LFG.HU

Nimrod
novellaCimkek

A LÉLEK VÉRE





- Neved? – kérdezte egy fojtott hang az ajtó mögül.

- Trenklin Terenas. – felelte a sikátor sötétjében ácsorgó alak. – Shiraq hivatott.

Válasz nem érkezett, de egy pillanatnyi feszült csend után kattanás hallatszott, ami a mocskos, esőverte kisutcában visszhangokat vert. Az ajtó halk sóhajjal engedett.

- Lépj beljebb.

Amaz meghajolt, hogy beférjen a kis kapun. Széles vállai, sovány dereka, félhosszúra nyírt, egyenes szálú fekete haja, és sötét körszakálla miatt bárki lovagnak nézhette volna, ám ruházata, és fegyvere meghazudtolta ezt. Barna bőrnadrágját csizmája szá
rába dugta, mellén fehér, szöveting feszült, amit egy gesztenyeszín mellénnyel egészített ki. Kezében híres-hírhedt feketeacélból kovácsolt íja feszült. A nyílvesszőkkel teli tegez hanyagul a hátára volt szíjazva.

Trenklint elnyelte a nyirkos homály.

Az ismételt kattanás közölte a környékkel, hogy a gyűlés nem fogad több látogatót.

Miután elültek a hangok, a magasból egy kötél hullott alá. Sötét árny ereszkedett le rajta az alant elterülő tócsák közé. Földet érése halk toccsanással járt, amit senki nem hallhatott rajta kívül, hisz lépései oly finomak voltak, hogy emberi fül nem f
edezhette fel őket, ám ő mégis megmerevedett.

Ám amikor megnyugodott, hogy éjszakai sétája után csak a házak közt dúdoló szelek érdeklődnek, ismét megelevenedett. Sietve a főtér felé vette útját.



- Trenklin Terenas?

- Igen herceg. Így nevezte magát.

- Leírásod szerint Dwoon származású lehet. De Kránra! Mi dolga lehet egy eltévedt Dwoonnak a trónbitorlókkal?

Az árny hallgatott, miközben tekintetével a hercegi palota padlóját borító márvány erezetét vizslatta.

- Milyen íja volt?

- Nem tudom herceg… pedig azt hittem Ynev összes fegyverével volt már szerencsétlenségem találkozni. Fekete volt, mint a korom, és különös vésetek borították. Többet nem tudok mondani…, de az az érzésem, nem hétköznapi íj lehetett.

- Orvlövész lenne?

- Nem herceg! Orv semmiképp. Léptei zaját nem palástolta, nem használta ki az árnyék nyújtotta rejtekhelyeket sem. Inkább egy közönséges harcosnak nézett ki, bár az íjat nagyon hozzáértően tartotta.

Most a hercegen volt a hallgatás sora. Hónapok óta tudatában volt, az ellene forrongó gyűlöletnek, melyet ismeretlen egyének szítottak tartomány szerte. Az elmúlt idő alatt is csak pár semmitmondó nevet sikerült megtudnia, ami azt jelenti, hogy valami
nagyobb hatalom próbálja vesztét okozni. Talán az inkvizítorok?

- Nos herceg? Elfogassam?

Keserű mosoly. Szemek villanása.

- Nem. Ismered a régi bölcsességet: A kígyót a nyakánál…

Az árny megdöbbent. Fehérre vált arcáról egy verítékcsepp gördült le.

- Értettem herceg…figyelem tovább…engedelmeddel…

Ezzel felállt és a palota számára fenntartott részébe indult, hogy kipihenje fáradalmait.

Úgy érezte, hogy végtagjait elhagyja az erő. Léptei hangosan csosszantak a palota folyosói kövezetén. A szembejövők furcsálkodva tértek ki imbolygó alakja elől.

Mire a szobájába ért, majdnem lehanyatlott. Nekitántorodott az ajtófélfának, majd dühödten ellökte magát tőle.

Megingott és a padlóra zuhant. Rátörtek az emlékek, az emlékek, amiket a herceg szemében látott tükröződni.

Ezer meg ezer halál, ezer meg ezer végzet. Térdeit felhúzta, összegömbölyödött a padlón, majd zokogni kezdett.



Trenklin egy megvilágított teremben ült, egy ódon faasztalnál, háttal az ajtónak. A vele szemben ülő három alak mindegyike bő, rozsdabarna csuhát viselt. Az előtte feltálalt ízletes lakomához és a sokat ígérő predoci óborhoz nem is nyúlt.

Furcsa íze volt a levegőnek. A falak itt a külvárosban nyirkosak voltak, főleg így esőzés után, és ezt a nyirkos szagot átvette a levegő is.

Nyelt egy nagyot, majd hűvösen kijelentette:

- Nem érdekelnek az indokaitok. Ne is mondjátok őket.

- Nem lesznek aggályaid? – kérdezte Shiraq, a középen ülő.

- Nem. Mindig azt az oldalt szolgálom, amelyik többet ígér.

- Ha Alister herceg többet ígérne, elárulnál minket?

Őszinte kérdés. Ráadásul a háta mögül. Trenklin ki nem állhatta, ha a háta mögött volt valaki.

- Nem. Már megválasztottam azt az oldalt, amelyiket szolgálni fogom.

- Nos… akkor számítunk rád Trenklin Terenas. Holnap este a palota játékok idején. Zoraf megkeres délután és bejuttat a palotába.

Trenklin félig felállt, mikor beletúrt fekete körszakállába és felemelte fejét.

- Még… egy kérdés…

Igaz, nem láthatta, de úgy érezte Shiraq elhúzza a száját a csuklya alatt. Talán nem szereti a kérdéseket…

- …, hogy miért pont engem választottatok?

- Aggályaid vannak? – érkezett a gúnyos kérdés az ajtó felől.

- Nem. – mondta, miközben megeresztett egy féloldalas mosolyt. – Csak kíváncsi vagyok.

- A kíváncsiság rossz tanácsadó. – figyelmeztette Shiraq. – Egyesek azt rebesgetik, hogy az istenektől kaptad az íjad. Hallottuk történetét a pórul járt enoszukeinek…



Az árny álmodott. Verítékben fürödve forgolódott saját szobája padlóján. Régi emlékek gyötörték, nem hagyták nyugodni. Így volt ez már évek óta ám tenni nem tudott ellene semmit. Az emberek többségének az álmok megnyugvást jelentenek. Egy olyan
csodás világban élhetnek olyankor, melyben elfeledhetik földi gyarlóságuk. Messze űzhetik gondolataik közül a holnap gondjait, és egyszerű pór lelkük reménnyel telik meg ismét.

Ám az árnynak nem volt ilyen szerencséje. Ő a múltat álmodta minden nap. A sötét múltat élte át újra, azzal az iszonnyal, ami aznap éjjel megváltoztatott mindent…

Volt idő, mikor tisztelték Janus Galardi nevét. Olyan harcos hírében állt, aki nem talál a nap alatt legyőzőjére.

Ám ha a nap alatt nem is, de a kék hold alatt elérte végzete. Azóta csak Árny a neve, és a herceg vérengzős játékainak a bábja lett…

…Már javában állt a bál, mikor ráébredtek. Őrök tucatjai hanyatlottak már le pengéiktől a palotában, de közöttük is súlyos veszteségeket aratott már a halál.

- Egy vámpír? – kérdezte iszonyodva Simonel, a testvériség egyik ifjabb tagja. Lerítt róla, hogy megremeg a hír hallatán. A többet szolgált tagok tévedhetetlen keze is elernyedt egy pillanatra. Vadászból űzött vaddá lettek.

Altimerri nehezen bólintott. Döbbent csend követte mozdulatát.

Altimerri volt az egyetlen túlélője a kettéválásuk utáni másik csapatnak, amit a herceg meggyilkolására küldtek. Most a földön feküdt és hörögve zihált. Feltépett melléből ömlött a vér. Társai hiába szorítottak rá kötést, az élet elhagyni látszott Alti
merri testét. Már reszketett a közeledő halál fagyos érintésétől. Szeme fátyolossá vált, az élet fájdalmaitól.

- Hurrá! – lehelte Daien, aki mindenről véleményt nyilvánított.

Janus, aki ötödmagával az őröket tartotta távol a folyosótól, előrelépett és az Altimerri mellett térdeplő lányhoz szólt. A lány alig nézett ki huszonötnek, pedig már túl volt a harmincon is.

- Saniara! Hagyd! Altimerrinek magának kell szembenéznie a halállal.

Ezzel lehajolt és a haldokló fülébe súgta: – Ég veled testvér. Lélekben veled vagyunk…

Ám még az ő magabiztos hangja is elcsuklott egy pillanatra. Keserű íz tolult a szájába, de lenyelte.

-…mindannyian.

Saniara mélyen a szemébe nézett, és Janus szomorú vágyódással gondolt az elmúlt éjszakára, amit a lánnyal töltött.

Nézte a mélybarna, csillagfényű szempárt és szinte érezte a simogató kezek tapintását, a gyönyörű, fiatal

testet – melyben több erő rejtezik, mint egynémely férfiéban – amint hozzásimul. Az apró sóhajok nesze ott motoszkált fülében és a lány hajának illata még ott zsongott a fejében.

Az emlékek erővel, magabiztossággal töltötték el.

- Tovább! Bevégezzük, amiért jöttünk!

- Helyes! – így Daien.

Aztán mentek.

Öten osontak tovább a folyosón a herceg lakosztálya felé a levágott palotaőröket kerülgetve. Janus a vezér, Armand a szótlan, Saniara a szépséges, Daien a lázadó és Simonel a zöldfülű.

A folyosó sikamlós volt a kiömlött vértől, és a palota halálos csendben figyelte őket. Nem akadtak őrökbe sem. Akkor még nem tudhatták, hogy a herceg visszaparancsolta őket. Mindannyian mesterei voltak a szakmának. Nesztelen lépteik annyi zajt sem ütöt
tek, mint a macskáé. A lámpások és fáklyák által sötéten hagyott területeken rejtőztek a kutató szempárok elől. Ám nem rejtőzhettek el a mágikus fürkészés elől. Nem tudták, de két tekintet minden lépésüket figyelemmel követte.

Daient érte először a halál. A férfikor derekán járó vadász még védekezni sem tudott ellene. A végzet osonva orozta el életét. Egy oszlopcsarnokon áthaladva megnyílt mögötte a tér. A változást egyikük sem vette észre. Nem vehették észre, mert mágia véd
te a kilépő alakot.

Csak egy fényes villanásra lettek figyelmesek, majd egy hatalmas csattanásra, ami mennydörgésszerű hangot keltett a csarnokban.

Mire megperdültek, Daien már lehanyatlott hangtalan. Ezúttal nem volt ideje véleményt nyilvánítani. Haja az égnek állt a hatalmas elektromos csapástól, ami még görcsösen rázta tagjait. Háta közepén jókora füstölgő égett folt feketéllett. A vadász már ú
ton volt Darton birodalmába.

Mögötte fonnyadt arcú öregember emelte a kezét az újabb áldozat felé. A herceg tanácsadója. A magiszter.

A mágikus erő aurája fellángolt teste körül. A második villámmal azonban nem volt szerencséje. Simonel ruganyos, tizenéves teste, íves ugrással kerülte el a halált osztó villámot.

Armand szótlanul küldte halálos útjára pengéjét. Már szinte látta, ahogy a magiszter a tőrtől átjárt torokkal, hörögve zuhan hanyatt, hogy aztán saját vérében fuldokolva ráébredjen hibájára. Meg is lepődött hát amikor a gyilkos fegyver valamilyen furcs
a erőtől eltérítve egy oszlopon csattant.

Aztán a villám megfordult! Megfordult, és tökéletes precizitással csapódott Armand hátába…

Saniara és Simonel dobótőrei is ártalmatlanul szálltak el a vénség mellett.

A magiszter biztos győzelmét érezvén felkacagott, és ismét pusztító energiák felszabadítására emelte kezét. Pokoli kacaj volt ez. Mintha maga Ranagol mulatott volna a kis csapat esendőségén.

Ostoba.

Most gondolkodhatsz vétkes könnyelműségeden.

Janus ezalatt máshol járt. Nem hallotta sem az Armandot érő villám csattanását, sem pedig a gúnyos kacajt.

Csukott szemmel állt, és elmélyülten koncentrált. Teste kilépett az idő folyamából, és felgyorsult emberfeletti gyorsaságra. Kinyitotta szemeit. Az idő állni látszott körülötte. A magiszter tátott szájjal állt, félig felemelt kézzel, Armand pedig a lev
egőben lógott kétrét görnyedve. Vicsorgó arcáról csak úgy sütött a kín.

Előre!

Az oszlopcsarnokban hangos süvítés hangzott, amint Janus a magiszterhez ugrott. Éles, szinte elviselhetetlen sivítás, amint kardja lecsapott.

Simonel elkerekedett szemmel nézett a magiszter felé. Az éppen felfelé tartó bal kéz széles ívben repült át a csarnokon, amit nyomban követett a jobb is, majd a vénség feje hátul kirobbant, és véres agyvelő záporozott a padlóra, meg a szétroncsolt térd
ekre. Csak ezek után dőlt el.

A szemmel követhetetlen folt, ami a magiszter körül táncolt, megállapodott. A tér hullámozni kezdett körülötte, ahogy Janus visszalépett a halandók idejébe.

A falkavezér megtántorodd majd a földre rogyott. Armand aki időközben talpra állt, ott termett és felsegítette. Mindketten elég cudarul festettek. Armand félig megégve, égnek álló hajjal, Janus pedig falfehéren, reszketve.

- Tovább!

Szelíden eltolta magától a hallgatag vadászt, aki biccentett, jelezvén, hogy tudomásul vette a parancsot.



Trenklin az aranyszarvashoz címzett fogadóban üldögélt. Gondolataiban a múlt vert tanyát. Lassan szürcsölgette a savanyú lőrét, amit a fogadós bornak nevezett. Emlékezett. Shiraqkal való beszélgetése felidézte benne az enoszukei kardművész halálát.
Szerencsétlen pára azt hitte, hogy az időből kilépve, elkerülheti a neki szánt vesszőt.

Tévedett. Trenklin íja sosem hibázott még. Valószínű nem is fog, hisz Darton maga áldotta meg, főpapján keresztül.

Ezért bérelték fel, a herceg elleni merénylethez. Shiraq elmondta, hogy Alister vadásza ki tud lépni az időből. Őt kell egy lövéssel elintézni, még mielőtt közelharcra kerülne a sor. A hírek szerint a vadász átkozottul jó harcos…



Elértek a herceg termének kétszárnyú kapujához. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Sápadt fény szűrődött ki a folyósóra. A négy vadász pillantása találkozott. A falkavezér bólintott és csendben belökték az ajtót. Beléptek.

Háttal nekik egy jócskán díszített karosszékben ült valaki. Csak a sápadt fehér, szinte nőies kezei látszottak.

Az ajtó közelében elszórva pedig három kicsavart, meggyötört holttest. A falka tagjai. Yzolde a buja, fej nélkül, Leoy a táncos elkékült ajkakkal, a plafont bámulva és Tono a művész összegörnyedve. Mindannyian görcsösen markolták még fegyvereik. A falk
a megmaradt tagjai döbbent csendben bámulták elesettjeiket. Janust ismét keserűség öntötte el. A falka…

Simonel térdre rogyott egykor volt vidám barátja, Leoy mellett. Szívét a bánat vasfoga marcangolta, de elfojtotta könnyeit, és lecsukta halott társa szemeit…

- Lélekben…veled vagyunk…mindannyian… – préselte ki ajkai között ezt a pár szót.

A falkát elöntötte a bosszú dühe. Armand egy termetes ugrással a karosszéknél termett és lesújtott. De támadása megakadt, mikor egy hitetetlenül gyors kéz elkapta a csuklóját. A herceg felállt. Hangos roppanás hallatszott és Armand sikoltva rogyott tér
dre. Kardja csengve hullott a márványpadlóra kezéből.

Alister herceg egy átlag ember magasságával dicsekedhetett, bőre tejfehér volt szinte átlátszó. Nem volt vállas, sőt kimondottan vézna volt. Fekete szeméből sütött a halál. Törött csuklójánál fogva a falhoz vágta Armandot, majd megszólalt:

- Takarodjatok!

Hangja hideg volt, és indulatoktól mentes. Ám Janus az indulatok helyett felfedezni vélt valami egész mást a hangjában. A mindent elsöprő akarat kegyetlen parancsát.

Saniara aki egyenest a herceg szemébe nézett, felsikoltott. Olyan sikoly volt ez, mikor valaki levedli minden emberi mivoltát, és reszketve szűkölő vaddá válik. Elhajította kardjait és kirohant a teremből. Armand csuklóját markolva követte, páni félele
mmel a szemében. Janus tudta, hogy támadnia kéne, de megbénította valami. Valami amit a hétköznapi emberek talán félelemnek neveznek. Végtagjai nem engedelmeskedtek akaratának, és még az is kész csoda, hogy nem rohant el az imént ő is.

Mikor a menekülők léptei elhaltak a folyosó felől, a herceg megszólalt.

- Hárman maradtunk.

Majd levette fagyasztó tekintetét Janusról és a földön kúszó, rettegő Simonel felé nézett, akit teljesen megbénított Alister akarata által sugárzott félelem.

- Szegény, még milyen fiatal. – mondta, majd intett kezével, mire a zöldfülű a torkához kapott, és menten összerogyott. Még hörgött egyet aztán fennakadtak a szemei. Görcsös rángás futott végig fiatal tagjain, a halál érintése…

Janus észrevette, hogy dühe felülkerekedik önnön félelmén, és őrjöngve rontott a vámpírra. A legjobbak közül való volt. Nem sok ellensége akadt a nap alatt, de ez csak annyira volt elég, hogy nem halt bele rögtön a herceg riposztjába.

Az ütés erejétől hátratántorodott, és azt vette észre, hogy alkarjáról csöpög a vére. Félelmében elkeseredett lépésre szánta magát. Egy pillanatra lehunyta szemét, és ismét kilépett a halandók idejéből.

Tudta jól, hogyha ezen rövid idő alatt nem tud végezni a herceggel, akkor utána nem lesz ereje harcolni, és az egyet jelentene halálával…

Belső időben támadva Janus tízszerte gyorsabb volt, mint a halandók idejében. Pedig mozdulatai már ott is szinte szemmel követhetetlenek voltak. Amikor ebben az időben harcolt, ellenfeleit mind szinte állni látta. Még sebesen repülő nyílvesszőt is lass
únak találta.

Meg is lepődött hát, hogy a herceget, még így is fürgének látja. A vámpír hihetetlen gyors volt. Igaz most már szemével tudta követni annak mozdulatait.

Egyik kardja erősen belemart a ellenfele mellébe, míg az a másikat védte. Ám a falkavezér alig tudta elkerülni az ellentámadást. Sötét köpenyéből csíkokat hasított a nőies kéz. Ismét támadott, ám hiába. A szörnyeteg taktikát változtatott. Tudták mindke
tten, hogy a vadász ideje hamar lejár, és akkor vissza kell térnie a halandók idejébe.

Janus megszállottan támadott, ám a herceg rendre kitért csapásai elől. Halálos táncot jártak. Felforgatták az egész szobát. Sorra törtek a felbecsülhetetlen értékű díszedények, szakadtak a prémek, hasadtak a bútorok.

Aztán vége lett. Hirtelen ott találta magát a szoba közepén reszketve, kimerülve a biztos halál nyomasztó tudatával. A kék hold elhozta legyőzőjét.

Erőtlenségében elejtette kardjait, majd a földre rogyott. Egy könnycsepp – az első régóta – hagyta el szemét, és csorgott le arcán a verítékkel keveredve. Az arca, a tüdeje égett, végtagjai sajogtak. A feje zúgott. Lenézett karjaira. Acél alkarvédői sz
anaszét szakadtak. Az egyik még bizonytalanul lógott rajta. Felfogta, hogy a vámpír nem csak gyorsaságban, erőben is felülmúl mindenkit, kinézete ellenére. Puszta kézzel tépte az acélt…

Veszített…

- Erős vagy! Nagyon Erős! – hallotta.

Felnézett…

A herceg mellén szakadt véres ing, de alatta sértetlen, ép bőr.

Meggyógyult…legyőzhetetlen…

- Nem öllek meg. A vadászom leszel!

Janus szíve nagyot dobbant. Egy vérszopó szolgájának lenni! Azt már nem! Inkább a halál.

- Nem… – nyögte erőtlenül.

Most már kívánta a halált. Némán fohászkodott Dartonhoz, hogy vegye magához, de hiába.

Alister a szemöldökét ráncolta, majd széles mosollyal kijelentette:

- Dehogynem!

Janus érezte, hogy a vámpír akarata elsöpri mentális tudata védőpajzsait, majd mélyen az agyába túr.

Dehogynem…



Trenklin a holnap esti palotakerti vigasságra gondolt. Nem lesz nehéz dolga, ami a vadászt illeti. De ha a többieknek nem sikerül megölniük a herceget, ő is könnyen rajtaveszhet. Úgy tervezte, korán lefekszik, nehogy holnap álmos legyen, ám lelke k
étségek között őrlődött. Úgyhogy fogta magát és lejött a fogadórészbe szobájából. Csapolt magának egy kupa bort, lévén, hogy a fogadós is aludt már. Egyedül ült a teremben a kandallóhoz közel, és a tüzet nézte merengve. Arra a hét évvel ezelőtti napra gon
dolt, mikor egy kivételesen szerencsés lövésével megmentette egy fekete páncélos alak életét.

Akkor még nem tudta, hogy az alak az Darton, a halál istenének főpapja, Airun el Marem. Mivel lassan maga is negyven éve szolgálta Dartont, az isten nem maradt hálátlan. Megáldotta hát Trenklin amúgy is mesterinek számító íját. Azóta csak egyszer talál
kozott Airunnal, mikor segítségét kérte a zászlóháborúban, hogy az északiak oldalán harcoljon. Így is tett, noha a toroniak jócskán ígértek neki aranyat, ezüstöt, meg mindent ami szem, szájnak ingere, de hát mire való a barátság, ha nem arra, hogy
az ember az érdekei elé helyezze azt?



Léptei a folyosó kövein neszeztek, mikor magához tért. Vérszagot fogott ordasként követte egykor volt falkatársai nyomait. Alister herceg parancsára végeznie kellett mind a kettővel. Mikor kevés helyismeretéből rájött, társai merre tartanak, másik i
rányba futva elébük vágott.

Csak lapult a sötétben hangtalan, és várt. Kivont kardjain még a vámpír vére piroslott, de ő máris újabbakat kívánt. Aztán meghallotta az osonó lépteket. Úgy látszik társai úrrá lettek örült félelmükön, és most már törődnek a biztonsággal is.

De ezek a léptek egyetlen embertől származtak. Armand.

A szótlan vadász merő iszonyat volt. Ruháját vér borította mindenütt, fél szeme bedagadt. Jobb keze, amit a vámpír eltört, ernyedten lógott teste mellett, bal kezében egy őrtől elvett kard piroslott. Járása görnyedt volt, és bal lábára sántított. Ezért
volt hallható a lopakodása. De nem Armand lett volna a szótlan, ha jajszó nélkül ne tűrte volna a fájdalmakat.

Valószínűleg rossz felé futott és őrökbe botlott. Figyelemre méltó harc lehetett. A félelemtől félőrült, fegyvertelen vadász, jól fegyverzett palotaőrök ellen. De a szótlan falkatag jó volt, piszkosul jó. Ő győzött.

Janus elébe lépett, és hűvösen végigmérte. A szótlan vadász felnézett, és mikor tekintete találkozott a vezérével, már tudta pontosan mi fog következni.

Köpött egy véreset, majd szólásra nyitotta száját. Elöl lévő fogai helyén csak csonkok piroslottak. Valaki kiverhette őket…

- Nem harcolok ellened Primor!

A hivatalos megszólítás, az fájt nagyon a vezérnek. Mindig jó barátok voltak, és nem akarta megölni azt, akivel éveken keresztül együtt harcolt, de meg kellett tennie. A vámpír…

Egy pillanatra elerőtlenedett, már úgy látszott sikerül úrrá lennie a vérszopó mágikus befolyásán, amikor…

- Tedd amit tenned kell! – üvöltött rá Armand.

A Primor pengéje lassan felemelkedett, majd lesújtott. Vérpermet szállt a folyosó falára. Az arcán sűrű cseppekben folydogált lefelé.

„Sose ölj úgy, hogy az ellenfeled vére arcodat érje!" Hallotta Janus, mestere öreg hangját. "Nem tesz jót a lelkiismeretnek."

Előhúzott zsebéből egy fehér kendőt, és megtörölte arcát, de elképedt, mikor meglátta, hogy nem vöröslik az anyag a vértől, csak sötétebb vízfoltok vannak rajta.

Nem a test vére volt ez, hanem a léleké…



Trenklin Terenas nem nyughatott. Felsietett a szobájába, és magával vitt egy palack jó bort. Odafenn begyújtotta a kandallót, egy gyertyacsonkkal Darton szimbólumát rajzolta a padlóra, majd beletett egy aranyserleget, a bort, és egy ezüstkést. Szer
tartásosan elkezdte az egyik Dartont dicsőítő litániát citálni, miközben kezébe vette a serleget, és az ezüsttőrrel felhasított alkarjából félig megtöltötte vérrel. Majd felnyitotta a palackot, és teletöltötte a szertartási edényt borral. Mutatóujjával ös
szekeverte önnön vérét a borral.

- … egy úr, egy hatalom… – mondta rituálisan, majd beleivott. A sűrű bíbor lé cseppjei végigszáguldottak fekete vastag szálú szakállán, le a nyakán egészen a melléig, ahol világos ingjén rikító foltokat hagytak.

A mámorító ital másik felét pedig a tűzbe löttyintette.

- … Te, aki éjben jársz sírok között, Te aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek, ezerarcú hold, ó Darton az egyetlen igaz! – fejezte be elégedetten a rituálét.

- Mutass hát utat, ó Uram, helyesen cselekszem-e, ha Alister herceg vadászának a vérét veszem e vesszővel?

Ezzel egyik nyílvesszőjét a forró lángok közé hajította. Ám a lángok nem ártottak a vesszőnek. Még a tollazat sem pörkölődött meg. Ám a vessző hegyét, mintha egy rövid ideig ragyogás övezte volna…

- Köszönöm, ó Darton, hogy végtelen bölcsességedben utat mutatsz gyarló szolgádnak. Lőni fogok hát, az általad

szenté tett íjjal és nyílvesszővel, ha eljön a perc.

Trenklin nem is tudta, mekkora szolgálatot fog tenni Janus Galardinak.



Saniara emberibben nézett ki, mint Armand. Igaz hosszú barna haja zilált volt, szemében pedig még ott rejtőzött a rettegés, de komolyabb sérülés nem érte. Értetlenül forgolódott két folyosó kereszteződésénél.

A vezér a magasból figyelte szeretőjét.

Milyen gyönyörű, és milyen vad…

Aztán leugrott a falakat díszítő bonyolult szegélyek egyikéről, egyenest a lány mellé.

Majdnem bele is halt könnyelműségébe, bár nem bánta volna. Könnyebben elviselte volna, ha a lányt elevenen nyúzzák meg előtte, mint azt, hogy neki kell végeznie vele.

Saniara, villámgyorsan csapott ki oldalra, két vékony késével, de mindkettőt megakasztotta Janus pengéje.

Aztán felismerés szikrája csillant a lány szemében. Leengedte késeit.

- Janus… – suttogta, miközben átölelte a férfit. A Primor kezében meginogott a penge. Tekintete a semmibe révedt.

- Szeretlek… – lehelte a lány.

- Én is. – jelentette ki a vezér, és elengedte kardjait. A pengék hangosat csörrentek a padlón.

Szeretlek…



Felkelő félben volt a Nap. Túl sok meleget már nem adott, de még így is eleget ahhoz hogy az emberek sütkérezzenek egy keveset. Így tett Shiraq is. Kikelt ágyából, és kinyitotta az emeleti ablakon a fapalettákat.

Nem volt könnyű dolog inkvizítornak lenni. Hétről-hétre újabb és újabb feketemágusoktól, alakváltóktól, boszorkánymesterektől, vámpíroktól és még Kyel tudja miféle szörnyektől szabadítani meg a világot.

Élvezte ahogy a napsütés melengeti arcát és az estére gondolt.

Alister herceg nagyon erős vámpír, még meggyűlhet vele a bajuk, noha a lehető legalaposabban felkészültek.

Kalandozókat fogadtak, és ez némi megnyugvással töltötte el. Trenklin Terenas Ynev szerte híres volt pontos lövéseiről, a Tűzkobra papja pedig hatalmánál fogva akár a Sogronita rendház vezetője is lehetne…

A harcosok szentelt fegyvereket fognak forgatni, a palotaőrök és Alister ellen egyaránt. Azt meg csak remélni tudta, hogy a vadásznak nem lesz elég ideje ahhoz, hogy felvegye a harcot az inkvizítorok katonái ellen…



Szeretlek…

Nem akarta, mégis megtette. A vámpír…

Egyik karjával óvatosan előhúzta borotvaéles tőrét, másikkal pedig átkarolta a lányt.

- Ugye kijutunk innen élve, Janus? – kérdezte a lány.

Egy hosszú pillanatig nem hallatszott más csak kettejük lélegzése. Aztán a Primor törte meg a csendet.

- Nem. – válaszolt fájdalmas-rekedtes hangján, és szorosan magához húzta a lányt.

A hús hasadó-reccsenő zaja…

Fájdalmas nyögés szakadt fel Saniara ajkáról. A halk halálsóhajnak nem is kellett az utat keresnie a vezér füléhez. Egész közel volt…

Janus érezte, hogy valami forró ömlik kezére.

Vér…

- Mi… miért? – kérdezte elhaló hangon a lány. A száján kibuggyanó vér bíborra festette Janus fülét, és arcának oldalát. A Primor eltolta magától a lányt. Még látta a két gyönyörű barna szempárban a szerelmet egy pillanatig, aztán azt is elnyomta a ha
lál.

- Sze… szeretlek… – lehelte még a lány, aztán lecsukódtak szemei.

A vezér a földre fektette szeretőjét, majd elszánt arccal felnézett, és üvölteni kezdett…



Darton! Segíts beteljesíteni bosszúm, és a lelkem a tiéd…


Kopogtatás. Felriadt. Már nem is emlékezett, mit álmodott. Felült, és megigazította karján a kötést.

- Azonnal! – harsogta az ajtó felé. Megvakarta a szakállát, majd elégedetten nyugtázta, hogy eleget aludt. A Nap már magasan járt.

- Ki az?

- Zoraf vagyok! – jött az ismerős hang az ajtón túlról.

Trenklin odalépett, elhúzta a reteszt, majd résnyire nyitotta a nyílászárót. Mikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg Zoraf az, beengedte. Az inkvizítor szeme igencsak elkerekedett, mikor meglátta az íjászt. Ruházata csak egy gatyából meg a kezén egy
kötésből állt. Végigmérte a félmeztelen alakot, és elismerően bólintott.

Kevés ilyen izomzatot látott még életében.

Trenklin hátára és mellére egy-egy kiterjesztett szárnyú varjú volt tetoválva, de úgy hogy majdnem az egész bőrfelületet takarta. Mesteri munka volt.

- Darton madara? – kérdezte Zoraf, és a tetoválásra mutatott.

Trenklin morogva biccentett, aztán meghúzta az asztalon álló borosüveget.


Az árny eddig akárhányszor a tükörbe pillantott egy meggyötört embert látott. Ám aznap nem. Ismét Janus Galardinak érezte magát, nem pedig árnynak. Valami megváltozott. Évek óta először vizsgálta meg magát jobban.

Megöregedett. Egykor volt kesehaja megőszült, zöld szemei alatt elmélyedtek a ráncok, ám bennük még mindig a fiatal élet virágzott…

…és a bosszú vérszomjas lángjai.

Végigsimított kopott fekete ruházatán. A testhezálló öltözetet itt-ott szakadások díszítették, melyek az elmúlt évek harcait hirdették szomorún.

Szeretlek…

Egész nap ott visszhangzott a fülében Saniara hangja, mint egy rossz álom, ám valamiért mégis megnyugtatólag hatott most a vadászra…

Eddig mindig felriadt álmából a kínzó emlékek hatására. Most először sikerült végigaludnia az éjszakát. Mintha Noir az álmok és csalárdságok istene megszánta volna, vagy valaki más…

Aznap valami mást tartogatott neki a sors.

Szeretlek…


Már javában állt az ünnepi játékok előkészülete, mire a palotához értek. Zoraf valami papírost mutatott az őröknek, mire beengedték őket. Megálltak a palota belső kertjében és úgy tettek, mintha valami nagyon fontossal lennének elfoglalva.

- Ott lesz a helyed. – mutatott Zoraf egy emeleti erkélyre. – Onnan pont rálátsz majd a hercegre, meg a vadászra.

- Mikor kell lőnöm?

- A te lövéseddel kezdődik a harc. Ne felejtsd el becsukni a szemed miután lőttél. Hirtelen fognak fények gyúlni a téren mindenütt.

- Hogy jutok arra az erkélyre?

- Itt a kulcs.

- Gondolom tolvajokat is foglalkoztattatok.

- Így igaz.

Trenklin még egyszer körülnézett. A palotakert közepén egy trónus állt. A herceg helye. Alul oszlopsor tartotta az első emeleti körfolyosót, ami felett ott terpeszkedtek elszórva az erkélyek. Számtalan jobbnál-jobb lőállás.

- Ne feledd! – szólt Zoraf – Napnyugta után kezdődik a vigasság…

- Rendben.

- … és egy lövés!

- Bízhatsz bennem! – válaszolt Trenklin és a selyembe tekert íjra csapott.



A Primor a herceg előtt térdelt, a félhomályos, földszagú teremben. Alázatnak, félelemnek nyoma sem volt a lelkében, bár kifelé úgy mutatta. Most adott csak hálát, amiért mestere annyit erősködött, beleverte fejébe a színjátszást, álcázást. Mesterévé v
ált a színjátéknak, de nem akarta örökké űzni ezt a játékot. Emlékezett Saniara halálára.

Szeretlek…

Gondom lesz rád vérszopó! És rád is Magiszter!

- Este a hátam mögött fogsz állni. És a legkisebb jelre elejét veszed a harcnak.

- Igenis herceg…

- Figyeld a belépőket, és ha meglátod azt az Trenklin Terenast, öld meg azonnal.

- Parancsodra herceg…

- Addig menj, és csinálj, amit akarsz.

- Engedelmeddel herceg…

Kisietett a teremből, és a palotakertet szegélyező körfolyosón elindult ellenőrizni a készülődést. Lepillantott a kertbe, ahol az ácsok már a színészek számára készítendő színpaddal bajlódtak…

Épp akkor, mikor Zoraf az erkélyre mutatott. A Primor azonnal felismerte Trenklint, és elöntötte a kíváncsiság. Úgy érezte, ma semmit sem jelent számára a herceg parancsa. Ellenállt neki. Elégedetten nyugtázta, hogy a legkisebb mértékben
sem kívánja az íjász vérét.

A vérszopó hatalma megtört felette…

Szeretlek…


Leszállt az est és Trenklin már az erkélyről figyelte a játékokat. Keze megnyugtatóan pihent íján. A zenészek adta ütemre pengette az ideget. Sötét humor. Darton…

Kis lámpák világították meg az egész palotakertet, melyek végig az emeletet tartó oszlopokra voltak aggatva.

A sokadalom egy emberként ült a durván ácsolt színpad körül, és önfeledten élvezték a csepűrágók előadását. Éppen valami szerelmi jelenet ment, de Trenklin inkább a tömeget figyelte. Rengeteg érdekes egyént látott, de a trónbitorlók mesterien álcázták
maguk, mert még az ő éles szeme sem szúrt ki egyetlen fegyvert sem.

A színpaddal szemben állt a trónus. Négy sarkában egy-egy palotaőr. A herceg önfeledten nevetett a ripacsok színjátékán.

Kicsit sápadtnak tűnik. Lehet, hogy gyengélkedik.

Mellette ott állt Trenklin célpontja. A vadász. Némán, gondolataiba merülve. Nem ilyennek képzelt el egy testőrt. Ahányat eddig látott, mind éber volt és feszült. A legkisebb neszre is odakapták fejüket, de ez…



Janus már várta az estét. Egész nap visszhangzott fejében Saniara utolsó szava.

Szeretlek…

Tekintetével a tömeget fürkészte, hátha megleli a titokzatos trónbitorlókat. Fürkésző szeme elől nem rejtőzhetett el még a csizmaszárban lapuló tőr sem. A Primornak elég a ruhán egy oda nem illő ránc és már tudta, hogy az a valaki fegyvert rejteget
. Volt akit a mozgása árult el. Az összhatás elszomorító volt Janus számára.

Sorra vette azokat akiknél fegyver van, de tőrnél komolyabb eszközt nem érzékelt senkinél.

Végigfutott tekintetével a kétoldali oszlopsoron. Trenklin sehol.

Körfolyosó…

Nincs.

Erkélyek…

Végre meglátta. Ott állt baloldalt az erkélyen és épp őt figyelte. Szemük összekapcsolódott egy pillanatra…

Szeretlek…

Most!


Trenklin épp a vadászt méregette, mikor az felnézett rá, egyenesen a szemébe. Volt valami a másik tekintetében…

De az íjászt kötötte a megállapodása Shiraqkal.

Felkapta az íjat,…

A vadász körül megrándult a tér szövedéke…

A szemét! Még meglóg…

…az idegre helyezte a nyílvesszőt …

…és egy elmosódott folttá vált, ahogy elhagyta a halandók idejét…

Darton segíts!!!

…és feljebb emelte az íjat. De rögtön le is eresztette, annyira váratlanul érte amit látott…


Janus már belső időben fordult Alister felé, és mindkét kardjával sújtott. Ám a hercegnek csak hűlt helyét találta.

Villámgyorsan megperdült, és maga elé emelte kardjait, hogy hárítsa a vámpír hátulról jövő csapását, ám a várt támadás elmaradt. Csak a mozdulatlan tömeget látta, meg az egyik csepűrágót, aki éppen a levegőben ugrott és most ott állt mintha odaragadt v
olna.

Aztán az erkélyre pillantott. Trenklin értetlen arccal bámult a jobb oldali oszlopsor mögé.

A vadász megértette ebből, hogy a herceg az oszlopsor mögötti árnyékba menekült. Elviharzott a trón jobbszélén álló két őr között, akik mérhetetlen lassúsággal próbáltak felé fordulni. Egyikük épp kiáltásra nyitotta volna a száját.

Azt már nem! Nem kell ide több katona!

A Primor kardjai vészesen felsírtak, ahogy a levegőt hasították. Mire a palotaőrök rándultak egyet a csapástól, ő már az oszlopoknál járt. Beugrott a sötétbe. Vad ösztöntől vezérelve felrántotta bal kardját. Csuklójába elemi fájdalom hasított, miko
r a herceg csapása a kardon csattant. Ha közönséges fegyver lett volna, bizonyára szilánkokra törik. Így csak messzire repült kezéből.

Megperdült és a másik kardjával is védett. Épp jókor. A csapás ugyan nem volt olyan erős, mint az előző, de annál halálosabb. Épp a torka felé tartott. Az egész karja beleremegett az ütés hárításába.

Gyorsan áthelyezte testsúlyát, és az egyik régi ellenfelétől ellesett rúgással válaszolt. Talpa éle a herceg nyakán csattant. A gyilkos erejű rúgás bárki mást megölt volna azonnal, de a herceget épp csak hátratántorította, ám ez épp elég időt adott a
vadásznak arra, hogy megindítson egy újabb támadást. Pengéje átszakította a díszes nemesi inget, és átjárta a vámpír testét. Hallotta a dühödt bömbölést és válaszul olyan pofont kapott, hogy ha nincs szerencséje, rögtön belehal. Jókorát repült, és mikor f
öldet ért keserűen vette tudomásul, hogy másik kardját is elhagyta.

Bennhagytam a mellében!

Rémülten gurult odébb a földön, számítva egy újabb támadásra, ám most úgy látszott neki kedvez a szerencse. Alister menekül!

Felpattant, és érezte, hogy szája megtelt sós lével. Undorodva köpött egyet, és meghallotta a fogai koccanását a kövön. Erre aztán elöntötte a méreg. Mindig büszke volt rá, hogy egyetlen fogát sem verték még ki.

Most meg egyszerre vagy hatot!

Káromkodni akart valami ízeset, de mikor nagyobbra nyitotta száját, valami kattant a füle alatt és lüktetni kezdett a fél arca. A jobb füle sípolni kezdett. Kiugrott az álkapcsa, úgyhogy inkább nem mozdította száját.

Fene ebbe a sötétbe!

Ekkor érkezett vissza a halandók idejébe. Erőtlenül nekitántorodott az egyik oszlopnak, majd kidőlt a rémülten sikoltozó tömegbe. Még látta a két őrt, akit levágott a földre hanyatlani.

Valaki felsegítette, és egy padra ültette. Felnézett. Egy fiatal legény szigorú szemeit látta.

Simonel? Nem…ő már halott.

A háttérből kiabálás harsant.

- Henk! Csinálj fényt Henk!

Sogron a tűzkobra papja rövid imát mormolt, minek hatására, az összes lámpás fényes, fehér lánggal kezdett izzani. A lámpások fénye most már bevilágította az oszlopsor mögötti sötétséget is, a kertben pedig nappali világosság támadt. Egyesek tudni vélt
ék, hogy Sogron fehér lángja nem éget, csak fényt ad, ellentétben a fekete lánggal.

Egy ősz hajú öregember lépett hozzájuk. Egyből megragadta Janus állát és rántott egyet rajta. Iszonyatos kín hasított a vadász fejébe, de tűrte. Volt már szerencséje kiugrott álkapocshoz.

- Azt hittük a herceg befolyása alatt állsz. – mondta hirtelen.

- Ti…vagytok a…trónbitorlók? – kérdezte a Primor.

- Nem! Mi az Pyarroni Inkvizíció vagyunk! Szólíts Shiraqnak!

Közben a fiatal fiú lerakta elé egyik kardját.

- Hol… van a… másik?

A fiú a színpad felé mutatott, ami alól most emelték ki az inkvizítorok a szentelt kardokat.

Ezért nem láttam náluk fegyvert.

Az egyik tartógerendába markolatig bele volt állítva a vadász másik pengéje.

- Ember legyen a talpán, aki azt onnét kihúzza. – mondta a kölyökképű.

Közben az inkvizítorok levágták a megmaradt őröket. Most mindannyian Shiraq köré gyűltek, hogy hallgassák a további utasításait. Shiraq megvárta míg elcsendesednek, majd közölte:

- Utána megyünk a fészkébe.

- Nem. – állt fel a vadász. – Ez csapda!

- Honnét tudod?

- Így estem a fogságába… – mondta a vadász és szemében gyilkos láng lobbant. – Visszarendelte az őrséget. A palota pedig tele van csapdákkal. Mikor legyengültetek rátok ereszti ismét őket.

- Akkor mi a javaslatod? – kérdezte bosszúsan Shiraq.

- Kicsalom. Én már ismerem a csapdákat. Ti addig foglalkozzatok az őrökkel. A keleti szárnyban van a barakk. Ne engedjétek vissza őket.

Szeretlek…


Trenklin az erkélyről nézte végig a csatát. Itt ott ő is besegített, áldott íjával, de a megszentelt nyílvesszőt most már a hercegnek tartogatta. Örült neki, mikor rájött, hogy a vadász melléjük állt.

Észrevett valami mélységes bánatot, keserűséget vagy talán bosszúvágyat a másik szemében, mikor tekintetük találkozott.

Most már ráébredt.

A vesszőt Darton nem a vadász, hanem a herceg ellen szentelte meg…

Nem is tudta, ezúttal mekkorát tévedett.


Hangtalanul osont a palota folyosóin, akár azon a szörnyű éjszakán. Csakhogy most már nem érhette meglepetés.

Nem táplált illúziókat, tudta, ha győzni akar, akkor minden erejét be kell vetnie. Sokkal jobban érezte magát, mint azon az iszonyú éjszakán, a bosszú szelleme átjárta egész testét.

Hálát rebesgetett a tűzkobrának, amiért az útjába vezérelte Henk Orce-ot, a papját, aki meggyógyította, és égető áldással látta el kardjait.

Kérlelte Uwelt a bosszúállót, hogy adjon erőt neki a megtorlásra, és Ellanát, hogy ne halljon ki lelkében a szerelem.

Szeretlek…

Elért az oszlopcsarnokba. Megállt a bejáratnál és szemeivel végigpásztázta a baljós félhomályt.

Daien…

Tudta, hogy a Magiszter él, és ismét meg fog itt jelenni. Látta többször is fogsága idején. Alister herceg feltámasztotta hűséges talpnyalóját.

Már sejtette, hogy a vénség mágikusan fürkészi lépteit, úgyhogy nem bújhat el előle.

Felkészült a harcra. Egy rövid mentális gyakorlattal felélesztette hatodik érzékét.

Belépett a hideg, végzetet hirdető oszlopok közé. Oszloptól oszlopig surrant, hátát a hideg kőnek vetve.

Még emlékezett.

Szeretlek…

A teremben egy pisszenés sem hallatszott, és a csend szint cseppfolyóssá vált az oszlopok között. A levegőben a halál szaga érződött, és Janus minden idegszálával koncentrált.

Aztán elért a csarnok közepére, és ekkor megérezte az elmúlást a háta mögött. Nem sietett, komótosan fordult meg. A magiszter úgy tíz méternyire állt tőle, és őt nézte.

- Ismét találkoztunk. – közölte fenyegetően a vadász.

- Most nem ölsz meg! Ártalmatlanok ellenem a fegyvereid! A herceg engem is halhatatlanná tett. Mellesleg a barátaid üdvözletük küldik…

Hangja akár egy kígyó sziszegése, arca akár az ördögé. Ám a gonosz vigyor viszont lehervadt a magiszter képéről, mikor a Primor közeledni kezdett hozzá. Koncentrálni kezdett.

A mágikus szavak, melyeket felidézett, csak a legnagyobbaknak adatott meg. Iszonyatos halállal kecsegtette az áldozatot. Az azonnal elkezdődő rothadáséval, ami egy percen belül kioltja, a szerencsétlen életét.

A vénség felkacagott, varázslata végeztével, és várta a hatást.

A vadász, lassú, kimért léptekkel, leszegett fejjel és hanyagul tartott, leeresztett karddal közeledett.

Már csak hat méter…

Szeretlek…

A magiszter kapkodni kezdett. Arcáról eltűnt a fensőbbséges vigyor, és gyorsan új varázslatba fogott. Szívbénulás.

Már csak három méter…

A Magiszter megértette, és hátrálni kezdett. Rontásokkal nem árthat az egykor volt vezérnek. Máshoz folyamodott. Sisteregni látszott körülötte a levegő, ahogy a mágikus energiákat fókuszálta, majd előrenyújtott kezéből gyilkos villám csapott ki.

A vadász ruganyosan félreszökkent a sistergő elektromos nyaláb elől, és folytatta útját.

Már csak két méter…

Hatodik érzéke veszélyt jelzett hátulról, de ő számított rá. Emlékezett a megforduló villámra. Villámgyorsan oldalra gurult a földön.

Rémült ordítás, hatalmas csattanás…

A vadász felpattant, és meglátta a vénséget egy oszlop tövében rázkódni. Odalépett.

A Magiszter kinyitotta szemeit. Végigmérte a felette tornyosuló Primort. Három mágikus szót mormolt, majd megérintette a vadász csupasz, lábszárát, a nadrág egy szakadásánál.

Azonnal ölő méreg.

Most Janus kacagott fel gonoszan…

… sejtette már az igazságot, bár biztos még nem volt benne.

- Nem tudsz nekem ártani! – sipította a boszorkánymester, és összezárt fogai között nevetésre alig emlékeztető zaj tört elő.

- Ezt… – vigyorodott el gonoszul a vadász. – … beszéld meg Sogronnal.

És lesújtott. A csapása nyomán felszabadult elemi őstűz sisteregve égette a magiszter testét, akinek még volt annyi ideje halála előtt, hogy tudatára ébredjen végzetes hibájának. Ismét alábecsülte a Primort.

- Bevégeztetett…Daien lelke megnyugodhat végre.



Henk Orce harci lázban égett. Sogron hatalmas erőt, adott neki, és nem arra, hogy holmi eszementeket gyógyítson, és fegyvereket áldjon, hanem arra, hogy a harc hevében szabadítsa fel pusztító hatalmát. Vágyódva gondolt azokra az időkre, mikor még tűzva
rázslóként csak a csatáknak élt. Óvatosan kivált hát a tömegből, és az oszlopsor alatt elindult a palota emeletire vezető lépcsők felé.

Bíborszín köpenye vadul lobogott, és az alatta hordott mágikus pikkelyvért, megnyugtatóan simult testéhez. Kezében egy szimpla fabot, mely az álcázás remekművét testesítette meg. Benne lapult zöldlunírból kovácsolt lángkardja. Tar fejét acélsisak védte
, melyet, mintha koponyájára öntötték volna, homlokán tűzvörös rubin.

Léptei keményen koppantak a folyosókon. Kék szemeit mereven szegezte az ajtóra, mikor odaért.

Felismerte az íjászban a soha nem nyugható kalandozók vérét, és ez kíváncsivá tette…

Maga is kalandozónak született…

Kopogott.

- Gyere Trenklin Terenas! Nem hagyhatjuk magára a vadászt!



Janus a kétszárnyú kapuhoz ért. Fájdalom hasított a lelkébe, mikor résnyire nyitva találta az egyik szárnyat.

A múlt…

A négy vadász pillantása találkozott. A falkavezér bólintott és csendben belökték az ajtót. Beléptek.

Keze megállt a levegőben. A Magiszter szavai visszhangoztak fülében.

Mellesleg a barátaid üdvözletük küldik…

Baljós érzése támadt. Szörnyű félelem. Nem maga iránt, a falka iránt…

Aztán elhessegette gondolatait, és másra koncentrált…

A bosszúra…

Belökte a kaput…

Szeretlek…


Egymás mellett haladtak a folyosókon. Feltett szándékuk volt megtalálni a vadászt, és segíteni neki.

Kalandozók voltak mindketten, és vérük hajtotta őket…

Trenklin csak most tudta meg az igazságot a hercegről, de egy Dartonitához illő hűvösséggel fogadta a nem túl bíztató hírt. Még csak el sem sápadt.

Henk most már kivonta zöldes fényű kardját, a lángnyelveket formáló mágikus pengén néma táncot jártak a fáklyák lángjainak fényei. Az íjász kézben tartotta fegyverét, és nyílvesszőt helyezett az idegre.

Sok érdekes helyet találtak a palotában, de mind közül a tanácstermet vésték legjobban emlékezetükbe.

A hosszú tölgyfaasztalt két oldalról kerülték meg. Minden nyugodtnak tűnt egészen addig, amíg a terem közepére nem értek. A tanácsterem fölött terpeszkedő karzatról ekkor mint egy varázsütésre, nyolc sötét árny hullott le.

Hangtalanul értek földet, kivéve azt az egyet, amelyik zuhanás közben mellébe kapta Trenklin nyílveszőjét.

Hangos puffanás…

Saniara háton fekve, meredten bámulta a mennyezetet. Nyakán különös vésetek, rúnák sora, szegycsontjából az égnek meredt a szent íjból kilőtt, gyilkos lövedék.

Tononak sem volt szerencséje. Pont Henk előtt ért földet. A halálosan precíz, művészi vágást, amit Sogron papjának szánt, már a levegőben útjára engedte. Ám elhibázta, kardja a zöldlunír pengén pattant ketté.

Még földet ért, de már nem volt ideje hátralépni a riposzt elől. Elesett.



Trenklin még hátralépett Daien pengéje, és Yzolde elsöprő erejű támadása elől, ám hátul a combjába fájdalom hasított. Eldobta íját, és azzal a mozdulattal elő is rántotta rövidkardját. Ám mivel minden tudását az íj használatára fordította, csak annyit
tudott a pengékről, hogy melyik végén kell fogni őket. Esetlen támadása Daien ellen acélon csendült, majd villanás, és csuklójából vérpatak kígyózott. Kész csoda, de a kardot, még mindig fogta. Bal könyökével hátracsapott, és teljes testsúlyát beleadta az
ütésbe. Recssenés. Elvágódó test zaja.

Ám az íjász nem foglalkozott, vele tovább, mert a csípőjébe hasító kard könnyeket csalt fekete szemébe…

Simonel talpra ugrott, és újult erővel rohamozta ellenfelét…



A zöldlunír penge kétszer csendült, a rásújtó csapások alatt. Henk Orce hátrálni kényszerült, ám a hátulról jött támadás váratlanul érte.

Sogron áldotta vértje ismét állta a próbát. A gerinc mellé igyekvő szúrás lecsúszott a bíbor pikkelyekről, és csak a vérszín köpenyt hasította fel. Nagyot lépett hátrafelé. Érezte, ahogy acélsisakja meglepett ellenfele fejének csattan, aztán megdermedt
. Halk mormolásba kezdett, és szemébe vad lángok lobbantak. Körülötte tapinthatóvá vált a mágia lüktető hatalma.

Armand megtorpant. Emlékezett még Daien halálára. A mágia okozta.

Ám Altimerri ugrott. Kardját egyenest Henk szemei közé irányította, aki épp ekkor tárta nagyra száját…

… és iszonyatos lángcsóva csapott ki belőle.

A sárkánykirály lehelete.

Az izzó lángok ereje elsöpörte a levegőben úszó vadászt, de még a döbbenten megtorpant Armandot is. Két egymásba folyó halálsikoly hallatszott csak…

…meg a tűz ropogása.



Trenklin nem bírta tartani magát, három ellenféllel szemben. Jobbra-balra perdült, és próbálta visszaszorítani támadóit, de egyre sokasodó sebei sikertelenségéről tanúskodtak. A vadászok érezték fölényük, és ez szórakoztatta őket.

A nő, akinek sebhely volt körbe a nyakán, még meg is jegyezte:

- Sajnálok bántani egy ilyen szép arcú kalandort, inkább a derékaljamra fektetném…

Yzolde a buja…

Csábító pózt vett fel, majd hirtelen kicsapott. A borotvaéles penge Trenklin mellébe vágott. A fájdalomtól megránduló íjász elszánta magát.

Daien felé hajította kardját, és megpördült. A meglepett Simonelt a falnak taszított, majd elbukfencezett mellette…

Egy gyilkos támadás hajszálnyira kerülte el.

…és megragadta földön heverő íját.

Majd kimondta gyűrűje varázsszavát.


Henk megperdült. Leoy a táncos megroggyantott térdekkel állt vele szemben. Két pengéjét maga előtt tartva.

Majd, lassan, nagyon lassan egy lassú táncba kezdett. A halál táncába…

Lábai folyamatosan változtatták helyüket, furcsa tánclépésekben, kardjai szemmel követhetetlen gyorsasággal süvítettek körülötte, törzse pedig hajlongott, mint az érett búzakalász a nyári szélben. Folyamatos süvítő hang kísérte a pengék útját, és látsz
ott, hogy Leoy már valahol máshol jár.

A Sogron pap rohamos erejű támadását könnyedén visszaverte, sőt Henk, miután hátratántorodott, meglepetten tapasztalta, hogy karjain négy vérző vágás jelent meg.

Leoy nem támadott, csak egyhelyben táncolt, és halálra várta ellenfelét…

Leoy a táncos…



Trenklin a karzatra érkezett. Magában hálát mormolt Dartonnak, amiért annak idején elég erőt adott neki e varázstárgy megszerzéséhez. Teleport gyűrű. Hasznos varázstárgy. Főleg olyanok számára akik nem jeleskednek a közelharcban.

De már talpon is termett. Nyílvesszőt helyezett az idegre, majd a lenn értetlenül forgolódókra szegezte.

- Akkor feküdj, szajha! – kiáltotta fennhangon.

Yzolde felnézett. Élettelen, fekete szemei elkerekedtek, mikor meglátták a rászegezett íjat.

Megpróbált kitérni a levegőt átszelő végzet elől, de hiába. A pontos lövés bájos keblei között találta.

- Hé! Ez nem ér! – próbált tiltakozni Daien, de Trenklin íja őt is leterítette.

Simonel már nem volt lenn a tárgyalóteremben. A karzatra vezető lépcsőn szedte a fokokat ötösével.

Megvadult démonként ért fel, és tornádóként száguldott az íjász felé. Kardjait előre szegezte. Várta a pillanatot, mikor az ikerpengék átjárják az ellenfél testét.

Ám ez nem történt meg. Érezte, hogy valami a testébe csapódik. Nem, nem fájt. Már régóta nem fájt neki semmi. Azóta, mióta a Magiszter homonkuluszként újjáélesztette őket…

Még tett két bizonytalan lépést, majd Darton, a halál és a halottak istenének hangját hallotta. Hívta őt. Nyugalmat ígért neki birodalmában, ahol már rég ott lenne a helye. Hangja csábító volt és barátságos. Simonel nem tudott ellenállni neki. Megkönny
ebbült sóhajjal indult lelke a megnyugvás felé…



Henk hetedik rohamát verte vissza Leoy. Még csak rá sem nézett a Sogronitára, és így is tökéletes precizitással védett…

…és támadott.

Henk elismerést érzett a táncos iránt. Nem sok ellenféllel találkozott még, aki ilyen könnyedén hárította volna csapásait.

Fanyar mosoly.

Egy halott fog legyőzni?

Sem gyűlölet, sem harag nem szállta meg lelkét. A vadász társaira ismert bennük, és már tudta: mind halottak. Sajnálta őket. „Légy könyörületes és mások is eképp tesznek veled."

- Jobb neked odaát, táncos. – közölte szomorún, majd kimondta a szót.

Sogreror…

A fejére boruló, furcsa sisakjába foglalt lángvörös rubinból kicsapó elemi tűz nyíl átszelte a köztük lévő távot, és a halott vadász arcába csapódott.

Ég veled táncos…



Trenklin rátámaszkodott a karzat szegéjére és onnan szemlélte a szobát. Szanaszét szórt holttestek hevertek. Páran megégve, mások megcsonkítva, megint mások nyílvesszőtől átjárt testtel. Megpörkölődött az asztal, meg a fal egy nagy foltban, néhol m
ég kisebb tüzek is égtek.

Sogronita…

Fájt minden porcikája, de elégedett volt. Túlélte. Akárhogy is szerette istenét, egyelőre nem akart a birodalmába kerülni.

- Elég szétszórtak vagytok ma fiúk! – mondta az élettelen testeknek. Henk felkapta a fejét.

Sötét humor. Darton…

- Volt egyszer egy Dartonita ismerősöm. Ő mondta mindig ezt csata után…

Trenklin mintha meg sem hallotta volna, folytatta.

- Na!!! Mi ez a fejetlenség?

Darton…

- Ezzel ne tréfálj! – korholta a Sogron pap, miközben homlokát törölgette. – Meleg helyzet volt…

Tekintetük az elszenesedett testekre, tárgyakra esett, és kitört belőlük a nevetés…


Ezúttal nem volt fény a kriptaszagú teremben. A vaksötét a halál hideg leheletét sugallta. Valahol a feneketlen feketeség mélyén egy vámpír rejtezett.

Janus nem félt a sötéttől. Mesterei megtanították vakon harcolni.

Ó, Darton! Milyen régnek is tűnik…

Majdnem olyan pontosan behatárolta, a szagok, hangok, és érzékei alapján ellenfelei helyét, mintha látná őket.

De a vadász most biztosra ment. Tudta, a sötétben ott lapul Alister, és csak arra vár, hogy hibázzon…

Mielőtt belépett gyorsan elvégzett egy mentális gyakorlatot. A hatodik érzékét élesztette újra.

Belépett a terembe. Kardjait szorosan maga mellett tartotta, nehogy a herceg lefegyverezze. Minden idegszálával összpontosított. A várt támadás azonban elmaradt. Más már azt hitte volna, hogy a vámpír irháját féltve messzi földekre menekült, de a Primo
r érezte, hogy nincs egyedül.

Szeretlek…

A hatodik érzék vadul lüktetett, vészt jelezve…

Finom, hangtalan mozdulattal tett egy fél fordulatot.

…Aztán felsírt benne a veszélyérzet, mint valami riasztó.

A magasból a vámpír lebegett le, karjait gyilkos ölelésre tárva,…

Kránra! Ez repülni is tud!

…ám mire földet ért, Janus már kilépett a halandók idejéből, és belső idejében a hercegre rontott.

A végső esély…halvány fénysugár csupán.

A szörnyeteg elhajolt az íves támadások elől, és puszta kézzel viszonozta őket. A vadász oldalra vetődött, de már rögtön talpon is volt, mert szembe kellet néznie Alister halálos rohamával. Az egyik kezet alkarjával hárította, a másik elől kifordul
t.

Majdnem eltört a karom…-
nyugtázta.

Aztán sérült karjával lefelé rántotta pengéjét, a másikkal pedig szúrt. Hangos sistergés hallatszott, ahogy Sogron tüze a halott húst emésztette. A vámpír bömbölt, és rohamával egyszerűen elsodorta a tehetetlen vadászt.



Zihálva rohantak a folyosón. Már hallották a harc zaját. Az éles sivításokat, és a fülbántó sípolást, ahogy a két fél a halandók idején túl harcol.

Trenklin az idegre helyezte a szentelt vesszőt.

… és egy lövés!



A földre zuhantak. A hercegnek még ideje sem volt ráesni ellenfelére, az máris kigurult alóla.

Talpra szökkentek.

Szeretlek…

Penge szisszenése. Sistergés. Dühödt bődülés. Ököl csattanása, bordák reccsenése. A tüdőből kiszoruló levegő hangja. Test puffanása a márványon. Talpak csattanása.

Ököl ütötte acél tompa csendülése. Aztán még egy. Égő hús hangja. Ordítás. Pofon csattanása. Állkapocs szakadása.

Újabb támadás. Védés, gyors visszavágás. Sercegés, a csont hasadásának fülsértő zaja. Alister sikolya:

- A gyűrűm…a…a kezem!

Janus ideje ekkor járt le az istenek idejében. Szédülve érkezett a földi időbe. Állkapcsa félig leszakadt, és szilánkosra törtek bordái. Tehetetlen volt. Vesztett. Sírni akart, de a szeme túl száraz, ordítani, de ahhoz meg túl sérült volt. Törött jobb
kezéből kihullott a kard.

Csak állt ott a sötétet bámulva és várt. Érezte, hogy a vérszopó hozzá lép, és megragadja nyakánál fogva.

- Ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát! – mennydörgött hangja, és egyetlen ép kezével emelte a vadászt a feje fölé.

A Primor érezte, csigolyái nem bírják soká a lógást. A gégéje valószínűleg már összeroppant, csak még nem fuldoklik. És emlékezett…

Darton! Segíts beteljesíteni bosszúm, és a lelkem a tiéd..

A vámpír értetlenül nézte a beletörődő arcot. Sehogy sem értette, hogy szabadult fel akarata alól a vadász, de már nem is érdekelte. Majdnem odaveszett maga is. A gyűrű nélkül már nem forradnak be testén a tűz, vagy a mágikus fegyverek okozta sérül
ések.

Még szerencse, hogy valahol itt van a szobában. De előbb…

Egy ilyen veszélyes ellenfelet nem hagyhatott életben.

- Te akartad, légy hát halott!

A herceg megszorította a nyakat. Csigolyák roppanása. Egy hátborzongató suttogás a sötétben.

- Már az vagyok, hercegem!



Még a folyosón érte őket az iszonytató halálsikoly. Igaz nem messze a kaputól. Azt hitték elkéstek.

Henk belépett és szót mormolt. Szent fényt idézett fegyverére. Tudta, hogy e különleges világ jelzi a rájuk leselkedő veszélyt, mégpedig úgy, hogy az egyébként fehér fény vörösre vált. Ám semmi ilyesmi nem történt.

Meg is lepődött a Sogron pap mikor meglátta a szobát. Trenklin ekkor ért mellé. Ő is elkerekedett szemmel nézett a földön heverő fej nélküli vámpírra, és a mellette ülő vadászra, kinek jobb karja ernyedten lógott, mellkasa behorpadt, állkapcsa félig le
szakadt, de még élt. Görnyedten ült a herceg hullája felett és furcsán félrebillentett fejjel őket nézte. Halott szemeiben az bosszú édeskés fénye csillogott.

- Darton azt a vesszőt nekem szánta. – mondta és ép kezével az íj felé mutatott.

Az íjász értetlenül állt. A Sogron pap a szemöldökét ráncolta.

- A bosszúmért cserébe a lelkemet ajánlottam neki. Ezért ő felszabadított a vámpír akarata alól, és elvette a lelkem egy darabját. A Magiszterrel való harc után jöttem rá magam is, hogy…

Még nyelt egyet.

Szeretlek…

-…hogy reggel óta halott vagyok. Darton így segített közelebb a bosszúmhoz. Értitek már?

Bólintottak, és a Dartonita megfeszítette íját. Szomorúan nézett a halott szemekbe, de Darton akarata ellen nem tehetett semmit. Egy pillanatig egymás szemét bámulták, aztán Trenklin elengedte az ideget…

A vadász mosollyal az arcán halt meg.

Szeretlek…

Hallotta.

Köszönöm Darton…



Henk Orce akaratára magasra csaptak a mindent emésztő lángok a palotában. Egy darabig még nézték a halott Primor és a vámpír égő holttestét. Aztán Henk társára nézett.

- Menjünk innen! Nyomaszt a tudat, hogy mindvégig mi voltunk csak élők az egész palotában.

És elindultak kifelé, véres lábnyomokat hagyva maguk után…

A romok állítólag még hetekig parázslottak…




irta: Nimrod


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.