LFG.HU

Die
RPGCimkek

forrás: Warhammer fórum
küldte: Die

Beidézek egy anyagot a valós középkorról. Szerintem érdemes elolvasni.

`Mennyi szorult helyzettel kell szembenézni: mély folyókon átkelni,
omlatag hidakon keresztülvonulni, lovagolni sötétben, esôben, szélben,
hóban, sárban, jégben, folyóvizeken és tüskés bozótokon keresztül,
erdôben, köveken, sziklafal tetején, szakadék mélyén, útonállók és
ellenség közepette!` Enea Silvio Piccolomini (1444)

Eléggé általános az a nézet, hogy a középkori ember szűkebb
lakhelyérôl keveset mozdult ki, a feudális rendszer alapvetôen
mezôgazdasági jellege megakadályozott minden hosszabb távollétet, és a
katonákon, követeken, kereskedôkön kívül más nemigen kelt útra. A
középkor azonban sokkal mobilabb volt, mint gondolnánk.
Már maguk az uralkodói udvarok sem egyetlen helyhez kötôdtek. Az
állandó és egyetlen fôváros intézménye ugyanis elég késôn alakult ki,
sôt a Német-római Birodalomnak soha nem volt mai értelemben vett
fôvárosa. Aachen, Regensburg, Frankfurt mellett Goslartól vagy
Wormstól egészen Dél-Itáliáig terjedt a császárok mozgástere. A magyar
királyok pedig Esztergom és Fehérvár mellett épp úgy otthon voltak
Óbudán – majd Budán –, mint Visegrádon, Diósgyôrött vagy Zólyomban. A
királyi oklevelek datálása szerint pontosan követhetô uralkodóink
itineráriuma (`útonjárásnak meg írása`, ahogy Szenci Molnár Albert
1604-ben fordítja). Nem egy diploma íródott útközben, valamely nagy
tölgyfa alatt.

Nemcsak az uralkodó, hanem távoli országokba küldött követei is
nagyszámú kísérettel mozogtak. Követséget tanultságuk, nagyobb
diplomáciai érzékük okán sokszor egyházi férfiak viseltek. A fôpapok
egyébként is gyakran keltek útra: a kánonjog például elôírta a
visitatio liminun Apostolorum utazást, amelyet ad limina útként is
emlegetnek. Az apostolok küszöbének meglátogatása névvel illetett
római útnak az volt a célja, hogy a püspökök ötévenként beszámoljanak
a pápának egyházmegyéjük helyzetérôl.

A kolostorok lakói számára a szerzetesi életideál a stabilitas loci-t,
vagyis a hely állandóságát írta elô. Szent Benedek regulája így ítélte
el a kóborló szerzeteseket, az ún. girovágusokat: `Ezek egész életükön
át más-más tartományban három-négy napra majd ebbe, majd abba a
kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, meg nem
állapodnak, saját akaratuknak és a torkosság ingereinek szolgálnak,
minden tekintetben rosszabbak a szarabaitáknál. Mindezek nyomorult
életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni.` (Söveges Dávid ford.)
A kegyes kívánság és az elrettentô példa ellenére az országutak tele
voltak utazó szerzetesekkel. Számuk elsôsorban a ciszterci rend
létrejöttével szaporodott meg, hiszen alkotmányuk elôírta a generális
káptalanok megtartását, amelyen a rend összes kolostorának elöljárója
köteles volt megjelenni. Napirenden voltak a kolostorok ellenôrzései,
sôt a noviciusokat is küldték más kolostorokba. A koldulórendek
megjelenésével pedig a missziós, prédikáló körutak is szinte
mindennaposak lettek. Egy-egy nevesebb hitszónok fél Európát is
bejárta. Talán a legismertebb Giovanni de Capestrano volt, aki
tizenkét társával bejárta a német birodalmat, Lengyelországot, hogy
végül magyar földön prédikálja a keresztet a félhold ellenében,
Nándorfehérvárnál bekövetkezett haláláig.

A világi értelmiségiek is sokat utaztak a középkori Európában: egyik
egyetemrôl a másikra vándoroltak. A felsôfokú tanulmányokat ugyanis
legtöbbször nem egyetlen egyetemen végezték, többet is
végiglátogattak, hol itt, hol ott töltve egy-egy szemesztert.
A kései középkor útonjárói közé tartoztak a vándorlegények, akik
tudásukat idegenben gyarapították. A céhek elôírásai szerint többéves
vándorlás után térhettek vissza elkészíteni a mesterremeket, hogy a
céh teljes jogú tagjává válhassanak. Ez a szokás a 15. századtól
kezdve mindinkább kötelezô érvényű, és tart egészen az ipartestületek
megszűntéig. A források azt mutatják, hogy míg a 15. században
általában a szomszédos tartományok, országok területére tartanak,
addig a 16. századtól már egészen távoli vidékekre is eljutnak a
legények.

A középkori utak vándorai közül kétségkívül a zarándokok száma volt a
legnagyobb. Elsô számú céljuk természetesen a Szentföld, azon belül is
Jeruzsálem, ahová azonban elôzôleg pápai engedélyt kellett kérni.
(Ennek köszönhetô, hogy név szerint ismerjük a középkori magyar
Jeruzsálem-járók egy részét.) Spanyol földön a galíciai Compostella
vonzotta Európa minden részéból, persze elsôsorban Fraciaországból,
Szent Jakab apostol tisztelôit. Normandia és Bretagne határánál
emelkedik ki Mont St. Michel szigetkolostora a tengerbôl, ide még
Németországból is tömegesen zarándokoltak. Aachen és Köln nemcsak az
egész Alsó-Rajna-vidék, hanem a távoli Magyarország kedvelt
búcsújáróhelye is volt. A stájer földön fekvô Mariazell pedig szinte
magyar zarándokhelynek számított. A leglátogatottabb kegyhely azonban
kétségkívül `mindannyiunk édesanyja`, Róma. A jubileumi szentévek
idején többszázezer zarándok is megfordult az Örök Városban. `Róma
felé tódulnak, a föld elözönli a várost, / És az ezernyi utas már az
utakra se fér…` – írta egy epigrammájában Janus Pannonius (Végh
György ford.)
A zarándokok között olyanokat is találunk, akik nem önként, hanem
büntetésbôl rótták útjukat. Az ilyenek nemegyszer láncokkal terhelve,
mezitláb, vezeklôingben jutottak el céljukig. Az Európa-szerte
gyakorolt büntetô zarándoklat legismertebb hazai példáját a Szent Imre
legenda ôrizte meg. Egy Konrád nevű német ember annyi bűnt követett
már el, hogy még VII. Gergely pápa sem oldozta föl, hanem bűneit egy
levélben fölírván, az írást bepecsételte és öt vasláncot köttetett a
vétkes testére. Az fölkereste az összes zarándokhelyet, de még
Jeruzsálemben sem járt sikerrel. Végül eljutott Székesfehérvárra, ahol
Imre herceg sírjánál lehullottak láncai, és a bepecsételt bűnlajstrom
is eltűnt. Konrád bocsánatot nyert vétkeiért.
Vándoroltak a koldusok is. Népes csapatukhoz munkanélküli zsoldos,
megrokkant katona, csepűrágó, igric, zsonglôr (a szó eredeti
értelmében vett muzsikus éppúgy, mint a mai értelemben használatos
mutatványos), medvetáncoltató és egyéb komédiás népség egyaránt
tartozott. Ezt a színes társaságot a 15. század elsô éveitôl a
cigánykaravánok egészítették ki, akiket azonban nemsokára üldözôbe
vettek a hatóságok, újabb és újabb rendeletekkel tiltva ki ôket a
városokból. 1500-ban, majd újólag 1530-ban például az egész
Német-római Birodalom területérôl, s nemcsak azzal a váddal, hogy
lopnak, csalnak, kurválkodnak, hanem azzal is, hogy a törököknek
kémkednek.

Ennek a nagyszámú és igen mobil rétegnek az esetében nagyon nehéz
meghúzni a határt, hogy a kéregetésbôl mikor lesz egyre erôszakosabb
követelés, majd rablás, sôt esetleg gyilkosság; meddig koldus az
illetô, és mikor találjuk ôt egy népes rablóbanda tagjai közt. Az
útonálló ugyanis szinte sohasem magányos hôs, hanem jól szervezett
csapat tagja, netán vezére. Az utazók elsôsorban az ilyen csapatoktól
rettegtek – a kereskedôk nem is mertek másként közlekedni nagyobb
távon, mint konvojban –, hiszen a rablók nemcsak az értéktárgyakat
vették el, hanem hidegvérrel és kegyetlenül gyilkoltak is, hogy
tettüknek lehetôleg ne maradjon tanúja. Zsiványtanyák, rablóbarlangok,
útonálló haramiák a középkori realitás kegyetlen világába tartoztak.
Az utak békéjérôl az adott terület fejedelmének, illetve földesurának
kellett gondoskodnia. A rablást és útonállást nemcsak a panaszosok
magánvádja alapján, hanem hivatalból is üldöznie kellett. Az elfogott
haramiákat keményen megkínozták, és a legkegyetlenebb halálnemekkel
végezték ki, ám az elrettentés sohasem lehetett elég erôs. A 17.
századi Magyarország egyetlen vármegyéjében, a sárosi
Rákóczi-birtokokon egy évtizeden belül három rablóbandát is
likvidálnak, akik a lengyel földre tartó utasokat `verik fel`, azaz
fosztják ki, ám a felnégyelés, horogra vetés, karóba húzás sem
riasztja el a bűnözôket. A hurokra került latrok vallomásai fontos
forrásul szolgálhatnak a kései kor történészének, hiszen ennek alapján
tudjuk nyomon követni a rablóbandák elképesztôen nagy hatósugarú
tevékenységét.

Aki hosszabb útra vállalkozott, mindenképpen el kellett rendeznie
otthoni ügyeit, nagyobb zarándoklatra indulónak pedig illett
végrendelkeznie is. Ez nem pusztán gesztus volt, hiszen veszélyekkel
teli, ismeretlen vidékek vártak az utasra akkor is, ha ún. zarándok
kalauzt forgathatott. Ezek az `ôs-bedekkerek` a legtöbbször csak az
útvonalat, az egyes városok közti távolságot és a meglátogatandó
templomokat sorolják fel, mégis nagyon fontos források. Adataik
alapján kiszámítható, hogy átlagban milyen távolságot tudott megtenni
egy-egy zarándokutazó. A gyalogos 25–30 kilométernél nem jutott
messzebbre egy nap alatt. Lóháton akár 45–80 kilométert is meg
lehetett tenni, persze a terepviszonyoktól függôen. Lóhalálában pedig
ennél is messzebb eljutott az ember, nagyobb csoportban utazók azonban
rendszerint lassabban haladtak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához