkerekedtek, hogy az egész világ megismerje erényeiket, bátorságukat
és erejüket. Az utazás előtt összekaparták minden vagyonukat, és attól
kezdve a `kóbor lovagok` életét élték. Óriási volt az ifjúkori álmok
ereje, ám a vándorló lovag három, nagyon világosan megfogalmazott
célt tűzött ki maga elé: elsőként a nagyurak udvarában megtartott
lovagi viadalokon akart győzelmeket elérni. Másodsorban bátorságát és
úriemberhez méltó magatartását akarta mindenkinek megmutatni. Ha ki
tudta vívni egy fejedelem elismerését, jó esélye volt arra, hogy
tisztes fizetség ellenében a nagyúr szolgálatába álljon. Harmadszor
pedig minden lovag arról álmodott, hogy nemes jellemét megmutatva
elnyeli egy gazdag örökösnő vagy özvegyasszony szívét. Egy vagyont
hozó házasság azután lehetővé tette, hogy attól kezdve a lovag a
tekintélyes és tiszteletreméltó férfiak életmódját folytassa.
Valójában csak kevés lovag tudta megvalósítani ezeket a merész
célkitűzéseket. Sok vitéz hoppon maradt, és csak keservesen élt,
máról holnapra. Az ínséget szenvedő lovagok is igyekeztek úgy tenni,
mintha ők is a szabad és nagyvonalú urak soraiba tartoznának. Fényűző
életük azonban a hitelek és az adósságok ingoványára épült, és
számtalan alkalommal ért dicstelen véget a csatamezők véráztatta
sarában.

Mindkét életforma – a kolostori és a lovagi is – egy-egy életeszményt
testesítenek meg. Mindegyik egy eszményképet, egy szívet melengető
álmot jelentett. Az igazi nemes jellem szerencsére még ma sem halt
ki, még él az eszményi ember iránti rajongó vágyakozás.

Felhasznált irodalom

Finánczy Ernő: A középkori nevelés története; Egyetemes
Neveléstörténet II.; Vezérfonal egyetemi előadásokhoz

Mi Micsoda: Lovagok; Tesloff és Babilon Kiadó, Budapest, 1994

Benedek István: A tudás útja; Magyar Könyvklub, Budapest, 1994

Hegedüs Géza: Korona és kard; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1970

Gunst Péter: Európa története; Csokonai Kiadó Kft., Debrecen, 1996

Thierri Dutour: Lovagvárak és gótikus katedrálisok; Új képes
történelem, Larousse-Officina Nova, 1994


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.