LFG.HU

Bala
RPGCimkek

Csak egy vasdarab?

Kard fn. 1.
Markolattal ellátott, a tőrnél hosszabb pengéjű, vágásra és
szúrásra való fegyver.
[Magyar értelmező kéziszótár]

Az emberiség történetében nagy szerepet játszó,olyannyiszor
jelképpé, szimbólummá lényegülő tárgy a kard. Több mint
egyszerű eszköz: fegyver, méltóságjelvény, ugyanakkor
mestermű és ötvösművészeti remek is. Az elmúlt évezredben
mítoszok, legendák központjaiban is fellelhető, s elvezet
bennünket a mondák és a mesék világába:
Az istenek által kovácsolt kardot az ezüstlábú Thétisz (az
örökké hullámzó tenger szimbóluma) viszi el Achillesnek.
A jól ismert Héphaisztosz kovácsolta harpe, a sarló
alakú kard Perszeusz fegyvere, amellyel a hős kiszabadította
Andromédát a tengeri szörny fogságából. Héreklész ugyancsak
ilyen karddal pusztította el a lernai hidrát.
Attilát, a nagy hun hadvezért, Priscus rétor pásztora vezette
el egy földből kiálló, különös fényben tündöklő pengéhez,
amelyet Attila egyenesen Mars küldeményének tekintett, és
igazolódni látta, hogy ő a kiválasztott, aki e fegyverrel
legyőzi a világot.
A kard az indiai mondákban, mesékben is nagy szerepet tölt
be, Japánban pedig a mikádó sárkány farkából származtatott
kard a császári méltóság három közjogi szimbólumának egyike.
Mohamednek kilenc efféle fegyvere volt: Dzulfikar, az
átmetsző, Al-Adhab, a csúcsos, Al-Ballar, az
éles élű, Al-Medham, a válaszélű, Al-Kadhib, a
kecsesen vágó, Al-Kola, a kólai, Al-Halif, a
nagy, Al-Rozub, a mélyen hatoló és Mahur, a
mandulacsúcsú.
Volt, ahol a kardot istenként tisztelték. Ez régi szkíta
szokás, de az alánok hitéhez is hozzátartozott. Ammianus
Marcellinus ír róluk, hogy náluk nincs egyház vagy szent hely,
csupán meztelen kardot szúrnak a földbe, és azt tisztelik.
Árész szent képe volt ez, amelynek lovat, marhát, sőt, foglyok
közül embert is áldoztak.
A kard az erkölcs őreként is felbukkan a Germán hősmondákban
és az arab irodalomban, de a magyar folklórban is.
Egy haggada – pászkaünnep – első két estélyére szóló héber
ima és szertartásrend írott betűi mellett egy kép is
található, melyen egy álló férfi és egy nő között földbe szúrt
kard mered figyelmeztetően a magasba. Aki nem tiszteli, az
megsebzi magát. Annak a törvénynek jelképe itt, amely az
együtthálókat eltiltja egymástól. (Akár a trubadúr énekekben
szereplő lovagi kard, amelyet a férfi és szíve hölgye közé
fektettek, hasonló okokból)

Ebben a nagy múltú fegyverben sok olyan titkos erőt sejtenek,
amely önmagában is megtorolja a bűnt. Fétisként tisztelték a
benne lakozó istent. Hogy a kard miért kapta e szerepet,
teljesen nyilvánvaló, hiszen vele azonnal büntetni lehet.
A legrégebbi kardok fából készültek, élüket
obszidiánszilánkokkal vagy halszálkákkal csipkézték. Voltak
népek, akik már évszázadok óta ismerték a vasat, fegyvereik
anyagául sokáig mégis a bronzot használták. Homérosz
elbeszélései alapján a görögöket is közéjük sorolhatjuk.
Eleink harceszközei későn kezdtek kialakulni, és a kardok
formája, anyaga és díszítései is sokáig változóban voltak. Így
például használták a kétélű és egyenes kardot, de főfegyverük
mégis az íj és a kopja volt. Valamint a szablya, amelyet a
magyarság már a VII-IX. században megismert. Ez egyélű, kisebb-
nagyobb mértékben ívelt pengéjű fegyver. (A görbe kardok
megjelölésére a Nyugat is átvette a szablya szót, de ennek
eredete máig nem tisztázott.)

A IX-X. században a magyar szablya mellett az osztott
markolatgombú, rövid keresztvasú, kétélű kardtípust is
használtak, melyek normann kardokként váltak ismertté. I.
István magyar királynak kardja is e csoportba tarozik…

Később rengeteg kard vándorolt apáról fiúra, örökösről
örökösre az Árpád-házban, melyek mindegyikéhez egy-egy
anekdota fűződik, de nem kívánok lexikai leírásokba
bocsátkozni, csupán éreztetni, hogy a kard több mint egyszerű
eszköz. A fantasy szerepjátékokban sajnos hajlamosak vagyunk
elfelejtkezni erről. Legfeljebb – az igényesebb játékosok -
megalkotják, hogy miként is néz ki fegyverük. De milyen jó
dolog lehet egy lovagnak elmesélnie, hogy az ő kardjának
milyen – évszázadokra visszanyúló – története van! (Esetleg a
kalandmesterek új, „pogány” vallásokat teremthetnek a kard
köré, melyek színesebbé tehetnek néhány játékot.)
Akár egy teljesen átlagos fegyver is dicsekedhet ereklyéket
megszégyenítő történelemmel. Nem kell hozzá mágikusnak, vagy
„táposnak” lennie, elég, ha nagy csatákat végigélt már. S ha
egy ilyen kard tulajdonosa hozzáértővel találkozik
ellenfélként, lehet, hogy már csak e nemes fegyver viselése
elrettenti a másikat a harctól.
S egy lovagnak különösen fontos lehet pallosa, kardja, hiszen,
ha az családi ereklye, akkor még becsülete árán is megpróbálja
azt megőrizni, s akár egész életét a keresésére áldozza fel,
ha eltűnne…

… visszatérve a kardokhoz: A honfoglalás után a hadügy és az
államszervezet átszervezése a kereszthez hasonló, egyenes,
kétélű kard térhódítását eredményezte. Az ősi fegyver háttérbe
szorult, és mint „kun kard” élt tovább.
A középkori európai kardok markolata általában gombban
végződik. A XI. században ezek félkör alakúak, míg a XI-XIII.
században csónak formájúak. A keresztvas és a markolat hossza
is alkalmazkodik a nyugati divathoz. A széles pengék mellett
megjelennek a keskenyedő, hegybe futó, szúrásra és vágásra
egyaránt alkalmas pengeféleségek. A XV. század második felében
dél-európai közvetítéssel az S alakban hajlított keresztvas
kezdett tért hódítani.

(Néhány szó a díszkardokról: Ezek kimondottan ajándékozásra
készített, nagy méretű és nagy értékű fegyverek voltak, szinte
mindegyikük ötvösművészeti remek. Az ajándékozás mögött mindig
politikai célkitűzés húzódott meg.
Az ékköves díszfegyvereket nem a fegyvertárban helyezték el,
hanem lakószobák, báltermek fényét voltak hivatottak emelni.
Vannak köztük harmonikus egységben elhelyezett tulipán-, rózsa-
és napraforgómintát viselő pengék, különös feliratú,
ékkőberakásos hüvelyek.)
A pallosoknak – bármily meglepő is – a markolatuk legtöbbször
nem egyenes, hanem csaknem derékszögbe meghajolva végződik, de
szokás hegyes lezárást is alkalmazni. A markolatot nagyon
sokszor bársonnyal vonják be, vagy sodronyozva készítik el az
ötvösmesterek.

E fegyvereknek külön csoportját képezik a lóra való pallosok.
Formájukban nem térnek el az eredetitől, de a hüvelypántok
kiépítése jól mutatja, hogy bal oldalon nem lehet hordani
őket. Ezek valójában a lószerszámok kiegészítő darabjai
voltak, amelyeket a hosszúságuk miatt a ló jobb oldalára, a
nyereg alá erősítették fel. Léteznek még lángolt (hullámos)
pengéjű pallosok is, amely igen különleges kardféleségnek
számított.
Nagyon fontos még megemlíteni a magyar eredetű hegyestőrt,
melynek pengéje gyakran háromélű(sásélű), de készültnek két és
négyélű változatban is. Ezek legtöbbször meghaladják a 160
centimétert, de nem ritka a két méteres sem, és így ez
kimondottan lovas fegyver volt. A magyar huszároknak volt
félelmetes fegyverük.

A fegyverek történetéből már kiemeltem néhány mozaikot, és
egy igen különleges – a történelemben fontos szerepet játszó -
fegyverfajtáról még nem emlékeztem meg: A hóhérok pallosáról.
A kivégzéshez a XV. században már használtak higanyos
pengéket, így sújtáskor a penge fokába helyezett higany
megnövelte a penge első harmadának nyomatékát. A XVI.
században teljes olvasót vertek a pengelapra, és ezeket
miatyánk pallosnak is nevezték. Ám gyakran csak egy szót
találunk rajta: Justicia.
A hóhér pallosához különféle szokások fűződtek. Nem volt
hüvelyük. A fegyvert a hóhér mindig a lakásán tartotta, csak
kilencven-kilencszer használhatta, és hosszú évek múltán
akasztotta le újra. Így hát egyszerre több pallosa is volt. A
középkori hóhérok tanítása szerint a mestervizsgán a
legfontosabb a nyugalom és a bátorság volt. Egy fiatal
ítéletvégrehajtó mindehhez atyja vérén keresztül juthat, ezért
a kivégzés előtti órában az idős hóhér felvágta ereit, és
friss vérét egy pohárban gyermekének nyújtotta…

…És most tekintsük meg egy kard történetét, példaképpen,
ugyanis különleges figyelmet érdemel a reneszánsz műipar
legjelesebb emléke, a II. Ulászló magyar király nevéhez fűződő
nagyméretű díszkard. Korát a sekély csatornába vésett
Iulus II. Pont. Max. Anno
VII. felirat – Gyula pápa uralkodásának hetedik
esztendeje (1509) – határozza meg. (A szakirodalom gyakran
említi karácsonyi kardként, mert 1365 karácsonya óta évről
évre megszenteltek egy kimondottan ajándékozásra készített
nagyméretű és nagy értékű kardot. Ennek megszentelésekor
döntöttek arról, hogy a következő esztendőben kit övezzenek
fel vele. Az első ilyen kardot V. Orbán pápa Anjou Lajos
hercegnek, a későbbi I. Lajos nápolyi királynak juttatta, míg
az utolsót 1825-ben Angouléme hercege érdemelte ki.)

Mint már említettem, egy kard ajándékozása soha nem volt cél
nélkül való, s erről a Magyar Nemzeti Múzeum kivételes értékű
műtárgyával kapcsolatosan is meggyőződhetünk. Az 1509
karácsonyán hozott pápai döntés indítékát, miszerint a
következő évben a megszentelt kardot a magyar király kapja, a
Velencei köztársaság megerősödésében kell keresnünk.
Velence gazdasági és politikai tevékenységét elsősorban
XIII. Lajos francia király, I. Miksa német császár, Katolikus
Ferdinánd spanyol király, és természetesen II. Gyula pápa
kísérte figyelemmel. Az említett uralkodók 1508. December 10-
én Cambary városában szövetségre léptek Velence ellen.
A francia király II. Ulászlót (kinek felesége az uralkodó
távoli rokona volt), szerette volna megnyerni a Velence elleni
háborúra. Nyomatékul Magyarországnak ígérte az 1419-ben
elvesztett Dalmáciát. 1510 nyarán azonban a pápa már arról
tudósította a magyar uralkodót, hogy politikai érdekből kilép
a ligából.
S így, mikor egy hónappal később, július 2-án Achille de
Grassis pápai legátus megérkezett az olasz cinquecento
ötvösművészetének egyik legsikerültebb darabjával, a
megváltozott politikai helyzetnek megfelelően II. Ulászlót már
nem Velence, hanem a liga ellen kívánta ezzel hangolni.
Ulászló kardja nem tartozik a legnagyobb pápai karácsonyi
kardok közé. Felvetődik a kérdés, hogyan lehet viselni? Annál
inkább indokolt e kérdés, mert az ajándékhoz öv is tartozott.
A mai álláspont szerint nem viselték, hiszen a címerképekről
ítélve a fegyver akkor van természetes helyzetben, ha hegye
felfelé néz. A kard egyértelműen ceremóniális célokat
szolgált, az övre csak a felövezés rítusakor volt szükség…

És természetesen rengeteg kardtípus létezik még: a spáda, a
légiós,- perzsa,- másfélkezes,- kosaras,- lovassági,- és
tőrkard, gránátosszablya… amelyekről – sajnos – helyhiány
miatt nem tudok megemlékezni, de remélem így is sok
használható információval szolgáltam az Ars Magica
szerepjátékhoz, és azt hiszem, sok fantasy RPG-be
beilleszthető érdekesség is palettámra került.

A kardod kísérjen utadon!

Bala
bala0@interware.hu


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.