LFG.HU

judit
novellaCimkek

Körtánc

A sötét szemek tökéletesen üresek és halottak voltak. Közönyösen
bámultak a világba, semmi érzelemnek nem adva tanújelét. Ám néhány
perc múlva dühös lángot vetettek a kihűlt szemek: gyűlölet táplálta
tűz hevítette őket. Pillantása a szemközt ülő fiatal lányra tévedt,
annak szép ruhája, mosolygós arca dühítette fel. És az idő! Még az is
az ember bosszantására van! Reggel a hó esett, most az eső verte néma
konoksággal az ablakot…
Irigység, féltékenység és harag szállta meg; dühe hű kutyaként futott
hozzá, s ő táplálta is, ahogy jó gazdához illik. Ő szép, ő jó, ő nem
magányos, neki futja szép ruhákra, illatos kencékre. Ó, hogy gyűlölte
azt a lányt! Lassan fogta fel csak, miért olyan ismerős az arca:
Renáta ült ott, a mosolygó, a szerelmes Renáta – a halott Renáta.
Keze ökölbe szorult, szájában megkeseredett a nyál. Lehunyta a szemét,
s látta a házat, a gazdagon berendezet szobákat, a mézesmázos hangú
asszonyt -mostohaanyját… vagy úrnőjét? -, a mosolygó, mindig
mosolygó Renátát, vidám nővérét- a ház kisasszonyát. Az anyjának
köszönheti ez a sorsot. Miből gondolta az az ostoba cseléd, hogy így
jó lesz neki? Nem gondolt arra, hogy a Kisasszony levetett ruháit
hordani kín? Nem jutott eszébe, hogy a lányának sohasem maradt a
szeretetéből, mert mindet Renátára pazarolta?! Nem, az anyja úgy halt
meg, abban a tudatban, hogy jót tett a lányával: a házvezetőnő
gyermekét mindig is sajátjaként szerette a ház úrnője. Pedig ő
megmaradt cselédnek, hiába volt olyan kedves hozzá az az álnok kígyó.
Még akkor is mosolygott, amikor elvette tőle az egyetlen férfit, akit
szeretett. S ő a könnyeivel küszködve gratulált az esküvő napján
.És kacagva döfte a tőrt Renáta mellébe! Ó, igen! Azon az éjszakán ő
volt, aki nevetett! Renáta szemeiben döbbenetet látott és fájdalmat -
s végre boldog volt. Nem bánta, hogy ezért még a szeretett férfit is
fel kellett áldoznia-, őt már úgyis beszennyezte a vér- és Renáta
mosolya…
És most újra itt van! Visszatért, hogy feltépje a sebeket.
Rápillantott a szemközt ülőkre: igen, ott van vele a fellegszürke
szemű, feketébe öltözött Christian is. Érezte, hogy hű ölebe
vérszomjas fenevaddá válik, de ő kemény kézzel tartotta a láncokat:
„Kushadj! Még nincs itt a te időd!` És a következő megállóban leszállt
a buszról.

Elgondolkodva forgatta kezében a megsárgult, ősi kártyalapokat.
„Ember` és „Érzelem`. Vénséges szemeire fáradtan ereszkedtek a pillák.
Érzelmek? Nevetséges! Az emberek egyetlen érzelmet ismernek, a
gyűlöletet, semmi mást. Még a pénzt, a bálványozott pénzt is gyűlölik,
mert valahol a mélyben, a hús börtönében – ott, ahol a halhatatlan
léleknek kellene lennie – egy ősi szikra pislákol. Ez a szilánk
utáltatja meg velük pénzt, de ereje kevés ahhoz, hogy a szemüket is
felnyissa.
Így az emberek gyűlölködnek, még a szerelmet is harcnak tartják, ahol
le kell győzniük a másikat. Gyűlölik a természetet, mert az sokkal
élőbb náluk, mert „sok kis gusztustalan férget` jelent számukra,
amiktől félniük kell. Gyűlölik az esőt, mert „már megint ez az
undorító locspocs` . A havat, mert „minek esik, úgyis csak sár és
piszok lesz belőle`.
Felnyitotta a szemét, hogy ne hallja az acsarkodó gondolataikat. Nem
esett nehezére elképzelni a gyűlöletük tárgya -bálványuk – után rohanó
embereket. Mint rég elfeledett népek hatalmas gályái, olyanok a
városok: százezernyi, milliónyi halott szemű rabszolga húzza az
evezőt, önkezükkel röpítve a hajót a pusztulásba.
És a gyűlölet öl. Látta a láncként egymásba kapcsolódó sorsokat:
hogyan válik áldozattá a gyilkos. Mert a bűn nem marad büntetlenül, s
neki kisujját sem kell mozdítania.
Emberöltők óta figyelte már ezt a kisszerű komédiát, s nem tudta,
hogyan viszonyuljon annak szerzőjéhez. Talán gyűlölni volna helyes, ám
ő mégis valami tiszteletfélét s – igen! – kaján kis örömet érzett. A
biztos tudat táplálta, hogy egyszer, nem is túl sokára, eljön majd az
ő ideje is. Elrakta a kártyát a zsebébe és újra mozdulatlanságba
dermedt. Az emberek, ezek a futkosó parányok észre sem vették, hogy a
fejük felett, a sokadik emelet magasságában mi történt. És a hatalmas
angyalszobor elmosolyodott.

Lent a mélyben, a sötétség ölén fekete alak rejtőzött. Hosszú ideje
követte kiszemelt zsákmányát, de most úgy tűnt, hiába. Nem tudta,
meddig képes uralkodni dühén, amely eddig segítője volt, s ami e
pillanatban kárára lehet. Lehunyta hát a szemét és várt. Hallotta a
közeledő lépteket, érezte a bizsergető izgalmat.
Kopp, kopp – egyre erősödtek a zajok. Kinyitotta a szemét és meglátta
őket. Ott álltak néhány lépésnyire tőle, ott volt a mindig mosolygó
Renáta és a feketébe öltözött, fellegszürke szemű Christian. És ott
volt mögöttük egy sötét, fenyegető árnyék. A szörnyeteg lánca hangos
pattanással szakadt szét, dühe szétáradt, elöntötte a szívét.
Hangtalanul támadt a két emberre. A másik azonban gyorsabb volt, s még
mielőtt elérhette volna, az árny a karjaiba kapta Renátát és egy
hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában.
És a vékony, apró öregasszony újra lesújtott. A fiatal férfi kék szeme
döbbenten meredt rá. Ugyanúgy, mint akkor.
– Meg kell halnod, Christian – motyogta – , mert a mosolya már
megjelölt téged… Bocsáss meg, drága Christian!
– De én nem…
Félrebillentett fejjel nézte a férfi szája szegletén kibuggyanó
vérpatakot. Milyen gyönyörű! Tökéletesen illik sápadt bőréhez a
vörös… Csörrenés riasztotta fel mélázásából. Renáta elmenekült. De
úgyis megtalálja! Meg kell fizetnie a szenvedéséért, minden percéért,
amit megkeserített. Meg fog fizetni mindenért. Egy tönkretett életért
halállal fizet majd…
És eltette a tőrt, féltőn táskájába rejtette, aztán felállt áldozata
mellől. A férfi már halott volt, a kék szemekből eltűnt a fény. Az
öregasszony lassan elsétált, lépteinek hangja még sokáig visszhangzott
a falak között.

Az angyal megrezzent. A mellette elszálló lélek könnyed érintése
megborzongatta még őt is. Ismét eltelt egy pillanat az
örökkévalóságból.
Felsóhajtott és a bérházak felé fordította a fejét: onnét szállt a
fohász az ég felé. Kissé gúnyosan, de elmosolyodott – ugyan ki kérheti
ezt számon rajta? Aztán engedve a csábításnak, megnyitotta érzékeit a
távolság előtt.

A taxis nem halt meg azonnal.
- Ó, Istenem… Könyörgök, ne! – zokogott – Vidd a kocsit, a pénzt,
csak ne ölj meg! Ekkora gyerekem van, mint te…
A vékonyka kislány azonban másodszor is meghúzta a ravaszt. Az arcára
fröccsent vért a férfi ingével törölte le, a hullát kilökte a
kocsiból, beült a sofőrülésbe és elhajtott. Rutinosan vette a
kanyarokat. A város egyik legsötétebb környékén járt, a rendőrség igen
ritka vendég volt errefelé, nem kellett tartania tőlük. Mástól? – ez
eszébe sem jutott. Talán tíz percet autókázott, amikor egy férfi
lépett ki egy kapualjból. A kislány a járda mellé húzódott és megállt.
- Te vagy az, Bogár? – nézett nagyot a férfi.
- Szállj be! Beszélnünk kell, Mario.
Mario kelletlenül kászálódott be a gyerek mellé.
- Hát mégis csak megcsináltad. Hány éves vagy? Tizenhárom? Tizennégy?
- Semmi közöd hozzá! Pont te akarsz prédikálni nekem?! – Bogár
hirtelen lépett a fékre, a férfi majdnem lefejelte a szélvédőt. – Ha
jól emlékszem, megbeszéltünk valamit… – és a pisztoly csöve most
egyenesen Mario fejére irányult.
- Oké, oké, csak nyugi! Tedd azt el szépen! Csak nyugalom!
- Helyet cserélünk, te vezetsz. Gyerünk! – A kislány barna szemei
nagyot villantak. – És ne próbálkozz semmivel!
Mario összeharapta az ajkait. Tehetetlen volt, ismerte a kislányt, ha
okoskodna, az habozás nélkül lelőné. Márpedig ez a kis szuka sokat,
nagyon sokat tud. És kezd elszemtelenedni. Fenyegetőzik. Zsarolja.
Hm… Ezt talán mégse kéne hagyni… De egy gyereket bántani… ?!
Ugyan! Bogár már régen nem gyerek! Tud az üzleteiről, ismeri a
kapcsolatait… És szegről-végről a rokona.
- Állj meg! – Mario összerezzent a hangra, de amikor észrevette a
gyerek széles mosolyát, valami megmoccant benne. Nagyon mélyen, az
elfeledett vagy soha nem ismert szenvedélyek világában ébredezett egy
ősi ösztön: a vér hívó szavát hallotta. Latin őseinek tüzes vére mára
felhígult, de ha halkan is, most kiadta a parancsot: ne alázkodj meg!
És Mario elindult a vér szava nyomán: apjának nagyapjának , dédapjának
és a többi ősének vére mind fellázadt, úgy érezte, láva kering az
ereiben. Eddigi életében csak az alázatot, a hajlongást ismerte – ő,
egy nagy múltú család sarja. elég ebből!
- Állj meg! – Bogár egy pillant alatt átváltozott. – Ugye nem
felejtetted el, kedves Mario? Ugye emlékszel az ígéretedre? Emlékszel
a két kisöcsém sírására? Csak nem sajnálod azt a pénzt három árvától?
Mario csöndes mosollyal fogadta a jól ismert színjátékot.
- Ugyan, Bogár, megegyeztünk. Holnap megkapod a pénzt – Miután
kiszállt, a kislány átcsúszott a helyére és elhajtott. Mario
elgondolkodva sétált, régi dolgokon rágódott. Látta maga előtt az
apját és a bátyját, újra magán érezte megvető pillantásukat. Aztán
eszébe jutott minden sérelme, minden megaláztatás. Huszonöt éves volt:
bátyja ennyi évesen az Üzletet irányította, ő az utcán rohangál, ő
végzi a piszkos munkát. És bárki belérúghat, ő a legutolsó a
Családban.
A lámpa fénykörében egy nő ácsorgott, a hűvös éjszaka ellenére parányi
ruhácskában árulta bájait. Ahogy Mario odaért, mellélépett, bele akart
karolni, de a férfi ráförmedt:
- Takarodj! – és a szajha félig ijedten, félig dühösen engedte útjára.
Hazaért. Lerúgta cipőjét és ruhástul dőlt végig az ágyon. A szemközti
falon lassan-lassan kúszott tovább a sápadt hold fénye, Mario
álmatlanul, nyugtalanul forgolódott. Szüksége van valamire, ami célt
és erőt ad, kell valami, ami segít. Felült, kibámult az ablakon. Az
épület megrázkódott, az elszáguldó vonat dübörgése itt benn tompa
dobolássá csitult, Mariot azonban ez sem zökkentette ki gondolataiból.
Meredten nézte a fénylő, majdnem teljesen kerek holdtányért. Tekintete
a szemközti ház ereszét tartó, furcsa,torz vízköpőre tévedt, s
megborzongott: a hold csalóka fényénél a szörny vigyorogni látszott. A
férfi legyintett, visszafeküdt és megpróbált rendet tenni
kavargó gondolatai között.
Nem tudott másra gondolni, egyre csak az esti megalázó jelenet járt az
eszében. Gyűlölte a gyereket, gyűlölte a Családot. Miért ő van itt?
Miért ő alszik közös ágyban a csótányokkal? Be fogja bizonyítani, az ő
ereiben is ugyanaz a vér folyik! Felkelt, zsebrevágta az
éjjeliszekrényen heverő pisztolyt, és elindult. Gyalog is csak tíz
percre volt az a lerobbant ház, ahol a gyerek lakott. Bogár
bizalmatlanul fogadta.
- Hoztad a pénzt?
- Bogár, beszéljünk okosan! Te gyerek vagy…
- És te mi vagy? – Élesen, gúnyosan felkacagott. – Te mi vagy, Mario?
Férfi? A bátyád lábtörlője! Egy senki, egy…
A kis kaliberű pisztoly csattanása nem riasztott fel senkit, egy
szomszéd se jött számon kérni, mi történt. Bogár homlokán aprócska
sötét folt , körülötte egyre nőtt a vértócsa, szemei tágra nyíltan,
vádlón meredtek Mariora. A férfi sarkon fordult és kisietett a
szobából. Egyetlen pillanatra állt meg csupán egy repedt tükör előtt:
nincs-e árulkodó vérnyom a ruháján. Tébolyultan üvöltött fel s eszét
vesztve rohant hazáig. Remegő kézzel zárta be az ajtót, de a tükörből
rávigyorgó vízköpő képe a fürdőszobába is követte.

Verítékezve, zihálva ébredt. Csak álmodta az egészet! Még éjszaka
volt, a hold ugyanúgy ragyogott, mint amikor elaludt. Elaludt… De
miért a fürdőszobában? Miért van itt mellette a pisztoly? És hogyan
tört el a tükör?
Feltápászkodott, betámolygott a szobába. Zúgott a feje, szédült és
minden olyan furcsa volt. Leült az ágy szélére, kibámult az ablakon és
szívébe visszatért a rettegés: a szemközti ház faláról eltűnt a
vízköpő.

A magas, jóképű, sötéthajú férfi karcsú ujjai között idegesen forgatta
a cigarettát.
- Mit akarsz, Mario? Már régen megmondtam, semmi közöm hozzád, nem
érdekel, mi van veled. Csak azért tűrlek meg , mert kell valaki, aki
elvégzi a piszkos munkát. Még azt is felejtsd el, hogy van testvéred.
Én nem vagyok a testvéred, Mario!
- Valóban, mert a testvérem meghalt! – vigyorodott el őrült módjára
Mario. – Én öltem meg! – kiáltott és a zsebéhez kapott, de a másik
férfi gyorsabb volt.
A sötéthajú fickó átlépett a holttesten és a nyitott ajtón keresztül
kiszólt testőrének.
- Intézzétek el a temetését! De ne az apám mellé kerüljön…

A magas, jóképű férfi szórakozottan sétált a lány mellett, gondolatai
messze jártak. A testvérére gondolt, Mariora, akit már rég
megtagadott.
Egy pillanatra elszörnyedt: minden emberség kiveszett belőle? Tényleg
szörnyeteggé vált? De nem, hiszen szereti ezt a lányt, s az
viszontszereti őt , anélkül, hogy tisztában lenne igazi hatalmával és
vagyoni helyzetével…Nem, még nem hűlt ki a szíve, s a forró déli vér
soha nem is hagyja, hogy ez megtörténjen.
Egy üzlet előtt jártak éppen. A férfi vetett egy pillantást a
kirakatüvegre s elégedett volt a látvánnyal: a tükröződő felületről
feketébe öltözött, csinos férfi nézett rá vissza. Aztán végigmérte
kedvesét. A lány szép volt és életvidám, szeme ragyogott a szerelemtől
és a boldogságtól, amikor találkozott a tekintetük. „ Ő az igazi
vagyonom!` – futott át a férfi agyán a gondolat.

Ismét visszajött hát?! Miért tépi fel újra és újra a régi sebeket?
Miért kísérti az emlék? Az öregasszony szívében fellángolt ismét a
gyűlölet.
Renáta és Christian! Tudta, érezte, hogy nem menekülhetnek előle, és a
nyomukba eredt.

Az angyal ismét érezte a bizsergést: a mellkasából – ott, ahol a
szívnek kellett volna lennie – indult és végigfutott a testén ,
egészen addig, ameddig „élő` volt – ezúttal a derekáig. Az évszázadok
bűne eddig engedte. Nem volt túl sok, félig szabad még csak, de mit
számít száz év egy angyalnak? És minden perc őt segíti, minden gyarló
ember őt szabadítja, őt váltja meg a vétkeivel – saját bűnhődésére.
Most is hallotta az elszálló lélek sóhaját.

A férfi már halott volt, a szúrás tökéletes, pontos, azonnal végzett
vele. A lány ott térdelt élettelen kedvese mellett, fiatalsága,
gyorsasága most semmit sem ért, megbénította a rémület. És az
öregasszony – ajkán iszonytatóan groteszk mosollyal – belédöfte a
tőrét. Aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer…

A lány a sikátorban állt, hátát a falnak vetette, szeméből vérkönnyek
hulltak. Mellette Fekete Árnyéka, haláltalan Tanítója lapult.
- Állj bosszút! – suttogta. – Most megteheted. Mire vársz még? Megölte
a kedvesedet! Állj bosszút, Alex, menj! – és letörölte a lány arcáról
a könnyeket, kezébe karcsú tőrt nyomott. A lány nagyot sóhajtott,
kabátja alá rejtette a fegyvert és kilépett a fénybe. Lassan, szajha
módra, ringó léptekkel sétált – talán a Halállal kacérkodott. Tanítója
nem tévedett, hamarosan meghallotta az öreg lábak lépteinek zaját. S
egy sápadt fényű sarki lámpa alatt találkozott Vele. Az öregasszony
felrikoltott, amikor ráismert a nőre.
- Renáta! Most megöllek! Nem fogsz többé kísérteni! A lány hagyta,
hogy az öregasszony előkapja a kést, s akkor sem mozdult, amikor az
acél a testébe vágódott. Az őrült hitetlenkedve bámult, s csak lassan
fogta fel, mit lát. Alex kihúzta a tőrt – a vérzés elállt, a seb
begyógyult – az asszony lába elé vetette, s elővette sajátját..
- A halott visszatért, hogy bosszút álljon! Bosszút Renátáért,
Christianért és saját magamért! Mindenkiért, akit megöltél! Ezt pedig
a kedvesemért! – és szíven szúrta az öregasszonyt.

Az angyal kinyitotta a szemét, de nem tűnt el a kép: látta az utolsó
bűnöst ebben a körben, látta Alexet, aki csak most ébredt rá, hogy ő
kapta a legsúlyosabb büntetést. Ám ez most nem számított már: az újabb
bizsergés minden eddiginél erősebb volt. De az emberek, ezek a futkosó
parányok észre sem vették, hogy a fejük felett, a sokadik emelet
magasságában mi történt. És a hatalmas angyalszobor elmosolyodott.

Judit

1998. február 25.

forrás:

http://www.extra.hu/athanor/


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.