LFG.HU

Andrew Field
novellaCimkek

Vadászat Goth örömére
irta: Andrew Field

1.

A lovas őrült sebességgel vágtatott az éjszakában.
Baljával keményen fogta pej csődöre kantárát, míg jobbjával
verte, ostorozta a szerencsétlen párát. Szakadt az eső, a
vízcseppek darazsakként csaptak le a lovasra, de az mit sem
törődött velük. A sötétben is világított a férfi fehér inge,
amely csapzottan lógott ki bőrnadrágjából. Tartásából
látszott, hogy nem idős emberről van szó. Kemény tekintettel
meredt maga elé a horizontot fürkészve, ahonnan egyre
markánsabban emelkedtek ki a Nyugati Vészhozó Hegység
bércei.

A lovas nyomában négy másik vágtázott. Közülük csak egy
vetekedhetett az elöl menővel, a többiek le-lemaradoztak. Ők
is vadul verték hátasaikat, hogy az első közelébe
férkőzzenek. Egyikük – vállalva a veszélyt – fél kézzel
megemelt egy számszeríjat. Célzott, de aztán rádöbbent, hogy
semmi értelme ennek, mert a lova hátán úgy pattogott ide-
oda, mintha egy kaucsukdarabot dobtak volna a jégre. Egy
újabb váratlan zökkenéstől majdnem lezuhant a lováról, ezért
kénytelen volt újra megragadni a zablát. Amikor kissé
nyugodtabb területre érkeztek, ismét megemelte fegyverét, és
találomra eleresztett egy nyílvesszőt. Ha céloz, sem tudott
volna sokkal jobb eredményt elérni, mert a nyílvessző
átsüvített a levegőn, és remegve megállt az elöl vágtató
menekülő hátában.

Az felnyögött, bal kézzel hátrakapott, és kirántotta a
vesszőt a hátából. Hatalmas szerencséje volt, mert az nem a
húsából, csak a hátára vetett tarisznyából hasított ki egy
darabot. De ez elegendő volt arra, hogy a tarisznyából
szépen kihulljon a bele rejtett elemózsia és tűzszerszám. –
Ó, hogy a démonok rogyasszák rátok az eget! – üvöltött fel a
lovas, és hirtelen dühében hatalmasat húzott a lovára. A
szerencsétlen pára már így is inaszakadtából vágtázott, de
most még megpróbált erősíteni a tempójából. Lépései
bizonytalanakká váltak, és a négylábú majdnem megbotlott. A
lovas visszahúzta a kantárt, ezzel lelassítva egy kicsit
hátasát. A paripa visszatalált a ritmusra, s ismét szinte
szállt az egyre jobban közeledő hegyek felé. – Az ott már a
Vészhozó hegység! – rikkantott fel a menekülő. Úgy gondolta,
ha eléri, az utána vágtató gyáva városi pribékek nem mernek
majd behatolni a hegyek közé, oda, ahol már semmi hasznát
sem látják a lovuknak.

A hegység egyre gyorsabban közeledett. Már látszottak az
első dombocskák, s a Bőségföld gazdag, zöld füve is kezdett
megkopni. A hegyek tetejét hó borította. A lovas egy
pillanatra megborzongott. Az öltözéke nem volt alkalmas a
hidegben való hegymászásra. Egy könnyű inget viselt, szép
szabásút, nemes anyagút, amely elárulta, hogy a lovas nem
szegény család szülötte. Sőt, egészen a közelmúltig gazdag
házban élt, ahol testét és lelkét elkényeztették. Az ing
most csapzottan lógott ki nadrágjából, amely finoman
kikészített szarvasbőrből készült. Úgy simult a férfi
testére, mintha ráöntötték volna. Lábát ugyancsak finom
bőrcsizma védte. Hát, ez a csizma hamar el fog kopni a
hegyek vad és éles köveitől!

Az üldözők ruházata nem árulkodott finom neveltetésről.
Egyikük valamiféle egyenruhát hordott, kék és sárga
bevarrásokkal. Középkorú, barázdált arcú fickó volt, haja
itt-ott már dérbe csavarodott. Ő középen vágtatott. Előtte
egy kimondottan durva, szinte kikészítetlen bőrökbe öltözött
férfi porzott, ő közelítette meg a legjobban a menekülőt.
Arca arról árulkodott, hogy több időt tölt kint a
természetben, mint a városi kényelemben. Lova nyergéről
vastag kard és egy hosszú íj lógott. Övén tőr fityegett.
Napszítta, esőverte képe sötéten fürkészte az elöl vágtázót.
Próbálta kitalálni, mit tervez most a fiatalember, akit
annyira szeretne holtan látni a gazdag és befolyásos
Pulveris tanácsnok. Persze ő, Sohonz is hallott a
gyilkosságról, ami a várost úgy felkavarta. De hogy mi köze
volt a tanácsnoknak az ügyhöz, arról Sohonznak fogalma sem
volt. Annál inkább tudta, hogy ötven igazi, calcumi aranyat
tartogatott Pulveris annak, aki a fickó fejét elébe gurítja.
Sohonztól és a katonától kicsit elmaradva vágtatott a másik
két üldöző. Egyikük paraszti gúnyát hordott, feltehetőleg a
város körülötti tanyák egyikéről származott, s gondolta,
szerencsét próbál. Másikuk hasonló bőrhacukát viselt, mint a
legelöl vágtató. De ez az alak nem ember volt. Az embernél
magasabbnak látszott, ennek megfelelően egy, a többiekénél
sokkal erőteljesebb kancán vágtatott. A ló időnként így is
láthatólag csak nehezen bírta a terhet, amelyet még tetézett
egy iszonyú buzogány, ami a nyereghez volt erősítve.
Váratlanul elállt az eső, és előbukkantak a csillagok.
Halvány fényüknél félelmetes agyarak villantak elő a
negyedik fickó szájából, biztossá téve, hogy ő egy ork.

Az egyenruhás üldöző ismét előkapta számszeríját, de ez a
lövés ártalmatlanul hullott le, valahol a menekülő mögött.
Sohonz hátrakapta a fejét, és ingerülten intett a katonának.
Mozdulata elárulta: attól fél, hogy társa őt lövi le nagy
igyekezetében, nem pedig a menekülőt. Az elértette a
mozdulatot, és elrakta fegyverét, hogy ismét teljes erővel a
kantárba kapaszkodjon. Így sem sikerült megközelítenie az
elöl vágtató két lovast. A menekülő most először pillantott
hátra. Felmérte, merre lehetnek üldözői. Látta, hogy egészen
közel hozzá vágtat Sohonz. Visszafordult, és még erősebben
kezdte el verni a lovát. A gyönyörű pej utolsó
erőtartalékait is bevetette, hogy biztonságba vigye lovasát,
aki kiscsikó kora óta nevelte. Igyekezetét siker koronázta,
mert az üldözők kissé lemaradtak. Így kanyarodott be az
üldözött az első dombok közé. Végignyargalt egy lapályos
völgyön, aztán egyre feljebb ügetett. A talaj egyre
meredekebbé vált, de a lovas még mindig ütötte a lovát, s az
remegő inakkal, egyre lassabban vonszolta fel magát és a
hátán ülő embert a hegyoldalon. Aztán megállt. Szomorú
szemmel nézett hátra a fiatalemberre, akit idáig elhozott,
de tovább már egy tapodtat sem. Aztán eldőlt, és kilehelte a
páráját.

A férfi az utolsó pillanatban szökkent le kedvenc hátasa
hátáról. Néhány pillanatig lehajtott fejjel állt négylábú
társának élettelen teste mellett, s kezével megsimította a
még halványan remegő nyakat. Aztán gyors mozdulattal
lecsatolta fegyvereit – egy szépmívű kardot, két kisebb
tőrt, és egy félkezes számszeríjat – a nyeregről, a
nyeregtáskát kinyitva kivett belőle néhány darab száraz
kenyeret és egy másik tűzcsiholó eszközt, a ló testéről
lekanyarított egy egyszerű pokrócot, azzal gyors léptekkel
tovább indult a meredélyen. Sietnie kellett, mert
meghallotta az üldözők lovainak dobogását. Alig tűnt el egy
szikla mögött, amikor már meg is érkezett Sohonz. Lova még
meg sem állt, mikor a fickó már a földön állt. Odarohant a
földön heverő lóhoz, és ő is a nyakára tette a kezét.
Elégedetten bólintott, mert érezte, hogy egészen kevés idő
telt el azóta, hogy a lovat magára hagyta a gazdája, azzal
nyugodtan leült a döglött lóra, s bevárta a többieket.
– Hol van? Mit ülsz itt?! – kérdezte sietve a másodiknak
érkező katona, mialatt leugrott a lováról, és máris készen
állt arra, hogy folytassa az üldözést.
– Nyugodj meg, Provance. Hamarosan elfogjuk a fattyút. De
most pihenni fogunk.
– A nevem Pommerance! – fortyant fel a katona. – És azt
gondolom, hogy most kellene a fickó után mennünk, amíg meleg
a nyoma.
– Egyet se félj, ami a nyomait illeti. – nevetett fel
Sohonz. – A társam, Tsok, még két nap elteltével is
megtalálná annak a városi ficsúrnak a nyomait. Persze nem
várunk addig. Csak egy kicsit pihenünk. Alaposan
megizzasztott az a féreg minket. – Sohonz körülnézett. Kissé
odébb megfelelő helyet látott arra, hogy tábort verjenek. -
És különben, éjszaka nem szívesen megyek a Vészhozó hegyei
közé. Minden olyan éjszakát szívesen veszek, amit nem kell
ott töltenem.
Pommerance felnézett a fölöttük tornyosuló hegyre.
Fenyegető és néma bércek néztek vissza rá. A sötét, komor
éjszakában hallatlan kínokat és halált ígértek minden
betolakodónak. A katona megborzongott. Egy pillanatra
végiggondolta, hogyan is került ide. Amikor a fickó
megszökött az elfogására küldött őrök elől, csak ő,
Pommerance volt olyan ravasz, hogy Pulveris tanácsos házához
siessen. Senki sem tette fel a városi őrség tagjai közül,
hogy az üldözött annak a házához siet, aki vérdíjat tűzött
ki a fejére, csak Pommerance. Tudta ő, milyen a szerelem. És
tudta azt is, hogy Pulveris lánya és a menekülő gyengéd
érzelmekkel viseltettek egymás iránt. Maga Pommerance
pártolta volna ezt a szerelmet, hiszen mi szebb annál, mikor
két rózsabimbó egymás mellett nyílik ki, de egy gyilkosság
már más dolog volt. A fickónak a törvény elé kellett állnia.
A Pulveris háznál meglepték a menekülőt. Igen, meglepték,
mert mint kiderült, nemcsak ő, Pommerance találta ki, hol is
kell keresni a város aranyifját, de ez a Sohonz nevezetű
bandita is, meg az a bugyuta paraszt, aki Jeromosnak nevezte
magamagát. A fickó menekülőre fogta a dolgot, s így
Pommerance nem tehetett mást, mint lóra kapott, s maga is az
üldözőkhöz csatlakozott. Ezt kellett tennie, mert úgy
érezte, a ficsúrnak felelnie kell a gyilkosságért. De nem
akarta, hogy csak a feje kerüljön vissza Halibora városába,
ahogyan azt Pulveris parancsolta. Meg kell akadályoznia
Sohonzot ebben a barbár tettben.

Időközben a másik két üldöző is megérkezett. Az ork
morogva ugrott le a lóról, s meggyötört ülepét nyomkodta.
Vad horkantást küldött a lova felé, mintha az tehetett volna
arról, hogy ilyen megpróbáltatásoknak kellett kitennie egyik
kedvenc testrészét, aztán Sohonz felé fordult. – Merre? –
vakkantotta.
– Állj meg, Tsok! Majd ha megvirradt, a nyomába eredünk. A
hegyekből nem menekülhet ez a városi ficsúr. Most már lova
sincsen. Te megszimatolod a nyomát! – a többiekhez fordult.
– Tsokot a törzsében Vérszag Tsoknak nevezik, mert távolról,
mint vérszagot a kutyák, ő úgy követi a prédát. Egy,
legkésőbb két nap múlva a kezünkben lesz a fickó.
Visszavisszük a fejét Pulverisnek, és miénk az ötven jó
calcumi arany.
– Várj csak, Sohonz! – egyenesedett ki Pommerance. – Nem
hagyhatom, hogy levágd annak a szerencsétlennek a fejét.
Visszavisszük élve, és a törvény elé állítjuk. Pulverisnek
így is ki kell fizetnie az ígért díjat!
A kalandor Sohonz egy pillanatig összehúzott szemöldökkel,
mozdulatlanul állt. Tekintetéből olyan hideg áradt, hogy
Pommerance a kardjára tette a kezét. A kalandor figyelmét
nem kerülte el a mozdulat. Amilyen váratlanul elkomorodott,
most olyan hirtelenséggel szakadt az arcára egy vigyor. –
Legyen ahogy akarod, jó Pommerance! Ha ragaszkodsz a fattyú
életéhez, ám legyen, de a visszafelé úton akkor te viseled
gondját. Igazad van! Pulverisnek így is, meg úgy is meg kell
adnia, ami minket illet!

De Sohonz magában ezt gondolta: „Csak kapjuk el a ficsúrt.
Megölöm, és levágom a fejét, ahogyan Pulveris kérte. És
megöllek téged is, te ostoba katona! Meg persze a tohonya
parasztot is.” Még mindig vigyorogva megveregette Pommerance
hátát, és mindenkit arra biztatott, hogy térjenek nyugovóra.
Beosztották az őrséget, és lefeküdtek. Az első őrség
Jeromosra esett. Sohonz beburkolta magát egy, a lováról
leszedett durva pokrócba, és néhány pillanat múlva már
hangosan húzta a lóbőrt. Tsok távolabb helyezkedett el.
Mormogva, álmában néha felvinnyogva aludt. Pommerance
azonban nem volt képes lehunyni a szemét. Tudta, hogy az
elkövetkezendő napokban csak nagyon keveset fog aludni. És
ennek nemcsak a hegység fenyegetése az oka. Legalább annyira
kell félnie saját szövetségeseitől is.

2.

Aznap éjjel a menekülő messzire jutott. Nem pihent, nem
torpant meg egy pillanatra sem. Összeszorított fogakkal
küzdött a bozóttal, ami kiszaggatta ingét, megsebezte bőrét.
De tudta, hogy mennie kell előre, csak előre, hogy az
üldözők elveszítsék a nyomát. Az üldözés alkalmával
néhányszor hátrapillantott, s látta, hogy négyen eredtek
utána. Nem tudta, mifélék, de gondolta, hogy a városi őrség
katonái lehetnek. Ha igaza van, akkor egy ideig eltoporognak
majd a hegyek előtt, talán be is merészkednek a fák közé,
aztán mint akik jól végezték a dolgukat, hazamennek. A
menekülő remélte, hogy így lesz.

Már igencsak benne járt az éjszakában, amikor előbb
lassan, majd egyre hevesebben esni kezdett az eső. A férfi
eleinte nem törődött az arcát végigszántó cseppekkel, de
aztán, mikor már a rengeteg fái sem védték meg a dühödten
rohamozó esőtől, a fejére kanyarította durva zsákdarócból
szőtt pokrócát. A víz végigfolyt az arcán, hátán, becsurgott
felhasogatott ruhájába. Kis idő múlva nagyon nyomorultul
érezte magát, s félretéve minden óvatosságot, hangos szóval
káromkodott. Megtehette, mert a zuhogó esőből vihar
kerekedett. Tilhuat istenség sűrűn dobálta rettegett nyilait
a Vészhozó Hegységre, s bömbölt is utána elégedetten,
ahogyan egy-egy ősöreg faóriást kettészelt villámával. Aztán
lecsapott a menekülőre.
A férfi azt hitte, rászakadt az égbolt, akkora dörej
döntötte a földre. S a fa, amely alatt menedéket keresett
magának a vihar elől, nádszálként roppant össze. Vastag ágak
záporoztak a földön heverő alakra, aki a fejét védte izmos
karjaival. Mígnem egy nagyobb darab úgy hullott alá, hogy
pontosan a menekülőt találja el.

Puha érintésre riadt fel. Felszisszent, ahogyan a fejéhez
nyúlt. – Várj még, harcos! Gyenge vagy. Vért is vesztettél
egy keveset. – A menekülő felnézett. Feje egy nő ölében
pihent, s a nő nedves ruhával törölgette a férfi homlokát.
Fiatal gnóm nő volt, fajtája minden csúnyaságával és
kecsességével. A vihar elült, és a menekülő orrát megcsapta
az eső utáni erdő nehéz párája. Éjszaka volt még mindig, de
kis tábortűz világította meg a környéket.
– Hagyd már őt, Llana! – hallatszott most egy durvább hang
a közelből. A nő odakapta a fejét, de nem hagyta abba a
férfi ápolását. – Már magához tért, jól van. Mehetünk
tovább.
– Várj … várj még, Rochos. – a nő hangjában mintha egy
kicsi félelem bujkált volna. A menekülő megpróbált
feltápászkodni, de visszahanyatlott. Be kellett vallania
magának, hogy jólesik neki a nő gondoskodása. Szülei házában
minden jóban része volt, amit csak egy hozzá hasonló,
elkényeztetett úrifiú megkaphatott. Persze edzette ő magát,
hogy a legjobb legyen Halibora városának harci játékaiban,
de végtére azok mégiscsak játékok voltak. Hol volt még része
eddig ilyen megterhelésben, ilyen vad vágtában, s ilyen
küzdelemben az elemekkel és a vadonnal? S ha nem történik az
a gyilkosság… talán soha nem is próbálja meg.
– Ki vagy te? – kérdezte a Rochosnak szólított férfi. –
Hogy kerülsz ide egyedül, ilyen öltözékben?
A menekülő összegyűjtötte az erejét, és kezeire
támaszkodva lassan felkelt. Az őt ápoló nőtől nem messze egy
másik álldogált alázatos testtartással. Az a nő is gnóm
volt. De Rochos, és két másik társa, akik egészen közel
helyezkedtek el hozzá, már emberek voltak. Erőteljes
testalkatú, szőrös, durva szövetruhába öltözött emberek.
Ketten fejszét tartottak a kezükben, s az egyik fejszés egy
hosszú íjat a hátán. A harmadik, a Rochos nevű, akinek arcát
széles szakáll keretezte, széles pallosra támaszkodott. –
Szóval? Ki vagy?
– Szólíts … Vergahlnak. Ez az. A nevem Torre Vergahl.
– Különös … egy név. – jegyezte meg gyanakodva Rochos. –
Mi járatban vagy errefelé?
– És ti? – kérdezett vissza Vergahl. – Azt hiszem, jobb
lesz, ha egyikünket sem érdekli a másik célja.
– Hát az már igaz! – nevetett fel Rochos. – Belevaló
legénynek látszol, Vergahl. Ha akarod, elkölthetjük együtt a
vacsoránkat, ha már összeakadtunk, mielőtt ki-ki menne az
útjára.
Rochos azt nem mondta el, hogy sokáig tanakodtak az ájult
ember előtt állva, hogy mitévők legyenek vele. Kirabolják-e,
magához térítsék, vagy egyszerűen csak itt hagyják a vadon
állatainak. A gnóm nő kérlelésére döntöttek úgy, hogy
magához térítik legalább, aztán majd eldöntik, mi legyen
vele.
– No, ülj ide a tűzhöz, aztán egyél, ha van mit enned. –
szólt Rochos, és a feltápászkodó Vergahlnak helyet mutatott
a tűz mellett. A Torrét ápoló gnóm nő is helyet kapott a
meleg mellett, de a másik egy lépés távolságban állt. Rochos
társai is leguggoltak a tűz mellé. – Hová valósi vagy? –
kérdezte Rochos.
– Messze … messze innen születtem.
– De azt látom, hogy jó családból származol! A nadrágod
finom szabású, és az inged is az lehetett valaha. És nem
nagyon készültél te utazásra, ha jól látom, mennyi a motyód…
– Már mondtam: ne kíváncsiskodjunk egymásra. – mordult fel
Vergahl. – Inkább egyél…
Csendben folytatták az evést. Az erdő állatai is
előbújtak vackaikról. Madár rikoltott az éjszakában, s a
párja felelt valahonnét, a távolból neki. Rochos gyanakodva
nézett fel. – Hallottad ezt, Vergahl? – kérdezte. Aztán
minden teketória nélkül felugrott a helyéből, és a társaira
mordult: – Gyerünk! A ribancokat is hozzátok! Gyorsan,
Phluhl nevére! – A fickó idegesnek látszott. Még azt is
elkottyantotta, hogy a Zonsanban tisztelt vagy rettegett
istenségek közül Phluhlhoz, a tolvajok istenéhez
fohászkodik. Vergahl megborzongott egy pillanatra. Gazfickók
közé került. De nem volt ideje gondolkodásra. A társaság
néhány szempillantás alatt felkapkodta a holmiját, és Rochos
nyomába eredt. Ismét felhangzott a madár rikoltása, kicsit
messzebbről, mint az imént. – Gyerünk, gyerünk! – nógatta
társait a szakállas. – Nehogy utolérjen minket az a madár …
– Miért … ? – akarta kérdezni Torre, de hirtelen választ
kapott a ki nem mondott kérdésre. Közvetlen előttük hangzott
fel a rikoltás, aztán hirtelen megelevenedtek az erdő fái,
bokrai, s a kis társaságot félmeztelen, fekete emberek
vették körül. Kezükben hosszú lándzsákat tartottak, azzal
tartották távol maguktól Rochost és társait. Vergahl egy
pillanatra védekezésre gondolt, de hamar rádöbbent, hogy ha
ellenállnának, annak mészárlás lenne a vége. A hosszú
lándzsákkal pillanatok alatt felkoncolnák valamennyiüket.
Tűrniük kellett, hogy a fekete emberek egyenként
megkötözzék, s magukkal hurcolják őket.
Az úton Vergahl végiggondolta mindazt, amit a kamurokról
tudott. Kétsége nem volt arról, hogy ez a barbár, harcias
nép ejtette őket foglyul. Mondták, hogy a kamurok olyan
borzalmas istenségnek áldoznak, aki az élőlények kiontott
véréből meríti erejét. Mondták azt is, hogy ellenfeleik
fejét levágják. Torre barbár dolognak tartotta bárki fejének
a levágását. A gondolatok nem voltak megnyugtatóak. Vergahl
nem hagyta, hogy teljesen a hatalmukba kerítsék. Megpróbált
inkább az útra figyelni, amelyen már órák óta hajtották őket
a vademberek. De mintha csak a tömör sötétségben akarta
volna kilesni a gnóm nő szeme színét, olyan lehetetlen
vállalkozás volt az. Egyik fa olyan, mint a másik, s Torre
hamar rádöbbent, hogy egyetlen ép gondolata sincsen arról,
merre vihetik őket fogvatartóik. Aztán egyszerre
megérkeztek. A sötét éjszakában még sötétebb tömeg bukkant
fel, s Vergahl egyszerre azon vette észre magát, hogy az
erdő süppedős talaja helyett kemény köveken gyalogol. S
ahogyan oldalra nézett, mintha sziklafalat érzett volna maga
mellett. Halovány fénysugár tűnt fel, s egyszerre hatalmas
terembe értek valamennyien. Egy hegy belsejében álltak,
valami egészen gyönyörű helyiségben. – Phluhlra, ez az
Aranybarlang! A kamurok tengernyi kincset rejtő mondabeli
szálláshelye! – suttogta Rochos.
Amerre a szem ellátott, aranyszínű ragyogás adta vissza az
ezernyi fáklya fényét. A foglyok egy emelvényen álltak,
pontosan a terem közepén. Fogvatartóik egyenként eloldozták
őket. Nem volt értelme a menekülésnek. Amerre elláttak, a
teremben mindenütt kamurok tolongtak.
Torre nem tudhatta, hogy a legnagyobb kamur törzs
fogságába estek. Több ezer tagot számlált ez a nemzetség,
amely a magáénak mondotta a Vészhozó Hegység egész középső
részét. Mások, még kamurok sem tehették be a lábukat a
vadászterületre, hacsak nem akarták, hogy úgy járjanak,
amint az majd Vergahlékkal is történni fog…
Izmos, karcsú fekete férfi kapaszkodott fel az emelvényre.
Egyenként végigmérte a foglyokat. – Csak öt kapu van! –
szólalt meg azon a keveréknyelven, amelyet Zonsan-szerte
mindenütt megértettek. – Te vele mégy! – tette hozzá, és azt
a gnóm nőt, aki mindeddig csak alázatosan követte a másik
nőt, odalökte Rochos mellé. – Tiéd a Medve Kapu! – mutatott
Vergahlra, majd a terem egyik végére. Torre csak most vette
észre, hogy a teremből öt kijárat vezetett ki. Amelyik felől
ők érkeztek, a fölött a sziklafalra hatalmas sólymot
festettek. A másik négy fölött is egy-egy állat képét
lehetett fölfedezni. Vergahl meglátta a medverajzot, és
tétován bólintott. A magas kamur a többieknek is kiadta az
utasításokat, aztán szembefordult a lent tolongó kamurokkal.
– Testvéreim! – kiáltott föl. – Ismét ünnepet ülünk! Ismét
vadászat következik, a mi legmagasabb urunknak, a hatalmas
és mindenható Gothnak köszönhetően. Hiszen csak ő
vezérelhette közénk ezt a négy férfit és két nőt, hogy
megtudja, kik a legméltóbbak hozzá. Vadászat következik,
Goth örömére! A foglyok napkeltekor indulhatnak az öt kapun
át. Ha a nap egy késhegynyivel fentebb emelkedik, törzsünk
harcosai követik őket. És napnyugtakor kiderül, ki volt
törzsünk legnagyobb vadásza. És most készüljetek!
– Itt döglünk meg mindannyian! – nyögte Rochos. Vergahl
ránézett, és elhúzta a száját. Igazi tolvaj ez a fickó.
Amikor fölényben van, nagy a szája, aztán ha baj éri, sír
mint egy kisgyerek. Nos őt, Vergahlt nem fogják sírni látni!
Büszkén kihúzta magát, és azon gondolkodott, mit fog
csinálni. Menekülnie kell, az erdőn keresztül. De merre? Úgy
látta a csillagok állásából, hogy dél felé vonszolták őket.
Akkor észak felé semmiképpen sem mehet, nehogy belefusson az
üldözők karjaiba. Tehát akármerre is nyíljon az a kapu, amit
a sorsának szánnak, amint a szabadba ér, dél felé fordul, és
arra menekül tovább. Minden porcikája fájt, sebei, amiket az
erdő fái horzsoltak rajta, lüktettek. A fejét egyetlen
nagydarab cipónak érezte még mindig. Mégis keményen tartotta
magát. Látta, hogy társai megpróbálnak aludni egy keveset,
de egyiküknek sem sikerült. Mindnyájan tétován pislogtak
abba az irányba, amerre a magas kamur fickó eltűnt a
beszédét követően. Ha újra megjelenik, már csak óráik
lesznek hátra, vagy még annyi sem.

3.

Az erdő halk neszekkel várta a reggel érkezését. A
sötétség lassan-lassan szétfoszlott, mintha sohasem lett
volna. Vékony fénysugár jelent meg a látóhatár szélén, aztán
szinte kirobbant a Nap az égboltra. Mindebből odabent az
Aranybarlangban semmit sem lehetett észrevenni. Mégis
mindegyik fogoly tudta, hogy bekövetkezett, amikor ki-ki
keresztülvágott a neki rendelt kapu felé tartva a kamurok
néma, de annál fenyegetőbb tömegén. Egyiküknél sem volt
fegyver, vagy egyéb eszköz. Mindent elvettek tőlük, hogy
ezzel is eredményesebbé tegyék a vadászatot. Vergahl hosszú
folyosón találta magát. Végigrohant rajta, s akkor már látta
a külvilág fényeit. Amikor kiérkezett a szabad ég alá,
felsóhajtott. Szemét el kellett takarnia a vakító világosság
miatt, de gyorsan hozzászokott a kinti fényekhez. Gyors
pillantást vetett a Napra, s máris tudta, merre kell
menekülnie. Szerencséje volt, mert a kapu, amelyen át a
szabadba jutott, pontosan dél felé mutatott. Lerohant egy
könnyű lejtőn, és bevetette magát az erdőbe. Gyorsan haladt,
hamar maga mögött hagyta a magas, kopár sziklát, amely a
kamurok nemzetségi szállását rejtette. Miközben áttörte
magát az ágak között, esze folyton az előző estén járt.
Hogyan keveredett két gnóm nő ilyen vad és barbár férfiak
társaságába? Talán a kísérőik voltak? És az egyik gnóm nő
olyan alázatosan viselkedett a másikkal szemben. Minden
bizonnyal a szolgálója lehetett. A férfiak azonban nem
viselkedtek alázatosan. Talán csak összeakadtak az erdőben?
Nem valószínű, hogy két nő egymagában utazzon, különösen
ilyen vidéken nem, mint a Vészhozó hegység. Vergahl hirtelen
megtorpant. Úgy csapott belé a felismerés, mint tegnap éjjel
Tilhuat nyila a fába. A nők foglyok voltak. Igen! A férfiak
foglyai. Hiszen egyetlen pillanatra sem hagyták őket
egyedül. Főként a Llanának nevezett, finomabb gnóm hölgy
mellett voltak mindig ott, vagy Rochos, vagy valamelyik
embere. Foglyok, hát persze! Hirtelen újabb gondolat
fészkelte be magát Torre Vergahl agyába. Nem engedett neki
könnyen utat, hanem futott tovább az erdőben. És hirtelen
újra meg kellett állnia, mert a gondolat nem hagyta nyugton.
Segítenie kell Llanának! – Menj már! – üvöltött magára. Nem
messze tőle sértett károgással emelte fel a fejét egy
színpompás erdei madár. Torre még egyet lépett tovább dél
felé, aztán feladta. Hangosan szidta Rochost és bandáját, az
összes kamurt, de a leginkább saját magát, amiért esztelenül
a vesztébe rohan. Gyorsan végiggondolta, melyik
barlangnyílás jutott a gnóm hölgynek, aki ráadásul egyedül
volt. Tudta, hogy balra kell tartania. Útja keresztezni
fogja majd Rochos és a másik gnóm nő menekülési útját, s
csak azt követően ér Llana közelébe. Szóval pontosan
belerohanhat az üldöző kamurokba. A sorsára kellett volna
hagynia a gnóm nőt. De Torre nem tehetett ilyet. Egyszerűen
nem ilyen fából faragták. Egy kisebb tisztásra érkezett.
Felnézett az égre. A Nap már több mint egy késhegynyi utat
tett meg azóta, hogy ő kilépett a barlangból. Szóval a
kamurok már a nyomában lehettek. Egyetlen nesz sem
árulkodott arról, hogy hajtóvadászat indult volna utána.
Lehetséges, hogy a többieket követték, és rá nem jutott
senki? Nem. Álmokba nem ringathatja magát. Ezek a vademberek
itt élnek a vadonban. Ha egy kamur nem akarja, ő, Vergahl,
még azt sem venné észre, ha az egyikük mellett állna.
Alaposan megnézett magának minden fát és bokrot, ahogyan
elindult balra.
Hirtelen nagy erővel szorította meg a félsz a gyomrát. A
távolból iszonyú sikoly hallatszott. Egy férfi halálsikolya,
akit talán valami nem evilági módon gyilkoltak meg. Vergahl
nem tudta eldönteni, milyen irányból érkezett a hang. Eszébe
jutottak a mondák a kamurok titokzatos, vérimádó
istenségéről, Gothról. Ki tudja, hogyan halt meg az az
ember? A félelem megsokszorozta erejét. A Haliborából
származó selyemifjú olyan sebesen tört át az erdőn, hogy az
talán egy sokat próbált kalandornak is becsületére vált
volna. Nem tudta, de mint minden városban nevelkedett, olyan
áruló nyomokat hagyott maga mögött, amiket még a kamur
kisfiúk is követni tudtak volna. Pedig Torre nyomában nem
egy kisfiú lihegett, hanem a kamurok ifjabbik
nemzetségvezetője, a tegnap éjjel megismert magas, karcsú
Quron és emberei. Quron felmérte előző éjjel, hogyan lehetne
ismét a törzs legjobbja, mint már annyiszor. A gnóm nő után
nem akart indulni. A nők leöldösését ráhagyta az öregebb
kamurokra, akiknek már csak ilyen feladatok valók. A
szakállas fickót tartotta a legveszedelmesebbnek a foglyok
közül. De őt lelassította azzal, hogy a gnóm nőt melléje
adta. Mielőtt még az ő nyomába eredne, elbánik ezzel a
fiatalnak és tapasztalatlannak látszó férfival. És ha végez
ezzel, a szakállassal és a szakállas mellé adott gnóm nővel,
akkor a hatból három foglyot ő ejtett el. Egyszerű
taktikának látszott, de Quron tudta, hogy eredményes lesz.
És ha most eredményes lesz, talán ifjabb nemzetségvezetőből
hamarosan első vezetővé is válhat. Fogást váltott könnyű,
rövid lándzsáján, megigazította görbe kését az övében, és
továbbindult a fiatal fickó által hagyott ordító nyomokat
követve. Látta, hogy a fickó gyorsabban halad, mint
gondolta. Azt is látta, hogy letért az előre elgondolt
útról, s egyenesen a szakállas felé tartott. „Egyesíteni
akarják az erőiket!” – gondolta Quron. Nem baj, akkor is
elbánik velük.

Vergahl egy bozótoson igyekezett keresztülvágni magát.
Most már látta, jobb lett volna megkerülni a kusza
növényzetet, de nem akart időt vesztegetni. Érezte, hogy
éppen ezzel a meggondolatlansággal fog. Egyik kezét előre
nyújtotta, másikkal eltakarta az arcát, így próbált meg
áttörni a karcos ágak sűrű tömegén. Már nem tudta, mióta
küzd, amikor megbotlott valamiben, s csak a szerencséjén
múlt, hogy nem nyársalta fel egy éles karó. Felrikoltott a
dühtől, aztán máris két kézzel tapasztotta be a saját
száját, mert rádöbbent: a hang ide csalogathatja az
üldözőket, de akár valamilyen vadállatot is. Aztán
visszafordult, hogy megnézze min bukott el. Néhány
pillanatra majdnem újra felkiáltott, de ezúttal a
megdöbbenéstől. Üres szemgödrök meredtek rá szemrehányóan,
mintha azt mondanák: „Harcos, miért zavartad meg örök
álmomat?” A bozóttal csendesen benőve egy harcos holtteste
hevert az erdő fái alatt. Régóta itt lehetett, csontjai
kifehérlettek a foszlott ruházat alól. Teste mellett egy
öreg, kopott kard hevert. Torre illő lassúsággal emelte fel
a fegyvert. Letépett egy csíkot az ingéből, s azzal kezdte
tisztogatni a kardot. Ahogyan az évszázados por alól előtűnt
az acél, különös, ismeretlen jeleket fedezett fel a harcos a
pengébe vésve. Ismerte a betűket, de ezek a jelek
olvashatatlanok voltak számára. Felemelte a kardot és
megsuhintotta. A bozót úgy vált ketté előtte, mintha
varázspálcával intett volna egyet. Örömteli vigyor húzta
szét Torre arcát. Van fegyvere! Sokkal erősebbnek és
magabiztosabbnak érezte magát, mint eddig. Lehajolt a halott
harcos mellé, és észrevett egy kis tőrt és egy tűzszerszámot
is. Az övébe tűzte őket, majd kutatni kezdett a saját
ruházatában. Csak némi ételmaradékot talált, amit a kamurok
nem szedtek el tőle. A tűzszerszámmal tüzet csiholt, s kis
tábortüzet kerekített. Csendes mormogással dobta a tűzre az
ételt, s magában nyugalmat kért az istenektől a halott
harcos szellemének. Mikor végzett, eltaposta a zsarátnokot,
s tovább indult. Kardjával utat vágott magának a bozótban, s
így hamar maga mögött hagyta a marasztaló, karcos ágakat.
Szinte szárnyakat kapott, hogy öröme hirtelen lelohadjon az
arcáról, mikor észrevette a testet.

Odavetett rongyként hevert a földön. Torre még messze járt
tőle, mikor már tudta, hogy halott. És azt is tudta, hogy
egy gnóm nő az. De melyik?
Tőr végzett az asszonnyal. Halálában is megőrizte
alázatosságát. Mintha elnézést kérne az élőktől, hogy neki
már mennie kell. Vergahl tudásához mérten átkutatta a gnóm
nő környezetét, s arra a következtetésre jutott, hogy nem a
kamurok végeztek vele. Semmiféle rajtaütésre utaló nyomot
sem talált. Nem voltak szélesen letarolt ágak, letaposott
növények. Valaki egyszerűen odalépett a nőhöz és leszúrta.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.
– Rochos, te alávaló! – suttogta maga elé Torre.
Egyértelmű volt a helyzet.
A szakállas nem akart a gnóm nővel tovább menni, mert az
csak akadályozta a mozgásban. De nem akarta magára sem
hagyni, mert félt, hogy a nyomára vezeti a kamurokat.
Megölte hát, valószínűleg egy olyan tőrrel, amit a kamurok
nem vettek észre nála, mikor átkutatták. A harcosnak
felforrt a vére. Azonnal a gyilkos után akarta vetni magát.
De aztán győzött a józan ész. Neki Llanát kell megmentenie.
Azért fordult vissza, azért nem mentette a saját bőrét.
Tudta, Llana nélkül talán ott pusztult volna, mikor Tilhuat
isten dühe a fejére döntötte azt az ágat. Adósa volt a gnóm
nőnek. Gyors számolást végzett magában. A nő bizonnyal nem
mozgott olyan gyorsan, mint Rochos. Ha tovább tart az
eredeti irányba, meg kell találnia, bármilyen hatalmas is ez
a hegység. Nem volt ideje rá, hogy megadja a végtisztességet
a nőnek. Befedte ágakkal, gallyakkal, amennyire csak tudta,
hogy az erdő vadjai ne találjanak olyan könnyedén rá, aztán
tovább indult. Alaposan az elméjébe véste Rochos arcát.
Tudta, egyszer sort kerít arra, hogy leszámoljon a
gyilkossal.
Váratlanul reccsenést hallott balkézről, s a következő
szempillantásban már a nyakán is volt az ellenség. Fiatal
kamur legény vetette rá magát, s hosszú lándzsájával fel
akarta nyársalni. Vergahl reflexmozdulattal ütötte félre az
éles hegyet a kardjával, aztán hátrált egy lépést, hogy
felmérje az erőviszonyokat. Úgy tűnt, a kamur fickó egyedül
van. Bizonnyal ő volt a leggyorsabb azok között, akik Rochos
és a gnóm nő után vetették magukat. De nem lehetett tudni,
milyen messze vannak a többiek. Torre támadásba lendült. A
kardja félkört írt le, mintha jobbról akarná megvágni
ellenfelét. Az arra kapta a lándzsát. De mielőtt
találkozhatott volna a két fegyver, Vergahl visszarántotta
kardját, s hagyta, hogy kezének tehetetlenségi ereje vigye a
kardot. Vágása felszakította a kamur oldalát. A vadember
felüvöltött. Üvöltésére egész kórus válaszolt a távolból.
Torre bal kezével kirántotta az övéből a kis tőrt, amit a
halott harcos mellett talált, s ugyanazon kezével eldobta.
Az éles eszköz beleállt a kamur torkába. A vadember hörögve,
lassan elterült a földön. Vergahl kihúzta a sebből a
fegyvert, és még látta a kamur utolsó, kétségbeesett
pillantását, mielőtt tovább indult volna.

Kicsivel később szinte egyszerre lépett a küzdelem
helyszínére Quron az embereivel, és az a néhány kamur, aki
Rochos üldözésébe kezdett. A kamur nemzetségfő gyorsan
kiolvasta a nyomokból a történteket. Ő is ugyanarra a
következtetésre jutott, mint Vergahl. A gnóm nőt a szakállas
ölte meg, hogy gyorsabban tudjon menekülni, s a hátrahagyott
gnóm nő a nyakára ne hozza az ellenséget. A fiatal kamurt
pedig az a fickó ölte meg, akit ő, Quron üldözött ezidáig. A
magas vadember pár pillanatig mozdulatlanul állt, majd
harcosaihoz fordult: – Ti, akik eddig is a szakállast
üldöztétek, menjetek utána. Kerítsétek be, és hajtsátok
felém. Én addig utolérem azt, aki társunkat megölte, és
kitépem a nyelvét, levágom a füleit és az orrát, úgy viszem
vissza a szálláshelyre. Induljatok!

4.

Rochos ránézett annak a fának az oldalára, ami mellett
megállt. A moháról azonnal leolvasta, hogy merre kell tovább
indulnia. Néhány szívdobbanásnyi ideig még némán
hallgatózott, nem közelednek-e hozzá az üldözők, de nem
észlelt semmi veszedelmeset. Megigazította a kését az
övében, és útjára indult.
Alaposan megjegyezte, hogy merre jár. Itt egy furcsán nőtt
fát, amott a szikla rajzolatát. Vissza akart térni ide, sok
markos, kemény fickóval az oldalán. Az Aranybarlang úgy
hívta, mint valami csábító szirén. Hallott már jónéhány
történetet a mesebeli helyről, ahol a falak aranyból vannak,
de mindeddig nem adott hitelt ezeknek a mendemondáknak. Most
viszont a saját szemeivel látta azokat az aranyosan csillogó
falakat, és úgy döntött: ha kell, még a kamurok élete árán
is visszatér ide.
Hirtelen ismerős madárfüttyre riadt fel. A tegnapi éjjelen
ugyanilyet hallott, mielőtt a kamurok meglepték őket.
Meglapult, és megpróbálta kideríteni, melyik irányból
közelednek hozzá. Az esélyei nem voltak jók. Egyetlen késsel
rendelkezett, s bár mesterien tudta forgatni, mégis a hosszú
lándzsákkal felszerelt kamurokkal szemben nem sok hasznát
vehette fegyverének. A madárfüttyre egy másik felelt.
Phluhlra! Ezek nagyon közel vannak! Rochos felállt, és
svatosan tovább indult. A lábával szinte alig érintette a
talajt. Egyetlen ágacskát sem tört le, nem taposott le
egyetlen virágot sem. És mégis meglepték.
Erős karok szorították le a kezeit hátulról. Még
felkiáltani sem volt ereje, mert a duzzadó izmok, amelyek
lefogták, kiszorítottak minden csepp levegőt a tüdejéből. –
Engedd el, Tsok! – hallotta, aztán megjelent előtte egy
markáns, szélfútta arc. Az arcból savószínű szemek figyelték
minden rezdülését. Lassan, nagyon lassan szólalt meg a
szemek tulajdonosa: – Nocsak, Rochos. Mit mondtam neked,
amikor a legutóbb találkoztunk Houluban? – a szavakban
fenyegetés bujkált. Rochos agya kapkodva szívta magába a
levegőt, s megpróbált úrrá lenni az érzelmein. Nem nagyon
sikerült. – Azt … azt mondtad, hogy … hogy a legközelebbi
rundot én fizetem, Sohonz koma! – terjedt szét egy állatias
vigyor a szakállas képén, s a két cimbora hirtelen átölelte
egymást. – Megcsináltad azt a kalandot, amit Slohban
terveztél? – kérdezte vigyorogva Sohonz. – Meg ám, de balul
ütött ki. Ezért is vagyok most itt. – válaszolta Rochos, és
röviden elmondta, micsoda veszedelemnek vannak kitéve.
Sohonz végighallgatta barátját, és gyors számvetést végzett.
– Csak terád számítanak, de miránk nem. Veled együtt négyen
vagyunk, ebből Tsok kettővel fölér. Na jó, nem rossz harcos
ez a városi csendőr sem – mutatott a mindeddig hallgató
Pommerance felé. – Szóval négyen vagyunk. Megvárjuk itt a
fekete gazfickókat, és leszámolunk velük.
– Nem lesz jó … – csóválta a fejét Rochos. – Ezek sokan,
irdatlan sokan vannak. A barlang tele volt velük. Inkább
próbáljuk meg kikerülni őket…
– Jó! – kapott a szón a másik. – Kikerüljük őket. Annál is
inkább, mert van itt egy kis dolgunk. Minket sem a szél fútt
ide, hanem egy haliborai fickót üldözünk. Ha visszavisszük a
városba, szép jutalom üti a markunkat. Nem láttad? Fehér
selyeminget viselt, és bőrnadrágot. A képe csupasz, és
fiatalabb nálad is, meg nálam is.
– Te Vergahlról beszélsz! Torre Vergahl. Itt az erdőben
találkoztunk vele. Most őt is üldözik ezek a vadak, az
esztelen vadászatuk miatt.
– Vergahl, azt mondod? Hmmm … Végtére hívhatjuk így is. Na
jó, legyen Torre Vergahl. Merre lehet a fickó?
– Nyugatra volt tőlem. De biztosan nem haladt olyan
gyorsan, mint én. Hátrébb kell keresni. Te valóban vissza
akarsz menni érte? Még egyszer mondom, Sohonz,
mindegyikünkre jut itt annyi vadember, hogy mint csillag az
égen!
– Bízz bennem, Rochos! Én sem akarom a bőrömet vásárra
vinni, elhiheted. Ha ez vadászat, akkor a legtöbb kamur
téged, meg a két volt társadat fogja üldözni, mert a ti
elejtésetek jelenti a legnagyobb trófeát. Annak a nyálas
városi fickónak a fejéért csak a fiatalok és az öregek
indulnak majd harcba. Tehát, ha … Vergahl után eredünk,
ezzel kikerüljük a legjobb kamur harcosokat, és az ölünkbe
eshet 50 calcumi arany is.
– Hát jól van, komám! Menjünk, és szerezzük meg magunknak
azt a pénzt!

Torre Vergahl reményt vesztve pihent meg egy kis időre.
Hiába próbált meg olvasni a nyomokban, még azt sem tudta
megállapítani, a bemélyedés, amit maga előtt lát, ember vagy
állat hagyta maga mögött. Már bánta, hogy a nő nyomába
eredt. Ha csak magára gondolt volna, mostanra talán túl
lenne a veszélyen, és el is felejthetné a kamurok
vadászatát. De nem, neki ebben a vadonban kell keresgélnie
egy nőt, hegynek fel, völgynek le. Már látta, hogy eredeti
terve kudarcot vallott. Hiába tartotta az irányt mindvégig,
nyomát sem látta a gnóm nőnek. Talán mégis ügyesebb volt,
mint hitte, és már régen messze-messze jár.
Ebben a pillanatban rémült sikoltás hasított a levegőbe.
A férfi felkapta a fejét, és minden óvatosságról
megfeledkezve a hang irányába indult. Kardjával csapta félre
az útjába kerülő ágakat, s nem törődött a bőrét megkarcoló
tüskékkel sem.
A két kamur vadállatként méregette zsákmányát. A rémült nő
egy fának vetette a hátát. Remegő kezében egy botot tartott,
amely legfeljebb arra lehetett jó, hogy a kígyókat távol
tartsa. De két vadember ellen vajmi keveset ért. A kamurok
látták, hogy zsákmányuk könnyű préda. Most egymást
méregették. A vadászat fő szabálya volt, hogy egy zsákmányt
csak egy harcos ejthet el. De melyikük? Egyszerre találták
meg a nőt. A fiatalabb harcos fenyegetően vicsorgott rá az
idősebbre. De az nem akarta hagyni magát. Régen nem volt
része már igazi zsákmányban. A törzsi megbecsülésről nem is
beszélve. Nem vágyott már ő olyan diadalmas bevonulásra,
Goth istenség olyan dicsfényére, mint amit majd várhatóan
Quron fog kapni. De egy szeletkét az ünnepségből, legalább
annyit, hogy az egyik zsákmányt ő ejtette el – nos, ez járt
neki. És ez a taknyos kölyök nem fogja benne megakadályozni.
Megemelte egy kicsit a lándzsáját, hogy elhessegesse a
zsákmánytól a fickót. Az azonban nem mozdult. Az első
vadászata volt ez. És itt van egy zsákmány. Hogy
irigykednének a többi hasonló korabeliek. Talán egyszer majd
olyan nagy harcos is lehetne belőle, mint amilyen az isteni
Quron. Nem fog meghátrálni egy vénember előtt.
Llana megpróbálta kihasználni a kamurok
bizonytalankodását, és egy kicsit oldalt lépett. De a két
vadember azonnal feléje fordult, s két lándzsa meredt a
lányra, készen arra, hogy – vita ide vagy oda – leszúrja, ha
menekülni próbálna. A gnóm nő jobbnak látta mozdulatlanná
dermedni, és megvárni a kakaskodás végét. De a harcosok
rájöttek, hogy azután is eldönthetik, kinek a zsákmánya
Llana, ha már megölték és levágták a fejét. Egyszerre
fordultak hát feléje, és vészjóslóan közeledni kezdtek a
nőhöz. A gnóm lány lehunyta a szemét.
Egy kés röppent ki a bozótból, és beleállt az öregebbik
kamur vállába. A vadember felüvöltött a váratlan kíntól,
elejtette a lándzsáját, aztán baljával kitépte a fegyvert a
sebből és a földre dobta. Ugyanezen kezével lenyúlt és
felemelte a lándzsát. Ezalatt a fiatalabbik már hátrálni
kényszerült Vergahl kemény rohamától. A férfi úgy lengette a
kardját, mint egy győzelmi zászlót, s ezellen a taktika
ellen a lándzsásnak nem volt ellenszere. Összecsapott az
edzett, keményfából készült dárda, és a fémkard. A kardból
szikrák pattantak ki, de állta a megpróbáltatást. Az újabb
csapás után a lándzsa eltörött. A kamur rémülten meghátrált.
Torre felemelte a kardot, hogy lecsapjon a fickóra.
– Vigyázz! – sikoltotta Llana, de mire Vergahl
megfordulhatott volna, az öregebb kamur már belemártotta a
lándzsáját a harcos testébe. A döfés erőtlenre sikerült és
lecsúszott, de így is komoly sebet ejtett Torre derekán.
Felüvöltött a kíntól, és iszonyú csapást mért az öregebb
vadember felé. Az hátraszökkent, de a dárdáját eltalálta a
lesújtó kard. Olyan erejű csapás volt, hogy a lándzsa másik
végét markoló kamur a földre került. Ahogyan felnézett, a
gnóm nőt látta maga fölött, kezében Torre késével. Ép bal
kezével megragadta a döfni készülő kezet, és megpróbálta
távol tartani magától.
Ezalatt Torre megtapasztalhatta, hogy a fiatalabb kamur
sincs még harcképtelen állapotban. Mert amíg ő az idősebbel
foglalkozott, a másik két kézzel megragadva eltört lándzsája
két végét, a bottal hátulról fojtogatni kezdte a harcost.
Volt erő az ifjoncban, s pillanatok múlva Torre szeme előtt
csillagok ugráltak. A karddal megpróbált hátracsapni, de
sikertelenül kalimpált. Ekkor taktikát változtatott. Teljes
testsúlyával nyomni kezdte hátrafelé ellenfelét. Egy fa
állította meg őket, aminek Torre teljes erővel nekipréselte
a kamurt. A vadember szorítása enyhült, Vergahl ledobta a
kardot, és két kezével meg tudta ragadni a torkát szorító
botot, majd annyira előre nyomni, hogy kihúzhassa a fejét. A
harcos Haliborában korosztálya legjobbja volt verekedésben.
A fiatal kamur legény nem állhatott ellent neki, mikor egy
az egyben, fegyver nélkül csaptak össze. A harcos ütéseitől
a vadember kábultan rogyott a földre. Torre gyorsan felmérte
a másik párviadal állását. Odaugrott az öregebbik kamurhoz,
aki a földön fekve még mindig igyekezett távol tartani magát
a gnóm nő késétől. Vergahl nem sokat teketóriázott. Fejbe
rúgta a kamurt, amitől az is elájult. A harcos talpra
segítette a gnóm nőt. Llana belenézett a férfi szemébe, és
csak annyit mondott: – Köszönöm.
– Gyerünk! – leplezte sietséggel Vergahl a zavarát.
Felkapta a kardját a földről, s azt a lándzsát is, ami nem
tört el a harcban.
– Merre megyünk? – kérdezte Llana. A harcos nem mondhatta
neki, hogy nem tudja, ezért igyekezett magabiztosnak
látszani, s ennek megfelelő tervvel előállni.
– A napnyugta irányába megyünk! Arra van a Gyilkos-szoros.
Oda nem mernek majd követni minket.
– Én mást ajánlanék, harcos, ha megfogadod. Menjünk a
folyó felé, napkeletnek. Az Oleiuson gyakran feltűnik apám
valamelyik kereskedelmi bárkája. Ha szerencsénk van,
felvesznek minket, és hazavisznek Slohba.
– Hmm. Gazdag az apád? – mormogta Torre.
– Igen. Ő a leggazdagabb Slohban. Én a Hoopahur klán tagja
vagyok!
A Hoopahurok! Hát persze, hogy Torre is hallott már róluk.
Ez a klán tartotta a kezében Sloh városát. Állítólag
kereskedelmük révén Zonsan egész királyságában a
leggazdagabbak közé tartoztak. Akkor ezért tartották fogva
ezt a lányt azok a gazemberek! Váltságdíjat akartak kérni
érte! Egy, egyetlen egy pillanatra átfutott Vergahl agyán,
hogy ez nem is rossz ötlet. De aztán rájött, hogy őt nem
ilyen fából faragták. Visszaviszi a lányt az apjához.
Remélhetőleg szép kis jutalomban lesz része. Ó, milyen nemes
gesztus!
Gondolataiban még mindig javában dicsérte magamagát,
amikor a lány felneszelt.
– Harcos! Nem ilyen madárszót hallottunk azelőtt is, hogy
a vadak megleptek volna minket?
Torre válasz helyett megragadta Llana kezét, és futva
vonszolta magával napkelet irányába. Tudta, az Oleiustól
több napi járóföld választja el őket, és amíg odaérnek,
bizonnyal többször is meg kell majd küzdenie a
vademberekkel. Mint most is, hamarosan. A madárszó, amellyel
ezek a vademberek egymással a kapcsolatot tartották, olyan
közelinek hangzott, hogy Vergahl egy rövid ideig arra
gondolt, nincs értelme tovább menekülni. De menni kellett.
Valami átsüvített a levegőn, és csak hajszállal kerülte el a
harcos fejét egy kamur dárda. Torre felkiáltott
meglepetésében, azzal előre vetette magát, hogy a lányt
ledöntse a lábáról. de hiába akarta megvédeni, mert a gnóm
nő egyszerre sikított egy hatalmasat, és egyszerűen eltűnt a
férfi szeme elől. Amint Vergahl az eltűnés helyéhez ért,
máris látta, mi történt. Az eddigi enyhe lanka meredek
domboldalba váltott át, a lány nem vette észre, és legurult
a lejtőn. A harcos látta, hogy odalent ül, és kicsit
kótyagosan rázza a fejét. Neki sem volt más választása, mint
legurulni. Megpróbált ugyan talpon maradni, de egy újabb
mellette becsapódó lándzsa jobb belátásra térítette. A
hátára vágódott, úgy siklott lefelé a lejtőn.
Ez volt a leggyorsabb közlekedési mód. Még a kamurok sem
tudtak ilyen gyorsan közlekedni a lejtőn. Quron elöl ment,
de macskalépteivel is csak lassabban haladt. Mégis, látta
már az áldozatait. Nem fogja őket szem elől veszíteni!
Mellette egy kamur ifjonc előre tört. Úgy gázolta az avart,
mint valami paripa. Quron nem hagyhatta ezt. – Megállj! –
rikoltott a fiatalra, de az csak rohant tovább.
Elhomályosította az eszét a zsákmány. Quron tudta, hogy a
tekintélye forog kockán. Akármennyire is irtózott tőle, de
felemelte könnyű lándzsáját, hogy a neki már csak a hátát
mutató kamur ifjoncba vágja. De a fickó ebben a pillanatban
elrugaszkodott a földtől, és mint a tigris, Torre Vergahl
hátára vetette magát. A harcos orral előre belezuhant egy
csalánbokorba, kardja szép ívet rajzolva állt bele nem
messze a földbe. A kamur egy bukfenc után már talpon
termett, míg Vergahl káromkodva tápászkodott fel. Az ifjonc
előre lendült, hogy késével vegye el a lelket zsákmányától.
Aztán megdöbbenve nézett le a saját mellkasára, amelyből
kibújt egy kard hegye, és élettelenül összeroskadt. Llana
remegve állt az ember fölött, akit ő ölt meg a harcos
elrepült kardjával. Vergahlnak nem volt ideje köszönetet
mondani, mert máris a nyakukon volt a veszedelem. Quron és
emberei érkeztek a kis csata helyszínére. Fenyegetően
megálltak, velük szemben Vergahl, aki közben már a kezébe
vette a kardját, és Llana, aki jobb híján a kamur kését
emelte fel a földről.
– Jól harcoltál. – mondta elismerően Quron. – De most vége
az életednek. – Lassan, mintha táncolna, közelíteni kezdett
a harcoshoz. Rövid, könnyű lándzsája és több mint tízéves
ölésben szerzett tapasztalata állt szemben Torre kardjával
és tapasztalatlanságával. Könnyű küzdelemnek ígérkezett. Két
kézre vette lándzsáját és előre lendült. Vergahl kardja
megvillant, de a kamur a dárda végének mozdulatával
hárította a vágást, s ugyanazzal a lendülettel vágott
fegyvere hegyével Torre felé. A vágás elkerülte a férfit,
mert az az utolsó pillanatban hátralépett. Kardjával
nyolcasokat írt le a levegőben, úgy várta Quron újabb
támadását. A kamur most jobbról igyekezett megsebezni
Vergahlt, aztán az utolsó pillanatban jobb kezével elengedte
a fegyvert, s baljával erősen tartva hagyta, hogy a lendület
nekicsapja fegyverét a városi férfinak. Vergahlt meglepte a
mozdulat, s a lándzsa hegye végigsiklott a nadrágját tartó
erős bőrövön. A bőr úgy nyílt szét, mintha a legélesebb
penge vágta volna fel, és ráadásul a vágás mentén
elszíneződött. „Méreg!” – döbbent meg Torre. – „A fickó
fegyverének hegye méreggel van bekenve!” Hátraugrott még egy
lépést, és kardját kinyújtva igyekezett távol tartani
magától a kamurt, amíg kitalál valamit. Valami jó taktikát,
amivel kikerülhet ebből a kutyaszorítóból. Gyors pillantást
vetett a többi vademberre. Most várakoztak. De biztos, hogy
ha Vergahl győzne, versengenének, melyikük tudja legyőzni
azt a harcost, aki elbánt a főnökükkel. Ez kilátástalan.
Torre lassan leengedte a kardját.
Aztán hirtelen rikoltott egyet, és vérfarkasként rontott
rá a meglepett Quronra. Csapást csapás után osztogatott, s
meghátrálásra kényszerítette a kamur főnököt. A harmadik
vágástól a vadember rövid lándzsája széttörött, s Vergahl
kardja eltalálta a fickót, aki egy szó nélkül összesesett.
Pár pillanatig néma csend honolt a kis tisztáson. A kamurok
számára megdöbbentő esemény történt, legyőzhetetlennek hitt
főnökük ott hevert egy idegen harcos lábai előtt a földön.
Agyuk magyarázat után kutatott, mialatt az idegen harcos ott
állt lihegve, s kardjával feléjük intett: – Na gyertek!
De ebben a vad, civilizálatlan törzsben mélyen gyökerezett
a saját föld védelme. A harcos és a lány betolakodók voltak,
ezért el kellett őket pusztítani. A kamur kezek erősebben
szorították meg lándzsáikat. A vad szívek erőteljesebben
kezdtek el kalapálni. És ekkor …
Ekkor hangos reccsenés hallatszott egy közeli bokorból.
Annyira váratlanul ért mindenkit a zaj, hogy mindenki
megdermedt. Tisztán hallatszott, ahogyan egy nyugodt hang
így szól: – Tudom, Provance, hogy szándékosan csináltad. Ha
ezzel végeztünk, ezért megöllek. – Szétnyíltak a bokrok, s
négy marcona fickó lépett a küzdőtérre. Egyikük, a hangja
alapján az, aki az előbb is megszólalt, most egyenesen
Vergahl felé fordult: – Én szívem szerint megvártam volna,
hogy ezek a vadak végezzenek veled, vágják le a fejedet,
aztán utána vettem volna el tőlük a zsákmányt. De hát az ég
útjai kifürkészhetetlenek. Ne legyen a nevem Sohonz, ha most
nem vágjuk le a fejedet, ficsúr! – Könnyedén megemelte a
vastag kardot, amit a kezében tartott, majd a kamurokra
nézett.
– Még elmehettek …
De a vadembereket más fából faragták. A legbátrabbik
közülük előre lépett, és lándzsájával Sohonzra mutatva
elüvöltötte magát. A tisztáson lévő másik kilenc kamur
vérfagyasztó módon vette át a hangot, s Vergahl hirtelen azt
vette észre, hogy messze az erdőből hasonló üvöltés válaszol
a harcba hívásra.
Pillanatok alatt csatatérré vált a tisztás. Sohonzra három
kamur vetette magát, ám a kalandor hatalmas kardját
könnyedén, fél kézzel forgatva, rögtön levágta az egyiket.
Elhajolt egy döfés elől, és máris a másik nyakát metszette
el kardja hegyével. Ezalatt a tisztásra lépő Tsok, az ork
vadász, két kézzel ragadott meg egy-egy kamur nyakat, s
összekoppantotta a hozzájuk tartozó fejeket. Egy harmadik
beléje döfött, mire Tsok az égre üvöltötte fájdalmát, aztán
ököllel ütött bele a vadember képébe.
Vergahl megragadta Llana kezét: – gyerünk! Ennél jobb
alkalmunk nem lesz a menekülésre! – De mielőtt
cselekedhettek volna, elébük magasodott Rochos alakja. A
kalandor mindkét kezében egy-egy tőr (egyik a sajátja, a
másikat Sohonztól kapta kölcsön) villogott.
– Nem mégy sehová, úrifiú! Nem engedhetünk el egy
gyilkost! – Llana döbbenten nézett rá a csinos
fiatalemberre. – Gyilkos? – kérdezte. vergahl egy pillanatig
fájdalmas arccal meredt a gnóm nőre, aztán megemelte a
kardját. Rochos csak erre várt. Ballal egy oldalvágást
csinált, s amíg Torre odakapta a kardját, jobbjával beszúrt
a védtelenül maradt szívre. A gyilkossággal vádolt férfinek
csak annyi ideje maradt, hogy hanyatt vesse magát, a tőr
hegye így is érintette a bőrét. „Remélem, ez nem mérgezett…
„ – nyögött fel Torre, aztán máris félre kellett gurulnia a
szakállas bandita taposó lába elől. – Én lennék gyilkos?! –
kiáltott fel Torre. – Hiszen TE gyilkoltad meg Llana
szolgálóját!
– Nem kár egy gnóm szukáért! – röhögött fel Rochos,
mialatt lehajolt, hogy Vergahlba mártsa a tőrét. A városi
ficsúr azonban elkaszálta ellenfele lábát, mire a nagytestű
Rochos akkorát zuhant, hogy a föld beleremegett. Vergahl
fekvő helyzetéből lendületet véve pattant talpra, s mialatt
elhajolt egy kamur lándzsa elől, még arra is volt ideje,
hogy a kardját felkapja a földről. – Ez tetszik nekem! –
rikkantotta, megmámorosodva a harc hevétől. Fél szemmel
látta, hogy kamur már nincsen lábon a tisztáson. A haliborai
városi őrség tagja, Pommerance, most szúrta le az utolsót.
Tsok már javában fosztogatta a földön heverő vademberek
tetemeit, míg Sohonz némán, karba tett kézzel, összehúzott
szemmel meredt Torréra. Lassan Rochos is feltápászkodott,
Vergahl pedig rádöbbent, hogy talán nagyobb kutyaszorítóban
van, mint amikor a kamurok vették körül.
– No, akkor kezdjük azokat a fejeket. – dörmögte Sohonz.
Tsok felé intett: – Vágd le a főkamur fejét! – a többiek
felé pedig magyarázólag csak ennyit mondott: – Sokat ér egy
ilyen kidíszített fej. A legközelebb eső városokban szívesen
fizetnek, ha az ember bizonyítani tudja, hogy kamur
főkolomposokat irtott ki.
Tsok odalépett a földön heverő Quronhoz. Letérdepelt
melléje, s szakszerű mozdulattal emelte meg a fejet, hogy
egyetlen késmetszéssel elválassza azt a nyaktól. A kamur
felnyögött. Tsok arca hirtelen vicsorba rándult, ahogyan
mozdulata elakadt, mert valaki megragadta a kést tartó
kezét. Félig hátrafordult, s Vergahl haragos tekintetét
látta maga fölött. – Nem fogod levágni a fejét! – jelentette
ki Torre. Az ork elengedte a magatehetetlen Quront, s
felugrott. Gonoszul, alulról felfelé mérte végig a harcost.-
Mit nem! – vakkantotta. – Te nem beleszólsz! – Torrét
azonban vakmerővé tette az életveszély. – Előbb velem kell
leszámolnod, ha akarsz valamit! No gyere csak, te béka! – Az
ork felmordult a sértés hallatán.
– Ebből elég! – szólt közbe Sohonz. – Nincs időnk erre,
amikor nyüzsög az erdő a vadaktól! Kapd el a ficsúrt, addig
én levágom a kamur fejét! Gyerünk!
De már semmire sem maradt idejük. A tisztást hirtelen
ellepték a fekete vademberek. Pillanatok alatt fürtökben
csüngtek Sohonzon, Rochoson és Tsokon, a három legnagyobb
termetű idegenen. Pommerance is eltűnt három rohamozó kamur
mögött. Vergahl is azon vette észre magát, hogy ketten, két
oldalról tartják sakkban hosszú lándzsákkal. Tudta, ha csak
megemelinti a kardját, a szúrófegyverek belé szaladnak.
– Őt hagyjátok! – csattant fel hirtelen a parancs. Quron
már újra talpon volt. Igaz, kicsit bizonytalanul állt még a
lábán, de testtartása akkor is tiszteletet parancsolt. –
Életet életért! – mondta, s Llanára mutatott. – Vele együtt
elmehetsz, harcos! – A Vergahl mellett álló két vadember
leengedte a lándzsáit. De Quron még nem fejezte be.
– Vedd ezt a karkötőt. Ha a kamur nép állná utadat, csak
mutasd meg nekik. De figyelmeztetlek, harcos. Még egyszer ne
lássunk meg itt, a hegyeinkben!
Ezalatt Sohonz lerázta magáról támadóit, és szégyen ide
vagy oda, futásnak eredt. Tsok hamarosan követte a példáját.
Rochost azonban úgy ellepték a vademberek, hogy mozdulni sem
tudott.
– Folytatódik a vadászat! – rikoltott fel hirtelen Quron,
s a szakállas előtt termett. Az elkerekedő szemekkel nézte,
hogy a kamur felemeli lándzsáját. – Ne. Neeee….!
– Gyerünk! – szólalt meg Vergahl, és magával vonszolva
Llanát, gyors léptekkel elhagyta a tisztást, mielőtt a kamur
vezér meggondolja magát. Pár lépés után mégis
visszafordult. –Mit csinálsz? – kérdezte ijedten Llana. De a
harcos csendre intette, majd szívdobbanásnyi idő elteltével
Pommerance-szal együtt tért vissza. A városi őrség tagjai
még tapogatta elszenvedett sérüléseit, s láthatólag
csodálkozva figyelte Vergahlt.
– Hidd el, Pommerance, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan
azt Pulveris tanácsos elmondta nektek. Ha velem maradsz,
ameddig az erdőben bolyongunk, akkor a kamurok részéről nem
érhet bántódás. És el tudom mesélni neked, hogyan is történt
valójában aznap éjjel, ott Pulveris házában …

A három alakot, a harcost, a városi őrség tagját és a gnóm
nőt, hamarosan elnyelte az erdő. De még sokáig hallották a
vadászok egymást hívó szavait, s összerezzentek, mikor a
távolból halálsikolyt sodort feléjük a szél.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.