LFG.HU

Ruzsinka István
novellaCimkek

Részlet a Novícius című regényből

– Én nem mehetek tovább, nagymester. – fordult meg az
öregember, és feljebb emelte a kezében tartott fénygömböt, hogy
lássa a mögötte állók arcait.
– Megértjük, hogy elődeid törvényeit nem akarod megszegni,
Könyvek Atyja. – recsegte a közvetlenül mögötte haladó alak,
sovány arcán kissé gúnyos arckifejezéssel – Innen már magam is
tudom az utat.
– Én itt várlak téged és kísérőidet. – dörmögte a Könyvek
Atyja, és lejjebb eresztette a fénygömböt – De figyelmeztetlek
nagymester: nem tudom odalent mi vár rátok! Hogy milyen csapdák,
vagy varázslatok védik a… könyvet, annak csak az istenek a
megmondhatói. Aki annak idején elhelyezte itt a tudását, az
gondoskodott róla, hogy nehéz legyen hozzáférni. És biztos lehetsz
benne, titkait magával vitte Hóghoz…
– Ne aggódj, Könyvek Atyja – reszelte a csontos arcú
nagymester – Felkészültem.
Azzal felgyújtotta a botja végébe épített diónyi fénygömböt,
és intett a mögötte álló alakoknak
– Hű mestereim! Itt az ideje, hogy megismerkedjünk Útunk alapí
tójának legféltettebb titkaival. – azzal megfordult, és megindult
lefelé a szűk lépcsősoron.
Három kísérője – a nagymesterhez hasonlóan ők is az idézők
tűzvörös köpenyét viselték – behúzott nyakkal követték.
Több száz lépcsőfoknyival jártak a Mágikus Egyetem épületei
alatt, a Látok domb belsejében. Itt, a mélység évszázadok óta
sötét folyosóin rejteztek az Egyetemi Könyvtár legféltettebb
kötetei: a mágia alapítóinak könyvei és tekercsei, fóliánsok a
varázslás törvényeinek magyarázatával, és ki tudja mi még. Minden,
amit a mágia alapító mesterei tudtak, vagy tudni véltek, de úgy
gondolták, jobb, ha az utókor nem szerez róluk tudomást, nehogy
illetéktelen kezekbe kerülve tönkretegye mindazt, amit fáradtságos
munkával létrehoztak: a drón mágikus tradíciót. Az emberöltők
alatt nem voltak sokan, akik tettek volna ehhez a tudáshoz, és még
kevesebben, akik elvettek volna belőle: a sötét járatok
útvesztőjében tudásvágyuk életük lángjával együtt lobbant el.
Ezekre a helyekre még a könyvtár vezetője, a Könyvek Atyja sem
szívesen tette be a lábát, pedig neki még titkos rajzok és
térképek is rendelkezésére álltak… Ám most, nem kisebb ember kérte
a segítségét, mint a leghatalmasabb avatott, a Magus Maximus. Neki
pedig még ő sem mondhatott nemet.
A meredek lépcsősor olyan szűk járatban folytatódott, hogy a
nagymesternek és kísérőinek négykézlábra kellett ereszkednie. A le
vegő áporodott volt, és hűvös; a rideg kőfalak szinte összeroppan
tották az embert.
A leghátul haladó mester – kezében lezárt fonott kosár -
borzongva pillantott a háta mögött összezáródó elemi sötétségbe.
Egész teste remegni kezdett: úgy érezte, ha egy percen belül nem
jut ki a szabadba, menten megfullad. Társai észrevették, és
megálljt szóltak.
– I…iszonyú ez a hely! – vacogta a riadt mágus, fejét
forgatva.
– Bátorság Svetor mester! – szorította meg a kezét az egyik
társa – Gondolj arra, micsoda tudás birtokába kerülünk rövidesen!
– Szedd össze magad Svetor mester! – dörgött a nagymester
szigorú hangja – Daekus mester, kérlek vedd át a kosarat!… Te
pedig állj fel!
A kissé elhízott Svetor némileg megemberelve magát felállt, és
átadta Daekusnak a terhét.
– Bocsáss meg Erghall nagymester! Ígérem uralkodok magamon.
– Rendben. – bólintott a szikár Erghall – Tovább!
A járatot hamarosan egy vasajtó zárta el. Mintázatlan lapját
évszázados por színezte szürkére. Erghall óvatosan megkocogtatta
botjával: tömör fémből volt.
– Vigyázz nagymester! Lehet hogy csapda! – szisszent fel a
harmadik kísérő. Hangját tompán visszhangozta a folyosó.
– Köszönöm az aggodalmat Oorus mester, – nézett hátra
rosszallóan Erghall. – de tudom, hogy itt nincs csapda… Nyiss be!
Oorus meglepetten nézett a nagymesterre, majd látva, hogy az
hajthatatlan, bátortalanul megnyomta az ódon fémtömeget.
Fülbántóan hangos csikorgás törte meg a mélység csendjét.
Odabent teljes volt a sötétség.
– Mestereim. – fordult Erghall a dermedten figyelő társai
felé. – Eme ajtó mögött olyan dologgal találkozunk majd, amellyel
még magam sem találkoztam sosem. Bár a Könyvek Atyja számtalan
csapdáról és varázslatról beszélt, az igazság az, hogy itt semmi
ilyen nincs, és nem is volt soha.
– De… – nyögött Svetor.
– A Démonok Könyvét az arra legilletékesebb őrzi… egy démon -
recsegte Erghall, mire a többieknek torkára fagytak a szavak – A
neve, az ősi fóliánsok szerint Margahravax, és ő jelenleg az egyet
len… ismétlem, az egyetlen démon ezen a síkon. Dahar ősmágus
idézte meg, hogy a Démonok Könyvét védje. Margahravax nagyon
veszélyes, de ez itt börtön számára: ezt a termet, ahova most belé
pünk, el nem hagyhatja. – Erghall az ajtó mögötti sötétségbe
meredt – Megpróbálunk megegyezni vele. A könyvet mindenáron meg
kell szereznünk!
– Hát mégis létezik! – ámuldozott Daekus mester.
– Igen. – felelt Erghall – Idebent van. Ő a legkézenfekvőbb
bizonyítéka annak, hogy igenis lehetséges az, amit elterveztünk.
Lépjünk be!
Mind a négyen átfúrták magukat a nyíláson.
A terem ahova, jutottak, tíz lépés átmérőjű volt, és legalább
kétszer ilyen magas. Sima kőpadló borította. Középen, egy három
lépés átmérőjű körben a padlószint arasznyival lejjebb volt. A kör
közepén, egy lábszárnyi kőoszlopon vaskos, csatos könyv nyugodott.
Vastagon belepte a századok pora.
A könyv túloldalán, a körön belül, egy meztelen férfi
kuporgott a padlón. Kinézetre ősöreg volt már: szikkadt tagjairól
ernyedten csüngött a sovány hús, haja, szakálla hosszú, ősz
fürtökben lógott. Szürkésfehér bőrét májfoltok tarkították. Meg
sem moccant, mikor a jövevények beléptek. Csak sípoló légvételei
árulkodtak arról, hogy egyáltalán él.
A négy idéző megigézve figyelte az öreget. Svetor arcáról
csodálattal vegyes félelmet lehetett leolvasni. Oorus
tanácstalanul nyeldekelt. Daekus arcán csalódottság látszott: ő
égővörös pikkelyes, négykezű bestiára számított.
Erghall tekintete maga volt a jeges közöny.
– Margahravax! – dördült fel a hangja – Én szólítalak, Erghall
mester, a Tűz Őselem Útjának nagymestere!
A szánalmas küllemű vénember lassan felemelte a fejét, és
Erghallra nézett. Szinte hallani lehetett, ahogy a nyakcsigolyái
nyikorognak. Arcát eltorzította a vénség, hályoggal fedett szeme
iből gyűlölet sugárzott.
– Mit akarsz… halandó? – Hangja mint valami ódon kripta szele.
– Azért jöttem, amit őrzöl! – mondta határozott hangon Erghall
- Add nekem, és nem háborgatlak tovább!
A démon fogatlan vigyorra húzta cserepes száját.
– Miért adnák… neked bármit is… halandó?
– Hogy megszabadulj a láncaidtól!
– Aki engem ide zárt… hogy a Lar poklában rohadjon a lelke…
vrök rabságba kényszerített… Még te sem tehetsz ellene semmit… ha
landó. Hiszen a könyvben rejlik a kulcs… de te bolond leszel majd
elengedni… miután odaadom… Hát miért adnám oda?
– Hány éve rothadsz ebben a testben démon? – kérdezte Erghall
kimérten.
– Háromszáznyolcvannégy éve és hatvanegy napja zártak ide… a
te időd szerint. Ezt a testet… – lassan felállt – száztizenegy éve
és kettőszázöt napja birtoklom… Akkor jött a botor… Azt se tudta
ki vagyok… He-he-he… szép, fiatal test volt.
– De mára megvénült Margahravax! – sziszegte Erghall – Olyan
mint egy korhadt fa! Gyenge és rothadó. Szánalmas vagy benne!
A vénember szótlanul a könyvhöz lépett.
– Gyere és vedd el! – simította meg aszott, remegő kezeivel,
csíkot rajzolva a porrétegbe – Meglátjuk, milyen is ez a vén test!
Ha elég ügyes leszel – gügyögte – tiéd a könyv… De ha én leszek az
ügyesebb, enyém a tested!
– Miért kéne ez a test? – kérdezte flegmán Erghall – Ez sem
fiatal már! Egy-két év, és ugyanide jutnál vele… roncs lennél
Margahravax, szánalmas árnyék.
– Hiába hergelsz halandó! – károgta a vénség, világtalan
szemeit meregetve – A könyv akkor is az enyém! – megcsókolta a
poros fedlapot – Tudom hogy ez kell neked. Gyere! Gyere! Lássuk ki
a gyorsabb! GYERE!
Erghall nem szólt semmit, hanem odalépett Daekushoz, és
átvette tőle a kosarat. A három mester kíváncsian fordult a
nagymester felé, ugyanis maguk sem tudták mit rejt a kosár.
Erghall mosolyogva felnyitotta a fedelet, és egy fehér
lepedőbe pólyázott csecsemőt vett elő belőle. A gyermek aludt.
– Nagymester!… – nyelt egyet Oorus.
Anélkül, hogy ránézett volna társaira, Erghall, karjában a
kisdeddel a démonhoz lépett.
– Nézd csak Margahravax, micsoda angyalian fiatal test. -
megsimogatta a pufók arcocskát – Hát nem gyönyörű?
A démon – meglepően gyors mozdulattal – Erghallhoz ugrott, a
körből azonban nem tudott kilépni. Mintha láthatatlan falba
ütközött volna.
A tébolyult tekintet a gyermekre szegeződött.
– Hadd érintsem meg! – süvöltötte – Csak egy simítást engedj!
Erghall szája sátáni vigyorra húzódott:
– A könyvért cserébe megkapod!
A három mesternek elakadt a lélegzete.
– Rajtam nem fogsz ki halandó! – üvöltötte a démon, nyálat
fröcsögetve – Lépj be te, ha kell a könyv! Gyere! Vágyom a tested
után!
Erghall nem mozdult. Mosolyogva nézett farkasszemet a démon
nal, és lassan a zsebébe nyúlt. Egy üvegcsét vett elő.
– Ébredj angyalkám. – mondta szeretetteljesen, és elhúzta a
kezét a gyermek arca előtt. A kisded kinyitotta a szemét, és
felsírt.
– Látod? Él… Milyen gyönyörű.
– Ne kínozz tovább halandó! – tombolt a démon – Gyere!
Erghall az ujjára csöppentett az üvegcséből, és nyugodt hangon
megszólalt:
– Ez a Fekete Rózsa Vize… méreg. Pár perc alatt végez az ember
rel… Hm… Persze egy démon által lakott testnek semmilyen méreg nem
képes ártani… – ujját a gyermek szájához érintette, aki mohón
szopni kezdte azt – Rád bízom mit teszel… – mosolygott a nagymes
ter, és a rugdalózó gyermeket a démon felé nyújtotta. – Birtokba
veszed most azonnal; vagy megvárod, míg elillan belőle az élet… És
itt rohadsz meg ebben a nyomorult porhüvelyben!! Nincs sok időd…
most kell döntened!
A démon remegve vette karjaiba a csecsemőt:
– Haldoklik! Haldoklik! HALDOKLIK! Átkozott halandó, rohadj
meg elevenen!…
– Már nem él soká! – emelte meg a hangját Erghall – Mindjárt
elillan a lehetőség!
– …ÁTKOZOTT!!! – bömbölt a démon, a kicsit szorítva – NEM
TEHETEM!
– Már csak pár szívdobbanás Margahravax, és meghal! Veszni
hagynál egy ilyen fiatal testet?!
– ÁTKOZOTT!!! NEM BÍROM!!! Nem! Nem! Nem! – azzal mélyen a
gyermek szemébe nézett. – AZ ENYÉM VAGY!!!
A hályogos szemgolyók sárgán felragyogtak.
Éteri szél borzolta fel az ősz loboncokat.
Az egész egy pillanat műve volt.
Eghall beugrott a körbe, és megragadta a könyvet…
…A vénember teste porrá omlott össze. A kisded a karjából a
padlóra hullt…
…A nagymester kezében szerzeményével nekirugaszkodott, hogy
kiugorjon a körből…
…A kisgyermek szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal vágó
dott Erghall irányába, száját eszelős visítás hagyta el…
…Az apró kezek arasznyival hibázták el a nagymester bokáját. A
parányi test dühödt vicsorral csapódott börtöne mágikus falának.
– Add vissza! – rikoltotta vékonyka hangján – Ne vidd el!
– Légy boldog új testedben Margahravax! – nevetett Erghall -
Remélem tetszik! – azzal bénultan álló társai felé fordult, és
mosolyogva megemelte szerzeményét – Mestereim! Íme a Démonok
Könyve!… – kezeit végigfuttatta a kötet gerincén – Nyitva a kapu a
Hatalom Válaszához!

(részlet a Novícius című regényemből)
Ruzsinka István 1999
E-mail: pityu@rezso.sote.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.