LFG.HU

Leslie
novellaCimkek

Péntek esti véres testek
Egy megtörtént CP partiattak..

Nos, arra a délutánra halálom napjáig olyan tisztán fogok emlékezni,
mintha ma történt volna.
Ott fekszem hanyatt a földön, bal kezemben ott az a lóbaszós nagy
pisztoly, amint éppen Paladin fejére célzok vele. A szobát csípôs füst
üli meg, alig látni valamit, a géppuska torkolattüzétôl káprázik a
szemem. Furcsa, de a hangra nem emlékszem. Az FN-RAL hangja teljesen
kiesett. Helyette viszont emlékszem minden egyes lélegzetvételre,
nyögésre, puffanásra. Paladin lazán kivédi Neat rúgásait, és figyelmen
kívül hagyva az összes ellene irányuló támadást végigsorozza a falat.
Mindenütt gipsz és vakolat.

Leáll az idô. A falon az óra számolja a tizedmásodperceket is. Egy
másodpercbe kerül, míg egyet ugrik a számláló…
… elindul a mutatóujjam…
Vajon a Doki él-e még? Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban csapódik
a szobája falának a géppuskalôszerek rúgásától. Vér mindenütt.
Legalább is ez a kép ugrik az agyamba. A Doki véres teste…
… érzem, ahogy nô a ravasz ellenállása …
Megölhetek valakit azért, mert éppen legyilkolja az egyik társamat?
Nem is akárkit. Meggyilkolhatom az egyik társamat, mert éppen
lekaszálja a másik társamat? Seggfasz. Paladin engem is lelôtt!
Életveszély…
… klakk…
Ja, de géllövedékkel lôtt belém! Ég a mellkasom a találat helyén. De a
ravaszt már meghúztam. Talán ha ellazítanám a kezem, és hagynám, hogy
a visszarúgás felrántsa. Akkor a lövés elmenne Paladin feje fölött.
Ebbe így biztosan belehal…
… blamm…
Nem lazítom el. A kiberkar úgy szorítja a markolatot, mint egy satu. A
kibaszott kurva életbe! Célozhattam volna lábra is. Vagy karra. Vagy
rálôhettem volna vaktában. Miért pont fejbe lövöm? Halvány lila
segédfogalmam sincs!
… a sörétek felszakítják Paladik arcának jobb oldalát…
Még így lassítva is iszonyatosan gyorsan zajlik le a folyamat. Paladin
kiáltásra nyitná a száját, látom a megfeszülô arcizmokon. A szeme
kicsit kitágul, aztán elkeveredik az egyre sötétebb vörös színt öltô
masszában. A bôr, a haj, a fülcimpa, a nyak félelmetes gyorsasággal
válik valami egynemű anyaggá, ami gyorsan tágulni kezd. Szétszóródva
pillanatok alatt eléri a falat, ahol mindenféle amorf mintát kezd
kirajzolni. Közben Paladin teste elindul a föld irányába.
Mielôtt a sörétek összetörnék a falon lógó órát, még leolvasom róla,
hogy mindössze 3.2 másodperc telt el.

Az idô viszaállt a megszokott sebességére. Paladin végletekig
szétroncsolt fejjel hevert a padlón. A szobában szinte harapni
lehetett volna a csendet. Senki sem szólalt meg. A mordályt az
automatika visszahelyezte az alkaromba. Kiléptem az ajtón, majd
elmentem a szobámba összepakolni a cuccomat. Éppen végeztem, amikor
jött a robbanás.

A helyzet kísértetiesen hasonlított az elôzôre.
Hanyatt fekszem a földön, bal kezemben ott az a lóbaszós nagy
pisztoly. A különbség csak az, hogy nem húzom meg a ravaszt, és hogy
én vagyok pépes állapotban. Az idô pedig alig vánszorog. Meg tudnám
számolni a levegôben kavargó porszemeket, ha nem lenne jobb dolgom. De
én inkább vérzek. Intenzíven.
A robbanás a bal oldalamat kapta el, felrepített, nekicsapott a
falnak. Miután leestem a földre, valahogy hanyatt fordultam. Egy apró
idegi impulzusra a karom kiköpte magából a mordályt.
Tehát ott fekszem, tarkómat a falnak támasztom. Végignézek a hasamon.
Nem tudom, hogy mit nézek. Nem tudom egymástól megkülönböztetni a
véres kevlar-trikót, a bôrömet, a beleimet. Tudom, hogy összecsináltam
magamat. Nem érzem, de tudom. Sajnos arról már nem vagyok informálva,
hogy a végtermék a szokásos nyílásokon, vagy pedig a hasfalamon
keresztül távozott. Felettébb kellemetlen. A látóterem kifejezetten
vörös. Aztán jön a fájdalom. Elôször csak hátulról jelentkezik, hogy
`Kérem, jövök ám, tessék csak várni!` Azután elkezd belülrôl kifele
hasogatni. Miközben a kíntól kezdek megvakulni, jobb kezemmel kikotrom
a hátizsákomból az elsôsegély csomagot.
Elkezdenek végigpörögni a szemeim elôtt életem fôbb állomásai. Olyan
emlékek is elôjönnek, amikre eddig nem is emlékeztem. Három évesen egy
parkban totyogok, a Zenitben. Apám egy padon ül, mosolytalanul, mégis
nagyon kedvesen figyel. Anyám éppen a kezem után nyúl. Utána egy kép
négy éves koromból, amikor kiköltöztünk a pusztulatba. Beugrik
Gennagyij arca, amint éppen magyaráz. Egy sárga Pontiac Firebird.
Óránkénti 110 mérföldes tempó. Egy vastag könyv a csillagászatról. A
legutolsó, a tizenhatodik születésnapom, kezemben a spéci Kiroshi
napszemüveg. Ottó véresen, kihuzigált kiberszemekkel, kipakolt
belsôségekkel. Felon, kajálás közben.
Egy csomószor végigpörögnek ezek és más képek, de mindig egyre
lyukadok ki. Egy emberi alak, letakarva fekete nejlonnal. A hasa
furcsán gömgölyödik. Tudom, hogy anyám az, benne a sosemvolt húgommal.
Hasba lôtték. Mármint anyámat.
Hirtelen kitisztul a látóterem. Jobb kezemben egy oltópisztolyt veszek
észre. Benne fájdalom-csillapító. Most csak annyira fájok, hogy
ordítani tudnék, de meg sem próbálom. Tudom, hogy csak nyöszörgésre
tellene.
Beszédet hallok. Olyan, mint ha víz alatt lennék. Hallom, de nem
értem. Aztán négy lövés, majd egy géppisztolysorozat. Eltelik egy pár
perc. Montana átvetôdik az ajtó elôtt, jobb kezében egy piszoly, bal
kezében egy géppisztoly. Röhejesen lassan gurul. Bután pislant egyet,
miközben benéz. Valahogy nincsen kedvem mosolyogni rajta. A bal karom
szerencsére tökéletesen működik, de amint felemelné a pisztolyt, olyan
nyilallás áll az oldalamba, hogy majdnem elájulok. Abbahagyom a
manôvert.
Kábé három perc múlva Neat gyalogol át az ajtó elôtt, de be sem néz.
Valamit mond, hangja olyan, mint ha bödönbôl szólna. Eltűnik a képbôl.
Hosszú szünet. Kezd normalizálódni a hallásom. Hirtelen két dörrenés
hallatszik. Nagyon nagy kaliberű pisztolyok hangja. Egy zuhanó test
puffanása.
Nagysokára belép Neat. Letérdel mellém, elkezd az elsôsegély-csomagban
kotorászni. El-elcsukló hangon elmagyarázom neki, hogy melyik szereket
kell beadnia. Betölti az oltópisztolyt, belémlô egy adagot, majd
felemeli a csomagomat, kiveszi a kezembôl a mordályt és kisétál az
ajtón. Egyre erôsebben zúg a fülem.

Körülbelül még fél órát heverhettem ott. Legalábbis ennyire emlékszem.
A mentôk rekordot döntöttek, két perc alatt értek ki.
Késôbb Neat elmesélte, hogy mi is történt. Miután kimentem a szobából,
Montana teljesen kikattant, amiért láttszólag teljesen hidegvérrel
kinyírtam a legjobb cimboráját. Fogott egy kézigránátot, és bedobta a
szobámba.
A robbanás azonnal megölte a szomszéd szobában lévô Szemetet. Neat és
a Doki ki tudtak ugrani az ablakon. Mohamed szerencséjére elég távol
volt. Ezután Montana meg akart gyôzôdni arról, hogy a gránát
elintézett engem, ezért elindult befelé. A Doki megpróbálta fegyverrel
megállítani, erre a géppisztolysorozattal fejbe lôtte. Szegény Doki
koponyájából sem maradt sok. Neat is Montana után indult, és mivel nem
tudta lebeszélni a megölésemrôl, kénytelen volt lelôni ôt. Mind a két
kezét eltalálta egy-egy golyóval.
Végül is kiért a Trauma Team. Tudnak a fiúk, ha akarnak. Szemetet
sikerült újraéleszteniük, Montana is túlélte. Újraklónozták a két
karját. Mohamed eladta a Pontiacot, hogy legyen pénz a kórházra. Neat
begyűjtötte a csapat teljes anyagi hátterét, ebbôl egyenlítették a
számlát. Jól megkenhették a céget, mivel egy fia rendôrt sem láttunk
egész idô alatt.

Szép kis délután volt. Valami megpattant bennem. Paladin beteg volt, a
kiberpszichózis miatt támadt rá a Dokira. És ha a Doki túlélte volna a
támadást, Paladin részérôl minden úgy ment volna tovább, mint ha mi
sem történt volna. Miattam most mind a ketten halottak. Montana is
elment.
A két fejbelôtt orosz, és a baktérium által megölt tömeg után csak
most döbbentem rá, hogy gyilkolni talán mindenki tud. Gyilkolnak a
nehéztüzérek, a vadászpilóták, még a katonák is a csatatéren. De
megölni egy embert… Ez valami félelmetes érzés.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.