LFG.HU

Stanislaw Lem
novellaCimkek


Stanislaw Lem: Kiberiáda


Hatodik utazás


avagy


hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány
számára






Európa Könyvkiadó, 1987.

Fordította: Murányi Beatrix


`A Nagy Napok népeitől két karavánút visz délnek. Az első, a régebbi, a
Négycsillagtól a Garázda felé vezet; az utóbbi nagyon álnok, változó fényű
csillag, halványulóban az Ezüstfehérek Törpéjére hasonlít, így megtéveszti az
utasokat és a Bakacsin Sivatagba csalogatja őket, ahonnét tíz közül csak egy
karaván kerül ki épségben. A második, újabb utat a Mirábil birodalom nyitotta
meg, miután rakétás rabszolgái hatmilliárd mérföld hosszú alagutat vágtak
magán a Fehér Garázdán keresztül.

Az alagút északi bejáratát pedig így kell megtalálni: a Nagy Napok közül az
utolsótól egyenesen a Pólus felé kell haladni, hét villamos miatyánknyi ideig.
Aztán kicsit balra, míg feltűnik egy tűzfal, ez a Garázda oldala, és az
alagút nyílása olyan rajta, mint fekete pont egy fehér tűztengerben. Akkor
aztán nyílegyenesen lefelé kell tartani, bátran, mert nyolc hajó elfér egymás
mellett az alagútban; és páratlan látvány nyílik meg az utas előtt
a hajóablakon át. Először a Hőzabálók Tűzesése következik, aztán az időjárás
szerint váltakoznak a csodák; mikor a csillag belsejét egy-kétmilliárd
mérfölddel arrább mágneses viharok kavargatják, olyankor látszanak a nagy
tűzmagok, és a csillag izzó erei fehéren égő, alvadt vércsomókkal, ha
közelebbi a vihar vagy hetedfokú tájfun dühöng, akkor remeg a boltozat, mintha
fehér hőtészta akarna hullani róla, de ez csak látszat, mert repül és nem
hullik, és ég, de nem éget, mivel az Erős Mezők gátjai sakkban tartják.
Látszik, hogyan dagasztódik a protuberancia-tészta, a Pokolkáknak nevezett
villámforrások pedig háborognak és zubognak; nem árt erősebben megragadni
a kormánykereket, mert ilyenkor a legnagyobb kormányosi tudományra van
szükség, és nem a térképet, hanem a nap zsigereit kell figyelni: ugyanis
még senki sem látta kétszer egyformának ezt az utat. A Garázdába vágott
alagút nem marad egy helyben, hanem állandóan hullámzik, tekereg és vonaglik,
mint a viaskodó kígyó; ennélfogva tartsuk jól nyitva a szemünket, figyeljük
a zuhogó fűzfalakat és a kinyúló tűznyelveket, ha pedig azt halljuk, hogy
a hajó páncélja recseg a tűzkorbácsoktól és lángtarajoktól, saját
gyorsaságunkon kívül semmiben se bízzunk. Mindazonáltal azt is figyelembe
kell vennünk, hogy nem minden tűzhullám és az alagútnak nem minden rándulása
jelent mindjárt csillagrengést vagy a fehér tűzóceánok áradását, tehát,
ezt jól eszébe vésve,-a tapasztalt hajós nem kiabálja nyakra-főre:
>>A szivattyúkhoz!<<, nehogy aztán az öregebb rókáktól szégyenére azt kelljen
hallgatnia, hogy egy csepp hűtőammóniákkal akarja a csillag örök fényét
kioltani. Annak pedig, aki megkérdezi, mit kell hát csinálni, ha valódi
csillagrengés rázza meg a bárkát minden tapasztalt csillaghajós megmondja,
hogy ilyenkor elegendő egy nagyot sóhajtani, mert hosszabb búcsúzkodásra úgy
sincs idő a halál előtt, szemünket pedig nyugodtan tarthatjuk nyitva vagy
csukva, ahogy tetszik, mivel a tűz úgyis kiégeti. De az ilyen katasztrófa
nagyon ritka, mivel a Mirábil birodalom mérnökei szolid kapcsokkal erősítették
meg a boltozatot; ezért tulajdonképpen bízvást ajánlható ez az út a csillagon
keresztül, a Garázda hajladozó, fényes hidrogénfalai között. Joggal
dicsekednek az építők, hogy aki bement az alagútba, majdnem bizonyosan ki is
jön belőle; ám ugyanezt aligha mondhatnánk el a Bakacsin Sivatagról. Ugyanis
az alagút legfeljebb századonként egyszer szakad be csillagrengés miatt,
eltévedni viszont egyáltalán nem lehet benne, mivel csak ez az egyetlen út
vezet a csillagon át. Ezzel szemben a sivatag feketébb az éjszakánál, mert a
környékbeli csillagok fénye egyszerűen nem merészkedik oda, Annál nagyobb a
lárma és csörömpölés, mert folyton összeverődnek a hajóroncsok, zörög az
ócskavas: ez a sok hajó mind az álnok Garázda miatt tévesztette el az utat,
és zuhant a feneketlen örvényekbe, hogy ott keringjen a galaxis utolsó
fordulatáig, s a szilaj gravitáció rázza, mint a csörgőt. A Bakacsin
Sivatagtól keletre van a síkospofájúak birodalma, nyugatra pedig a szemkezűek
földje, délre viszont több út vezet a halálkatlanok között a kéklő Azúrföld
derűsebb vidékére, majd azon át a tűzvirágos Murgundiába; a vasatlan
csillagokból álló véres csillagképbe, amelyet Alcaron szekerének hívnak.

Maga a Sivatag, mint említettük, éppúgy tele van feketeséggel, mint a Garázda
napalagútja fehérséggel. Nemcsak az örvények, a kavargó ködök és a szilaj
meteorrajok okozzák a bajt; némelyek ugyanis azt mondják; hogy ismeretlen
helyen, a legsötétebb sötétségben, a felfoghatatlan mélységben ősidők óta
lesben ül egy bizonyos lény vagy nemlény, Névtelen nevezetű, mert aki egyszer
találkozott vele, és megtudta valódi nevét, az többé semmit sem mondhat el
másoknak, mivel rögtön meghal. Azt beszélik; a Névtelen foglalkozására nézve
zsivány és boszorkánymester, saját kastélyában lakik, amely fekete
gravitációból épült, a várárok örök tájfun, a várfal maga a nemlét, a
tökéletes semmi, ablakai vakok, kapui süketek; a Névtelen a karavánokra
leskelődik, s mikor elfogja a kincséhség és vérszomjúság, fekete port fúj az
utat mutató napokra, így kioltja fényüket, és a vándorokat lecsalja a
biztonságos útról, aztán kiront a nemlétből, lasszót vet áldozataira, és vára
semmijébe hurcolja őket, vigyázva közben, hogy még a legkisebb rubintű se
törjön össze, mert amilyen vérszomjas, éppolyan akkurátus. Aztán már csak a
lerágott roncsok repülnek ki a palotából, és keringenek tovább a Sivatagban,
nyomukban pedig sokáig röpködnek a hajók szegecsei, amelyeket a Névtelen
Szörnyeteg kiköpköd, mint a szilvamagot. De mióta a rakétaraj rabszolgamunkája
révén megnyílt az alagút a Garázdán keresztül, s a hajók mind ezt a fényes,
biztonságos utat választják, azóta a Névtelennek nincs zsákmánya, és haragja
hevével bevilágítja a Sivatag sötétségét, teste átfénylik a gravitáció fekete
falán, mint rémes csontváz-báb, amely selyemgubójában sírian foszforeszkálva
porlad. Nem egy bölcs azt állítja, hogy a Névtelen egyáltalán nincs, és nem
is létezett soha; mondani ezt könnyű, sokkal nehezebb megbirkózni egy dolog
képzetével, amelyre szó sincsen a langyos nyári csendben, a Bakacsin és
Tűzforró Sivatagtól messze. Könnyű nem hinni a rémben, nehezebb legyőzni őt
és elkerülni mérhetetlen falánkságát. Nem nyelné el magát a murgundiai
Kibernátort, nyolcvanfőnyi seregével, három hajójával együtt, hogy hírmondó
sem maradt belőlük, a lerágott hajóbordákon kívül, melyeket Kis Szolária falu
parasztgyerekei találtak meg, mert a ködár az ő partjaikra vetette ki őket?
Nem falt-e fel számtalan más derék vitézt irgalom és könyörület nélkül?
Legalább a halk villamos emlékezet adózzon tisztelettel a boldogtalanoknak,
akiknek még sírjuk sincsen, ha már nem akad olyan bajnok, aki az ősi
csillagtörvények szerint lovagi bosszút állna mind e gazságok elkövetőjén.`

Mindezeket Trurl egy öregségtől foszladozó, vén fóliánsban olvasta, amelyet
véletlenül vásárolt holmi vándor kalmártól. Másnap elvitte Klapanciuszhoz; és
felolvasta mindezeket a rendkívüli dolgokat elejétől végig, mert nagyon
tetszettek neki.

Klapanciusz, mint a világegyetemet jól ismerő, mindenfajta napok és ködök
világában járatos, bölcs mérnök, elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és így
szólt:

- Remélem, egy szót sem hiszel ebből a meséből?

- Már miért ne hinnék? – botránkozott meg Trurl. Nézd csak, még egy jól
sikerült rézmetszet is van itt: a Névtelent ábrázolja, amint éppen két
napvitorlást eszeget a pincébe rejtett kincsek között. Különben is, talán
nincs valóban alagút egy szupercsillagban, ha egy másikban is, nevezetesen
a Beth-el-Geuzéban? Csak nem vagy olyan tudatlan a kozmográfiában, hogy ezt
kétségbe vonnád?…

- Ami a metszetet illeti, rajzolhatok neked rögtön egy olyan sárkányt,
amelynek ezer napból áll mindegyik szeme, ha te a rajzot tekinted az igazság
bizonyítékának – vágott vissza Klapanciusz. – Ami pedig az alagutat illeti,
az először is csak kétmillió mérföld hosszú szó sincs holmi milliárdokról,
másodszor a hajózás az alagúton át a legkevésbé sem veszélyes, ezt magad is
tudod, hiszen éppen elégszer repültél át rajta. Ez az úgynevezett Bakacsin
Sivatag pedig egyszerűen a Meridia és Tetrarhida között keringő kozmikus
szemét tíz négyzetkiloparszeken eloszló tömege; igaz, hogy ott sötét van, de
csak a sok szeméttől. Nincs ott semmiféle Névtelen, hülyeség az egész! Ez
még csak nem is valami becsületes régi mítosz, hanem egy sületlen elmében
termett olcsó maszlag.

Trurl összeszorította. a száját.

- Hagyjuk az alagutat – jegyezte meg. – Azt mondod, hogy biztonságos, mert
én átrepültem rajta; ha te lettél volna ott, egészen másképp beszélnél. No
de hagyjuk az alagutat, jobb lesz. Ami viszont a Sivatagot és a Névtelent
illeti, nem szeretem, ha üres szavakkal próbálnak meggyőzni. Utazzunk oda,
akkor majd meglátod – és felemelte a vastag fóliánst az asztalról -, mi igaz
ebből, mi nem!

Klapanciusz mindenképpen le akarta beszélni a szándékáról, amikor azonban
látta, hogy Trurl megint olyan makacs, mint rendszerint, és esze ágában sincs
lemondani erről a különösen kezdődött utazásról, először kijelentette, hogy
látni sem akarja többé barátját, de hamarosan maga is készülődni kezdett az
útra, mert nem akarta, hogy barátja egyedül odavesszen – kettesben valahogy
vidámabb dolog szembenézni a halállaI.

Fölszerelkeztek hát ezzel-azzal, hiszen sivatagon át vezetett az útjuk (ha
nem is lesz olyan festői, mint a könyv leírja), majd elindultak kipróbált
hajójukon. Útközben itt-ott megálltak, hogy híreket halljanak a lakosságtól,
különösen mikor elhagyták azt a vidéket, amelyről még pontos ismereteik
voltak. Ám a bennszülöttektől nem sokat lehetett megtudni. Ők csak közvetlen
környéküket tudták leírni, de arról, hogy mi van ott, ahol ők maguk sohasem
jártak, nyilvánvaló képtelenségeket hordtak össze, ráadásul igen részletesen,
és borzongva ugyan, de láthatólag nagy kedvteléssel. Klapanciusz az ilyen
históriákat röviden korrotikusaknak nevezte, a szklerózis-korrózióra célozva,
mely minden aggastyán elméjét megtámadja.

Mikor azonban vagy öt-hatmillió fényleheletnyire megközelítették a Bakacsin
Sivatagot, holmi erőszakos óriásról kezdtek híreket hallani, akinek Diplo
zsivány a neve; igaz, hogy a hírharangok közül soha senki nem látta, és
azt sem tudták, mit jelent ez a különös `Diplo` név. Trurl arra gondolt,
hogy talán a `dipólus` eltorzult formája, s a zsivány bipoláris, azaz kettős
és ellentmondásos természetére utal, de Klapanciusz, mint kettőjük közül a
megfontoltabbik, inkább tartózkodott a hipotézisektől. Ez a zsivány – így
szóltak a hírek – módfelett kegyetlen és féktelen természetű, ami abban
nyilvánul meg, hogy mikor áldozatait már mindenükből kifosztotta, szörnyű
fukarságában nem elégszik meg a zsákmánnyal, hanem ráadásul még el is tángálja
őket. Fontolgatta egy darabig a két mérnök, ne vigyenek-e magukkal lőfegyvert
és kardot a fekete Sivatagba, de végül is úgy döntöttek, hogy a legjobb
fegyver mérnökségbe élesedett, széles látókörű és átfogó elméjük; úgy utazta
hát tovább, ahogyan voltak.

Be kell ismerni, hogy a további út folyamán Trurl igen keserű csalódásokat
élt át, mivel a csillagzó csillagfészkek, lángoló lángkapuk, puszta
pusztaságok, meteorabroncsok és vándorló sziklák sokkal szebben voltak leírva
a régi fóliánsban, mint amilyen látványt valóságban nyújtottak. Csillag kevés
volt a környéken azok is egészen jelentéktelenek, viszont annál öregebbek;
némelyik már alig pislákolt, mint a parázs a hamuban, olyiknak a felszíne már
el is sötétedett, csak kérge repedésein világítottak ki vöröslő erek a ráncos
salakból; tűzdzsungel vagy titokzatos örvény egyáltalán nem volt, senki nem
is hallott ilyesmiről, az egész sivatagot inkább úgy ismerték, mint a lehető
legunalmasabb, üres vidéket: meteor ugyan röpködött annyi, mint a nyű, de a
lármás kavargásban több volt a szemét, mint a rendes mágneses magnetit, vagy
tektonikus tektit; ez érthető, mert innen már csak egy macskaugrás a déli
galaktikus pólus, és a sötét áramlatok ide sodorják a port és szemetet a
galaxis központi tájékairól. A szomszédos törzsek és népek nem is Bakacsin
Sivatagnak nevezik ezt a vidéket, hanem egyszerűen szemétdombnak.

Trurl tehát, tőle telhetőleg leplezve csalódását Klapanciusz előtt, nehogy
kaján megjegyzéseket kelljen hallania, a Sivatag felé irányította hajójukat.
A páncél falon rögtön sustorogni kezdett a homok, kopogni a mindenféle
csillagszemét, és hamarosan olyan vastag réteggel borította be a hajó falát
a napkitörések hulladéka, hogy a hajómosás gondolatára mindentől, de főleg
az utazástól teljesen elment a kedvük.

A csillagok rég eltűntek a piszkos sötétségben, a hajó vaktában repült, majd
egyszerre csak nagyot ugrott, minden készülék, hordó és műszer megcsörrent
benne, s az utasok érezték, hogy valamerre sodródnak, mégpedig egyre
gyorsabban; végül a hajó hirtelen, bár elég puhán megállt, ferdén, mintha
valami égitestbe fúródott volna az orra. Az ablakhoz rohantak, de odakint
teljes sötétség volt, hiába meregették a szemüket; s ekkor odakintről döngetni
kezdték a hajó oldalát, hogy csak úgy remegtek a falak: egy ismeretlen,
szörnyű erejű valaki akart erőszakkal behatolni. A két mérnök kezdett valahogy
kevésbé bizakodni fegyvertelen eszében, de késő volt a bánat, hát hogy össze
ne törjön a hajójuk, inkább maguk nyitották ki belülről az ajtót.

Néznek, néznek, és lám, egy óriási pofa jelenik meg az ajtóban, olyan
hatalmas, hogy maga a gazdája semmiképpen sem férhet be; hallatlanul csúf ez
a pofa, hosszában és keresztben tele nagy, dülledt szemekkel, orra, mint a
fűrész, álla, mint a markológép; és meg se moccan, csak bámul be az ajtón,
szemei mohón fürkészik a hajó beIsejét, mindegyik szemcsoport másik sarkot
figyel, olyan kifejezéssel, mintha azt becsülgetnék, kifizetődik-e mindez;
még a mérnököknél sokkal butább valaki is megértette volna, mit jelent ez a
nézelődés, mert nagyon ékesszóló volt.

- Na, mi van? – szólalt meg végre Trurl, akit idegesített ez a néma,
szemérmetlen vizsgálódás. – Mit akarsz te randa pofa?! Én Trurl mérnök vagyok,
általános omnipotenciátor; ez pedig Klapanciusz barátom, ugyancsak jeles
híresség. Turistaúton vagyunk a hajónkkal, tehát légy szíves, azonnal vidd
innen a képedet, és vezess ki minket erről a sötét és biztosan koszos helyről,
aztán irányítsál a rendes, tiszta űrbe, máskülönben panaszt teszünk, és téged
apró vasárura szednek szét, te szemétkotró: Hallod, mit beszélek?!

De a pofa egy szót sem szól, csak tovább bámészkodik, és mintha számolna
magában. A zsákmányt becsülgeti, vagy mi a fene?

- Ide figyelj, te pocsék alak – ordítja feldühödve Trurl, noha Klapanciusz
oldalba bökte, hogy mérsékelje magát -, nekünk nincsen se aranyunk, se
ezüstünk, se más kincsünk, hát engedj el bennünket rögvest, és mindenekelőtt
vidd innen az a nagy pofádat, mert hihetetlenül ronda. Te meg – fordul hátra
Klapanciuszhoz – ne bökdöss, mert megvan a magamhoz való eszem, és tudom,
kivel hogyan kell beszélni!

- Énnekem – szólal meg ekkor hirtelen a pofa, ezer tűzszemét Trurlra
függesztve – nemcsak aranyra vagy ezüstre van szükségem, beszélni pedig
finoman és tisztelettel kell velem, mert okleveles zsivány vagyok, művelt és
nagyon ideges természetű. Különb fickók is jártak már itt nálam, mint ti
vagytok, és megszelídítettem őket, ahogyan akartam, ti is megszelídültök majd,
és mindent kifacsarok belőletek. Nevem Mohó, minden irányban harminc rőf
hosszú vagyok, és csakugyan kincseket rablok, de tudományos és korszerű módon;
vagyis: becses titkokat gyűjtök, a tudomány kincseit, hiteles igazságokat, és
általában mindenféle értékes információt. Most pedig gyerünk, ide vele, mert
ha nem, akkor füttyentek! Ötig számolok: egy, kettő, három …

Számolt ötig, és mivel semmit sem adtak neki, valóban füttyentett, hogy
majdnem megrepedt a fülük. Klapanciusz rájött, hogy a `Diplo` név a diplomával
függhet össze, amelyet nyilván valamelyik Bűnöző Akadémián szerzett az
útonálló: Trurl betapasztotta fülét a kezével, mert Mohónak a füttye is méltó
volt termetéhez.

- Nem kapsz semmit! – ordította, miközben Klapanciusz vattáért rohant. – És
vidd innen a pofádat!

- Ha elviszem a pofámat, akkor a kezemet dugom be – felelte Mohó -, márpedig
erős, súlyos és harapófogóban végződő kezem van, majd meglátjátok! Vigyázat,
kezdem!

És csakugyan: a vatta, melyet Klapanciusz előszedett, már feleslegesnek
bizonyult, mert a pofa eltűnt, helyette megjelent egy ormótlan, görcsös,
lapátkörmű acélmancs, és rögtön turkálni kezdett, tördelve az asztalokat,
szekrényeket és közfalakat, csak úgy csikorgott a vaslemez. Trurl és
Klapanciusz az atommáglya mögé menekült a mancs elől, és valahányszor egy ujj
hozzájuk közeledett, rácsaptak a piszkavassal. Végül is megdühödött az
okleveles zsivány, megint a pofáját dugta bé az ajtón, és így szólt:

- Jót mondok nektek, tárgyaljatok velem, de rögtön, mert ha nem, akkor
elteszlek titeket későbbre, a tartalékpincém legaljára, teleszórlak szeméttel,
és köveket dobálok rátok, hogy meg se tudtok mozdulni, és megesz a rozsda;
különbekkel is elbántam már, hát döntsetek, egykettő!

Trurl hallani sem akart az egyezkedésről, de Klapanciusz nem ellenezte, és
megkérdezte; mit kíván tulajdonképpen a zsivány úr.

- Ez már beszéd! – vigyorgott az útonálló. – A tudás kincseit gyűjtöm, mert
ez a kedvtelésem, tekintettel egyetemi végzettségemre és gyakorlatias
szemléletemre no meg arra, hogy a közönséges kincsekért, amilyenekre a
faragatlan zsiványok ácsingóznak, erre mifelénk semmit sem lehet vásárolni;
ezzel szemben a tudás oltja az ismeretszomjamat, hiszen, mint tudjuk, minden,
ami csak létezik, információ. Információkat gyűjtök tehát évszázadok óta;
nem mondom, elteszek éppen némi aranyat vagy drágakövet is, mert szépek,
kedvesek a szemnek, ha kirakom őket a házamban, de csak mellesleg, ha éppen
alkalom adódik. Figyelmeztetlek, hogy hamis igazságokért ütök, éppúgy, mint a
hamis aranyért, mert kifinomult ízlésem van, és hiteles igazságokra vágyom!

- No, és milyen hiteles és becses információkat kívánsz? – kérdezi
Klapanciusz.

- Mindenfajtát, csak igaz legyen – feleli amaz. – Minden információ kapóra
jöhet valamilyen alkalomra. Kezdenek már megtelni a pincéim és éléskamráim,
de még ugyanennyi elfér bennük. Mondjátok hát, amit tudtok, én meg felírom.
Csak gyorsan!

- Szép kis ügy – súgja Klapanciusz Trurl fülébe -, ez egy évszázadig itt
tarthat bennünket, mire mind elmondjuk neki, amit tudunk, hiszen óriási a mi
bölcsességünk!

- Várj – súgja vissza Trurl -, most majd én tárgyalok vele. – És fennhangon
így szól:

- No hát ide figyelj, okleveles zsivány: ami az aranyat illeti, van egy
információnk, amely minden mással felér, mégpedig annak a receptje, hogy
hogyan kell atomokból aranyat csinálni, kezdetnek, mondjuk például
hidrogénatomokból, mert azokkal tele van a kozmosz. Ha akarod, megkaphatod
ezt a kitűnő receptet, aztán elengedsz bennünket. Áll az alku?

- Már egész ládám van tele ilyen receptekkel – feleli a pofa, bosszúsan
forgatva mind az ezer szemét. – Egyik sem ér semmit. Többé nem hagyom átverni
magam, minden receptet előbb kipróbálok.

- Miért ne? Kipróbálhatjuk. Fazekad van?

- Nincs.

- Nem baj, fazék nélkül is lehet; csak gyerünk – sürgeti Trurl. – A recept
egyszerű: annyi hidrogénatom, amennyit egy aranyatom nyom, vagyis
százkilencvenhét. A hidrogénatomokról először lehámozzuk az elektronokat,
aztán összegyúrjuk a protonokat, addig dagasztjuk az atommagtésztát, amíg
előtűnnek a mezonok, aztán az egészet körös-körül bekenjük elektronokkal, és
kész a tiszta arany. Ide nézz!

- Trurl fülön csípett néhány hidrogénatomot, lehántotta az elektronokat,
buzgón gyúrta a protonokat, nem is látszottak az ujjai, olyan gyorsan jártak,
szépen megdagasztotta a protontésztát, bekente elektronokkal, és máris a
következő atomokhoz látott; nem telt bele öt perc, jókora színaranyrög volt a
kezében; odaadta a pofának; az megharapta, bólintott, és így szólt:

- Igen, ez valóban arany; csakhogy én nem tudok ilyen gyorsan bánni az
atomokkal. Túl nagy vagyok.

- Sebaj, adunk neked hozzá egy kis konyhagépet! – kecsegteti Trurl. – Gondold
csak el, így mindenből aranyat csinálhatsz, nemcsak hidrogénből; megadjuk a
receptet a többi atomra is; az egész kozmoszból csupa aranyat csinálhatsz,
ha egy kicsit igyekszel!

- Ha a kozmosz aranyból lenne, akkor az arany minden értékét elvesztené -
feleli a praktikus gondolkodású Mohó. – Nem, a receptetek nem érdekel; azaz
érdekelni érdekel, föl is írtam, de ez még semmi! A tudás kincseire vágyom.

- De mit akarsz tudni, hogy a ménkű csapna beléd?!
- Mindent!

Trurl Klapanciuszra néz, Klapanciusz Trurlra, s az utóbbi így szól:

- Ha leteszed a nagyesküt és a rendkívüli fogadalmat, hogy utána rögtön
elengedsz bennünket, akkor megadjuk neked az információt az összinformációról,
vagyis saját kezűleg készítünk neked egy Másodfajú Démont, amely mágikus,
termodinamikus, antiklasszikus és statisztikus. Ez egy öreg hordóból, vagy
akár egy köhintésből kivonja és átviszi neked az információt mindenről, ami
csak volt, van, lesz és lehet. Nincs ennél a Démonnál hatalmasabb démon, mert
ez Másodfajú. Hát gondold meg, hogy akarod-e, és nyilatkozz gyorsan.

Az okleveles zsivány bizalmatlan volt, nem fogadta el rögtön a feltételekét,
de végül is letette a nagyesküt, azzal a fenntartással, hogy mielőtt foglyait
elengedné, a démonnak be kell bizonyítania információs erejét. Trurl erre is
ráállt.

- Na most figyelj, nagypofájú! – mondta. Van idehaza levegőd? Mert levegő
nélkül a démon nem működik.

- Azt hiszem, akad egy kicsi – dörmögte Mohó -, de nem egészen tiszta, csak
amolyan maradék …

- Nem baj, akár dohos is lehet, az mindegy – nyugtatták meg a mérnökök. -
Vezess bennünket oda, ahol a levegőt tartod, és ott mindent megmutatunk!

Mohó kiengedte őket a hajóból, elvéve onnét a pofáját, a mérnökök utána
mentek, és ő házába vezette őket; lábai akár a tornyok, háta, mint a szakadék,
és évszázadok óta nem mosdott, nem kenekedett, hát iszonyúan csikorog.
Utána mennek a pincefolyosókra; minden tele van poros zsákokkal,
papírkötegekkel, átkötözött csomagokkal – azokban tartja a kapzsi a rabolt
információkat, és a legértékesebbek piros ceruzával vannak aláhúzva.
A pince falán, rozsdás láncon óriási tárgymutató lóg. Felsorolja valamennyi
tárgykört, ábécérendben. Trurl odapillant, továbbmegy – lépteik tompán
visszhangoznak. Trurl és Klapanciusz fintorog, mert noha minden tele van a
rablott drága információkkal, körös-körül csupa szemét és piszok a pince.
Levegő van ugyan bőven, de teljesen dohos. Megállnak, és Trurl azt mondja:

- No, most nyisd ki a füled, te okleveles zsivány! A levegő molekulákból áll,
ezek szanaszét ugrálnak minden köbmilliméterben másodpercenként milliárdszor
összeütköznek, és éppen attól gáz az egész, hogy így ugrándoznak,
szökdécselnek és összeütköznek. Namármost, ők ugyan csak vaktában és
véletlenszerűen ugrálnak, de mert minden parányi résben billió és trillió
van belőlük, így puszta véletlenségből értelmes konfigurációk is
keletkeznek … Tudod, te bivaly, hogy mi az a konfiguráció?

- Csak ne sértegess! – húzta fel az orrát Mohó. – Én nem holmi közönséges,
faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű, okleveles és ezért roppant
ideges.

- Jól van. Szóval a molekulák ugrabugrálásából értelmes vagyis jelentéssel
bíró konfigurációk keletkeznek, minden szándékosság nélkül, mintha például
vaktában a falra lövöldöznél, és a lyukakból valamilyen betű formálódna.
De ami nagyobb szinten ritkán fordul elő, az a molekulagázban általános és
szakadatlan, hiszen ott a másodperc minden százezred részében billió
összeütközés történik. Csak egy a bökkenő: minden csipetnyi levegőben fontos
igazságok és bölcs szentenciák formálódnak a molekulák táncából, de teljesen
értelmetlen ugrabugrák is keletkeznek; és ez utóbbiakból milliószor annyi,
mint az értelmesekből. Ezért, bár régen is tudták, hogy itt a fűrészfogas
orrod előtt a levegő mindén milligrammjában töredék másodpercek alatt
költemények születnek, amelyeket majd csak millió év múlva fognak megírni,
megrendítő és nagyszerű igazságok; a Lét valamennyi titka és minden rejtély
megoldása, semmilyen mód nem volt arra, hogy ezeket az értelmes információkat
valahogy különválasszák, már csak azért sem, mert mihelyt a molekulák
megbökik egymást, és valamilyen rendbe sorakoznak, rögtön külön is válnak,
és velük az információ is elvész, talán mindörökre. A feladat tehát az,
hogy szelektort kell építeni, amely kiválasztja mindazt, ami a molekulák
kavargásából értelmes. Nos, éppen ez a Másodfajú Démon elve, megértetted,
Mohó? Ez a démon kiszűri a molekulatáncból az értelmes információkat, tehát
a matematikai teorémákat és a divatlapokat, a tapétamintákat és történelmi
krónikákat, a szendvicsáramkör receptjét és az azbesztpáncél stoppolásának
módját, a verseket, a tudományos monográfiákat, az évkönyveket és a
kalendáriumokat, a titkos történelmi mendemondákat, mindazt, amit az újságok
írtak és írnak kozmoszszerte, a még ki nem nyomtatott telefonkönyveket …

- Elég! Elég!! – kiáltott fel Mohó. – Hagyd már abba! Mi hasznom van abból,
ha a molekulák így állnak össze, mikor rögtön szét is repülnek? Nem hiszem,
hogy sikerülne tartósan kiszűrni a becses igazságokat a légi morzsák
összevissza ugrálásából és lökdöséséből, amelynek nincs semmi értelme és
haszna!

- Úgy látszik, kevésbé vagy buta, mint gondoltam – felelte Trurl. – Valóban,
éppen ezen a szelektáláson múlik minden. Nos, a feladat nem könnyű, de
megoldása lehetséges. Erről azonban nem elméleti úton akarlak meggyőzni,
hanem, ígéretemhez híven, itt helyben megszerkesztem a Másodfajú Démont,
hogy saját szemeddel láthasd e `csodainformátor` bámulatos képességeit!
Adj egy dobozt, mindegy, hogy mekkorát, csak jól zárjon; fúrjunk belé
tűheggyel egy parányi lyukacskát, és a lyukba ültetjük a Démont; ott üldögél
majd, és kizárólag az értelmes információkat engedi ki a dobozból, semmi
egyebet. Mihelyt egy molekularaj véletlenül úgy áll össze, hogy jelent
valamit, a Démon nyomban fülön csípi, és az értelmes információt briliánstűvel
feljegyzi a papírszalagra, amelyből rengeteget kell neki odakészíteni, mert
éjjel-nappal működni fog, amíg csak fennáll a kozmosz, és százmilliárd bitet
ír le másodpercenként. Hát így működik a Másodfajú Démon; hamarosan
meglátod!

Ezután Trurl a hajóra ment, hogy elkészítse a Démont, Mohó pedig közben
Klapanciuszt faggatta:

- És milyen az Elsőfajú Démon?

- Ó, az kevésbé érdekes, Maxwell-démonnak hívják. Közönséges termodinamikus
démon, csak annyit tud hogy a lyukon átengedi a gyors molekulákat, a lassúakat
pedig nem; így keletkezik a termodinamikus örökmozgó. De ez egészen más
tészta, hát készítsd inkább a dobozt, mert Trurl mindjárt visszajön!

Átment az okleveles zsivány a másik pincébe, ott csörgött-zörgött egy darabig,
káromkodott, rugdosta az ócskavasakat, kutatott-matatott, végül előhúzott a
bádogroncsok alól egy rozzant, üres vashordócskát, begurította, és fúrt belé
egy pici lyukat. Addigra visszajött Trurl is, kezében a Démon.

A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha beleszagoltak,
de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette a parányi démont,
éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt egy hatalmas dobot
papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már remegett a munkakedvtől, és
kezdődött a kopogtatás – titi-tá, titi-tá, mint valami távírdában, csak
milliószor gyorsabban. Vígan rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska,
az információkat tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett
a nagyon piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.

Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a papírszalagot, és
olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint információs szűrő, a molekulák
örök ugrándozásából; és a becses tudnivalók rögtön annyira lekötötték, hogy
észre sem vette, amint a két mérnök sietve kiosont a pincéből, iszkolt a
hajóhoz, kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a gödörből, aztán beleugrott,
és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül működik ugyan, de tevékénysége
nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint remélte.

A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű kopogása
közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák táncából kiszűrt
információkat, olvasta és olvasta, mivel kell irtani a lenfojtó arankát, és
hogy a labándiai Petrus király lányát Garbundának hívták, és mit evett
reggelire Rőtszakállú Frigyes, a sápatagok császára, mielőtt hadat üzent
a lombard népnek, és hány eléktronhéjat számlálna a termonólium elem atomja,
ha ilyen elem egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű kismadár
csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája idején az égetett
kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a Fulladjbele-óceánban,
és milyen illatú a Iullabáj virág, amelyet az ómalfandi vadászok a hajnali
körvadászaton mentéjükre tűztek, és hogyan kell ikozaédert szerkeszteni,
és ki volt Fafuciusznak, a buvácok balkezes nádorjának házi ékszerésze, hány
filatelisztikai folyóirat jelenik majd meg a hétezer-hatszáztizenkettedik
évben Miafranciábán, és hová temették a szépséges Darázsderék Kebelillát,
akit részegen megfojtott egy bizonyos Huli Gános, és miért játékos a
macskacápa a fekete tengerekben, és melyik lénynek van a világmindenségben a
legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát a sárkánytarajos bolhák, és
milyen szabálytalanságért ítélnek büntetőrúgást a sundabunda játékban, és hány
szem kavicsból állt az a kupac, amelybe Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott,
miután megcsúszott, és hasra vágódott a bumbumfalvi országút nyolcadik
kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek völgyében – és kezdett már a zsivány
mérgében pukkadozni, mert fölsejlett benne, hogy mindezekkel a tökéletesen
igaz és értelmes információkkal végül is nem ér semmit, hiszen olyan zagyvaság
lesz belőle, amelytől szétreped a feje, és megroggyan a lába. A Másodfajú
Démon pedig rendületlenül szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites
sebességével, mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként
lassan belepte az okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak
vibrált, és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos
dolgokat tud meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a Lét Lényegét.
Ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a
tülökorrúak sirató énekeit és a papucspomponok méretét Gondváná földrészen,
megtudta, milyen vastag a frásztörökök országában élő denevér füle mögött
növő három szőrszál, milyen átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi
csecsemők feje lágya, milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy
Kuruttyán Kangabanga fővezér tiszteletére, ami a harapós paduc kedvenc
tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres
békalevest, mitől toporzékol a dühös marszukmedve, és hogyan idomítják a
nemértemföldi szelindeket, és hány m betűvel kezdődő redőnyjavító szerepel
Röhögnömkell város közületi telefonkönyvében, és milyen ízű lesz a barna sör,
ha tévedésből heringsalátát kevernek bele …

Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig volt,
de az információ addigra már körülcsavarta háromszázezer mérföld
papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett olvasnia hogyan
írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét, ha éppen fájt volna a
foga, mire gondol a vénlánysága miatt szomorkodó bálna, és hogyan udvarolnak
a sivatagi rókák, mit szuszog a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell
megfoltozni a kilyukadt szeneszsákot, és hány lába van együttvéve Tányértalpú
Dorkának és Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok elárulásával késztette
vad menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia hercegnő a krajnai kocsma
előtt, és miért mondják, hogy garázst és darazsat, nem pedig darázst és
garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy sápatag bőrén. Aztán hosszú
sorozat következett arról, hogy mi a különbség a bárga sarack és a sárga
barack között, például hogy az előbbi kopasz, az utóbbi pedig molyhos, aztán
hogy milyen szavak rímelnek a káposztás cvekelli szóra, és milyen vend nyelvű
szitkokkal sértette vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai Mulm antipápát, és mely
lénynek van a teremtésben topáz szeme és lélekirtó szürke pillantása. Mohó
ekkor már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal kapálózva próbált szabadulni a
papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta a mérhetetlen papírszalagot, de
olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé mindig került egy-két új információ,
tehát akarva, nem akarva meg kellett tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap
egy házmester Indokínában, és miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok,
hogy `öreg csibésznek sötét a város`. Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi
szemét, és mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon
azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen szörnyű
büntetés érte Mohót, az okleveles zsiványt, amiért olyan mohón vágyott
mindenfajta ismeretre.

Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek alatt, s a pince
félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a briliáns írótű, mindazt
feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a levegő molekuláinak
ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a szerencsétlen Mohó, tehetetlenül
nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a
pomponokról, bonbonokról, meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott
van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon – éppúgy, mint minden más
történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a napok
kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést szabtak
rá a mérnökök csúf útonállásáért – hacsak valamikor meg nem áll a dob, mert
kifogy a papírszalag.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.