LFG.HU

AttacK
novellaCimkek

Műtét után
irta: AttacK

Ne várjon senki izgalmas eseményeket, fondorlatos cselszövéseket bonyolult
megfejtésekkel, mert ezen iromány csakis a szerző stilisztikai
`hiányosságának` bizonyítását hivatott szolgálni!

——— o ———

Hirtelen világított a fény a szemébe, pupillái tűhegynyire szűkültek.
Szaglóidegeit erős fertőtlenítő ingerelte. Hangfosz-lányok jutottak a fülébe
és rántották vissza az életbe menekülő tudatát. A világosság lassan formát
öltött, emberi formák tornyosultak előtte. Ahogy kezdtek hozzászokni a szemei
a fényhez, úgy rajzolódtak ki a sziluett részletei. Hárman álltak aggódva az
ágya lábánál. Mindhármuk fehér köpenyt és bizonytalan arckifejezést viselt.
Érthetetlen szavakkal vegyített társalgásukból semmit sem értett még kába
tudatával, de tudta, hogy róla van szó. Az ő állapotát elemezték. Az elcsípett
mondatfoszlányokból lassan ráébredt a valóságra. A hirtelen felismeréssel
egyidőben emlékképek is megrohanták. Fegyverropogás hangja, égett hús bűze,
halál kínsikolya zúdult ébredő elméjére. Az utolsó robbanás is felrémlett
előtte, ami őt is a levegőbe repítette és néma, üres sötétséget hagyott hátra,
amit csak ritkán szakított meg egy-egy orvosi műszer idegtépő sípolása.
Mozdulni próbált. Sem a kezei, sem a lábai nem engedelmeskedtek az
akaratának, egyedül a csak fejét tudta egy kicsit megemelni. Tekintetével
végigpásztázta magát az ágyon. Meztelen testét vékony lepedő takarta, ami
tökéletesen idomult a formákhoz. Láthatta hosszú lábainak a körvonalát, feszes
combjának lejtőit, a halvány kockákat a hasán és formás melleit a kicsi
mellbimbókkal. Vékony kábelek nyúltak ki a műszerekből és hálózták be a testét
a lepedő alatt, mint bőralatti vérerek. Csak ez rontott a tökéletes nőiesség
szemérmesen eltakart látványán.
A zugklinika orvosainak is kedvükre volt a páciens, de mégjobban meg voltak
elégedve munkájuk eredményével: a műtét sikerrel járt, az új testrészt
tökéletesen befogadta a szervezet. A lány állapotát stabilizálták, már csak a
pihenés, az erősödés fázisa maradt hátra fokozott figyelem mellett.
Visszaengedte a fejét a párnára, nyugodni próbált. Lehunyta a szemeit, de
ösztöne minden más érzékszervét a maximum-ig kiélesítette. Így érezte meg az
orrfacsaró fertőtlenítő szaga mellett a lassan erősödő parfümillatot. Szemei
újra kipattantak. Néhány másodpercig küzdött az erős fénnyel, amíg megszokta
és képes volt meglátni a negyedik személy körvonalait akihez az illat
tartozott. A távolból közeledett és megállt az orvosok mögött, akik még most
sem vették észre. Magas, karcsú férfi volt fiatal, szinte gyermeki
arcvonásokkal, szőke fürtökkel, nagy, kék, ártatlan szemekkel és egy ostoba,
bárgyú vigyorral a képén.
– Hoi, fiúk! – suttogta az orvosok fülébe, akik egyszerre rezzentek össze a
meglepetéstől.
– Deceksoi! Hogy a francba kerülsz te ide? – fordultak hátra.
– Öö… nyitva volt az ajtó. – vigyorgott idétlenül.
– Az ajtó biztonsági mágneszáras, csak úgy nem nyitódik ki magától.
– Ej, nemhogy örülnétek a látványomnak! Hol a várva várt lelkesedés?
– Mit keresel itt?
– Egy kis utóigazításra lenne szükségem a jobb szememben… áá, nini, ki ez a
szépség? – vette észre a nőt. Lassan oda-csoszogott az ágyához, ujjait
végigjáratta a szélén. Megérintette a karját. A nő ráemelte a tekintetét. A
szemében meg-semmisítő tűz égett a srác irányába, amire az mégjobban felhevült
és az ujjai tovább gyalogoltak, fel a karján a válláig, aztán a mellei között
a hasáig, a szeméremdombja mellett a combján a térdéig. Aztán hirtelen megint
felé fordult, belemarkolt rövid, fekete hajába és csak annyit mondott: – Hm…
érdekes!
Halk sípolás hallatszott és kigyulladt egy kis kék lámpa.
– Valaki tisztességesebb módon akar bejutni, mint te. Megyek, megnézem, ki
az. – a legalacsonyabb doki hagyta el a szobát.
Deceksoi bevetette magát az egyik kezelőszékbe és magárakapcsolta a központi
figyelőegységet. A dokik felé fordította a monitort és rászólt az egyikre: -
Na, innen te vagy a szaki. Állíts valamit rajta, hogy ne buzerálja a
célkeresztem!
– Nagyon otthonosan mozogsz itt. Kicsit fogd vissza magad!
– Jól van, csak csináld már! – türelmetlenkedett Deceksoi, de a doki nem
tudta elkezdeni a vizsgálatot, mert kicsapódott a terem ajtaja. A másik orvos
robbant be rajta és terült el a padló közepén. Tucatnyi sebből ömlött belőle a
vér, fájdalomba torzult arcához már rég nem tartozott lélek. Három állig
felfegyverzett kopasz férfi nyomult be utána a szobába. Gépfegy-vereik minden
irányba okádták a golyókat.
Deceksoi maga elé rántotta a dokit, aki a szemét akarta megvizsgálni. Élő
páncélnak használta a testét, közben a maga pisztolyát is előhúzta. A
golyózápor darabokra szaggatta az orvost, jobb fedezéket kellett találnia.
Minden erejét összeszedte és két támadóra dobta a vérző tetemet, míg a
harmadikat maga pakolta meg ólommal. Az élettelenül terült el a padlón.
A harmadik doktor fegyverért rohant az egyik szekrényhez, de útközben érte a
halál. A tarkóját robbantotta szét az egyik kopasz. Az ágyon fekvő nő körül is
szikrázott a levegő. Szerencséje volt, hogy az ágy fém pereme megvédte a
nagyobb sérülésektől. Szemei vadul villóztak, menekülni, vagy harcolni akart,
de a nyugtatók nem engedték mozdulni. Tehetetlen szemlélője volt az
eseményeknek.
Deceksoinak sikerült beugrania egy nagy műszer mögé, de a kabátja széléből
szitát csináltak az ellenség golyói. Végig-futtatta agyában az esélyeket,
tökéletesen kielemezte a helyzetét. Elmosolyodott. Elővette a másik pisztolyát
is a nadrág-szíjából. Kétmarokra fogta őket és megnyalta mindkettőnek a
csövét. Ekkor már valami megfoghatatlan túlvilági nyugalom lett rajta úrrá.
Továbbra is mosolygott, de ez már inkább sátáni vigyor volt. Élénkkék
tekintete vérben forgott. Szőke tincsei ziláltan lógtak a szemébe. Még vett
egy mély lélegzetet és nagyon gyorsan, szinte követhetetlenül, felemelkedett a
fedezék fölé. Karjai könyökből kicsapódtak és golyók repültek egyszerre
mindkét talponmaradt kopaszba. A bal oldali a homlokába kapta az ólmot, a jobb
oldali pedig a vállába. Mind a kettő elterült a földön, de a vállsérült
mellkasa még fel-alá járt.
– Hú, ez nagyon félrehord… – zsörtölődve bandukolt oda a sérülthöz.
Lehajolt hozzá. – Mond csak, pajtás, mit kerestetek itt?
Csak véres hörgést kapott válaszul. A fekvő lányhoz sétált.
– Te talán tudod ? – de a kérdezett nem felelt, holott nagyon is jól tudta,
mit, pontosabban, kit kerestek a kopaszok. Nem is bírt volna válaszolni a
nyugtatók miatt, amik a száját is lezsibbasztották. – Mindegy, mostmár ne
búslakodjunk miatta, ha már megtörtént, nem igaz ? – és félfordulatból golyót
repített a vergődő kopasz koponyába. – Nem lenne bölcs dolog téged csak úgy
itthagyni, hiszen láttál mindent ! – és a nőre emelte a másik pisztolyát.
Az olyan hideg és megsemmisítő tekintettel mérte végig, ami kiváltotta a fiú
elismerését. Halált megvető nyugalma momentumot emelt a pillanatnak.
– Nem vagy egy ijedős bige, mi? Hm… lásd jó szívem, a véletlenre bízom a
sorsod. – azzal átemelte a fegyverét az életbentartó műszerekre és három
golyóval elintézte azokat. Visszabújtatta a pisztolyokat a nadrágszíjába,
biccentett a fejével a nő felé és ráérősen elhagyta a szobát.
Az ágyon fekvő meztelen test ekkor kezdett el küzdeni az oxigénért… és az
életért.

x

A sötétség még fogva tartotta ébredező elméjét, de már meghallotta az életet
jelentő sípolást. Halvány, nagyon halvány fényfoltok lengték körbe. A víziók
mellé zajok, érthetetlen hangok társultak, amik a biztonság érzését keltették.
Újra mozgásra ösztönözte magát, de a szemeit résnyire nyitni is rettenetes
erőfeszítéseibe került. A tekintete lassan mégis tisztulni kezdett, a tudata
lassan felfogta, amit látott.
A berendezés mit sem változott. Orvosi műszerek tucatjai vették körül és újra
doktorok rohangáltak az ágya mellett. Mindnek tudós kifejezés ült az arcán,
komoran tették a dolgukat: visszahozták az élők közé.
Kicsit összeszedte az erejét és felemelte a fejét.
Először csak a hideg futott végig a gerincén, aztán remegni kezdett. Ijedten
meredt meztelen testére. Nem akarta elhinni, amit lát. Már reszketett. A
műszerek folyamatos sípolással titakoztak. Felsikoltott, maga sem tudta,
hogyan volt képes rá. A hirtelen sokk, a látvány elemi erőket szabadított fel
benne. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy mindkét lába fém. Az ájulás
kerülgette, de kényszerítette magát az ébrenmaradásra.
Mostmár ismerte a történet befejését is. Az emlékképek a robbanásról, akkor
veszítette el a lábait. Repeszek roncsonl-ták szét. A társai a legközelebbi
zugklinikára hajthattak vele, ahol stabilizálták az állapotát, amputálták a
szétroncsolt testrészeket. Onnan szállíthatták át a fejlett cyberlaborba, ahol
a kopaszok vérengsztek. Most megint egy klinikán lehetett. Hirtelen meglepett
orvosok hada leste a felismerés utáni reakcióját. Várható volt, hogy örjöngeni
fog, azért lett az ágyhoz kötözve.
Nem tudta levenni a tekintetét a lábairól. Combtőtől lábujjig fémesen
csillogott mind a kettő. A forma maradt, ugyanúgy néztek ki, ugyanolyan
karcsúak voltak, mint annak előtte, csak hús helyett acél, erek helyett drótok
alkották őket. A sötét színű metálpolírozás valami ijesztően vad külsőt
kölcsönzött nekik. Fájdalomra érzéketlenek voltak, de fájdalmat okozni annál
inkább lehetett velük.
A hirtelen ijedtség és a villámgyors utánagondolás eredménye egy beletörődő,
fájdalmas arckifejezés lett, ami tengernyi bosszút és előre nem látható
lehetőségeket sejtetett magában. Újra lehúnyta a szemeit és visszaengedte a
fejét a párnára, de nyugodni nem tudott, mert egy erélyes férfihang
visszacibálta a valóság talajára:
– Egyáltalán ki maga? – jelvényt dugtak az orra alá. Earlynoise rendőrségének
a címere volt rajta.
– Rohadt életbe! – nyögte Drya és mégis lehunyta a szemeit. Nagyon gyenge
volt még a beszédhez és kedve sem volt zsaruval szóbaállni.

– Nincs nálam fegyver! – mondta hanyagul az ajtónálló marconának, aki mégis
alapos motozásba kezdett nála. Hagyta, hadd tegye a dolgát, aztán belökte az
ajtó mindkét szárnyát és belépett a szobába.
Először a szembeötlő panoráma ragadta meg a tekintetét. A hatalmas üvegfal
túloldalán Earlynoise terült el a maga tökéletes és lenyűgöző
monumentalitásával. Gyönyörű, öreg épületkolosszusok hirdették az
örökkévalóságot a roppant méretű felhőkarcolók lábainál amik az ember már
csaknem isteni szemléltették.
Aztán a lányra vándorolt a tekintete, aki mégjobban lenyűgözte mindent
elhomályosító szépségével, fiatalos ragyogásá-val. Vékony selyemingje
kihangsúlyozta a teste minden domborulatát, a feszes rövidnadrágjának a
látványa pedig csak tetézte a vágyat, ami Deceksoiban már az első pillanatban
fellobbant.
– Foglaljon helyet! – szólt a magas, pocakos úr, akinek a karjába
csimpaszkodott az elbűvölő teremtés. Az üvegfal előtt ült és a mellette lévő
bőrfotelba invitálta a vendégét. Deceksoi elfoglalta a helyét és egy szivart
is kivett a felé nyújtott dobozból. A lány adott neki tüzet. – Már egy ideje
nyomon követem minden lépését… – a fiú mély vigyora szakította meg egy
pillanatra a monológot – …és elég jónak találom ahhoz, hogy megbízzam egy
feladattal. – hatásszünetet tartott
a nyomatékosítás kedvéért, aztán folytatta – Mindenképpen olyan emberre van
szükségem, akit nem ismernek még a hm… a berkeinkben, de el képes végezni a
munkát.
– Milyen munkát?
– Itt érkeztünk a beszélgetésünk sarkalatos pontjához…
– Az attól függ, mennyire sarkalatos a jutalom?! – vágott a szavába Deceksoi.
– …ugyanis, a megbízás nem más, mint közönséges merénylet, bár inkább
szeretném, ha stílusosan csinálná, hogy sokáig emlékezhessünk az elhunytra. És
természetesen a fizettsége is emlékezetes marad majd.
Az ítélet kimondatott. Ha igent mond, akkor végre bekerül az élligába, mert
ahhoz nem férhet kétség, hogy a feladatnak tökéletesen eleget fog tenni,
akármilyen nehéz is legyen az. Viszont ha nemmel válaszol a kegyes
felajánlásra, az a halálával lehet egyenlő. Idefelé jövet a kelleténél több
biztonságival találkozott és e bűvös szó kimondásakor nagy eséllyel mind rá
vetné magát, hiszen már ismeri A célját, innen élve nem juthat ki.
– És mégis miről lenne szó? – a kérdésére elmosolyodott Mr. A és egy chipet
lökött be egy parányi befogadóegységbe. A mozdulatra a szemközti festmények
egyike pixeljeire bomlott és a képernyőn egy kopaszodó, hájas férfifej jelent
meg. Deceksoi arcán a felismerés jele csillant.
– Igen, ő a célpont. Huub Ball.
– Javítson ki, ha tévedek, de ez az arc nem a jótéteményeiről híres?
– Azok takarják el a Szindikátusi tevékenységeit, de magának ezekről a
dolgokról nem kell tudnia, csak végezze al a megbízást!
– Pontosan mennyit is mondott?
– Pontosan öt ezret mondtam.
– A cica nélkül? – két újjával végigsimította a lány arcát. Mr. A megértette
a kívánságát.
– A cicával.
– Úgy legyen! – mondta rá Deceksoi az áment. Felállt, kikapta a chipet a
lejátszóegységből, gyengéden felsegítette a lányt és kiballagtak a szobából.
Az ajtóban megállt, megsímogatta nő fenekét és még hátra szólt: – Eklékezetes
lesz! – aztán elhagyta a termet. Ezután mégtöbb tekintet figyelte minden
lépését.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.