LFG.HU

KerGiz
RPGCimkek

Aktuális karakterem, sipkás manó és hivatásos kisidétlen. Egy nagyon naiv és kíváncsi brownie, akinek azért a természet jelentős erőkkel siet segítségére, ha kell…

A többit mondja el ő!
Szia! Akarsz beszélgetni? Szóval, azt mondják, akkor is úgy esett az eső, mint tegnap, amikor találkoztam azzal a nagyon érdekes idegennel.
Hogy mikor akkor? Hát amikor születtem, hát most akarom elmesélni! Nem, nem akkor születtem, amikor találkoztunk, hanem jóval elotte, ne zavarj bele!
- Igaz is, kérsz bogyót? -

Szóval, az úgy volt, hogy belecsapott a villám a vén gesztenyefába, és leszakadt két szép ága, és akkorát reccsent, hogy Ötujjas levél, aki nagyon bülcs öreg volt, úgy megijedt, hogy meg is halt, és anya is megijedt, de nem azért, mert meghalt az Apó, hanem egyébként, és akkor én megszülettem.
- Finom a bogyó, tényleg nem kérsz? -

Szóval, utána nagyon jó volt, sokat játszottunk, sok barátom lett. Ott van például Csicsergő, meg Ugribugri, nem, ő inkább most nem, mert most éppen kicsinyei vannak, és ilyenkor nem játszik velem, meg a Fürge, meg… meg ott vannak a fák is! Szoktunk beszélgetni!
Az egészben az volt a legjobb, hogy rengeteg ajándékot kaptam, azt mondták, az mind az Apóé volt, és most az enyém. A gesztenyés nyakláncát is megkaptam, nyagon szép, de nem is igazi gesztenye, hanem egy kő, az öreg mókus kipróbálta, majdnem bele is tört a foga szegénynek. Az nem lett volna jó, mert akkor majd mivel eszik? Így is mindig elfelejti, hogy hova teszi a mogyorót, meg a többi finomságot, még szerencse, hogy én itt vagyok, mert én mindig megtalálom! Azt mondják, én mindent olyan könnyen megjegyzek, és mindig hagyták, hogy játsszak olyan dolgokkal, amivel a többi gyereknek nem szabad! Például gyűjtöttem növényt, és kotyvasztottunk belőle krémet az üstben, és az volt a jó, hogy a többi velem egykorú nem nyúlhatott hozzá, mert megégeti a kezét, én pedig egész nap kavargathattam, és elmondták, hogy mire jó, és a múltkor, amikor Bükkmakk a patak partján játszott, és megcsúszott, és beleesett a vízbe, és közben az egyik éles kő felhasította a lábát, bekentük vele, és olyan hamar öszeforrt, hogy csoda! És tudod, azt annak a növénynek a leveléből csináltuk, aminek a kis világoskék virága van, és olyan különleges illata. És a múltkor is kifigyeltem, az Őzike hátsó lábán is volt egy seb, de nem elesett, hanem elkapták a gonosz Nagyok, de ő megszökött, és akkor a mamája elvitte oda a tisztásra, és azt mondta neki, hogy rágjon a levelekből, és meg is hemperegtek benne, és utána már alig fájt neki.
És én nemcsak az állatokkal tudok beszélgetni, mert velük mindenki tud, igaz a többiek olyan hülyék, kicsúfolták Ugribugrit is, mert az egyik füle fekete, a másik meg szürke, mint rendesen, meg megdobálták Kipikopit, mert szerintük túl hangosan vésett a csorével, pedig nem is volt olyan hangos, és különben is, én tudom, hogy jó a fának, hogy megszabadítja azoktól a kis kellemetlen szuvaktól. Biztosan csikladozzák őket belülrol – ezen még nem is gondolkoztam, de nem baj, majd legközelebb megkérdezem… Szóval, én tudok beszélni a fákkal, a bokrokkal, de még a kövekkel is! Meg meg kellett tanulnom entül, hogy tudjak velük beszélni, amikor meglátogatnak minket! De az nem volt olyan mókás, mint amikor előhívom a táncoló fényecskéket, vagy amikor Szellorózsa – tudod, ő tünde, és az Apónak volt a legjobb barátja – eljött, és megmutatta, hogyan kell a vízen járni. Először nem is sikerült, és beleestem, de aztán Szellőrózsa megmutatta, hogyan kell koncentrálni, hogy Gesztenye-anya rám figyeljen, és ne hagyja, hogy elmerüljek, és azóta sikerül… És ez sokkal vidámabb dolog, még akkor is, ha nem is mély a patak, és különben is, ha mély lenne, csak megkérnék egy Páncélos hátút, ott szoktak sütkérezni a parton, biztosan átvisznek… De az entek nagyon unalmasak voltak, olyan lassan beszéltek, hogy Fürgeszárnyú, a fecske elrepül innen a patakhoz – sárért, tudod, a fészkéhez kell neki – meg vissza, és ők még mindig ugyanannál a mondatnál tartanak. Nekem meg mindent végig kellett hallgatnom, és nagyon okosakat is mondtak, meg minden, és elnézoek is voltak, mert tudják, hogy én még csak ifjonc vagyok, nem úgy, mint az Apó, aki olyan öreg volt, hogy bojtos volt a fülede o meghalt, és azóta csak én vagyok, akinek ilyen gesztenyés lánca van, amivel varázsolni lehet, de azt is csak akkor, ha nagyon figyelek, mert akkor mindig hallom a fülemben, hogy Gesztenye-anya mit tanácsol, de én ennek is nagyon örülök, és reggelente beszélgetni szoktam a tisztáson a villámsújotta fához, aki egyébként meggyógyult, mert Gesztenye-anya vigyázott rá, és furulyázni is szoktam neki, mert azt nagyon szereti.

Ja, ott tartottam, hogy zuhogott az eso, és az állatok mind elbújtak, és nem lehetett játszani velük, de engem nem zavart, mert engem megvédtek a fák meg a bokrok, és különben is, én szeretem az esot is, szóval az út mellett sétáltam, ahol a Nagyok járni szoktak… Egyébként is, az egészet két- vagy három tavasszal ezelott találtam ki, amikor az erdoszín köpönyeges ember nálunk volt. A pajtásaim találták meg, túl a mi erdonkön, egy másik tisztáson, pedig igazság szerint nem is lenne szabad odáig elmenniük, mert ott laknak a gonoszak, akik képesek egy brownie-t egyetlen harapásra megenni. Ezért nem is szabad arra mennünk, nehogy elkapjanak, vagy ami még rosszabb, utánunk jöjjenek a faluba, mert akkor mindenkit megesznek, nem csak az ifjoncokat, az meg aztán igazán nem lenne jó! Szóval, Bükkmakk és Hóvirág épp arra játszottak, és akkor találtam a nagyot sebesülten. Először azt hitték, hogy o is azok közül való, de egyáltalán nem nézett ki gonosznak, inkább valahogy olyannak, mint az erdőlakók, meg a tündék. És akkor hazaszaladtak, szólni a felnőtteknek, de aztán kiderült, hogy az nem elég, mert nem hagyhatjuk ott szegényt, és akkor hívtam Csicsergot, és megkértem, hogy keresse meg a tündéket, és a nyakába akasztottam a pici szalagot rajta a kék tollal, amibol Szellőrózsa tudni fogja, hogy segíteni kell jönnie. Jöttek is a tündék, és elvitték az embert, meggyógyítani, és még azt is elintézték, hogy a felnőttek ne szidjanak le, amiért odamentünk. És utána többször is átmentem Szellőrózsához, megnézni az idegent, aki különben teljesen meggyógyult, és össze is barátkoztunk. Kiderült, hogy ő is ismeri a növényeket, majdnem olyan jól, mint a népemből valók, és ha akarja, akkor ő is tud beszélni a mókussal, csak nem olyan gyakran, mint én, mert én itt lakom, és így születtem, ő meg egy ember-városból jött, és ezért neki ezeket sokkal nehezebb volt megtanulni. És mesélt az ember-városról is, de nem sokat, mert meggyógyult, és mennie kellett, mert a szomszéd erdőben még mindig ott voltak a gonoszak, és azt mondta, hogy azért jött, hogy elkergesse őket onnan, hogy ne bántsanak senkit, se a fákat, se az állatokat, se minket, vagy az embereket. Kár, pedig sokmindenrol mesélhetett volna még, és éppen akkor kezdtem el tole az emberek nyelvét tanulni, ami megint csak nagyon érdekes volt… ű De nem baj, mert majd akkor kiderítek mindent magamtól!
- Akkor keztem el figyelni az utat, amin az emberek járnak. -

Először csak ültem egy bokor tövén, vagy egy fa karjai között, nagyon kényelmesen elvoltam, senki sem keresett, és a nagyok se vettek észre, és néztem, ahogy elvonulnak a gurulós kunyhóikban, amit lovakkal húzatnak, mert ők nem bírják el. De eloször nem tudtam, hogy hogy kérték meg a pacikat, hogy segítsenek, mert úgy hallottam, hogy ők nem is tudnak az állatokkal beszélni, de aztán hallottam, ahogy az egyik paci panaszkodott a másiknak, és így megtudtam, hogy nem is kérik meg oket, hanem csak kihasználják, meg bezárva tartják, és van, amikor meg is verik őket. És azóta mindig figyeltem, és ha alkalom adódott, hogy oda tudok menni, hogy ne vegyenek észre – mert a nagyok éppen megálltak pihenni, vagy valami, pedig nem is nekik kellene pihenni, hanem a lovaiknak, de azt ok soha nem veszik észre, ja, persze, mert nem értik, hogy mint próbálnak mondani nekik szegény állatok – szóval, néha odamegyek, és megnézem a patájukat, vagy ahol fáj nekik, mert tudod, nekem mindig örülnek, és utána sokkal könnyebb nekik…

Aztán egyszer hallottam, hogy az emberek beszélik, hogy az úton valami “erdei szellem” kisért, aki ijesztgeti, meg megbabonázza az állatokat. És erre kíváncsi lettem, és azóta mindig azt figyelem. Mert még én soha nem találkoztam szellemmel, biztos én is megijednék, ha meglátnék egyet, de azt nem lehet elore tudni, ki kell próbálni. De akárhogy figyeltem, még közelebb is helyezkedtem az úthoz, hogy jobban megfigyelhessem, és így sem találkoztam vele soha. Pedig a nagyok többször is emlegették, remélem, jól értettem, mert tudod, még mindig nem tudok rendesen az ő nyelvükön, bár azóta is sokat fejlodtem…
- Hol is tartottam? Még van bogyóm, biztos nem kérsz? -

Ja, amikor a nagy eso volt, és találkoztam az idegennel. Ő is erdőjáró-féle volt, csak ő most nem a gonoszakat űzi, hanem titkokat kutat, most például egy hajdíszt keres – koronát, azt mondta – amit a nagyok egy uralkodó asszonya hordott, és aminek varázsos hatása van… Mutattam neki a fakardom, amit az entektől kaptam, aminek szintén varázsos hatása van, de ő csak nevetett, és azt mondta, játék az, pedig ha tudná… Mindenesetre megigérte, hogy vele mehetek, biztosan nagyon érdekes lesz, sokat tanulhatok belole, aminek Gesztenye-anya is nagyon fog örülni, csak először meg kell beszélnem a falummal, meg a tündékkel, de úgyis elmehetek, tudom. Ja igen, és tudod, mit mondott az idegen? Hogy nincs is erdei szellem, hogy véletlenül nem bújtam el eléggé, és az emberek megláttak, és a pacik örömét hitték megbabonázásnak, meg ijesztgetésnek…
Ezek az emberek de buták… Jól fog járni velem az idegen, ha vele megyek… Ja, már nem is idegen, a neve Holdfénytűz…

Már alig várom, hogy induljuk…

Hogy te is mész? Ne menj, még alig beszélgettünk… Hogy menned kell? Akkor szia…


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.date.hu/~kergiz/rpg/rpg.htm]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához