LFG.HU

Darksheer
novellaCimkek

Mámoros hajnal, ha cseng a kard…

Lucien dühödten robogott végig a bíbor kárpitos folyosón. Amerre járt,
meglibbentek az aranyszegélyű függönyök, finoman integettek utána a
selyem báli díszek.
Ha kívülről látta volna magát, bizonyára büszkén veti hátra hajának
fekete csigáit. Nos igen, a valódi, mesterkéletlen indulat végre
tényleg félelmetessé tette a nemest.
Kár, hogy egy lélek sem látta ilyen korai órán.
Egy futó pillantást vetett ki az egyik ablakon. A nap épphogy csak
felkelt, az elhajigált ruharészek, ezüstkelyhek és kancsók művészi
rendezetlenségben hevertek a palota pázsitos udvarán, néhol mélybarna
foltok éktelenkedtek. Az egyik bokor tövében egy vén igric húzta a
lóbőrt. Luciennek még fel is rémlett valami az emlékezetében egy
pillanatra az elmúlt éjjelről -egy ezüstön vásárolt dal, egy barna
szempár, amint a legyező mögül hálásan bólint a figyelmes udvarlónak,
aztán egy tejfelesszájú ripők, egy szemtelen Dacchia-ivadék, akit
képen vágott, és akit bátyjai fogtak vissza, hogy Lucien pengéjének
ugorjon.
Ledér nevetés, bor, ravasz bókok és intrikák. Ez volt messire Alauda
bálja, havonta egyszer. Remek helyszín a fiatal nemesen-
születetteknek, hogy pengéiket, nyelvüket, és egyéb testtájaikat
próbára tegyék. Ide járt ő is, bár ő koros volt már az efféle
mulatságokhoz egy kicsit, huszonkét esztendős fejjel jobban érdekelte
már a hadviselés, a birtokügyek. Szívesen elnézte azonban a tobzódó
ifjakat, s mi tagadás:eleddig neki sem volt jövendőbelije. Kicsit
ösztövér volt ugyan, termete nem hajazott a rapírforgatók sudár
alakjára, a szépséget, kellemet azonban határozott fellépéssel, testi
erejével pótolta. S mint ahogy ködös emlékei is igazolták,
jónéhány női szívet dobogtatott meg férfias tréfáival. A déli fickó
azonban csúfosan kifogott rajta. Ruházata, modora hasonlított Lucien
nevelőjére, az ősz ellánra. Köpenye azonban fekete volt, rajta
márványszín a családi címer-sziluett.
Hogy ez mit jelentett, egyikőjük sem tudta, az idegen azonban hamar
felkeltette a társaság érdeklődését. Fesztelenül viselte a ráirányuló
figyelmet, és sokat mesélt a déli földekről, pusztákról, és
városokról. Még Lucien is váltott vele néhány szót a déli
fegyverkészítő mesterekről, az idegen pedig, aki magát Lysanel con
Anca-ként mutatta be, felajánlotta közbenjárását egy remek csatapallos
és hozzáillő félvértezet elkészítéséhez a shadoni Murien mesternél.
Észrevehette volna a lopott pillantásokat balján pihegő húga, a fiatal
Bellis, és a déli között. Észrevehette volna, hogy a fickó szerényen
viselkedett ugyan, de teljes mértékben kihasználta az izgalmas
idegen-szerep nyújtotta lehetőségeket a hölgyek körében. Vagy hogy
Bellis néha kislányosan bátyjához simult, de csak azért, hogy nyakának
karcsú ívét oldalról jobban kiemelje. Csakhogy Lucien jófajta Ereni
karcossal köszöntötte az éjfélt, és így boldogan bólintott rá, mikor
új barátja -ez az igazán megnyerő és tisztességes ifjú- felkérte
tőle Bellist táncolni a tavasz-himnuszra. A tavasz-himnusz magával
ragadó dallam, egyesek szerint maga Alborne ihlette egy híres bárd
lantjára, hogy az embereknek örömet szerezzen. Másrészről az udvari
kobzosok biztos aduja hajnal felé, mert a lanyhuló hangulat, vagy a
pilledő társaság egy-kettőre feltüzesedik a jól ismert kezdő-
akkordokra.
Heves keringőtánc, az elragadtatott táncosok olykor körbefogódznak,
gyakoribb azonban, hogy látszólag rendezetlen -valójában szigorú
lépésszabályok szerinti- kavalkádba vesznek, a jól szervezett, és
átláthatatlan forgatagban bizony nem ritkaság a csók, a kéjt borzoló
pillanat-ölelés.
Ötputtonyos óborral öblítette le a torkát, mikor a szomszéd uradalom
fiaival harsányan kacagtak két tapasztalatlan ficsúr
párbaj-paródiáján, hűs likőrt kortyolt egy ledér dáma ajkaira
egy árnyas lugas mélyén, és atyáskodva kísérte tető alá húgát, mikor
az fejfájásra panaszkodott, és úgy döntött, az éjszakát a házigazda,
messire Alauda kastélyában tölti.
Sietnie kellett azonban, hogy odaérjen a déli Lysanel, és a legidősebb
Dacchia párviadalára.
Titkon mindenki számított arra, hogy a Dacchia -hírhedett párbajhős-
büszkeségét sérti a veszélyesnek látszó déli, azt azonban nem sokan
látták, hogy a párbaj a déli ügyes provokációja volt. A Dacchia, aki
tényleg értett a párbajhoz, időben felismerte a déli mozgásából,
kézmozdulataiból valódi képességeit, és eszébe sem jutott volna
pengeváltást kezdeményezni. Lucien pedig jelenlegi állapotában végképp
alkalmatlan volt az efféle finom felismerésekhez, így hát szerencsét
kívánt új barátjának, és nagy szemeket meresztett a Dacchiára, hiszen
lélekben ő is szívesen próbát tett volna a párbajhőssel. Rövid harc
volt, épp olyan hosszú, amíg az ellenfelek felmérték egymás
képességeit. Egy-két gyors belépés, szép riposzt után a déli
félmosollyal állt meg egy pillanatra, aztán határozottan lépett előre,
s innentől ő vezette a harcot. a Dacchia keményen tartotta magát, -a
társaság élesen felszisszent, mikor rapírja mélyen a déli kék
vállszövete alá mart, a déli azonban mintha észre sem vette volna,
sebesen ütötte fel az előrenyújtott pengét, és helyzeti előnyt formált
ellenfele támadásából. A Dacchia háromszor küzdötte vissza magát a
biztos fegyvervesztéstől, és mikor acélja élesen csengett egy távoli
szökőkút peremén, a déli tisztelgéssel jelezte: az ő szemében
ellenfele nem szégyenült meg. Szép küzdelem volt, és Lucien csak akkor
döbbent rá, micsoda akaraterő kellett a megvívásához, mikor távol a
mulatozó társaságtól, a házi kirurgus félrehajtotta az alvadt vértől
megkeményedett vállszövetet. Mély seb volt, szokatlan az ilyen
viadaloktól, mintha szabályosan beleszaladt volna a pengébe, ámbár
lehet, hogy a Dacchia ragadtatta el magát.
-Erre pihenni kell, öcsém.-mondta valaki a néhány nézelődők közül
-Bár bizonyos vagyok, hogy büszkeséged nem engedné, -mondta a
kirurgus- de már a vérveszteség miatt sem javasolnám, hogy sokáig
talpon maradj. Holnapra egészséges leszel újra, ha most bölcsebbik
énedre hallgatsz.
-Ugyan, urak…-mosolygott halványan Lysanel- Tudjátok ti is, hogy a
báli pletyka hamar nevetséges visszavonulást formálna első
diadalomból.
-Majd én kimentelek…-lépett elő düllesztett mellkassal Lucien, aztán
mélyen meghajolt, mert a ház úrnője, messire Alauda jelent meg
közöttük. Bájos volt, mint egy tündér, karcsú alakja, tartása akár egy
királynőé. Fiatal kora ellenére remekül alakította a fenséges dámát,
bár kislányos bája itt-ott azért átütött a szerepen.
-Con Anca, kérlek ne tedd kockára épségedet holmi csalóka hírnév
fejében. Nem tudnám elviselni, hogy otthonomban, az én vendégemként
bajod essék. Biztosítlak, házam, valamint Lucien barátom -mosolygott a
nemesre, akinek ettől kipirult az arca- gondoskodik róla, hogy
visszavonulásod ne kerüljön a társaság figyelmének középpontjába.
-Óhajod parancs, úrnőm. -hajolt meg a déli, mosolyát azonban nem
láthatta senki.

Lucien dühöset horkantott, aztán amikor a folyosó végére ért, nagyot
ütött a vaskos hálószobaajtón.
-Gyere ki, ha van merszed, te déli kujon. Gyere, mert ha be kell
mennem érted, gatyában ér utol a végzeted.
Motozás, női beszéd hallatszott az ajtó mögül. Aztán egy huppanás után
kinyílt az ajtó, és ott állt Lysanel, a déli, itt-ott hiányos, vagy
gyűrött öltözetben.
-Mit kívánsz tőlem e korai órán, barátom?
-Hogy mit? -hunyorgott a szemtelenségre Lucien- A véredet, te fattyú!
Kard ki kard!-rántotta elő pengéjét, a hatalmas lendülettől éles
sercenéssel vágott le egy bíbor selyemfüggöny-darabot. Egy darabig
ijedten nézte a kárt, aztán visszafordulva az ajtóból hőkölt hátra.
Az ajtófélfának támaszkodva húga, és barátnője, egy másik
nemeskisasszony nézték kíváncsian a jelenetet.
-Szent egek! -kapott a homlokához Lucien, és egy darabig csak
támolygott a folyosón. A megrázkódtatás mellett valószínüleg a
benyakalt szesz is besegített neki.
-Hát nem szégyelled… hát nem szégyellitek magatokat? -rázta maga
előtt mindkét karját.-
Bellis! Te még szinte gyerek vagy! Mit mondok most apánknak? Mit
mondok anyánknak?
Bellis dühösen fújt bátyjára, ám mielőtt válaszolhatott volna, a déli
megelőzte.
-Megbocsáss, barátom, távol álljon tőlem, hogy botor módon családi
ügyeitekbe avatkozzam, de meg kell jegyezzem, a hölgy az éjjel több
téren is bizonyította, hogy…
-Elég! -üvöltötte a plafon felé Lucien, és majdnem hátrabukott. Rövid
imbolygás után előrenyújtotta acélját, és rohamra indult. A déli
félreugrott előle, majd ő is előhúzta kardját.
A hölgyek felkacagtak az ifjú csípőhöz szorított kezében rézsút
felmeredő penge láttán, és félreérthetetlen mozdulatokkal mutogattak
rá, szinte az önkívületig fokozva ezzel Lucien haragját. Vadul
csapkodott, és ravasz fordulatokkal próbálta megtéveszteni a délit,
ezektől azonban többször a falnak tántorodott, egyszer pedig
majdnem kiesett egy nyitott ablakon.
-Lásd be, ez nem a megfelelő időpont az ilyen ügyek rendezéséhez.
-lépett félre türelmesen a déli- Talán megnyugodva, estefelé egy
kancsó bor mellett…
-Nem! Megöllek! -mondta fojtott hangon Lucien a ráborult függöny redői
alól.
Hirtelen akart támadni, meglepve ezzel ellenfelét, és a függönyt
felrántva az első homályosan emberi alakra hajazó dologra vetette
magát, a mellszobor azonban még neki is kellemetlen meglepetés volt.
Minden bizonnyal tovább rohamozott volna, amíg szusszal bírja, vagy
ameddig komolyabb kárt nem tesz magában, ha az egyoldalú
küzdelmet nem szakítja félbe egy harsány kiáltás.
-Elég lesz, hé!
Mind a négyen a hang irányába fordultak, és a férfiak megszeppenve
vágták vigyázba magukat. Con Attendis, a ház ura tért haza, és
rosszallóan nézte őket a folyosó végéről.
Az ifjú lovag kiváló fegyverforgató volt, és fiatal kora ellenére igen
nagy megbecsülésnek örvendett az országban, és az országon kívül
egyaránt. Az ezerarcúnak nevezett toroni kém legyőzésén kívül, -amit
tizenöt felesküdött társa közül egyedül neki sikerült véghezvinnie-
még sok magasztos tett fűződött a nevéhez. A két vívó egyszerre lökte
hüvelybe a kardját. Con Attendis fejcsóválva lépkedett közelebb.
-Ha nem látnám, hogy két általam nagyra becsült emberről van szó, azt
hihetném, két büszkeségében sértett suhanc gyalázza meg a kardjait a
kastélyomban.
-Megkövetünk téged, con Attendis, s kérünk, adj lehetőséget, hogy illő
módon rendezzük eme ügyet, -természetesen- házadon kívül.-mondta a
déli.
-Úgy van.-toldotta meg Lucien, és komoly gondjai voltak az egy helyben
állással.
Con Attendis szótlanul lépett eléjük. Intésére a hölgyek berebbentek a
szobába.
-Veled később beszélek -fordult Lucien felé- ha megfontoltságod
visszatér. Húgodat bízd rám.
Lucien szótlanul bólintott, majd csendben ellépkedett a keleti szárny
felé.
-Veled pedig -con Attendisnek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne
mosolyodjék el -az udvaron van beszédem. -mondta a déli felé fordulva

Hajnali szél dagasztotta a köpenyeiket, ahogy a kiürült udvart nézték.
Szolgák serénykedtek mindenfelé, szorgos munkájuk nyomán lassan
tisztult a körkép.
Ki tudja, talán a delet már szépen felöltözve, rendezetten köszönti a
kastély. Messire Alauda immár végképp levetkőzte a ház úrnőjének
szerepét, és hűségesen simult rég nem látott ura karjaiba. Lysaen teli
képpel vigyorgott. Ujjai shadoni mintára vert kardjának markolatával
játszottak. Con Attendis törte meg a csendet.
-No, sejtettem én, hogy Észak sincs sokáig biztonságban tőled, de azt
nem gondoltam, hogy először az én udvaromba harapsz bele.
A déliből kitört a nevetés. Vidáman lebbentette hátra fura címertelen
- mégis címeres köpönyegét.
-Megbocsáss, de úgy gondoltam, először legjobb fegyvertársamat
látogatom meg hazájában. Beláthatod, hogy nem unatkozhattam, amíg
megérkezel.
Alauda kedvese ruhájának ráncaiba rejtette mosolyát.
-És most? -kérdezte, mikor ismét felnézett con Attendis kebeléről-
Hódítasz, intrikálsz tovább hölgyeink között, vagy továbbállsz
szokásod szerint?
-Szívesen maradnék, szépséges hölgyem, de a megszokott küllem,
kiszámítható gesztusok unalmassá teszik az embert. -kedvtelve nézte,
amint a lovász elővezeti gyönyörű, hófehér ménjét.
-Hová, s merre, barátom?- kérdezte con Attendis
-Erigowban biztosan akad egy-két penge, mely szívesen kóstolná az
enyémet.- felhágott a nyeregbe- Valamint úgy hallottam, a haonwelli
kisasszonyoknek nincs párjuk a szövetségben.
Mosolyogva tartotta arcát a szélnek, a mén prüszkölve kapálta a
földet, -hisz nem szokott pihenéshez Lysaen alatt.
-És tudod, közeledik Alborne ünnepe, és ilyenkor…- mélyet szívott a
friss, tavaszi levegőből, kezével élénken próbált gesztikulálni-
…szóval érted, ugye?
-Értem,-mondta halkan con Attendis a távolodó lovasnak- de jól érted
te is, úgy hiszem…

Darksheer

Csoboz Zoltán
csoboz@mail.mbke.hu

2001


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.