LFG.HU

robi
novellaCimkek

Az igazság pillanata.

Szakadó esőben az ember csak egy meleg, száraz helyre
vágyik. Ha történetesen még üldözik is, akkor egy pár órás
nyugalom mindennél többet ér. Persze azért van pár dolog
Yneven, ami megér egy kis kalandot. Ma este azonban csak egy
kis forralt borra és egy puha ágyikóra vágyom. Erion egy
kevésbé előkelő negyedében vagyok, azt hiszem. A bűz
mindenesetre erre utal. A kocsma, ami felé éppen rohanok,
nem tűnik barátságtalan helynek, de ha az ember menekül,
gyanakvóvá válik. A Vadvirág név elsőre jól hangzik, nem
hiszem, hogy sok nehézfiú választaná törzshelyéül. Az ajtón
belépve barátságos kép fogad. Kilenc négyszemélyes durva
építésű asztal a hozzászögelt lócákkal alkalmatlan kocsmai
verekedésre. Nagyobb mozdítható tárgyakat nem nagyon látni,
ez óvatos tulajra utal. A pult azonban remekmívű darab,
valami különleges fából készülhetett. Á már itt is van az
emberem, vagyis elfem, ilyen csodálatosan kövér példányt még
nem láttam. Nem csoda, ha a hosszúéletűek félnek az
elkorcsosodástól. Levágódom az ajtóval szemben a
legtávolabbi sarokba. Bort és vacsorát rendelek, majd
csendben várakozom. Már javában zabálok (egy picit éhes
vagyok), mikor kivágódik az ajtó, és egy óriás préselődik be
rajta. A döbbenettől a torkomon akad a falat. Hallottam már
a keleti barbárokról, de ez a látvány teljesen lenyűgöz.
Legalább két méter magas csupa izom gyilkológép. Hosszú
ázott haja a hatalmas koponyájára tapadva nem sokat enged
látni az arcából, de nem is vagyok igazán kíváncsi rá. A
barbárokról kialakult kép ellenére ez a fickó teljesen fel
van öltözve. Van nadrágja, csizmája és egy feszes
bőrmellénye. Fegyverzete egy a hátára szíjazott hatalmas
íjból, duplafejű kétkezes csatabárdból és egy nagy
vadásztőrből áll. A jobbjában egy remekmívű harci nyereget
lóbálva a pulthoz megy, majd medve hangján a kocsmárost
szólítja.
– Hol vagy virágszálam?!
– Itt. Üdvözöllek Athon, mit adhatok?
- Vacsorát, szállást és egy kis nyugalmat kérek.
– És a lovad? – kérdi az elf a nyeregre pillantva.
– Megettem. – feleli rezignáltan az óriás.
– És még éhes vagy?
– Nem ma történt.
– Ó. Értem, mit akarsz enni?
– Húst.
– Véresen?
– Jól átsütve.
– Még valamit?
– Sajtot, kenyeret és tejet.
– Ülj le, rögtön hozom.
Az óriás szó nélkül a másik, ajtóval szembeni sarokasztalhoz
vonul, leül majd az arcából kisöpörve vizes haját, körbenéz.
A szeme megakad rajtam. Elég bamba képet vághatok, mivel
furcsán néz rám. Amolyan ennek meg mi baja van pillantással.
Gyorsan visszatérek a vacsorámhoz és megpróbálom nem túl
feltűnően figyelni a jelenést. Nagyon régen, otthon láttam
egy filmet egy barbárról, aki kiköpött mása volt ennek a
harcosnak. Ez az ember azonban igazi és az a szó, hogy
otthon már egyre kevesebbet jelent számomra. Már nem vagyok
biztos benne, hogy haza akarok kerülni, hisz oly régen volt
már, hogy idekerültem. Húsz éve, ha jól számolom, Ynevi
években mérve.
– A rohadt küszöbit neki!
Úgy hallom újabb vendég érkezett. Hát ez se semmi figura az
már biztos, ezek után már kétlem, hogy rosszabb jöhet. Egy
újabb melák érkezett közénk, jobban mondva esett. Most éppen
az ajtó előtt hever, és veszettül próbálja kiszabadítani a
padló deszkái közé szorult csatacsillagját. Az arcát takaró
ezüstszínű, vicsorgó farkasfejet mintázó maszk mögül
kivillanó vörösen izzó szemeivel gyorsan körbepásztázza a
helységet, majd a lábai előtt heverő problémára koncentrál.
Becsületére legyen mondva sikerül neki megoldani a padló
szétaprítása nélkül. Egy kis terepszemle után a velem
szemben levő sarokba vonul és leül. Valószínűleg nem ember.
Lábai kurtábbak a kelleténél, de a felsőteste hihetetlenül
széles. Karjai egy-egy vaskos izomköteg. Ruházata durva
szövésű csuklyás köpenyből, kopott bőr nadrágból,
kesztyűből, vértből és a ragyogó oda nem illő maszkból áll.
Fegyverzete a már említett csatacsákányon és annak párján
kívül rejtve maradt számomra. A csuklyáját hátravetve
előbukkan hosszú, bőrszalaggal összefogott hófehér haja.
– Kocsmáros!
– Jövök már, jövök. Mit óhajt?
– Egy nagy adag véres vadhúst és egy butélia toroni
poklot kérek.
– Sajnálom poklot nem tartok. Esetleg valami mást?
– Rowoni vér van?
– Természetesen.
– Nagyszerű! Tetszik ez a hely. Mi a vallásod?
– Ez felettébb intim kérdés nem gondolja?
– Nem. Na, megmondod?
A kocsmáros ezek után számomra meglepő módon a „farkaspofa”
füléhez hajol, és belesúg valamit.
– Háát, jobb mintha Tharr hívő lennél, de azért rád fér
egy kis kiokosítás. Mi a neved hosszúéletű?
– Az emberek Virágszálnak vagy Vadvirágnak szólítanak.
– Nem egy hősnek való név, de egy kocsmárosnak előkelő.
– Köszönöm uram. Önben kit tisztelhetek.
– Az emberek Rettenetesnek, a barátaim Csillagnak
szólítanak, de ha neked egyszerűbb hívj csak nyugodtan
Orlinak.
– Köszönöm. Azonnal hozom a vacsoráját.
Ilyen nyugodt és barátságos kocsmárost ritkán lát az ember.
Na mindegy. A vacsora elfogyott a boromból se sok van már,
lassan nyugovóra térhetek. Vagy mégsem. Az ajtón újabb két
jelenés lép be, csakhogy ezek már kellemesebb társaságnak
ígérkeznek. Két nő és nem is a csúnyábbik fajtából. Igaz az
egyik nagyon fiatalka, de a másik idősebbnek tűnik pár
évvel. Pont nekem való. Természetesen elfoglalják az ivó
egyetlen szabadon maradt sarokasztalát, de szerencsére a
rálátás tökéletes. Ivócimboráim nem mutatnak semmiféle
érdeklődést a lányok iránt, így minden esélyem megvan egy
kellemes éjszakára. Az egyetlen probléma, hogy egy futó
pillantásnál nem méltattak többre. Sebaj, a remény hal meg
utoljára. Megvárom, míg rendelnek majd a boromat kézbe véve,
arcomon a hódító mosollyal lassan az asztalukhoz indulok.
Most már nagyobb az érdeklődés irántam. A fiatalabb lassan
az övén lógó tőrhöz közelíti a kezét, majd az idősebb
korholó pillantására inkább az asztalon heverő nyílpuskája
felé nyúl. Ezt már nem tűrhetem szó nélkül.
– Na de hölgyeim ilyen veszélyesnek látszom? Nincs is
nálam fegyver.
– Ezen a környéken ez gyanúra adhat okot. Nem gondolod? –
adja meg a logikusnak tűnő választ az idősebbik szépség.
– Sajnálom, ha megijesztettelek titeket.
– Semmi baj mi már csak ilyen ijedősek vagyunk. Igaz
Tilly? Én Weila vagyok. Neked van neved?
– Ó elnézést, udvariatlan voltam. A nevem Bond, James
Bond.
– Ez meg miféle hülye név? – vágja a fejemhez vékonyka
hangján Tilly.
– Ősi, nagyon ősi név. Csak páran ismerik eme világon.
– És mi az igazi neved? – kérdi Weila amolyan mindentudó
pillantást lövellve rám.
– Azt szerintem Lilly még hülyébbnek tartaná.
– Tilly, és ennél hülyébbet nem hiszem, hogy ki tudnál
találni.
– Na jó elég a hülyeségből, ha nem tetszik a nevem,
szólítsatok úgy, ahogy akartok. Egyébként mi járatban
vagytok erre?
– Semmi különös, csak a város nevezetességeit jöttünk
megnézni.
– Aha, értem. Egy-egy.
Úgy látszik ma este nincs szerencsém. Az ajtón újabb
éjszakai bagoly lép be. A lányok elkerekedő szeméből és az
ösztönös ruhaellenőrzésből (a vizes kalandozógúnya
ráncigálására gondolok) ítélve nagyon tetszik nekik.
Szerintem csak egy eltévedt úrfi lehet, előkelő öltözete
erősen elüt a hely egyszerűségétől. Az ajtóhoz legközelebbi
asztalhoz ül le az ajtónak háttal. Vagy nagyon bátor, vagy
nagyon bolond szegény vagy tényleg nem tudja milyen
veszélyes környéken jár. Az arcán bájvigyorral felénk fordul
és félreérthetetlen, invitáló mozdulatot tesz a kezével. Hát
ez pofátlanság, azt hiszi ezek a lányok ugrani fognak egy
kézlegyintésre. Igen, és ezek a lányok ugranak is. Mielőtt
bármit mondhatnék, már át is ültek hozzá. Ezt azért nem
hagyhatom szó nélkül, ilyen könnyen nem lehet lerázni engem.
Az asztalához lépek és… már int is, hogy üljek le mellé.
Nem vagyok gyanakvó természet, de mostanában óvatosabb
vagyok egy kicsit. Nem tűnik veszélyesnek fegyvert, nem
látok nála, igaz nálam sincs. És csodák csodája leülök mellé
az ajtónak háttal. Mindig is tudtam, hogy bátor vagyok. A
lányok lelkesedése kissé alábbhagyott mintha álomból
ébrednének. Mágiát nem érzékeltem ezért valószínű, hogy
inkább az ösztöneik súghatnak nekik valamit. A ficsúr
elégedett mosollyal az arcán átpillantva a vállam felett
megcsodálja a farkaspofát, amint az a maszkjának a száján
keresztül próbál egy vért izzadó húsdarabot a szájába
juttatni.
– Ha levennéd, egyszerűbb lenne. –vetem oda neki segítő
szándékkal.
A rám villanó vörös szemek azonban elveszik a kedvemet a
további megjegyzésektől. A maszk ezüstfogain lógó húscafatok
igazán félelmetes látványt nyújtanak. Egy kis gondolkodás
után mégis lecsatolja a maszkot. Ennyi erővel akár magán is
hagyhatta volna. Első ránézésre ork az istenadta, de
rendelkezik egy-két sajátos vonással. A már említett hosszú
fehér haja (sörénye), fehér bőre, vörös szemei és vasalt
szemfogai nem éppen ork jellegzetességek. Talán a vasalt
szemfogakat kivéve. A lányok is valami rossz emléket
őrizhetnek az orkokkal kapcsolatban, mert szemfényvesztő
gyorsasággal kerülnek elő a fegyvereik, a rövid kard és a
rapír. Farkaspofa nem ijedős lévén folytatja vacsorája
eltüntetését immár nagyobb tempóban. A vérontást egy pocak
takarja el a szemem elől.
– Jó estét uram mit parancsol.
– Csak egy pohárka bort kérek. A jóképű szomszédunkat
hogy hívják.
– Orliként mutatkozott be.
– Idehívnád mellénk.
– Ahogy parancsolja uram. Mit mondjak neki, ha nem óhajt
jönni?
– Mond meg neki, hogy munkáról van szó.
– Ebben az esetben őt is figyelmébe ajánlanám. – mutat
Vadvirág a barbár felé.
– Rendben hívd ide őt is.
Jó fülei lehetnek a barbárnak, mert már jön is. Azonban hely
már nincs a számára. Elgondolkodva körbenéz, majd az éppen
felkászálódni készülő orkhoz fordul.
– Maradj csak ülve barátom. – szól oda, majd az
asztalához lépve orkostul, lócástul a mi asztalunkhoz húzza
azt. Farkaspofa kissé megilletődve, de nyugodtan tűri a
szállítmányozást. Immár mind a hatan egymás mellet ülünk.
Végignézek a szomszédaimon. Remélem nem komoly a meló, mert
nem egy összeillő társaság. Megtörve a csendet elsőként
térek a lényegre.
– Miről lenne szó ööööö. Még a nevedet se tudjuk.
– A nevem lregion és egy kis felfedezőútról lenne szó.
– És mit kellene felfedezni? – kérdi nagyon okosan az
ork, aki immár visszacsatolta arcára a maszkot.
– Ha megengeditek, az elejéről kezdeném.
– Persze, de akkor fizetsz egy kört nekünk, hogy ne
kelljen száraz torokkal végighallgatni. – szól bölcsen a
barbár.
– Jól mondod Arni. – helyeslem buzgón.
– A nevem Athon.
– Bocs összekevertelek valakivel.
– Ahogy akarjátok. Kocsmáros, bort mindenkinek!
– Virágszálam nekem tejet hozz. – löki oda Athon a
kiegészítést.
– Mint mondtam, egy kis felfedezőútról lenne szó, ami
azonban nem teljesen veszélytelen. Én ereklyékkel
kereskedem. Igen ez egy kicsit furcsán hangzik, de ezt
legalább kevesen űzik hivatásszerűen. Eddig összesen két
ereklyét sikerült felkutatnom. Ami bizonyítja, hogy
eredményesen végzem a munkámat. Szóval ne gondoljátok azt,
hogy egy gazdag ficsúr unalmában hülyeségekre pazarolja a
szabadidejét. Én komoly kutatómunkát folytatok. A kutatást
ősi mondák és legendák alapján végzem. Mint ti is tudjátok,
sok mese szól ősi, nagy hatalmú ereklyékről. Én nem teszek
mást, mint utánajárok ezeknek a meséknek. Sok könyvtárakban
eltöltött hónap után végre elérkezett az idő, hogy a
gyakorlatban kamatoztathassam a tudásom. Mielőtt bármit is
kérdeznétek, hagy mondjam el, annak az esélye, hogy
megtaláljuk az ereklyét viszonylag kevés. Ha viszont
megtaláljuk mesés gazdagság vár ránk.
– Ezt értjük, de halljuk azt a mesét. – szól közbe
gyorsan Weila, nehogy a ficsúr elterelje a figyelmünket a
lényegről.
– Rendben. Az ereklye kyr eredetű, és nem tartozik a
legnagyobb hatalmúak közé. Az Igazság pillanata-ként
emlegetik a régi krónikák. Egy kis szent városkában őrizték
egészen az Orwellával vívott háború végéig. A városka neve
nem ismert, de találtam említést róla egy régi irományban. A
fa városaként emlegették hajdanán. Ezen a nyomon elindulva
találtam egy olyan rajzot, amin egy fa látható mögötte egy
várossal. Ennek a városnak a helye, az egykori helye többé-
kevésbé ismert. Ha a megérzéseim nem csalnak és ez a város
és a mi kis szent városkánk egy és ugyanaz, akkor van esélye
annak, hogy ott megtaláljuk a mi kis ereklyénket.
– Ha jól értettem, ha az egyik város megegyezik a
másikkal, és ha megtaláljuk ezt a várost, és ha ott az
ereklye, akkor gazdagok vagyunk? Nem hangzik túl biztatóan.
– Ne légy pesszimista Orli. –nyugtatgatja Athon a
meglepően okosan (ork léptékekben mérve) kérdező
Farkaspofát.
– Tudom, hogy sok a ha, de választhattok két fizetési mód
közül. Az első a biztos pénz, kaptok fejenként ezer erioni
aranyat. A második a rizikósabb, az ereklye eladása után
elosztjuk a pénzt. Ehhez persze meg kell találnunk az
ereklyét. Most kell azonban eldöntenetek, hogy melyiket
választjátok. Gondolom, tisztában vagytok azzal, hogy egy
ereklyéért egy megfelelő vevő, még hat részre osztva is
többet fizet mint ezer arany. És én ismerek megfelelő
vevőket. Rendben, döntsetek most. Hölgyeim ti kezditek.
– A nevem Weila és szeretem a kockázatot.
– Én Tilly vagyok és bízok Weila döntéseiben.
– Te jössz Athon.
– Ezer arany sok pénz, nekem nem kell több, ha túlélem.
– Rendben, eddig háromfelé osztozunk. Orli.
– Négyfelé. És még egy kérdés. Mi a vallásod?
– Ha megszereztük az ereklyét, megmondom. Így jó lesz?
– Jó, majd emlékeztetlek.
Már csak én maradtam. Nehéz döntés, de eddig mindig a
megérzéseimre hallgattam ilyen esetekben. Most is így
teszek.
– Öt részre osztva is szép summát fogunk keresni. Nekem
is lenne még egy kérdésem. Merre is van ez a város?
– Nem messze innen északkeletre.
– A hegyekben?
– Nem. Északabbra.
– Mennyire északabbra. –kérdem egyre gyanakvóbban. Weila
is kissé előrébb hajol, hogy jól halhassa a választ.
– Ott, ahol gondolom?
– Igen, szerintem jól gondolod. Most megyek, reggel
találkozunk pihenjétek ki magatokat, hosszú és veszélyes út
áll előttünk.
Ezzel feláll és kilépve az ajtón magunkra hagy minket a
kétségeinkkel. A többiekre pillantva csak Tilly és
Farkaspofa (az övét nem látom) arcán nem pillantom meg a
felismerés fintorait. Tilly szóvá is teszi
tájékozatlanságát.
– Mi van innen északkeletre, ami így kiakasztott titeket?
– Az Elátkozott vidék Tillykém, a jó öreg Elátkozott
vidék.

Három hét. Sok idő egy magamfajtának a vadonban. Ráadásul ez
a hely nem tartozik a legbiztonságosabbak közé Yneven. Habár
(lekopogom) még egy rablóbanda vagy szörnysereg sem támadt
ránk. Négy napja bolyongunk az Elátkozott vidék fának éppen
nem nevezhető izéi közt. A legszebb az egészben, hogy egy
nagy fát keresünk. Mindenkinek majd ki guvad a szeme, úgy
keressük. Néha még elhangzik egy „Ott egy fa!” vagy egy „Jé,
még egy fa.” ,de már vagy két napja elhagytuk a
humorérzékünket valahol két fa között. A társaság azért jól
összeszokott, már veszekedtünk is. Kár, hogy nem lett
tömegbunyó belőle legalább közös harci tapasztalatokat
szereztünk volna. Így csak a sóvárgás marad. Nem mintha én
úgy odalennék az öldöklésért, de Athonnal és Orlival egy
kicsit más a helyzet. Észrevettem, hogy már kezdik egymást
méregetni. Ha nem támad ránk valami förmedvény pár napon
belül, akkor még a végén megfogyatkozunk. Orli amúgy is
megorrolt a barbárra mivel az kiröhögte az ork vallásos
nézeteit. Egy szó, mint száz elég unalmas hely ez az
Elátkozott vidék. Iregion viszont jó beszélgető társ, nagyon
művelt és tájékozott. Sajnos a térmágia és az időutazás nem
tartozik a kedvenc témái közé, de egy-két dolgot azért tőle
is tanultam. Cserébe megtanítottam sakkozni. Eddig mindig
elvert, magam sem értem. Pedig jó sakkozónak tartom magam.
Véleménye szerint nincs sok fantázia ebben a játékban.
– Jé egy fa!
– Nagy poén volt Athon. – korholja le a sor végéről Orli
az elől haladót.
– Ez egy másfajta fa.
És milyen igaza van. Egy kis tisztás túlsó oldalán egy
különleges jelenség tárul a szemünk elé. Egy fa, egy acélfa.
Kis társaságunk félkörívben felállva szemléli a…..
– Mi a fene ez Iregion?
– Szerintem egy szobor csak nem mindennapi a formája.
– Igazad lehet barátom, de ki állít szobrot egy fának? –
kérdi Weila leszállóban a lováról.
– A Kyrek. – felelem neki miközben magam is lekászálódok
a paripámról.
Lassan elindulok a fa felé, azonban két lépés után meg kell
állnom, mert olyan érzésem támad, mintha még mindig a lovon
ülnék. Lerogyok a földre, és kétségbeesettem próbálom
kiegyenesíteni o-vá zsibbadt lábaimat.
– Nem bírod a kiképzést kispajtás? – néz le rám
lekicsinylően Weila.
– Már akkor lovagoltam, amikor te még csak egy kéjes
gondolat voltál kislány.
– Akkor meg mit fetrengsz ott?
– Én sem értem, jó tizenöt éve nem fordult elő velem
ilyesmi.
– Szöveg. Na kelj már fel. Segítsek?
– Valami baj van Bond?
– Nem Iregiol nincs baj, csak nem bírok felállni. Ez nem
vicc, már nem érzem a lábam.
– Biztos elzsibbadt egy kicsit.
– Nem hiszem, ez más. Lebénult a lábam.
A gondolatok villámgyorsan kavarognak a fejemben. Biztos
megcsípett valami dög vagy növény, vagy megmérgezett valaki.
Kétségbeesetten nézek végig a többieken, de úgy látszik nem
hisznek nekem. Orli lassan elkezd felém lépdelni. Legalább ő
segítőkész, majd mondok egy imát az istenéhez. Megáll
fölöttem, de hiába nyújtom a kezem rám se hederít. A
hangokból ítélve szimatolgat valamit. A maszk akadályozhatja
az érzékelésben, mert gyorsan leveszi. Így már jól látszanak
kitáguló orrlyukai.
– Füstöt érzek, és sült húst. A fa irányából, mögötte
kábé kétszáz méterre.
Visszateszi a maszkot, majd meglódul a jelzett irányba.
Athon, arcán kaján vigyorral utána iramodik.
– Most mi lesz? – kérdi a napok óta feltűnően hallgatag
Tilly.
– Mi lenne, várunk míg visszajönnek – feleli Weila – ezt
a bénát nem hagyhatjuk egyedül.
Pár perces várakozás után halljuk meg az első csatakiáltást
majd nem sokkal ezután nagy csörtetéssel kibukkan az erdőből
a barbár és az ork. Arcukon vigyor, fegyvereiken sötét,
majdnem fekete vér.
– Készüljetek, jönnek. – veti oda Athon.
– Kik? Hányan? – kérdi Tilly ijedten, miközben a
nyílpuskáját készíti elő.
– Valami helyi népség, ne foglalkozz vele. A lényeg, hogy
fogja őket az acél.
A földön ülve megpróbálok valami fedezékfélét keresni, de a
béna lábaimmal nehezen haladok. A szobor tövéig jutok, mikor
megjelennek a támadóink. Valaha biztos emberek lehettek, de
az elátkozott vidék mély nyomokat hagyott rajtuk. A fejük
tetején végigfutó dudorok a legfeltűnőbbek. Vékony, szálkás
izomzatú testüket valamilyen harci mázolmány borítja.
Lánccal összekötött sarló alakú tőreik veszett forgásba
kezdenek. Lassan megpróbálják becserkészni, körbezárni
ellenfeleiket. Úgy látszik, engem még nem fedeztek fel, így
páholyból nézhetem az eseményeket. Orli veszti el elsőként a
türelmét. Megmutatja, hogy ő is ügyesen forgatja a
csillagokat. Athon egy pillanatnyi késedelemmel követi
példáját, de ő nem cifrázza. Egy suhintás a kétkezes
csatabárddal, és máris egyel kevesebben vannak a dudorosok.
Ezután a harc számomra követhetetlenné válik. A nagy
kavarodásban egyszer csak egy törött orrú dudoros hullik
elém. Szédelegve rám néz és tűhegyes fogait rám villantva,
úgy dönt, hogy végez velem. Kedvesen mondok neki egyet
kedvenc szavaim közül, közben ujjammal a levegőbe rajzolom a
jelét is. Előadásom olyannyira lenyűgözi, hogy vár még egy
másodpercet hátha folytatom, majd nekem ugrik. Vagyis
ugrana, mert a tarkójába álló nyílvessző Orli hőn szeretett
istenéhez küldi szegényt. Tanulva az esetből előkotrom
zsebemből a jó öreg svájci bicskámat, és harckész helyzetbe
hozom. Harcra készen várom a következő támadómat, de úgy
látszik már elfogytak. Weila épp most húzza ki az utolsóból
a rapírját. Gyors számolás után tíz hullát látok a kis
tisztáson. Hála isteneknek a társaim csak kisebb
karcolásokat szereztek. Megköszönöm Tillynek a gyors
közbelépést, majd újra felhívom a figyelmüket a problémámra.
Iregiol megvizsgálja a lábamat és megnyugtat, hogy nem
komoly a baj. Hiszek neki, mi mást is tehetnék. Orli
felajánlja, hogy cipel a hátán, de inkább a lovamat
választom.
– A fa mögött láttam valami régi útnak a maradványait. –
közli Athon, miközben a fegyverét tisztogatja.
– Az jó jel, biztos vezet valahová.
– Remélem a szent városhoz. – mondom reménykedve –Lovon
járható az út Athon?
– Csak gyalog, de száron vezethetjük őket.
– Rendben akkor mire várunk még emberek?
– Arra, hogy felépülj bénácska. –veti oda epésen Weila.
– Haragszol rám valamiért?
– Nem, miért haragudnék?
– Nem tudom, csak kíváncsi voltam.
Valószínűleg a hely varázsa okozza, de mostanában én is
sokkal ingelültebb vagyok. Sebaj, majd elmúlik.
Rövid várakozás után lábamba kezd visszatérni az élet, de
nem éppen fájdalommentesen. Nagy kínok közepette lábraállok
és a lovamat kézbe kapva elsőként indulok megkeresni a
jelzett utat. Rövid idő alatt ráakadok. Bevárom a társaimat,
majd együtt óvatosan elindulunk. Hamar megtaláljuk a
dudorosok táborhelyét. Eloltjuk az őrizetlenül hagyott
tüzüket, és gyorsan folytatjuk az izgalmasnak ígérkező
utunkat. Mindig is szerettem régi romos városokban kutatni
elveszett kincsek után. A pár órás szenvedéssel teli út
végén végre elérjük a keresett helyet. Valaha tényleg város
lehetett, de nem nagy, az biztos. Egy romos boltív alatt
elhaladva egy térre jutunk. A tér túlsó oldalán egy kupolás
épület áll, ami leginkább a mai Tharr szentélyekre
emlékeztet. Nem csak nekem tűnik fel a hasonlóság, mert
Weila szóvá is teszi aggodalmait.
– Ilyen szent városkára gondoltál Iregiol?
– Akár ilyen is lehet, de nem ez a fontos, hanem az
ereklye. Nincs igazam?
– Reméljük, nem őrzi már senki az ereklyét. – aggódik
Weila.
– Ha őrzi is valaki, csak bízd rám nyugodtan,
megismertetem a csatacsillagjaimmal. – nyugtatgatja Orli a
leányzót.

A szentély kapuja nyitva van. Ez biztató előjel, mivel ha
őriznék biztos zárva lenne. A lovakat hátra hagyva lassan
beóvakodunk az épületbe. A kupolán tátongó lyuknak hála elég
fény szűrődik be ahhoz, hogy mindent lássunk. Nem sok
látványosság vár minket. A terem teljesen üres, a padlót
vastagon borítja por. Csak egy újabb kétszárnyas ajtót
látunk a túloldalon. Az ajtó zárva van. Ennyit a biztató
előjelekről. A zár nem tűnik bonyolultnak, de nekem már ez
is gondot okozna. Tilly magabiztosan előrelép és előveszi
szerszámait.
– Legalább én is csinálok valami hasznosat.
Egy-két perc és a zár halk kattanással megadja magát. Tilly
büszkén félreáll az útból és mutatja, hogy szabad az út. Az
ajtó mögött egy hosszú poros folyosót találunk, ami
sötétségbe vesz. Előkerülnek a fáklyák, és halvány fénnyel
borítják be a folyosót. A falakat borító kaotikus mintázat
nem dobja fel a hely hangulatát. Nem bízva az építők
kedvességében felkérjük Tillyt, hogy kamatoztassa az erioni
alvilágban szerzett tudását. Kivont fegyverekkel követjük
vigyázva, hogy csak oda lépjünk, ahová Tilly javasolja. Elég
lassan haladunk, de fő a biztonság. Odakinn már sötétedik,
amikor a folyosó végén egy újabb terembe érkezünk. A
teremből másik kijáratot nem látunk, csak hat kőfülkét a
szembe lévő falon.
– És most merre okoskáim? – kérdi ingerülten Weila.
– Ne rám nézz, nem értek az ilyesmihez, én harcos vagyok.
– fakad ki Orli.
– Egyetértek. – szól Athon – Gyere Csillag együnk
valamit, farkas éhes vagyok.
– És te Iregiol? Te is eszel?
– Nem Weila, én gondolkodom.
– Tilly?
– Ne légy türelmetlen, megvizsgálom a falakat. Attól még,
hogy nem látunk ajtót, nem feltétlenül jelenti azt, hogy
nincs is.
Megelőzve a kérdést térdre ereszkedem, majd megkezdem a
terem átvizsgálását a saját eszközeimmel. A mesterem szerint
az elme többre képes, mint azt sokan gondolnák. Kinyitom a
tudatom szemét. Tisztán látom a társaimat, az érzelmeik elég
erősek és agresszívak. Athonnál és Orlinál ez nem meglepő,
hisz lételemük az erőszak. Weila asztrálja viszont kissé
eltorzult az utóbbi napokban. Egyre türelmetlenebb, és
mindenen felhúzza magát. Tilly és Iregiol teljesen
normálisnak tűnik. Térjünk azonban a lényegre, lássuk a
termet. A fülkék erős mágiát sugároznak, más
rendellenességet nem látok. A mágia mibenlétének kiderítése
sok időt venne igénybe, és lehet, hogy nem is járnék
sikerrel. Mivel nem látok más lehetőséget, felkelek és az
egyik fülkéhez lépek. Megvizsgálom a falait, hogy veszélyes-
e. Tilly gyorsan eldönti a kérdést, vizsgálódásai közepette
belép az egyik fülkébe. Nem történik semmi, szerencséjére.
Fejcsóválva óvatosságra intem.
– Vigyázva Tilly, a fülkék mágikusak.
Megmerevedik, majd lassan kihátrál a fülkéből. Olyan pofát
vág, mint aki lócitromba lépett.
– Bocsika, remélem nem lesz baj.
– Most már nem hiszem, nyugodj meg.
A fülke falán felfedezek egy apró, rúnákból álló jelsort. A
legtöbbjét nem ismerem, de az egyik a teleportáció rúnájára
emlékeztet. A többi fülkében is ugyanezt találom.
– Ezek valamilyen teleport fülkék lehetnek. – osztom meg
a vizsgálódásaim eredményét a többiekkel.
– És én miért nem teleportálódtam el, mikor beleléptem?
– Nem tudom Tilly, talán már nem működnek.
– Vagy másképp működnek. – jegyzi meg Iregiol.
– Arra gondolsz, hogy csak együtt működnek. – pattan ki
az isteni szikra a fejemből – Valószínűtlen, hogy ennyi
fülkét építettek, ha azonos helyre teleportálnak. A jelek
között nincs különbség, de ezek a jelek régiek, lehet, hogy
másképp működik a dolog. Megeshet, hogy más helyre kerülünk.
– Kockáztatnunk kell. Szerencsére pont hatan vagyunk, így
mindenkinek jut egy fülke.
– Jól van Iregiol, válassz fülkét. – szól Weila
türelmetlenül.
Iregiol belép az első fülkébe. Nem történik semmi. Weila
bepattan a másodikba. Tilly szó nélkül elfoglalja a mellette
lévőt. Magam is belépek egybe. Athon és Orli kissé
kelletlenül elfoglalják a maradék kettőt. Orli még mondana
valamit teli szájjal, de a hangja beleveszik egy kék
villanásba.
A következő pillanatban már egy másik teremben találjuk
magunkat. Ez merőben más, mint az előző. A falait fekete
márvány borítja, a közepén szintén fekete márvány
oltárféleségen egy arany ládika áll. Kilépek a fülkéből, a
többiek követik a példámat.
– Ez lenne az ereklye? – kérdem Iregiolra pillantva.
– Nagy az esélye barátaim.
– Hogy akarjuk levenni onnan? – kérdi a gyakorlatias
Tilly.
– Azt hiszem, kockáztatnunk kell. Ha valami erős mágikus
csapda védi, akkor bajban vagyunk.
– Én megvizsgálom mechanikusan. – ajánlkozik Tilly.
Mivel senki sem tiltakozik, lassan vizsgálódva elindul.
Nagyon lassan, mindent kétszer ellenőrizve lépdel az oltár
felé. Közben megvizsgálom a termet. Mágiát csak a ládikából
érzékelek. Ha nincs leplezve, akkor nem kell mitől félnünk.
Tilly körbejárja a termet, de jelzi, hogy nem talált semmit.
– Megengeditek, hogy én vegyem le a ládikát?
– Persze Iregiol, de hagy vizsgáljam meg előtte. –
felelem.
Körbejárom a ládikát, alaposan megnézem magamnak, de nem
leszek tőle okosabb. Rúnákat, jeleket nem látok rajta,
mindazonáltal bármi megtörténhet. Kicsit hátrébb húzódok.
– Tiéd a pálya Iregiol.
Megáll tőle kábé egy méterre, majd koncentrálásba kezd. A
ládika enyhén megremeg, lassan felemelkedik és belebeg
Iregiol kezébe, aki diadalmas arccal felénk fordul és így
szól:
– Köszönöm barátaim, ég veletek.
És eltűnik egy kékes villanásban. Mondanom sem kell
álkapcsok csattannak a földön. A következő pillanatban az
oltár egy halk kattanással elkezd besüllyedni a talajba. Ez
még nem lenne gond, de a plafon hasonló tempóban követni
kezdi. Gyorsan a fülkékre pillantok. Nem kell csalódnom, a
hat fülkéből öt nyomtalanul eltűnt. Felnézek a plafonra, de
az csak jön lefelé. Számításaim szerint öt perc lehet hátra
az életünkből.
– Én nem találtam csapdát, ez nem az én hibám. Ez nem az
én hibám. – ismételgeti Tilly egyfolytában.
Láthatólag összeomlott a drága, rá nem számíthatunk. Az
egyik sarokba menekül és lekuporodik. Weila dühösen néz
körbe. Nem igazán tudja, kin is töltse ki a dühét. Négy
szempár szegeződik az egy megmaradt fülkére. Weila a
leggyorsabb. Bevetődik a fülkébe, és egy kékes villanással
eltűnik a semmibe. Kezd elegem lenni ezekből a kékes
villanásokból. Orli is a fülke felé veti magát, de egy
csatabárd nyele elgáncsolja. Így én érek oda másodiknak.
Beesek a fülkébe, és nem történik semmi. Tanácstalanul
Athonékra nézek, akik már a földön dulakodnak.
– Hagyjátok abba, semmi értelme az egésznek. – ordítom,
egy kis mágiát csempészve a hangomba.
Ez hat, abbahagyják a birkózást, és rám néznek. Hallom,
ahogy kattog az agyam, úgy erőlködöm, hogy kitaláljak
valamit. Felnézek a plafonra, Athon már nem tud
felegyenesedni.
– A fülke. – kiáltom – Azt, aki a fülkébe van, nem nyomja
össze a fal.
– Oda csak egy valaki fér be nagyokos. – világít rá a
problémára Athon.
A bunyó folytatódik. Itt állok a fülkébe, a fal már az arcom
előtt van. Micsoda kilátások, ha nem a fal nyom össze, akkor
itt halok meg egyedül ebben a kőkoporsóban. Az életösztönöm
mégis maradásra bír, vagy csak én is leblokkoltam, mint
Tilly? Ekkor az előttem leereszkedő falon egy nyílás jelenik
meg. Akkora, hogy a kezem épp belefér. A lyukból erős mágia
sugárzik, körülötte védő rúnajelek tömkelege. Ennek tetejébe
még valami sziszegő hangot is hallok a mélyéről. Kinyújtom a
tudatom, de nem találom a kígyót odabent, ha egyáltalán az
sziszegett. Mindegy a lényeg, hogy nincs állat a lyukban.
Már csak a rúnákkal kellene csinálni valamit. A fene megeszi
őket ott ahol vannak, így is úgy is megdöglök.
– Légy átkozott Iregiol! – kiáltom, majd benyúlok a
lyukba.
Egy fogantyúba ütközik a kezem, teljes erőmből megrántom. És
lőn kékes villanás.

Egy asztalnál ülök, velem szembe Weila ül, arcán döbbenet.
Mellette Tilly kapkod levegő után. Balra tőlem Athon és Orli
ül kissé megszeppenten, nem igazán értik mi történt. Jobbra
tőlem Iregiol, arcán csalódottság. Feláll, felnéz a plafonra
és így szól:
– Te nyertél Noir.
És eltűnik egy kékes villanásban.
– Noir? Az álmok, a csalás, a játékok és a fogadások
istennője? Lassan kezd derengeni a dolog. Valószínűleg csak
álom volt az egész. Csak az a zavaró, hogy közben egy perc
sem telt el, pedig háromheti emlékkel lettem gazdagabb. Ez
érdekes, ennek még utánajárok. Elálmosodtam, na gyerünk
aludni.
– Jó reggelt emberek ilyen csodás álomban még sohasem
volt részem. Hát nektek? – köszönök el a többiektől.

1999. augusztus 28. Robi


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.