LFG.HU

Toto
novellaCimkek

Csingling mese

Hol bíborszín tenger és hűs habok
Mosnak sziklát és homokpadot,
Hol olajfák állnak a part felett,
És virágoznak a leanderek,

Hát ott esett
Meg egy eset,
Hogy nyolc
Vadóc
Szövetkezett

És csengetyűszó szólt nekik,
Táncolt a nyolc csingiling,
Éltek ők, ahogy lehet,
Az ég alatt, a föld felett.

Hívta őket száz csoda,
Egy szentiváni éjszaka,

Tündértársak
Rájuk vártak
Vélük százegy
Táncot jártak,

S mutattak nékik új utat,
Nekik valót, kalandosat

`Kövesd Esthajnalt, míg lehet,
S ha meghallod az éneket,
A Rózsa villát megleled!`

Hát Szentivánkor ez esett,
Az ég alatt, a tűz felett.

A Rózsa lakban éldegélt,
Öreg szatír, ki csak zenélt,
Értette az életet,
Tudta a szél mit fecseg

Hitt a jóban,
Izzó csókban,
A szerelmes sóhajokban…

Három nimfát szeretett,
A föld felett, az ég felett.

Az első nimfa volt kacér,
Titokzatos, mint az éj,
Tavaszvirág volt neve,
S szólt a nyolcnak, `Hallod-e?

Nevetni jó, amíg lehet,
És sírni kell, ha fáj szived,

Egyszerű,
Mint egyszer egy,
De van kinek még ez se megy!`

S a nyolc
Vadóc
Szólt
`Nem nagy ügy,
Ha azt kéred, hogy megtegyük!`

Útra keltek,
S hova mentek,
Furcsa helyekre tévedtek,

Nem volt fény, sem nem sötét,
Szürke volt a föld s az ég,
De a ködben is nevettek,
Széttörték a szürke csendet,

Lett mulatság,
Nagy vigasság…

És sírtak, mikor vége lett,
Az ég alatt, a föld felett.

A másik nimfa volt szelíd,
Megértő szívű és szolíd,
Nem tűzzel, de szeretett,
Mint anya a gyermeket,

Nyáréjszaka volt neve,
S a nyolcnak mondta, `Hallod-e?

Az rendben, hogy éled életed,
De emeld fel néha két szemed,
Lásd a másik, hogyha fél,
Segíts meg, ha arra kér!`

S szólt
A nyolc,
`Ez semmiség!
Kisujjunkban van már rég!`

S útra keltek,
Újra mentek,
Egy eltévedt kislányt leltek,

Mutattak néki száz csodát,
Áttáncolták az éjszakát,
S elűzték, ki bajt kiált,
A fekete tollú, rút madárt…

Azt hitték mindent lehet,
A föld alatt, az ég felett.

A harmadik nimfa volt öreg,
Őszi Alkonynak neveztetett,
Tudta, mi az hogy halál,
Hogy kezdet és vég együtt jár,

És halk hangon szólt nekik,
Így intve a nyolc kicsit,

`Hogy ne legyen sivár a végzeted,
Őrizd a tavaszi kincseket,
S vigyázz nagyon, mert van aki
Kedvét csak a rosszban leli!`

S szólt
A nyolc,
`Akkor legyen,
A végzet hív, s a tündér megyen!`

S utószor is útra keltek,
Egyre lentebb ereszkedtek,
S mint fáklyafény a föld alatt,
Egy dalnok mutatott utat,

Végül minden elveszett,
Minden mosoly, dal és kedv…

És megjárták halálukat,
Az ég alatt, a föld alatt.

Mert ősz után eljő a tél,
Bolond aki mást remél,
Hóborít virágokat,
Összetör mindent a fagy…

S nyolc kis tündér reszketett,
Az ég alatt, a föld felett.

De nyár és a tél körbe jár,
Apály után jön dagály,
Minden éjjel véget ér,
Minden bút elfú a szél,

S így szólt az öreg szatír,
`Sírni csak a bolond sír!

Sosem ér véget semmi sem,
Mindig van, ki tovább megyen,
Csillám hajóm most útra kész,
Elvihetlek, hogyha kérsz!`

S a tündérek útra keltek,
Végül nevetni is mertek,
Könnyű szél játszott velük,
Szerte szórta énekük

`Napkeletnek száll a gálya,
Vár a világ száz csodája,
A tenger kék, az ég ragyog,
Ha itt vagyok is, ott vagyok!`

Mögöttük nyom nem maradt,
A víz felett, az ég alatt…

Hát én mondom, hogy így esett,
Az ég alatt, az ég felett!

Toto


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.