LFG.HU

HAMVAK
novellaCimkek

A HAMVAK honlap cime:

http://www.extra.hu/hamvak/


Látogasd meg! Nagyon kellemes…


Krisz balladája

Krisz öreg harcos volt. Már nyolc éve, tinédzser kora óta tagja
volt a Népnek. Talán kicsit túlságosan is régen. Néha már úgy
érezte, agyára mennek a dolgok. Élvezte az Álmot, persze, csak
olykor-olykor olyan hiábavalónak tünt az egész.
Nem tünt fel mindjárt. Elôször csak Krisz macskája, ez az öreg
Kiméra kószált el egy-két napra. Aztán a kardját sem találta
sehol. Néhány hónap múltán pedig egyszerüen képtelen volt úgy
látni a dolgokat, mint régen.
Úgy tünt, a szürke világ elnyeli ôt. Krisz megrémült. Nem látta
a kimérákat, nem értette a Nép beszédét és végül már a Kastélyba
sem találta meg az utat. A többiek elôször tanácstalanul állták
körbe; nem értették, miért nem válaszol, miért marad távol egyre
gyakrabban az ünnepektôl. De hát – gondolták – biztos ezer más
dolga van, nem ér rá. S a népre olyannyira jellemzô könnyedséggel
elkezdtek megfeledkezni róla.

Mire Krisz észbe kapott, már fél éve nem találkozott
testvéreivel. A reggeli fejfájások és az unalmas vasárnap
délutánok világa szinte teljesen elfeledtette vele az Álmot.
Mikor ráeszmélt, hogy egyre gyorsabban sodródik az ôsz szíve
felé, pánikba esett.
Az nem lehet, hogy ôt is elkapja a gép! Ö nem vállhat egy arccá
a tömegbôl! Öt nem nyelheti el a szürkület! Hisztérikusan
fellázadt az ôt fenyegetô végzet ellen. Teljes erôvel belevetette
magát azokba a dolgokba, melyek egykor az Álmot jelentették
számár; táncolt, énekelt, szeretett és mulatott.
Talán túlzásba is vitte kicsit. Talán túl messzire ment. Talán
ez volt a baj; talán az, hogy minduntalan a háta mögé pislogott;
vajon elég messze lemaradt-e a szürke rém? És a lelke mélyén
tudta ezt, de a tudat elôl is elmenekült – a hamis Álomba, a
kifordított valóságba.

Egy nap Krisz a buszon utazott. Maga elé bámult, ahogy az az
utóbbi idôben a szokásává vált. Az embereket rég nem figyelte. Nem
attól tartott, hogy régi ismerôssel találkozik, hanem attól, hogy
lát egyet és nem ismeri fel.
Az az alak már vagy öt percebámulta, mikor Krisz észrevette. Mikor
tekintetük találkozott, az idegen lassan, nagyon lassan elfordult.
Amolyan öltönyös fickó volt csillogó, fekete lakkcipôben. Fura cipô
volt; régi, konzervatív fazon, sehogy sem illett a modern
öltönyhöz.
Krisz meg is feledkezett volna az esetrôl, ha nem találkozik
másnap a boltossal. A kopasz öregember csak bámult Kriszre, mikor
odalépett a pulthoz. Csak nézett, mintha meg sem hallotta volna
Krisz rendelését. Aztán, ahogy csigalassúsággal a polchoz fordult,
halkan koppant a padlón a régivágású lakkcipô, ami valahogy sehogy
sem illett a fehér kötényhez.

Attól a naptól kezdve Kriszt kísértették a fekete lakkcipôsök.
Ha megállt valaki mellett az utcán, az rábámult, majd lassan
odébbkopogott ódon cipôin. Ha megszólított valakit, az mereven
bámult rá és egy szót sem szólt. Persze mind fekete lakkcipôt
hordott. Ha felkért egy lányt táncolni, az csak ült, mint egy
szobor, kifejezéstelenül nézett rá és egy lépést sem tett
kényelmetlen, fekete lábbelijében.
Egyszer egy óvoda mellett sétált el. Megállt és a kerítésen át
leste a játszadozó gyerekeket. Aztán megérezte, hogy figyelik.
Szinte sírva fakadt, mikor meglátta a homokozó mellett álló kövér
kislányt, aki makulátlanul csillogó cipôibôl egyenesen ôrá bámult
pislogás nélkül. Krisz elrohant.

Aztán eljött a vég. Egy esti buszjáraton utazott, mikor látta, hogy
egy arc felé fordul. Elegáns hölgy, ruhái összhangját csak az
otromba cipô bontja meg. Az arc szenvtelen, a szemek halottak.
Krisz elfordította a fejét.
De a másik oldalról is ôt bámulták. Egy szigorú nagyapa-arc
üveges szemekkel. És a lakkcipô. Az utasok lassan, egyesével
fordultak felé. Csupa halott tekintet, csupa kômerev arc. És
csupa-csupa fekete lakkcipô. Nyílt az ajtó. Krisz leugrott a
buszról.
Menekült. Éjszaka, nyirkos macskaköveken sietett kifelé a
városból, minél messzebb a fekete lakkciposöktôl. Egyszer csak
koppanó léptek viszhangját hallotta maga mögött. Hátranézett,
de senki sem látott. Persze – de ott vannak, az biztos.
Gyorsított a léptein, de a lakkcipô-koppanások is gyorsultak.
Krisz gerince megremegett. Mit akarnak tôle? A következô sarkon
befordult, megállt. Itt bevárja ôket. De a léptek zaja is elhalt,
a lakkcipôk is megálltak.

Krisz idegesen nézett jobbra-balra. Véletlenül lepillantott a
lábaira. Ajkai megnyíltak, szemei kitágultak. Hátrafelé tántorgott
a fal mentén, majd megfordult és nekiiramodott.
Mint az eszeveszett kezdett rohanni a macskaköveken, nyüszítve –
sikoltva, néha meg-megcsúszva. Lábain ütemesen kopogtak a fekete
lakkcipôk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.