LFG.HU

James Waller
novellaCimkek

A fekete rózsa
————–

Az úton soká látszik még
Vándorló lépteim nyoma,
Pedig itt lent pihenek rég,
Testem fel nem kel már soha.

Egykor sok utat bejártam
Táncolva csillagok alatt,
S mindig új utakra vágytam:
Lelkem nyugton sosem maradt.

Kísérőm egy kis rózsa volt,
Szirma sötét,holdtalan éj.
Hozzám mindig szelíden szólt,
Tudtam,nekem hozta az ég.

Vigyáztam rá minden éjjel,
S minden nap,amíg velem élt,
Szemben ezernyi veszéllyel,
Megnyugtattam,amikor félt.

Hiába fújt a jeges szél,
Köpenyem védte kis testét.
Jöhetett a kegyetlen tél,
Tüzünk túlélte az estét.

Ám az életünk elszaladt,
Óránkban lefolyt a homok,
S szerelmünkből más nem maradt,
Mint utunkon régi nyomok.

Egy nap a virág elszáradt,
Tudtam,rám is ez a sors vár:
Éreztem,testem kifáradt,
S lelkem is megpihenne már.

Az isteneket megkértem:
A vadonba tegyék ágyam.
Aztán már csak azt reméltem,
Teljesül utolsó vágyam,

S hogyha a sok ősi romon
Nyugodni tér a bús világ,
Újra kihajt majd síromon
Egy nap a fekete virág.

Túl…
——-

Túl árnyékon,túl a fényen,
Túl a leomló egeken,
Túl sok kifakult ösvényen,
Túl vérvörös tengereken,

Túl élőkön,túl holtakon,
Túl a gyötrő kétségeken,
Túl a véget ért utakon,
Túl elhervadt szépségeken,

Túl viharon,túl a szélen,
Túl rég kialudt tüzeken,
Túl kicsorbult pengeélen,
Túl a büszke,szép szüzeken,

Túl az időn,túl a téren,
Túl örömön,túl bánaton,
Túl a sok kiontott véren,
Túl zord,komor kővárakon,

Túl a napon,túl az éjen,
Túl a fényes szivárványon,
Túl lángoló szenvedélyen,
Túl a gyarló,hitvány vágyon,

Túl a semmin,én itt állok
Szívem börtönébe zárva.
Nélküled semmivé válok,
Figyelek,hangodra várva.

Túl mindenen,valamit vársz,
S én nem kérhetem,hogy szeress.
A világ túlsó felén állsz,
Túl messze,hogy enyém lehess.

Rontás
——

Halott lábak neszét hallom,
Aszott kezek nyúlnak felém,
Torkok zengik romlott dalom,
Sírból kelve állnak elém.

Zenéjükből pokol tüze
Árad megrontva a tavaszt.
Zúgó mélység kénes bűze
Hull a tájra,megölve azt.

Angyalok sírnak az égben,
Tűzeső hull kék szemükből.
Vihart kavarnak az éjben,
A lant rég eltűnt kezükből.

Némán suhannak az árnyak,
Hisz nem jön fény a hold felől:
Arcát fekete bőrszárnyak
Takarják a világ elől.

A csillagok nem égnek már.
Borús,sötét lett a világ.
Egyetlen egy gyertya még vár,
S mellette elszáradt virág.

Teljes a zűrzavar ott fent:
Imák szállnak,s hullnak vissza.
Arat a halál idelent,
Sápadt ajka véred issza.

Zordan állok művem felett,
Átkom most tireátok száll.
Mind elbuktok egymás mellett,
Az én hadam örökké áll!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.