LFG.HU

elGabor
ismertetőCimkek

Van még új a nap alatt. Manapság, amikor kéthetente megjelenik egy „új, forradalmi és innovatív” szerepjáték (ami azért „új”, mert vámpírok vagy démonok vannak benne, azért „forradalmi”, mert az írói forradalmároknak gondolják magukat, akik majd jól beolvasnak a fantáziátlan kispolgároknak, valamint azért „innovatív”, mert egyszerű szabályrendszere van), az ilyen kijelentések gyanúsnak tűnhetnek. De, tisztelt uraim és hölgyeim, higgyék el, hogy a Münchausen báró csodálatos kalandjai pont egy ilyen játék! Erre nemesi becsületszavamat adom.

A művet a Hogshead Publishing adta ki, akik többek között a Warhammer kiadását is felügyelik. A szabálykönyv 25 oldalas, amiben benne foglaltatik többek között egy szabály karaktergeneráláshoz, két harcrendszer (párbajozás és párbajozás gyávák számára), egy világleírás és kb. 200 kalandmodul. Bizony ám! Az illusztrációkat Doré Gusztáv metszetei képezik. Aki még nem látta eme becses műremekeket, az szégyellje magát és gyorsan vegye meg a könyvet!

Münchausen báró

Az egésznek az a lényege, hogy a játékosok leülnek az asztal mellé (mesélőre nem lesz szükség), és hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel szórakoztatják egymást.
A játékhoz szükségünk lesz egy szabálykönyvre (a báró alantas és zsugori dolognak tartja a fénymásolást, mely véleményével mélységesen egyetértek), személyenként annyi pénzérmére, ahány játékos van, jó borra (a hitvány lőre és a sör az alantas közrendűeknek való, márpedig ők nem eléggé kvalifikáltak egy ilyen kiváló játék megértéséhez), pár csinos felszolgálólányra (opcionális), valamint játékosokra, lehetőség szerint négy-nyolc személyre. A báró azt javasolja, hogyha húsznál több játékos gyűlik össze, akkor a játék helyett inkább fogadjanak föl pár zsoldost, és rohanják le Belgiumot. Elismeri, hogy a játékot hölgyek is játszhatják, bár „igencsak törékeny teremtések, akik hajlamosak a kuncogásra, nehezen tudnak csak mozogni krinolinjukban és az első durva szóra elájulnak”.
Ezután az első játékos (lehetőség szerint a legmagasabb nemesi vagy egyházi rangot birtokló személy) kérdést intéz valakihez a társaságban: „Kedves X. Y. úr/hölgy, elmondaná nekünk, hogy miként támadta meg kegyelmedet a saját irhakabátja Kölnben, és hogyan menekült meg ebből a kényes helyzetből?”. Vagy éppen: „Tisztelendő atyám, elmondaná, hogyan csábította el az orosz cárnőt, amikor ő éppen Őszentsége, a pápa előtt térdelt?”.
A megszólított veheti a lapot („Ó igen, az egy nagyon érdekes történet. Éppen Recklinghausen felé utaztam lovam, hűséges inasom, valamint vadásztársam, a brandenburgi őrgróf társaságában, amikor is…”), vagy kitalálhat egy kifogást („Igen szívesen elmondanám, de meghűltem, amikor a télen két hetet kellett egy szál pendelyben várakoznom az orosz cárnő ablaka alatt…”). A fenti esetben persze a passzoló kénytelen meghívni a társaságot egy italra, hogy elmúljon az a fránya meghűlés. Következő játékos.

Nem helyes, ha egy történet öt percnél tovább tart (a locsogás cserfes vénasszonyoknak való), de az sem, ha túl rövid. Ráadásul az asztaltársaság többi tagja belekérdezhet és fogadásokat köthet a történetre. Mindkét cselekedethez fel kell áldozni egy pénzérmét. A belekérdezés esetén a kérdező beleköt a történetbe („De excellenciád, úgy tudtam, hogy a török szultán nem is Egyiptomban él, hanem Konstantinápolyban.”), amire a kihívott fél vagy beismeri, hogy tévedett (és visszaadja a pénzérmét, meg még egyet a sajátjából), vagy kitalál valamit, és válaszol a kérdésre („Ah, igen, kedves grófom, de, mint azt feltehetően kegyelmed is tudja, a szultán őfelsége több nyári lakot is fenntart birodalmában, melyek közül éppen az egyiptomiban volt szerencsém vele találkozni, mivelhogy…”) és megtarthatja a pénzt. Nem illik megkérdezni, hogy a mesemondó nem halt-e bele a kalandba (hiszen még egy hígvelejűnek is nyilvánvaló, hogy nem, mivel különben nem ülne itt a társasággal egy szobában).
A fogadás is hasonlóan működik, csak itt a másik dolgának a megnehezítése a cél („Fogadni mernék, hogy a szoba, aminek az ablakán bemászott, nem is a walesi hercegnő, hanem egy muskétás ezredes hálója volt!”). Persze itt is érdemesebb úgy szőni tovább a történetet, hogy belekalkuláljuk a fejleményekbe az új tényezőt („Eltalálta! Csodálkoztam is, hogy az ágy felől olyan szörnyűséges hortyogás hallatszott, akárha rönkfát fűrészeltek volna, amely hang semmiképpen nem jöhetett a walesi hercegnő kicsiny szájából. Amikor tehát felhajtottam a takarót…”).

Akinek elfogyott a pénze, az jobb, ha mindenre képes válaszolni, különben kénytelen lesz párbajjal megvédeni a becsületét. A báró mindenkinek ajánlja, hogy verekedjen meg úriember módra, karddal vagy pisztollyal, de elismeri, hogy vannak olyan emberek, akik félnek a vértől, esetleg gyávák (amiért nem megvetni, hanem sajnálni kell őket) vagy közrendűek (akik nem képzettek a fegyverforgatásban). Ők egy speciális viadalban vehetnek részt, amit a portugálok bor-pohár-torok, a Kutya-csillagbéliek csont-bot-labda, a burgundiak pedig kés-kő-papír néven ismernek. A módszertől függetlenül, aki elveszíti a párbajt, az kiesik a játékból (ha nem halt meg, akkor csak a pénzét kell átadnia a másiknak).
Miután mindenki elmondta a történetét, a játékosok átadják a megmaradt pénzüket annak, aki szerintük a legjobb történetet elmesélte. Akinél a legtöbb pénz összegyűlik, az ezért a tisztességért és figyelmességért cserébe bort rendel az egész társaságnak, akik ezért (lévén nemesemberek) teli torokból megéljenzik. Aki ilyen ügyes nyelvű, az megérdemli, hogy efféle tisztesség érje! Jut eszembe, ügyes nyelvek! … Nos, ezt az érdekes, bár némileg bizalmas természetű történetet talán majd valamikor máskor fogom elmesélni.

„Kedves báró úr! Miként sikerült összehoznia huszonöt oldalban egy új, forradalmi és innovatív játékrendszert, amelyre még egy önhöz hasonló kiváló úriember is büszke lehet?”

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához