LFG.HU

HammerTimeCafe
Toth Richard
novellaCimkek

reszlet egy keszulo regenybol


Hiába kérdezem a koszos ablakot, nem tudja miért lettem az, ami most vagyok.
Némán suhan el a táj az üveg mögött,
egykedvűen bámul vissza rám fényes
ablakszemeivel. Házak suhannak el odakinn egyre gyorsuló
iramban. Úgy tűnik most sem volt új felszálló.
Az egyetemi pedigré halk mormolással vitatkozik
az egyik sarokban. Úgy látszik még mindig
a vonat visz haza legolcsóbban egy hosszúra nyúlt
nap után. Az álmostó melegben oldódni
látszik a hangulat és a szomszédos pár
is diszkrét beszélgetésbe kezd. Egy kopott
bõrkabátos alak bámul vissza rám az
ablak mögül, üres tekintete nem sok jót
ígér.


Halkan nylik az ajtó. A
zaj, mint dög a legyeket vonzza a tekinteteket. Lelassulni
látszik minden. Egy gyönyörű nõ
lép be a mocskos ajtón. Hófehér bõre
szinte világt a lámpák gyenge fényében.
Elegáns kabátja melegen öleli körbe karcsú
testét. Fekete vállig érõ haja keretként
fogja közre porcelán arcát. Halvány
mosollyal nyugtázza az elismerõ pillantásokat
és kényes lépésekkel elindul az egyetemi
csürhe felé. Az elõttem heverõ újságra
téved a tekintetem. "Négy halott az éjszakai
járaton" Érdekes cikk. A rendõrség
természetesen tanácstalan, dulakodásnak nyoma
sincs, tépett sebek az áldozatok nyakán és
minden csupa vér. Tanúk nincsenek. Merengésembõl
halk sziszegés riaszt fel. A nõ odaért. Rémült
gyerekek merednek rá tágranylt szemekkel. Azt hiszem
itt az ideje annak, hogy felálljak. A szomszédos
pár is ugyanezen a véleményen van. Komor
arckifejezéssel pisztolyt rántanak és elindulnak
a szuka felé. Már akkor, amikor felszálltak
megéreztem a fegyverolaj szagát. Zsaruk. Az elõvillanó
szemfogak látványa megtorpanásra késztette
õket egy kicsit, de gyorsan felhangzott a szokásos
lemez. "Tegye fel a kezét." – Meg hogy – "Feküdjön
azonnal a padlóra." Idióták. Fülsükettõ
robbanással felhangzott az elsõ lövés.
Nem sokkal utána még vagy egy tucat követte.
Cspõs lõporszag töltötte meg a levegõt.
A nõ lassan a gyomrához emelte karmokban végzõdõ
ujjait és rekedt nevetésben tört ki. Az egész
egy pillanat alatt zajlott le. Iszonyatosan gyors volt. Határozott
mozdulatokkal feltépte a két rendõr torkát,
és az eldõlõ tetemekre vetette magát,
aztán mohón szürcsölni kezdte a még
meleg vért. Undortó. Azt hiszem, hogy a rúgásom
váratlanul érte. Nekicsapódott az ajtónak,
aztán lecsúszott a földre. Mozdulatlan volt,
de tudtam, hogy ez csak ideiglenes állapot. -Kifelé!!-
Ordtottam rá a kiscserkészekre.


Példás gyorsasággal
elkotródtak. Az egyik amikor elment mellettem
a szemembe nézett és
mintha kérdezni akart volna valamit.


Hangos morgásom azt hiszem
meggyõzte õt arról, hogy ez nem a megfelelõ
idõpont.


-Nem kell a színház
bébi! -Mondtam, és levettem a kabátom.


Szeretem ezt a kabátot.
Egy kicsit kopott, egy kicsit szagos,
de még az apám is
hordta elõttem egy darabig.
Három lépésnél
nem mentem közelebb.


-Azt hiszem itt a végállomás.


Hirtelen felpattantak a gyönyörű
szemek, és a nõ elmosolyodott.
Nem szólt semmit, csak
lassan feltápászkodott.
Valami nagyon nem volt rendben.
Az összes szõrszál felállt a
hátamon és a gerincemben
megjelent a jól ismert fájdalom.

A vérivó egy villámgyors
mozdulattal arcomba köpte szájának
tartalmát. Arcomat elöntötte
a vér és szinte teljesen megvakultam.


Egy rohadt nagy ütést
éreztem a mellkasomon, majd meghallottam
az ajtó olajozatlan hangját.
Már csak a haját tudtam elkapni.
Rántottam rajta egy hatalmasat,
de az egész a kezemben maradt.


-A rohadt életbe paróka
volt rajta.- Nem is vettem észre, hogy
átváltoztam, csak
rohantam a nõ után. Gyors volt. Nagyon gyors.


Villámgyorsan cikáztunk
a padsorok között. Többször is megcsúsztam
a vérben, amely elbortotta
kocsikat. Már nem törõdtem az ajtókkal,
egyszerűen keresztülgázoltam
rajtuk. Végül õt is elérte a végzete.
Megcsúszott egy vértócsában
és esett egy irtózatosat. Nyögve próbált
felállni, de a mozdulatot
soha nem fejezte be. Hatalmas lendülettel
vetettem rá magam és
feltéptem az oldalát. Felsikoltott és a karomba
harapott. Úgy éreztem,
hogy felrobban a világ körülöttem. Tépte
marcangolta a húst és közben vadul kereste
ujjaival a szememet. Most rajtam volt a sor. Csuklóból
leharaptam a kezét és az arcába köptem.
Ez biztos nagyon fájhatott, mert elengedte a karom és
irtózatosan üvöltözött.


-Fejezzük be!-Hörögtem.
Felkaptam a szukát és a kettétörtem
a gerincét
a térdemen. Hirtelen csend
lett.


A test elernyedt a karjaimban
és vér buggyant ki a tökéletes ajkak
közül. Az eddig eltorzult arc most kisimult. Óvatosan
a földre fektettem és felálltam. Már
éppen indultam volna, amikor megrebbentek a vérvörös
ajkak. Mintha mondani akarna valamit. Mellétérdeltem
és
feszülten figyeltem. Erõtlen
ép keze megmozdult és lassan az enyémre
kulcsolódott. Gyengén
megszortotta és erõlködve megszólalt.


-Ne menj el kisfarkas. Nagyon
fázom.


Hádész közel van már, ne hagyj
egyedül. Szép hangja volt. Most hallottam
elõször beszélni. Lefoszlott rólam a
vadállati ösztön és a megtört szemekbe
néztem.

-Nem érdemled meg, de maradok.

Hálásan pislogott egyet. Nyelt egy nagyot és
megszólalt.

-Én is ember voltam valamikor
akárcsak te.-Suttogta.

-És mi maradt meg benned
az emberbõl?-Kérdeztem.

-Az álmaim
kisfarkas, az álmaim.-Sóhajtotta és elment.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.