LFG.HU

HammerTimeCafe
Thorwald
novellaCimkek

A legenda

Jeges szél fújt végig a hófedte pusztaságon. Az orségben álló
varkaudar vacogva húzta szorosabbra maga körül a durva pokrocot, amit
köpönyegként használt.Néha-néha kipiszkalta a durvan a szemébe vágódó
havat. A távolból farkasok vonítását hozta felé a szél…

A jeges vihar dühödten tombolt a dombteton, újra, meg újra nekirohanva
a szirten álló szoborszeru alakoknak. Mozdulatlanságukat, csak néha
törte meg valamelyikük hátasának ideges mozgása. Pancéljukon megtört a
szél dühos rohama, mintha nem is halandókkal kuzdene, hanem magat az
egész Vashegyet probálná kimozdítani a helyébol. Ha valaki lett volna
a közelükben mindegyikuk nyakában egy két kardot ábrázoló szimbólumot
látott volna megcsillanni. Az egyikük vaáratlanul a magasba emelte a
kezében tartott fegyvert, és a völgyre mutatott. A jelre a kettucat
lovas egyszerre mozdult, es hatasaikon egyre gyorsuló iramban zúdultak
le a dombtetorol.

A varkaudar tábor békés és nyugodt képet mutatott (már amennyire egy
varkaudar horda békés és nyugodt tud lenni). Az egyik sátor hirtelen
felcsapódó ponyvája felriasztotta az ort békés szendergesébol. A
sátorbol kilépo varkaudar jóval hatalmasabb volt, mint a többiek. Egy
félperces nyujtózkodás és vakarózas után korgó gyomrára hallgatva a
konyhanak nevezett szeméttelep fele indult. Az or -miutan
feljebbvalója távozott- ismét a szendergésnek szentelte idejét,
miközben azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára úgy is befejezheti
kellemesnek éppen nem mondható orködését a csípos és hideg hajnali
szélben. Ekkor még nem tudta, hogy mennyire igaza van…

A hó még érintetlen volt, hiszen senki sem merészkedett ki az éjszaka
tomboló viharba. Mostanra a vihar már elült ugyan, de még most,
hajnalban is a hideg északi szél rohant vegig a tájon. Mozulatlan volt
minden, csak a szél cibálta meg néha a vihart és a telet túlélo fák,
bokrok ágait.A tábor is nyugodt volt, csak a még parazsló tuz füstje
kevergett a tábor felett. Az orök is mozdulatlanok voltak. Egyesek
azért, mert aludtak, mások azért, mert megfagytak. A völgyben halálos
nyugalom honolt.

A hóba csapódó paták megtörték a hóréteg szuziességét. A paták
nyomából felszálló hó dühödten kavargott a lovasok nyomában, mintha
versenyre akarna kelni a büszke északi széllel. A széllel lehet, hogy
igen, de a lovasokkal nem vehette fel a versenyt. A huszonnégy
Tharr-pap lavinakent dübörgött célja -a varkaudar tábor- felé.

A táborban az or felriadt hajnali szendergésébol, hatodik erzeke
veszélyt jelzett. Eloszor félve kereste az esetleg háta mögött
felbukkanó magassabb rangú varkaudart, azután -mivel ilyet nem talált-
már nyugodtabban kereste a veszely forrását. Ekkor érezte meg, hogy
remeg a föld. Dió méretu agyában még nem tudatosult, hogy ez a
`földrengés` számára a Leahhal való találkozast fogja jelenteni néhány
percen belül. Akkor fogta fel, hogy mi is törtenik, amikor már késo
volt. Csak egy tucatnyi, a lovukon felé özönlo Tharr-papot lá-
tott. Meg egy kékes fényben derengo kvazár pengét, ami a torka fele
tartott, azutan már semmit.

A kéttucatnyi Ezüst Lovag -merthogy ok voltak azok- úgy zúzta szét a
varkaudar tábor védelmét, mint egy harci pöröly a rohadt almát. A
különbség csupán az volt az alma és a tábor között, hogy az almából
maradhatott valami. A varkaudar táborból viszont nem túl sok. Néhány
perc múlva már csak a füstölgo romok tudatták az esetleg arra járóval,
hogy ezen a helyen valaha tábor állt.
A dombon álló lovagok ezüst vértezetén meg-megcsillant a nap vakitó
fénye…

De még ez a csillogás sem kelhetett versenyre azzal a ragyogással,
amivel a kis törpe gyerek acélkék szeme csillogott, miközben apja
meséjét hallgatta az Ezüst Lovagokról.

Pajzsvágó Thorwald #1160


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.