LFG.HU

PC-X
novellaCimkek

A történetek a PC-X Starcraft Guide oldalairól származnak…


URL:

http://www.ahrt.hu/gamez/Scguide/


Sötét erők ébredése


1. fejezet

2. fejezet – Lázadás



1. fejezet

>

2229. nevezetes dátum. Az egyesült erők ligájának megalakulása, egy új kor és egy galaktikus méretű háború eljövetelének dátuma. Az emberiség történetének fordulópontja ez, a konföderáció megingásának és egy találkozásnak köszönhetően a Xel`Naga ősi faj fiaival. Khoral lázadó gyermekei szembetalálkoztak az égből jött idegenekkel. A galaktika védelmezőivel, a fejlett mentális és technikai civilizációjú Protossokkal és addig csak rémálmaikban látott posvány és az undor teremtményeivel, a Zerg raj ivadékaival. Gigantikus méretű háború vette kezdetét…


Az Overmind elpusztult, a zerg hordák szétszórt erőit kellett már csak felszámolni, ami legalább olyan nagy kihívást jelentett, mint a fősereg elpusztítása. Az agy hiányában, tehetetlen fészkek maradtak meg, fejvesztett cerebratek irányításával. A totális kontroll, az összefogó erő nélkül, bizony kegyetlen pusztulás vár rájuk. Azonban, amiről senki nem tudott, a zergeknek maradt még egy esélyük. Kerrigan királynő, bosszúra szomjazva elkezdte újjáéleszteni a régi dicső hadsereget.


A szövetségesek csapatokba tömörült tagjai legjobb hatékonyságukat vegyes hadrendben tudták aratni, szerves egységet képezve a protoss és az emberi erők. De bármily hihetetlen, volt köztük zerg is! Egyes cerebratek hajlandóak voltak együttműködni az ellenséggel, titokban remélve az új, ünnepelt agy eljövetelét…


Ezek a múltra visszatekintő gondolatok jártak a néma űr óceánjában sikló, hatalmas harci cirkáló parancsnokának agyában. Az emberi csillagtérképek szerint a Cygnus csillagképben jártak, pontosabban a Beta Cygni gyönyörű, színes, kettős kékeszöld színű és sárga óriás csillagpáros vonzáskörzetében. Egy kisebb rajtaütésszerű felszámoló ütközetben vettek részt néhány órával ezelőtt, egy kisbolygón. Rutinfeladat volt, minimális veszteségekkel. Elégedetten gondolt vissza rá. Az évszázados tapasztalata most sem hagyta cserben. Igen, évszázados, mert a Xel`Naga első fiai, a protossok, hosszú életűek voltak, akik az évek során kiterjedt tudásra és bölcsességre tettek szert.


Várt a hamarosan jelentkező hadtisztjének a szokásos jelentésére, ami minden ütközet után számbavette az elszenvedett károkat. Bár most tudta, hogy jó híreket fog hallani. Egyébként is, kedvelte a fickót a fanyar humora miatt, bár ezt még önmaga előtt sem ismerte el. Így felkészült egy fesztelen csevegésre. Mulattatták az emberek könnyed szokásai, mert az ő népe az évek során eltompult, viselkedése sablonossá, szertartásossá vált. Érezte azt a bizsergést és elevenséget, ami ezekből a rövid életű, hirtelentermészetű lényekből, az emberekből áradt. Mentális érzékszervei a közelükben csak úgy lüktettek az aktívan hullámzó érzelemfoszlányoktól.


Halk surranás hallatszott, ahogy az önműködő ajtó elhúzódott a parancsnoki kabinba belépő tiszt előtt. A parancsnok végignézett rajta. Egy magas, korán őszülő, negyvenes éveiben járó, hadiuniformist viselő férfit látott. Rajta az osztaguk jellegzetes alakú jelvényével, amit ő maga is viselt. Ellipszis alakú kitűző, benne krómszínű felirattal: SiX. Íme a világmindenség legjobb pilótája. Nem véletlenül volt a wraith ezred rámenős tisztje, mindamellett a jobbkeze. Széles mosolyra tárta a száját. Ez egyébként mások szemében kellemetlen tulajdonsága volt. Illetlenül vigyorogni, sőt ilyen fesztelenül viselkedni egy tekintélyt parancsoló templar előtt. Nem mindenkinek adatott meg ez a kiegyensúlyozott egyéniség. A legénység csak a `halott` embernek (The Dead Man) becézte, mert úgy gondolták a protoss főúr egy legyintéssel fogja kivégezni arcátlansága miatt.


The Dead Man egy laza rántással megigazította ruháját, és belépett a kabinba.


- Adunra! Soulvius mester. Bár inkább koccintanék rá egy jó kis ír whiskyvel…


- Nagyon vicces kedvében van ismét, Dead! – mondta a templar. Megszokásból már csak ő is így hívta maguk között.


- Foglaljon helyet. Elégedett vagyok a munkájával, amit csillagidő szerint a mai napon véghezvitt. De elvárom, hogy jelentést tegyen!


Dead eközben unottan veregette a szék furcsa tapintású karfáját. Ez is abból a furcsa anyagok egyikéből volt, amit a protossok hoztak magukkal.


- Az akciót a szokásos terv szerint végrehajtottuk. Nagyszámú wraith alakulat zárt alakzatban két oldalról, gondok nélkül összeroppantotta a nyomorult férgeket. Látta volna, hogy vonaglottak saját gusztustalan levükben hörög…


- Ezredes, kérem kíméljen meg a részletektől. Csak egy rövid jelentést kértem. – figyelmeztette undorodva Soul. A parancsnok egykedvűen folytatta:


- Tulajdonképpen két gépet vesztettünk. Az egyik pilóta meghalt… Temetéséről gondoskodunk. Már ami megmaradt belőle. A másik furcsa módon megúszta komolyabb sérülés nélkül. Ez talán a legfurcsább amit mondani tudok az egész akcióról.


Itt egy néhány másodpercig hatásszünetet tartott.


- A speciális alakulat pedig nukleális töltetekkel tökéletesen fertőtlenítette a bolygót az esetleges túlélő zerg organizmusoktól.


A templar megadóan legyintett, majd ismertette az útitervük további részleteit, melyben közölte, hogy bevárják a flottájuk másik részét, amely pár parszeknyire járőrözik tőlük. Itt meg kell említeni egy másik fontosabb részletet. Ha egy helyen van egy templar, akkor ott van egy másik is. Ez szintén azzal a misztikus dologgal van összefüggésben, ami körüllengi őket és tekintélyt ad nekik. Állítólag ketten együtt pusztító erők birtokosai lehetnek, de ez is csak amolyan kantinbeli pletykák egyike, amit magányos űrvándorok terjesztenek.


Egyszóval a flottát két templar vezeti. Az egyiket már ismerjük, Soulvius. Nos a másik? Mint mindenkinek, neki is van gúnyneve. A legénység hosszú üres óráiban megpróbálja kiszínezni az űr végtelen utazásait, éjszakáit és unalmas óráit. Valamikor egy ilyen végtelennek tűnő pillanatban születhetett meg a másik templar beceneve is. Az egyik karbantartó azt híresztelte, hogy látta amint a templar meditál a kabinjában és furcsa kékes aura veszi körül, miközben jobbra-balra dülöngél, mint egy kérődző tehén. Na erre aztán kaphatók voltak a fiúk, azóta Bocinak nevezik, a többi protoss népség rosszallására.


10-es blokk, `A` szektor. Sammy fütyörészve programozta a takarítórobotot, beadva neki az új útvonaltervet. Az az átkozott masina állandóan eltéveszti a programot. Hiába jelenti a karbantartóknak, azok a lusta fajankók az egész idejüket az istenverte zsugázással töltik. Pedig milyen egyszerű lenne azt a hibás memóriamodult kicserélni. Még én is meg tudnám csinálni, gondolta felháborodva.


Egyszerre neszt hallott maga mögül. Ijedten megfordult, majd megnyugodva leeresztette a vállait.


- Hé Darki te vagy az? Mondtam, hogy ne kóborolj el állandóan. Még a végén elkap egy gázóriás. – mondta neki vihogva.


A farkaskutya vidáman csaholva figyelte a férfi szavait.


- Na gyere ide Darki, kapsz valami finomat. – kérte a kutyát, majd egy csomagocskát húzott elő a zsebéből. Leguggolt elé, hogy odanyújtsa neki, miközben beletúrt a szőrébe.


Hirtelen a kutya idegesen kezdett viselkedni, majd vadul ugatni és hátrálni kezdett.


- Mi bajod van? Már te is unod az űrkosztot? Hah de jó is lenne otthon… – mondta Sammy.


Valami megérintette a vállát, majd vadul megtaszította. Végigterült a földön és megfordult, hogy lássa mi volt az. Alig hitt a szemének. Megismerte, hogy az egyik pilóta volt. Valószínűleg az innen nem messze lévő kórházszintről jöhetett, mert regeneráló oldatos kötszer volt a fején. Odakiáltott neki:


- Hé mi baj haver?! Megártott a fejsérülés? Vagy a nyugtató ment az agyadra?


Nem értette, mi baja lehet vele a másiknak. De az, mintha nem is hallotta volna, odament hozzá, megragadta a nyakánál fogva, félkézzel felemelte és odacsapta a falhoz. Akkorát nyekkent, hogy az összes szusz kiment a tüdejéből. A pilóta azonban nem eresztette.


- Mióta vannak a pilóták ilyen jó kondícióban?! – kiáltott rá idegesen, teljesen összezavarodva. Vagyis próbált kiáltani, mert az úgy szorította a nyakát, hogy levegőt alig kapott. A támadó első ízben szólalt meg:


- Én vagyok az ünnepelt, a gondolat. Én vagyok az egy és a minden. A tudat és feledés. Az anya és az apa, a szülő egyben. Elpusztítottátok fiaim. Én elpusztítom a ti ünnepelteteket. A ti Agyatokat. – mondta monoton hangon.


- Mit zagyválsz te itt össze? – hörögte Sammy.


- Hol az Agy? – kérdezte zavartalanul.


- Nem…tudom…miről beszélsz… – nyögte.


- Negatív válasz. Pusztulj!! – üvöltötte a pilóta, majd egy hangos roppanással eltörte a nyakát.


Sammy még az utolsó perceiben, mikor utolsót dobbant a szíve, hallotta kutyája szűkölő vonyítását, majd örökre elcsendesedett számára minden. Vagy talán csak a delíriumos képzelete játszotta ezt vele.


Dead Man kényelmesen elnyújtózott a szobájában levő heverő alkalmatosságon. Egykedvűen turkálni kezdett a holovízió adatbázisában, valamiféle limonádé film után. Nem akarta megerőltetni agyát egy drámaiabb hangvételű témával. Egyszerűen pihenni, lazítani akart. Éppen mire kiválasztotta a jónak tűnő sztorit, halk, kellemes dallam szólalt meg mögüle. De az abszolút nem töltötte el őt kellemes érzéssel, sőt, ellenkezőleg. Roppant módon idegesítette.


- A franc! Soulviusnak már megint izzik az agya. Hogy a fene… Hiperagyú templarok… Kellett ez nekem? – morgott magában.


- Videofon be. – adta ki a parancsot. Halk kattanással, ahogy feltöltődött elektrosztatikusan a képernyő, megjelent a templar komor arca.


- Ezredes, azonnal jöjjön a kórbonctanra… – hangzott a zengő hang.


- De…


Mielőtt válaszolhatott volna, a templar megszakította a kapcsolatot. Elmormogott egy szitkot, majd felkapta zubbonyát és elindult utánajárni a parancsnoka kérésének. Belépett a steril terembe, természetesen megfelelő öltözékben. Már ott várt rá a templar, két orvos, illetve két, az asztalon kiterített holttest. Eszébe jutott a beceneve: Halott ember. Marha vicces.


De mi a pokol történhetett itt? – gondolta magában. Még ezt ki sem mondta, a templar minden kertelés nélkül belekezdett.


- A pilóta, aki lezuhant, illetve egy takarítóalkalmazott… – kezdte a templar.


Mindkettő hulla a hasán feküdt. Az egyiknek furcsa szögben állt a feje, míg a másiknak egy két centiméter átmérőjű lyuk volt a tarkóján.


- Ezredes!! Orvosaink lefuttattak egy tesztet a halottakon. Megállapították, hogy valószínűleg parazita fertőzés érte a pilótát, míg a másik testi erőszak következtében halt meg. Lezártuk a 10-es blokk A, B, C és E szektorait. Hamarosan megkezdjük a fertőtlenítési akciót. Elvárom, hogy legyen jelen és felügyelje a folyamatot. Számítok az ön tapasztalatára és az aktív közreműködésére. A mi fajunk tudása alapján, amit felhalmoztunk a zerg fajról, megállapíthatom, hogy a parazita nincs jelen a tetemben és valószínűleg új gazdát keresett magának. Feladatuk az elzárt szektorokban levő parazita felkutatása, ártalmatlanítása illetve megsemmisítése. Ebben a medikusaink a segítségére lesznek – hadarta reszelős hangon a templar.


Az ezredes nem örült a dolognak, vészhelyzet volt, cselekedniük kellett. De addig is, míg tartotta Soulvius az eligazítást, elszórakoztatta magát azon, hogy milyen szerencsétlenül festett a két méter magas parancsnoka, a nagy végrehajtó, aránytalan végtagjaival steril ruhába öltöztetve. Nem volt mit tenni, a sterilizációs szabályok alól nincs kivétel. Fajra, nemre való tekintet nélkül. Mindenesetre megértette a feladat komolyságát, felkészült lélekben az előtte álló bonyodalomra.


Soulvius elégedetten nyugtázta a dolgok menetét. Tudta, hogy az ezredes elfáradt az elmúlt napokban, és esetleg nem fog simán menni a dolog. Egyébként is, az emberek néha olyan kiszámíthatatlanok. Erre példa az az eset, mikor pár hónapja kedveskedni akart neki a `halott` ember, mert szerinte a protoss egy mogorva faj, de nem reménytelen. Azt persze az emberek sohasem értik meg, hogy a belső meditatív, tökéletesen kiegyensúlyozott állapotnak köszönhetően tűnnek `mogorvának`, aminek következménye, hogy különleges képességek birtokosai.


Így hát, hogy feloldja az executor hangulatát, adott neki egy ajándékot. Egy cirmos macskát. Jellemző módon az altisztje el is nevezte az állatot, az Actionhero nevet adva neki. Egyébként meg kell vallani, tényleg kedves egy jószág az a macska. Később fontos szerep jutott a kis rezgőbajszúnak…


Egy alkalommal valahol az Alpha Centauri környékén szintén felszámoltak egy kolóniát. Hatalmas nagy ütközet volt. 3.000.000 egyedet pusztítottak el azon az igen mostoha időjárású bolygón. Rengeteg derék harcosuk pusztult el bátran a harcmezőn. Akkor majdnem otthagyták a fogukat, de csak majdnem, mert győztek. Sőt sikerült elfogni az egyik cerebratet, mely azt az óriási sereget irányította. Megszámlálhatatlan kígyótestű, tüskékkel felfegyverzett, savas nyálú rémeket küldött rájuk. De mindhiába, mert az egyesített taktikai támadással legyőzték a posványt. Azonban a cerebrate értékes fogás volt. Nem lehetett hagyni, hogy elpusztuljon. Élve elkapott cerebrate! Micsoda zsákmány. Még ők protossok is, szinte semmit sem tudtak róluk.


Egy nagyméretű, lüktető biológiai távadóban találták meg a vezért. Annyit már tudtak a zergekről, hogy parazitaként élnek a gazdaállatok testében és igen fejlettek a bio- és géntechnológiában. Így sejtették, a cerebrate-nek ott kell lenni valahol bent a hústömegben. Ott lapul reszketve hiányolva az idegvégződéseit, amik irányították katonáit. Jól sejtették, tényleg ott volt. De ekkora hústömeget mégse vihettek magukkal. Kellett találniuk neki valamilyen gazdaállatot, na persze olyat, amely nem lehet veszélyes a fogvatartóira. Így esett a választása az ajándékba kapott macskára. Szerencsétlen állat, de legalább jó célt fog szolgálni. A legénység nem tudhatott róla, hogy egy zerg kerül a fedélzetre, ezért szigorúan titokban tartották a dolgot és azt híresztelték, a cerebratet elpusztították.


Féltek, hogy kicsi lesz a gazdaállat teste az élősködő befogadására, de félelmük nem igazolódott be. Az organizmus tökéletesen alkalmazkodott a cirmos testi tulajdonságaihoz. Nem hiába volt biológiai civilizáció szülötte. Ezek után hosszas vizsgálatoknak vetették alá. Megpróbálták a kommunikációt létrehozni a jövevénnyel, hogy rajta keresztül megérthessék gondolkodásmódját. Rendre kudarcot vallottak, mikor egy napon Actionhero, mert ezek után így nevezték el a gazdaállat után, tette meg az első lépést. Gondolati úton kapcsolatba lépett az executorral. Kellett neki a társaság, mert nem bírta tovább. Kellett neki egy tudat, amellyel egységet alkothat, mert ez a lételeme. A templarban megtalálta ezt a mesterkélt kapcsolatot.


Nagyon furcsa volt megértenie a cerebrate lelkivilágát. Gyökeresen különbözött mindentől, amit eddig látott valaha. De testileg és lelkileg Action legalább olyan mobil volt, mint az emberek fegyveres erői. Az intelligenciája kiemelkedően magas volt. Talán még a zseni sem lenne megfelelő szó erre. Gyorsan megértette az egyén fontosságát a rajéval szemben, ahol egy áldozat nem veszteség a többi egyed védelmére. Hihetetlen és roppant hatékony dolognak tartotta az intelligens haderő használatát. De nem tudta elfogadni, mert megértette, mekkora veszteséget és bátorságot követel az ellenféltől az önfeláldozó küzdelmük. Ahhoz tudta hasonlítani, mintha közvetlen cerebrateket küldenének a darálóba. Mert a zergek harcmodora az, hogy felfoghatatlan méretű hadseregeket hoznak létre és mozgatnak, mint egy marionettbábot.


Hideg fém, surranó léptek puha kopogása. Halk rezdülések finom összhangja. Az űr melankolikus békéjébe hatoló óvatos neszek, melyek magukban hordozzák a ravasz és kegyetlen sors elátkozott lehetőségeit. Vajon milyen finom szerkezet idézheti elő ennek a csendes óvatosságban rejlő, ideges feszültség rezgően lüktető homályának hullámait? Apró impulzusok, talán apróbbak, mint egy agg pulzár kihunyó mélységéből előtörő gravitációs hullámok egymást követő ostroma. A tudat hullámai ezek, mikroimpulzusok sorozata és az azok által keltett összehúzódó izomrostok elbűvölő összjátéka. Egy macska léptei ezek, és az izgatott orrcimpák nyomán suhanó légmozgás puha érzete. A kecses orr feletti szempárban megbúvó bölcsesség kétségtelenül a rejtett intelligencia forrását sejteti. Egy ősi tudatét, mely talán öregebb, mint a számunkra ismert Univerzum.


Actionhero tudta, a változás viharfellegei gyülekeznek a jövendőben. Még önmaga sem volt vele tisztában, csak az idegpályái leghátsó zugában megbúvó ismerős feszültséget érzékelte. Itt ez a mai dolog is. Megint hagyta magát felbosszantani. Hagyta, hogy szétáradjanak testének enzimjei, kiváltván macskatestében a bősz dühöt. Egy biztos, nem könnyű egy állat élete egy magukat felsőbbrendűnek képzelő, ámde végtelenül ostoba emberek környezetében. Ez a kijelentése pedig mindeme dolgok megkoronázása volt. Kezdett túl emberi módon gondolkodni. Megrázta magát, felborzolta szőrét és fújt egyet. Ez a mozdulatsor feloldotta legalább hangulatát egy tűnékeny pillanatra. Sajnos az ismerős érzet és a gyanú hullámait, melyek kezdtek formát ölteni gondolataiban nem tudta elűzni. Még ha a legénység bosszantó csínytevéseire gondolt is, amelyet rendszeresen elkövettek ellene. A démoni macskának vagy valamiféle hajlotthátú seprűs öregasszony háziállatának nevezték. Nem értették hogyan férkőzhet egy ilyen haszontalan élőlény annak a rideg, magánakvaló templarnak a kedvébe. De azért kellő tisztelet övezte őmacskaságát szokásos sétái során, melyet a fedélzetközben tett, megmozgatván végtagjait. Bizony a tisztelet pusztán nem volt elegendő, mert mindig akadt jelentkező élete megkeserítésére, bármily szigorúan is tekintett rájuk. Na, de milyen szigorúan is tud nézni egy macska?


Borús kedvét feledve folytatta keresőútját a templar megtalálására. Hamarosan kezdte felfogni azt a jelentős méretű tudati kisugárzást, mely a protoss nagyúrból áradt. Tisztán kivehetően a koordinációs központ volt a tudathullámok középpontja. Megszaporázta lépteit, hogy minél előbb elérje a most már konkrét célját. Figyelmeztetni szerette volna Soulviust a furcsa érzéseire, a kibontakozó sejtelmére. Hamarosan meg is érkezett az útvonala végcéljára. Nekiiramodott és beiszkolt a helyiségbe az önmaguktól surrogva félrehúzódó ajtók között.


Ahhoz képest, hogy ez a szoba tulajdonképpen az egész óriási cirkáló szíve, nem is volt olyan nagyméretű. Néhány pult, rajtuk ezerféle villogó kapcsológombbal és lámpával, amiket bőszen nyomkodtak az egyenruhás tisztek, illetve az egyik főfalat elfoglaló nagyméretű kivetítő, háromdimenziós képernyő. Éppen a hajó bizonyos részeinek térképei voltak feltüntetve, egynémely részein villogó vörös színnel kijelölt folyosókkal és szektorokkal. Más esetben csillagtérképek, útvonalak vagy a mostanában olyan gyakori csaták stratégiai vázlatai szoktak rajta helyet foglalni. Meglátta a templart is, amint elgondolkodva tanulmányozta a képernyőt.


Odafutott hozzá, majd nyolcasalakban dörgölőzve kezdett a lábai között járkálni, ezzel hívta fel magára a figyelmét. A ténykedése nem maradt észrevétlenül, sajnos azonban pechje volt, mert éppen az egyik tiszt figyelt fel rá. Nem sokkal utána üvöltve parancsolta, kissé oroszos akcentussal a macska eltávolítását. Majd megszeppenve vette tudomásul, hogy ez nem is volt olyan jó ötlet, amint periférikus látásában észrevette a nagyúrt. El is felejtette, hogy itt van a parancsnokuk, olyan csöndben állt a helyén órák óta. A hamarkodva intézkedő tisztnek ez volt a szerencséje. A templar úgy el volt mélyedve, hogy még maga sem tudta, mi zavarhatta fel gondolataiból. Észrevéve Actionherot a lábai között, felkarolta hatamas mancsaiba, majd minden további utasítás nélkül elhagyta a helyiséget. Elindult keresni egy csendes zugot, beszélgetésük zavartalan nyugalmához…




2. fejezet – Lázadás


Az ódon mélység feketén burjánzó mocsarához hasonlatos, iszapos sötétség párkányán állt egy néma alak, kire ráborult a szomorú tompa csöndbe burkolózó, talányos ősi titkokat rejtő, dohos falak árnyéka. Testetlen, mégis való teste körül irizáló, erőtlenül kúszó fény zavaró fátyola, melyet megtörnek a csonka ormok mögül előbújó, szokatlanul óriási Hold vánszorgó sugarai. Az éjszaka kábán lüktető hangjai, amik mint éles fennhangok zaklatják a csendes nyugalom örökös mozdulatlanságát. Minderre fekete selyemként borul a végtelen örökkévalóságot rejtő égbolt néhány illékony szikrájával, a pislákoló csillagokkal.


Az éjszaka vette körül, ahonnan kiemelkedett legintenzívebb képkockaként a szomorú romok végtelen kőfolyosója, mintegy észrevehetetlenül megbújó, mégis legszembetűnőbb rémalakjával. Tudata nem bírta az ostromló érzetek elnyomó hullámát. Leblokkolt, megbénult és ha azt hitte megmozdult, valójában akkor is csak egy helyben állt.


A részletek egyhangúságából először észrevehetetlenül, majd egyre egyértelműbben bontakozott ki a feléje gomolygó, fokozatosan tisztuló sziluettű lény, aki vagy ami magával hozta a görcsös rohamban támadó, gyomort szorító félelmet. Most már tényleg ott volt közvetlen mellette a jeges hideget árasztó rémalak. Fekete, ködszerű palástja feloldódott és láthatóvá tette furcsa körvonalát. Nem, nem kísértet volt, azt már biztosan tudta, de élőlény sem lehetett az a papírfehér bőrű, bántóan vörös ajkú, emberi formájú valami. Szokatlan gótikus hangulatú öltözete közül elővillant a nyakában lógó medál, rajta feltehetően egy címerrel, valamint egy felirattal: Vespertinus.


Nem tudta mit jelenthet, de valahonnét sejtette, az éjszakával szoros kapcsolatban lehet tartalmi zöngése. Félt, őrjítően félt, úgy érezte, nem bírja tovább. Cselekednie kellett, de nem tudott. A rém feléje mozdult, ám kőszerű vonásain továbbra sem látszottak szándékának nyomai. A lény kinyúlt feléje, megérintve fejét, hideg lökéshullámot indítva el végtagjai irányába. Lassú mozdulattal nyomta oldalra azt, majd váratlanul hirtelenbe fordult lomhasága. Dead tudta, a halál jött el érte, ez a vég. Éles fájdalom nyilallt a nyakába a kivillanó tépőfogak ütötte sebek nyomán. Ám nem az artéria felé törtek, hanem a tudatát keresték, hogy kiszipolyozhassák, kielégítve gazdája mohó éhségét. Az utolsó fénypászma is riadtan menekült a kárhozat ölelése elől.


Minden elsötétült. Nyirkos izzadságcseppek gyöngyözték testét. Melege volt. Riadan felült, majd vissza is roskadt a fejét ért ütés nyomán. Lassan kezdtek visszatérni emlékei. Hát persze, gondolta. Az az átkozott éjszakai világítás. Már megint meghibásodott a vezérlő elektronika. Ráadásul az ágya fölé kihajló konzol is úgy maradt, ahogy hagyta, jókora púpot okozva ezzel a fején. Óvatosan felnyúlt, majd kézi vezérléssel fényt gyújtott, hogy elűzze rémálmát, melyre borzongva gondolt vissza.


Hagyta, hogy tisztuljon az elméje a ború foszlányaitól. Összeszedte magát, lábát lógatva a priccsről. Már huszonnégy órája dolgoztak szakadatlanul a felügyelete alá rendelt csoporttal. Hermetikusan el voltak szigetelve ebben a lezárt blokkban a hajó többi szektorától. Sietniük kellett, mivel a sors fintoraként ezekben a tiltott szektorokban helyezkedtek el a különböző alakulatok személyi szálláshelyeinek egy része. Ebbe bizony ötszáz egyén tartozott bele.


Vegyes népség volt, gondos pszichológiai lépésként elrendezve, mivel így nem szeparálódtak el egymástól, hanem szoros barátság és versenyszellem építő kapcsolata alakult ki közöttük. Ami végigkísérte őket a harcmezőkön is, kisegítve a legreménytelenebb helyzetekből. A legnagyobb gond a jelenlegi helyzetben abból fakadt, hogy el lettek szigetelve a szórakoztató- és pihenőközponttól. Márpedig ezeknek a derék katonáknak egyéb szórakozása nem nagyon akadt a csaták pihentető, görcsoldó szünetei között. Az unatkozó harcos viszont kezelhetetlen erőt képvisel, hasonlóan egy ketrecbe zárt oroszlánhoz, még ha csak egy ilyen pár órás kellemetlenség szakítja is meg kialakult szokásait. A háború kegyetlen poklában is a félbehagyott brandy, amit persze szerettek volna minél előbb benyakalni, perzselő aromája tüzelte lelküket.


Dead ismerte a lelkivilágukat és tisztában volt vele, hogy nem veszik jó néven a fiúk, ha feleslegesen kellemetlenkednek velük. A feladat viszont adott volt, végigvizsgálni minden egyes lehetséges fertőzött élőlényt, vagyis minden katonát a szektorban. Az eljárás végülis nem túl bonyolult. Néhány egyszerűbb berendezéssel pár orvos el tudta végezni a szükséges vizsgálatokat. A nehézség az eljárás hosszadalmas műveletében rejlett, a felhasznált reagens anyag hosszú reakcióideje miatt. Ráadásul volt egy szerencsétlen mellékhatása, agressziót váltott ki a páciensből. Egyébként nem feltétlenül kellett hozzá a szer, hogy egy-két forrófejű fickó anélkül is kellemetlenkedjen.


Ennek ismeretében felkészült a lehetségesen kialakuló helyzetekre, így hozott magával néhány keménykötésű, megbízható legényt, akik az esetleges okvetetlenkedőket puszta jelenlétükkel is megfontoltságra késztették. A munkát azonban minél előbb el kellett végezni, ezért csak pár óra pihenőt engedélyezett maguknak. Ezen kitételt figyelembe véve az ezredes parancsba adta, bár az igazat megvallva neki se fűlt hozzá a foga, a pihenő végét és a munkájuk azonnali folytatását; hiszen mindeddig csak husznöt alannyal végeztek! Előkapta névsorát és bejelölte a következő vizsgálandó egyént, aki hamarosan jelentkezett az ideiglenes egészségügyi központnál.


A folyosóról beszűrődő fény útját egyszer csak egy nagykiterjedésű valami határolta el. Hogy mi is lehetett, vagyis ki is lehetett az? Nem más, mint egy kezeslábasba öltözött testes alak, ideérkezvén a parancsra. Mogorva tekintete nem sok jót sugallt. Éjnek idején zargatták fel a legédesebb álmából; akkor meg mit várjon tőle az ember?


Nem tévedés, az éjszaka közepén, mivel a csillaghajók napirendje is időzónákra van osztva, megtartván a napszakváltozások biológiai ritmusát. Így nem kell csodálkoznunk Tarathiel harapós hangulatán. Ráadásul a jelek szerint most ez az orvoscsoport érthetetlen okból macerálni akarja. Miért nem tudják tájékoztatni az embert, hiszen mindenkinek emberi joga, hogy tudja, milyen sors kering a feje felett. Átkozott titkolózás. Az az egyetlen dolog tartotta nyugalomban, hogy látta, az ezredes keze is benne van a dologban, márpedig Dead-et tartotta az egyik legmegbízhatóbb embernek a hajón, inkább, mint azt a kiszámíthatatlan templart. Mindenesetre ez legalább elterelte gondolatait és kissé oldotta feszültségét.


Szerencsésen átesett a vizsgálaton a körülményekhez képest, leszámítva azt a kis atrocitást, ami az egyik okoskodó orvossal akadt. A kis mitugrász megjegyzéseket tett a súlyfeleslegére és egyébként is roppant bosszús volt a vizsgálat kényelmetlensége miatt. Úgyhogy elkapta az asszisztens grabancát és kinyilvánította nemtetszését a maga módján, egy kis fizikai nyomatékosítás segítségével. Most miért baj az, hogy hasonlít az általa olyannyira szeretett szakmai mivoltához. Hiszen a kedvese sem volt éppen egy virágszál. Meg kell itt jegyezni, hogy az a bizonyos hölgy nem szerves eredetű tag, hanem egy ostromgépezet. Nemes egyszerűséggel egy tank.


Visszafelé haladt a szálláshelyére, folytatván félbeszakadt pihenőjét. Annyira el volt foglalva gondolataival, hogy jó ideig észre sem vette, hogy valaki követi. Hátrafordulván, hogy jól leteremtse azt a vicces kedvű egyént, nem látott senkit, legalábbis szemmagasságban nem. Lejjebb vitte tekintetét és meglátta követőjét, egy feketeszőrű, nagytestű kutyát.


- Hát ez meg mit keres itt? – gondolta – Nem annak a takarítónak a kutyája, aki ebben a körzetben szokott dolgozni? Tényleg, már jó ideje nem láttam az ürgét. De akkor is mi a fenét keres ez itt? Nem jó ez így. Eredj innét kutya! Menj haza! – utasította azt a végtelen folyosó egy távoli pontjára mutatva. Ám az nem tágított, hanem felhúzta orrát, hátracsapta füleit és kivicsorította heves morgás közben a fogait.


Tarathiel kezdte komolyra fogni a dolgot. Lassan hátrálni kezdett, hátha ezzel a primítív trükkel sikerül leráznia a dögöt. Már jó tíz méterre sikerült elhátrálnia, mikor a kutya nekiiramodott, majd hátsó lábai egy lendületes lökésével Tarathielre ugrott és ledöntötte lábáról. Azt hitte, elérte a végzete, ám az csak nem akarta elvinni, ehelyett a kutya undorító nyelvével arcát kezdte nyaldosni. Ez már sok volt neki mára, feladta a harcot. Kábán beletörődve figyelte a kutya nyakában himbálódzó nyakörvet, rajta az idióta, fantáziátlan gazdája által kreált becenévvel: Darklord.


Nem feküdhetett a földön végtelenségig a rajta terpeszkedő kutyával. Letolta magáról a tolakodó állatot, feltápászkodott és egy utolsó kísérletet tett a kutya elzavarására. Artikulátlanul ráüvöltött, várva a hatást, hátha működik. A kutya félrebillentett fejjel figyelte a látszólag meghibbant embert, de nem távozott. Tarathiel lemondóan legyintett egyet és nemtörődömséggel folytatta útját; csináljon az a dög amit akar. Majd a fiúkkal kitalálnak valamit.


Hogy kik is voltak azok a fiúk? Nem mások, mint Tarathiel lakótársai: Petko hadnagy és Ranger osztagparancsnok. Alapvetően gyökeresen különböztek egymástól, de talán ez fűzött közéjük szoros baráti köteléket. Petko állandó piszkálódásai, amivel bosszantotta Tarathielt és visszafelé szintúgy, pezsgő veszekedéseket vitt amúgy unalmas életükbe, a zűrös pillanatokban Ranger tipikus viselkedésével, mikor lenézően elkezdte tisztítgatni és gondosan rendezgetni a széles skálát felvonultató fegyverarzenálját.


Petko hadnagy tipikus rohamosztagos lett volna, de nem lehetett az, mivel az egyik rázós bevetés alkalmával súlyosan megsérült. A rohamosztagosoknál mindennapos dolog a szerencsétlenség vagy rosszabb esetben a halál. Sikerült a zerg kolóniát eltaposniuk. Már csak a fő fészek felszámolása maradt hátra, mikor mindenfelől, látszólag a semmiből irtózatos sok féreg hömpölygött feléjük. Rengetegen pusztultak ott akkor a társai közül, de ő viszonylag szerencsésen megúszta, "csak" a végtagjait veszítvén el.


Ekkor már a Földön a fejlett biomechanika az egyik legnépszerűbb kutatási terület volt. Ennek a segítségével sikerült megmenteni Petkot a teljes, tehetetlen, béna rokkantságból, talán a haláltól is. Új kezet, lábat kapott, talán még jobbakat mint az eredeti, és titán bevonatú csontozatot. Meglehet, az ebből eredő megemészthetetlen komplexus okozta nála, hogy valakin folyamatosan kitölthesse kiapadhatatlan dühét. Tarathielben emberére akadt ebben, aki a maga módján a pszichológusa volt Petkonak.


A másik lakótárs, Ranger osztagparancsnok a speciális alakulat tagja volt, akiket szellemeknek neveztek a kívülállók. Felderítők és mesterlövészek voltak egyben, kitűnő álcázási kiképzéssel. Mániákusok és őrültek hivatása volt az övék, maximális szakmai elhivatottsággal, hiszen ki lenne más képes arra, hogy elsőként behatoljon az ellenség által megszállott területre?


Csak és kizárólag a speciáis alakulat tagjai. Ezért nem is kell csodálkoznunk rajta, hogy a tagok egy kicsit bogaras társaság elegye. Egyszerűen szólva fanatikus és kérlelhetetlen, hidegvérű bérgyilkosok. Még a halálnak is egy kétcsövűt nyomnának a torkába. Ebbe a meleg otthonba tartott éppen Tarathiel visszafelé, nyomában az undok kutyával. Elege volt az egészből, betelt nála a pohár, amit itt megengednek maguknak a feljebbvalók. Úgy játszanak velük, ahogy a kedvük tartja és még csak nem is tájékoztatják őket, mi lehet a gond. Még a vak is látja, hogy valami nem stimmel. Méghogy ártalmatlan vírusfertőzés, ezt akarják beadni nekik; ugyan már.


Amint visszaérkezett, igyekezett minél gyorsabban besurranni az ajtón, hogy a kutyát kicsukja. Örömmel nyugtázta, hogy az akcióját siker koronázta. Csendben, már amennyire tőle telt, igyekezett visszabújni a meleg ágyba. Azonban hiába igyekezett óvatosan mozogni, hogy ne ébressze fel a többieket, azok már fent voltak. Hát persze, szobánként rendelik őket kivizsgálásra – gondolta.


Ranger készülődött éppen távozni. Valószínűleg ő volt a soros. Még meg sem tudott szólalni, mikor már Ranger kint is volt a helységből. Tarathiel egy halk nyögéssel nyugtázta, hogy a kutya azon nyomban bent termett és leheveredett az egyik sarokba. Cselekedni kellett, minél előbb. Gyorsan körbenézett és az legelső tárgyat felkapva igyekezett a békés kutyát jobb belátásra késztetni. Szerencsétlen kutya felülve, egyik mellső mancsát emelgetve próbált kedveskedni neki.


- Látom, új haverod van. Jellemző, még az állatot se tűröd meg magad mellett. – mondta felocsúdva Petko, elgondolkodásra késztetve Tarathielt, aki most szokásához híven nem vágott vissza a hadnagynak. Leeresztette a kezét és duzzogva leheveredett. Egy idő múlva megszólalt:


- Csak azt tudnám, hol lehet a gazdája? Alaposan be tudnék olvasni neki.


- Halott… – jegyezte meg hűvös nyugalommal Ranger, akit nem vettek észre, hogy éppen visszatért a vizsgálatról. Tarathiel vissza sem kérdezett, mert megtanulta, hogy értelmetlen próbálkozás lenne az osztagparancsnokot faggatni, ám a társa kijelentése mindenképpen meglepte.


Nem sok ideje maradt a tűnődésre, mert különös hangok szűrődtek be a lakóhelyükön kívülről. Még a kutya is érdeklődve emelte fel a két mellső lábára támasztott fejét. Mintha sok ember vonulna üvöltözve végig a fedélközben meghúzódó folyosósoron. Találgatása nem járt messze a valóságtól. Elindult megnézni mi is történhet odakint.


- Én a helyedben nem mennék… – mondta Ranger nyugodtan támasztva a szemközti falat.


- Az istenért, Ran, nem tudnál végre értelmesen beszélni? Minek állandóan ez az egoista felsőbbrendűsködés?! – kertelt Petko felháborodva.


- Ha szét akarod veretni azt a felspécizett képedet, akkor menj csak te is nyugodtan! – vágta rá Ranger.

– No jól van, ha ennyire kíváncsi vagy, hát elmondom uraságodnak, hogy zendülés készülődik és mindekit el fognak intézni, akinek finoman szólva nem egyezik a nézetük az övékkel. – válaszolt Ranger.


- Úgyhogy én inkább a fenekemen maradnék és nem pattognék annyit, mert annak a nagyszájú Dirkchennek sikerült a talpnyalói segítségével felszítani az arra hajlamos egyének agresszív indulatait.


Dirkchen a tipikus szabadszájú és annál inkább beképzelt űrkereskedők céhébe tartozott. A föderáció és a háború okozta pusztítások nem engedtek kivételt senkinek a kötelezően letöltendő katonai szolgálat alól. Nem csoda, hogy mindenütt igyekezett keresztbe tenni az őt tisztes haszontól megfosztó hatalomnak. Pedig nem panaszkodhatott: a fél hajó a kezében volt, a feketén árusított portékái segedelmével.


A helyi keresztapa volt ő a legénység körében. Ezért ugrottak csatlósai alázatosan, de legalább annyira ostobán a pengenyelvű kereskedő egyetlen szavára. Nincs olyan hely, ahova ne lehetne csempészárut szállítani, ez juttatta Dirkchent kiskirályi előjogokhoz, természetesen főleg a feketelistás javak áruba bocsátásával. Gondolhatunk itt a stimulálószerektől kezdve, a fedélzeten tiltott használatú fegyverekre és még ki tudja mikre, mert a kereskedő fantáziája, legalább annyira, mint feneketlen tarsolya, kimeríthetetlen volt.


Ami azt illeti, Ranger is tőle szerzett be egy-két cuccot és némi információt alkalomadtán, de igyekezett kerülni a mindennemű kapcsolatot a kiszámíthatatlan kereskedővel. Töprengő csendbe burkolózott a kis csapat a gyéren megvilágított kuckójában. Nem igazán tudták, hogy mitévők legyenek. Az álnok kereskedő biztosan jól kitervelte és megalkotta csapdáját. Már régóta tervezhette ezt a kis zendülést, ki tudja, milyen hátsó szándékkal. De ez a karantén most úgy látszik, kapóra jött neki.


Tarathiel törte meg először a néma csendet:

– Azt hiszem, komolyra fordult a helyzet, cselekednünk kell. Nem ülhetünk tétlenül! – morfondírozott.


- Komolyan mondod?! Ezen törted a fejed ennyi ideig. No lám, csodálatos! – becsmérelte Petko.


- Hagyjátok abba! Még ti itt vitatkoztok ahelyett, hogy valami értelmes dolgot is csinálnátok, én legalább készültem. – hűtötte le a vitázókat Ranger.


Előhúzott valamit a titokzatosan gyanús tartalmú fiókjai egyikéből. A többiek érdeklődve húzódtak közelebb hozzá. Mikor ráismertek, mi is az, ámultan néztek a dologra. Egy évszázadokkal ezelőtti technikával előállított térkép. És milyen furcsa, valamilyen zörgő hajlékony anyagra lett nyomva, amire ha jól emlékeztek tanulmányaikból, papírnak neveztek. Minden bizonnyal ez a térkép már nem a régikorok fa alapanyagából készült, hanem valamilyen azt utánzó szintetikus anyagból.


A térképen jól láthatóan a hadihajó egy részének szövevényes hálózatát láthatták. Ranger előre megjelölt bizonyos részeket rajta. Az izgalom hevében fel sem tűnt a két társának, milyen okból lehettek azok a jelek a térképen. Mi azonban tudhatjuk, hogy a hajó esetleges űrbeli ütközete során ért sérülése esetén a legrövidebb menekülési útvonal lett bejelölve a szervizalagutakon át a mentőkapszulákig.


Más dolgok is kerültek elő abból a fiókból. Többféle szúró-, vágó- illetve lőfegyver egyaránt. Ranger nem szívesen vált meg tőlük, ám most a sors úgy hozta, hogy osztozkodniuk kellett. Tarathielnek egy rövid duplacsövűt adott, amit szupravezető technikával ellátott, mágnesesen gyorsított golyókivetővel láttak el. Petko egy kisméretű marokfegyvert kapott, ez egy ultrahangos fókuszált adóberendezés, gyakorlati szempontból egy kábítófegyver, ami az emberi test frekvenciájára lett hangolva. Ranger csak egy ultraprecíziós pengével ellátott kést és egy távcsöves, éjjellátó célzóberendezéssel felszerelt mesterlövészpuskát vett magához, az adott kor tipikusan felspécizett eszközeit.


Nem akarták használni a magukhoz vett fegyvereket, szerették volna elkerülni a felesleges vérontást, ám mindenre fel kellett készülniük. Ranger ismertette a terv lényegét. Sajnos el kellett jutniuk az egy szinttel lejjebb levő szervizajtóig, azt elérve majd meglátják, mit lépjenek tovább. Ez volt a legrázósabb részlet az egész tervben. Petko, mint akit megcsíptek, fojtottan kiáltott fel:


- Az ezredes… mi lesz az ezredessel? Fogalma sincs mire készülnek ezek az átkozottak… Hányan lehetnek? És a karantén, mi van, ha tényleg vírus van a hajón és kiszabadul? Végünk… – siránkozott Petko.


- Petko hadnagynak igaza van. Az ezredest minél hamarabb értesítenünk kell! Hamarabb, mintsem a csürhe elérné az egészségügyi központot! – vágta rá Tarathiel.


- Azt hiszem, akkor ezt nélkülem fogjátok csinálni, mert engem abszolute nem érdekel az ezredesetek. Ki fogok innen jutni, ha kell, egyedül… – szabadkozott Ranger.


Tarathiel feldühödött a hidegvérű osztagparancsnok nemtörődöm magatartásán. Ráfogta a kétcsövűjét a ghostra:

– Akkor menj amerre látsz, de enélkül a térkép nélkül fogsz innen eltűnni! – parancsolta dühös hanglejtéssel.


- Ám legyen, de nehogy azt hidd, te kishitű, hogy nem ismerem már betéve azt a térképet. Nyugodj meg, anélkül is boldogulni fogok. – mondta Ranger gunyorosan és villámgyorsan kisurrant az ajtón, mielőtt a többiek valamit is tehettek volna.


Tarathiel és Petko csendesen nézték, ahogyan tompa hangon húzódik vissza az önműködő ajtó, maga mögé zárva Ranger hűlt nyomát. Hideg verejték áztatta testüket a fokozódó izgalom sűrűsödő fátyolaként. Mintha elfelejtették volna az állandóan egymást piszkáló, folytonos veszekedéseket. Összenéztek és mindketten tudták ebből a pillantásból, nekik is elérkezett az idő az indulásra. Gyorsan még utoljára leellenőrizték fegyvereik működőképességét, majd vállvetve kiléptek a lakosztályból. Senkit nem láttak, csak a teljesen üres, néptelen folyosót.


Petko szólalt meg először:


- Te Tar… a kutyát ott felejtettük. Mi legyen vele? – kérdezte.


- Miért, magától nem jött? Ez csoda! – kérdezett vissza amaz a kérdésre.

– Hozzad, hadd jöjjön, úgyis kezdem megszokni a szőrös pofáját…


Várakozóan fordultak a kutya irányába, hogy jön-e. Nem kellett volna, mert így nem láthatták a mögöttük közeledőt. Olyan hiba volt, ami a harcmezőn a életükbe került volna és ki tudja, most milyen sorsot tartogat nekik az óvatlanságuk. Mindenesetre a feléjük közeledő férfi kezében levő fegyver nem sok esélyt adott nekik. Lövés hangja dördült, majd a nyomán a gellert kapott golyó hangja süvített a két cimbora teste mellett.


Kiáltás hangzott: – Ha megmozdultok, a következőt nem fogom szándékosan elvéteni!


Folytatása következik…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.