LFG.HU

taverna
Petrus
novellaCimkek

Kalandorsors

Planescape történet

Az ember a sivatagban megtanul értékrendet tenni a hasznos és a
haszontalan dolgok között. A víz és az élelem hasznos, a kard és a
páncél haszontalan. Végeérhetetlen sivatagokban pedig a Külső Síkokon
nincs hiány. Hó vagy homok, só vagy hamu, kő vagy rozsda, ameddig a
szem ellát. Viharos szél metszi, állandó napfény süti az óvatlant és a
homok csakhamar egy újabb életet, egy újabb történetet temet maga alá.
De miért gondolja bárki is, hogy egy sivatag sivár és élettelen?
A fiatal nő gépies mozdulatokkal kúszott a tűző nap alatt sárgán
remegő homokfelszínen. Finom ruhái – rongyok mind – már elszakadtak, a
réseken meggypirosra égett bőr villant ki. Térdéről, alkarjáról már
lefoszlott a bőr, szinte az összeégett, megszáradt húson vonszolta
magát, de ment előre. Mögötte kacskaringós nyomok, mérföldeken át,
buckáról – buckára. Tizenöt mérföldnyire egy üres kulacs, negyvenre
egy míves, ezüstözött láncing és egy szablya, százra egy döglött ló
már félig elsüllyedt csontváza. A levegő meg sem rezdül, a
homokszemeket nem pergeti egyetlen kósza fuvallat sem.
Egy utolsó moccanás, egy utolsó szusszanás és a test a homokra
hanyatlik. Mozdulatlanul.
Kihúnyó elméje lassan leltárt készít…

Három nappal ezelőtt Alyssa még vígan mulatozott a Parázsló Hullában,
Sigil egyik legismertebb helyén. Fodros, fehér ruhája és mélykék
mellénye pénzről és gazdagságról árulkodott és valóban nem kellett
szűkölködnie. Körülötte a társai hasonlóképpen kiöltözve élvezték
legutóbbi munkájuk gyümölcsét, egy szempillantás alatt elfeledték a
szűkös hónapokat, éveket és azzal sem törődtek igazán, ha most
egyetlen éjszaka alatt elverik az összes pénzüket: a kalandorfajta nem
gyűjt több pénzt, mint amit azonnal elmulathat.
Briga, egy acheroni hét láb magas barbár vitte a szót, vaskos
medvehangján emlegetve fel régi történeteket és csípős tréfákkal
szórakoztatva a köréjük gyűlt népséget. Alyssa eleinte maga is
előítéletekkel viseltetett a barbárokkal szemben – nagyok, büdösek és
ostobák -, míg össze nem futott Brigával, aki származása ellenére
műveltnek és okosnak volt nevezhető és minden héten fürdött, ha volt
rá lehetősége.
Kachun gith volt, vékonyka tagokkal és hegyes bal füllel – a jobbat
lecsapták valahol, soha nem beszélt róla – és, mint népének minden
tagja, jóval mértékletesebb volt a mulatozásban. Csendesen oldalt
húzódott, néha elmosolyodott a barbár szavai hallatán és aprókat
kortyolt az előtte álló fémkupából. Alyssa tudta róla, hogy a
Végzetőrök tagja, de ez ritkán jelentett problémát akkor, amikor a
csapattal volt. Főleg akkor tűnt rettentő keményfejűnek, amikor a
sebek ellátásáról volt szó. Nem hagyta magát gyógyítani és másoknak
sem segített, elvégre frakciója megtilt minden beavatkozást a
természet és az enyészet folyamatába. Oldalán dísztelen tokban egy
karach penge, egy, a forgatója akaraterejétől függő formát és
keménységet felvevő kard.
Harmadik társuk Moch volt, akiből jelenleg csak valami halvány
derengés látszott, mivel főként az asztrális síkon létezett. Igazából
azt sem tudták, hogy hogyan és miért csapódott hozzájuk, kommunikáni
sem tudtak vele, viszont mindíg ott volt, ahol a legnagyobb volt a baj
és segített. Az asztráltérből indított támadásai sokszor mentették már
meg az életüket.
És persze ott volt Jord, egy Carceribe száműzött titán, Coeus híve és
némi szakrális hatalom birtokosa. Széparcú Jord, ahogy az itteniek
hívták és Alyssa természetesen bele volt habarodva. Arányos
testalkatú, aranyszőke göndör hajú fiatal férfi volt, mindíg
kifinomult modorú és nagyszerű szerető. Csak egy aprócska hibája volt:
a hozzá csapódó nőket sohasem értékelte túl nagyra és nemritkán
naponta váltogatta a partnereit. Alyssát kicsit bosszantotta ez, de
Jord mindíg képes volt meggyőzni őt, hogy talán nem véletlen, hogy
mindíg hozzá tér vissza és emiatt Alyssa sohasem tudott ellenállni
neki.
Ott voltak és mulattak a körbefutó emelvényen álló asztalok körül,
léhűtők és utcalányok serege vette őket körül és élvezték az ingyen
szórakozást. Középen, a bejárattal szemben állt a helyi nevezetesség.
Ignus, egy szerencsétlen varázsló elvétette egy kísérletét és lángoló
teste most ott lebegett egy jókora rácsos parázstartó felett, némán
szenvedve és várva valakire, aki talán képes lesz megszabadítani
kínjaitól. Nem volt rá sok esélye. Sokan nem is hitték el, hogy igazi,
míg pár nappal ezelőtt be nem toppant egy fura figura egy lebegő
koponya társaságában és nem kérdezősködött felőle. Mikor elment, páran
azt suttogták, hogy ő egy halott isten és most visszatért, hogy
jóvátegye régi bűneit. Mások azt rebesgették róla, hogy az Úrnő
megbízásából tisztítja meg az utcákat a rablóktól, megint mások meg
egyszerűen baatori kémnek hitték. Senki sem tudta az igazságot, de azt
tudni vélték róla, hogy aki a közelében van, nem sokáig él.

Abyss eme névtelen síkján soha nincs éjszaka.
De megvannak a maga dögevői, akik már gyülekeztek a horizont szélén, a
nyomokat követve…

Jókedvük tetőfokán lépett oda melléjük az az átkozott abishai, egy
szárnyas, két lábon járó, gyíkszerű, vörös bőrű lény valamelyik
pokolból. Mézesmázos szavakkal piszkálta fel az érdeklődésüket,
kincseket és verekedést ígérve, ha vele tartanak és Jord, mint a
csapat alaposan beszeszelt, de a szakmai hiúságára büszke vezetője
elfogadta az ajánlatot és azon melegében felcihelődtek. Az abishai
elvezette őket az Alsó Negyed egyik romos épületéhez és azt mondta:
-Egy fajtestvérem lakott itt, de már régóta üres a ház. Van valahol
odabent egy portál, ami a Végtelen Barlangokba visz, közvetlenül egy
elhagyatott sárkánybarlangba. A sárkányt már megölték, de a kincse még
ott vár valahol. Az mind a tiétek lehet egy apró szívességért cserébe.
Az éjszaka hűvösétől valamelyest kijózanodott Jord a legszívesebben
már visszavonta volna az ígéretét, de tudta, hogy ez esetben az
abishai szétkürtöli a városban a megbízhatatlanságukat és az nem tenne
jót az ismertségüknek. Az igaz, hogy az utca sötét és elhagyatott, de
egy abishai mégiscsak a pokolban, a Vérháborúkban tanulta a
legpusztítóbb harc művészetét, nem lenne jó felkészülés nélkül ujjat
húzni vele…
-Mi lenne az a szívesség? – kérdezte kínzó fejfájással.
Az abishai hüllőarcán mintha mosoly futott volna végig, de nincs
ember, aki kiigazodna ezeken a dögökön, így Jord is csak feltételezte,
hogy jól gondolja a jókedvét és nem azt méregeti, hogy hogyan tudna
egy falással végezni velük.
-Van ott egy csekélység, egy könyv, ami egy kőfülkében áll. Nem
varázskönyv, számotokra értéktelen, de ha kedves az életetek, ne
nyissátok ki! Nekem csak az kell, semmi más.
-Miért nem megy maga utána… – morgolódott hátul Briga, de a démon
dühös szemvillanása beléfojtotta a szót és a továbbiakban csendben
maradt.
-Rendben… – kezdte lassan Jord. – Tehát bemegyünk, megkeressük a
portált, a túloldalról elhozzuk a könyvet és cserébe miénk a kincs.
-Igen.
-A sárkány már tényleg nincs ott?
-Ez garantálom.
Jord hümmögött egy sort a démonok és az ördögök szavahihetőségéről, de
inkább nem szólt semmit, csak megrántotta a kardövét és intett a
többieknek.
Bementek a házba.

A sivatag nem csak a testet, de a lelket is csupasszá teszi. Aki
túléli, azt már csak az ösztönök vezérlik, bármiféle jó vagy gonosz,
törvényes vagy kaotikus elkötelezettség nélkül.
A dögevők nem éreztek sem szánalmat, sem bosszúvágyat leendő áldozatuk
iránt. Ők csak azt csinálták, amit a helyzet diktált: követték a
nyomokat. Csökevényes elméjükben egy idegen nyom máris
összekapcsolódott a tele gyomor képzeletével.
A ló a fél fogukra sem volt elég…

A csapat tudta, mi a dolga. Moch valamiképpen tudta, mit várnak el
tőle és pillanatok alatt megtalálta az asztrálsíkon szinte lángoló
energiákkal teli portált, már csak oda kellett vezetnie a többieket.
Egy befalazott vakablak volt, jelekkel és láncmintákkal a keretfában.
Kinyitották és kék kavargó izzás támadt a téglák között, egy kavargó
tölcsér, amelynek sötét titkokat rejtő közepe valahol máshol – és
talán másvalamikor is – köpi ki őket az ismeretlenbe. Felmerült
bennük, hogy van-e indoka az abishai -nak, hogy csak így, egyszerűen
elveszejtse őket azzal, ha mondjuk az elemi tűz síkjára küldi
mindőjüket? Néztek egymásra tanácstalanul, de egyiknek sem jutott
eszébe olyan momentum, amelyben egyáltalán bármiféle démon, vagy ördög
szerepelt volna. Eddig mindíg kerülték őket és soha nem keresztezték
az útjaikat. Nem jó velük ujjat húzni, ha egyet megölsz, ezer támad a
helyébe és egyszer, ha nem is a mostani életedben, de valamelyik Külső
Síkon újjászületve egy váratlan támadás során kiegyenlítődhetnek a
lelkeik – nem csak az övék, hanem az egész világegyetem összes lelke -
között dúló adok-kapok mérlegei.
Briga végül mordult egyet és egy szó nélkül fejest ugrott a portálba.
Egyenként követték a többiek is.
Kavargó harc közepébe érkeztek. Lovak nyerítettek, fegyverek csengtek
a kavargó porban és pillanatok alatt iszonyú hőség tört rájuk. Briga
már ott verekedett mellettük, szabadon tartva a helyet az érkezőknek,
aztán Kachun is rikoltva kirántotta a pengéjét és beleveszett a
forgatagba. Alyssa egyik kezébe szablyát, a másikba tőrt ragadott és
próbálta kivenni a nagy kavargásban, hogy kik is az ellenségeik és kik
a barátaik, de mikor egy csapott homlokú, összeszikkadt bőrű, alacsony
lény rátámadt, gondolkozás nélkül ledöfte. Szívós egy jószág volt, vér
alig csordult a sebéből és küzdött, mint a veszedelem és ha nincs
Jord, akkor a fiatal lány a karmok és fogak tengerében végzi.
-Paladine, segíts! – kiáltotta valaki a tömegben, egy ló nyerített
kétségbeesetten és egy páncélos férfi zuhant Alyssa mellé a homokba.
Valaha fényes vértje csíkokban, tépetten lógott le róla, súlyos sebek
vöröslöttek át a finom mívű láncing szemein és kín látszott a férfi
sisakrostélya mögött villogó szemekben. A lány letérdelt mellé és
lekapta róla a sisakot. Középkorú, szigorú arcú férfit látott görcsbe
rándult arccal és fogai közt szivárgó vérrel. A lány látta, hogy itt
már nem segíthet.
-Meneküljetek!… – sziszegte a férfi. – Ez csapda!
Felüvöltött a fájdalomtól, amikor egy lény kivált a tömegből és
megrántotta a lábát. Alyssa nagy nehezen megölte és visszatérdelt a
férfi mellé.
-Ó, Paladine, miért hagytad, hogy hű követőidet íly galádul csapdába
csalják! – sóhajtotta a férfi.
-Én… én értem a nyelvedet… – motyogta révülten a lány.
-Krynnről származol? Szerencsétlen, ti is csapdába futottatok.
Átkozott démon, hittünk neked, kibírtad a szertartásainkat és
elhittük, hogy tényleg a jó oldalán állsz! Hittük, hogy az az átkozott
könyv tényleg fontos neked és beléptünk a térkapudba! Ó, légy
átkozott, pokolnak fattya!
-Miféle démon? – kérdezte ijedten Alyssa.
-Tudom is én a nevét, vagy förtelmes faját! Vörös bőrű, szárnyas
sárkányfélének tűnt. Ó, miért nem vágtuk le azonnal! Pala… – lehelte
még és meghalt.
Alyssa döbbenten nézett körül. A harc már kezdett csendesedni, egyre
több hulla hevert szanaszét, aztán hirtelen vége lett. A por lassan
ülepedett alá a mindenfelé heverő mozdulatlan testekre. Mind
meghaltak. Briga, Kachun és Jord ott feküdtek véresen a szétszabdalt
tetemek között. Moch sem látszott sehol.
Alvajáróként botorkált barátai, társai holttestei körül és könnyek
csorogtak az arcán. Nem tudta, hol van, nem tudta, mihez kezdjen és
fogalma sem volt róla, hogy hogyan fog hazajutni. A távolban meglátott
egy elkóborolt lovat és gépies mozdulatokkal utánaeredt.
Furcsa súrlódó neszre torpant meg és lassan megfordult. Briga már
félig a homokban volt és lassan húzta lefelé valami. Aztán lassan Jord
bokájára is ráfonódott egy aszott kéz…
Sikoltva rohant el onnan.

Órák óta gyalogolt már, a ló ösztönösen követte, de nem ült fel rá,
inkább kímélte az állatot. Amikor az panaszos, száraz nyihogással
összeroskadt mögötte, csak leakasztotta a nyeregről a kulacsot és ment
tovább. Az a víz nagyon sokat segített neki, míg el nem fogyott.
És most itt fekszik, egyre tompuló tudattal és várja a véget. Tudta,
hogy eljönnek érte is. Csak az ifjúságát sajnálta, hogy ilyen hamar
vége mindennek.
Megkapta az istenek azon kegyét, hogy csendesen elaludva haljon meg.

Az abishai elégedetten összedörzsölte a szárnytöveit. A Falka ismét
jóllakott, innen, felmérhetetlen messzeségből is szinte érezte, hogy
elégedettek. Még úgy számolta, hogy három – négy csapatot kell már
csak bepaliznia és utána szépen kifejlődnek. Akkor aztán visszatér
közéjük, az élükre áll és legyőzhetetlenek lesznek.
Moch az épület egyik emeleti ablakából nézte és igazán sajnálta, hogy
nem akadályozhatta meg a csapat végzetét. Ez volt a sorsa, ez volt
megírva a számukra. Százötven éve kereste már őket, várta a
születésüket, finoman irányította őket egymás felé, hogy itt és ma
beteljesedjen a sorsuk – és hogy ő, Moch megszülethessen. De először
az abishaial kell törődnie. Volt ideje eltanulni olyan trükköket,
amelyekkel szemben tehetetlenek az effélék…
Az abishai összezúzott, széttépett testét hátrahagyva kilebegett a
sikátorból és megállt egy téren. A levegő kezdett lassan ismét
fényesedni, közeledett a hajnal. A pékségek felől friss kenyér illata
szállt felé, az árusok kezdték felállítgatni bódéikat az utak mentén
és csakhamar sült hús sercegése hallattszott felőlük. Az éjszaka
tolvajai, rablói, zsebmetszői visszahúzódtak a vackukra, az
utcasarkokon megjelentek a nappali pillangók és egy bölcsességben
megöregedett kobold kinyitotta kis iskolája ajtaját, hogy várja a
környékbeli lurkókat egy kis ismeretszerzésre, ha már a szüleik
leszurkoltak érte pár rezet.
Kivilágosodott, ott állt a tér közepén, senkitől sem zavartatva és
megérezte a Hívást. Kedves hang volt, ígéretekkel teli, de nem
csábítóan hazug. Hitt neki és átszökkent az asztrálsíkon, el,
messzire, egészen a Celestia hegy lábát ostromló végtelen óceán
homokos partjára. Felette emelkedett a multiverzum legnagyobb hegye,
amelynek lejtőin a tökéletes törvényes jóság Hét Menyországa kapott
helyet.
Egy szemvakítóan fénylő páncélos nő állt előtte, kezében ezüstösen
izzó kard, fején leírhatatlan szépségű szárnyas sisak, amely tökéletes
békét és jóságot árasztott magából.
-Mi a neved, leányom? – kérdezte kedvesen a szellemtől.
Moch elgondolkodott a létezésében eddig használt különféle nevein és
visszapörgette az időt egészen másfél évszázaddal ezelőttre, egy
sivatagba, amikor egy mozdulatlan testre nézett le mereven és rájött,
hogy mi is történt. Elfutott onnan, keresztül az asztrálsíkon, meg sem
állt a Szörnyvidék egy csendes, félreeső helyén és alaposan átgondolta
a történteket és akkor döbbent rá, miféle kegyetlen szerepet szán neki
a sors: majd ha eljön az ideje, saját magát kell a halálba küldenie…
Észrevette, hogy itt és most, a hegy lábánál újra van teste, amellyel
érezhet és szólhat. Elmosolyodott és az igazságnak megfelelően
válaszolt:
-A nevem Alyssa…
A nő arca elkomorodott.
-Sajnos menned kell, Alyssa. Még nem léphetsz be ide. Igazán sajnálom,
talán legközelebb… – mondta szomorúan a nő és a következő
pillanatban egy végtelen sivatag közepén állt, egy ismerős holttest
mellett, újra szellemtestben. Felsikoltott és a földre rogyott
zokogva, aztán elrohant.
Már tökéletesen emlékezett rá, mi a dolga.
Ez volt a negyvenhetedik alkalom…

Tóth Péter (petrus@elender.hu)
Kisvárda, 2000. november 21.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.