LFG.HU

Ferencz Mónika
novellaCimkek

Karácsonyi ajándék

- Siessen Mr. Lincoln. Ha két órán belül nem hagyja el a
várost…
A befejezetlen mondat fenyegetését elnyomta a szürke öltönyös
férfi hangjából áradó megvetés, melyet az előtte ácsorgó,
kifejezéstelen tekintetű személy álneve felett érzet.
- Ne aggódjon egy besúgó miatt. – intette le Lincoln az
öltönyöst.
- Ugyan. Hát azt teszem?
A modortalan ügynök gúnyos fintorral vágta be maga mögött a
súlyos vasajtót. Lincoln egyedül maradt a havazásban.
Amit tett az legkevésbé sem volt hazafias, bátor, vagy akár egy
parányit is hősies cselekedet – gyáva, alattomos tett volt a
részéről. De ugyan, mindez mit számított már?
A hófehér város hideg utcái karácsonyi hallgatásba
burkolództak. Ez azt jelentette, hogy kevesebb rablás,
gyilkosság és erőszakos bűncselekmény történt, az ünnepre való
tekintettel.
Lincoln – aki egyébként jót derült mikor a Szuverén Klán embere, a
szürke öltönyös azt hitte, álnevet használ – már nem foglalkozott
mindezzel. Az igazságot ezúttal Ő adta a Szuverének kezébe. A város
három, másik klánjának sorsa ezzel végérvényesen is eldőlt.
Hogy Lincoln hogyan került a város védőpajzsát szabályzó kód
birtokába már nem számított – senkinek sem kellett meghalnia
érte, talán ennyit tartott fontosnak belőle.
Hogy most már a Szuverének tulajdonát képezte mindössze érdekes
körülmény lehetett.
Hogy hogyan fog eltűnni a városból pedig már nem tartozott azok
közé a dolgok közé, amin hátralévő rövid életében a fejét akarta
törni.
Két óra múlva a Szuverének helikopterei Lyndon fölé érnek, a
hatalmas nehézbombázó hadsereg előfutáraiként. Lincoln eléggé
közel lakott az első célponthoz, a kormányépülethez ahhoz, hogy
a legelső atombomba elvegye az életét, s ne kelljen végigszenvednie a
bombázás hosszadalmas óráit, döntése helyességén rágódva.
De hisz nincs itt semmi, amit utólag ne látna helyesnek! Semmi,
amiért élni érdemes.
Karácsony. Négy évszázada ez még a szeretet ünnepét jelentette
szerte az emberek között. Most azonban nem jelentett semmit –
Lyndon szegény lakói, kik legalább ötvenezren voltak jelen
pillanatban, akik nem tartoztak egyik Klánhoz sem, akik
éhbérért dolgoztak az egyik városi üzemben vagy koldultak az
utcán – ezek az emberek nem érezték át a szeretet ünnepét.
Mily ironikus! Éppen ma, ma kell elpusztulnia szülővárosának,
mikor szeretet várt tőle!
Nem bánta meg. Ahogy figyelte a szegényeket a hóban térdelve
koldulni, átérezte a szenvedésüket. Hamarosan rá is ez a sors
várt volna. Ahogy a gépek egye inkább kiszorították a humán
munkaerőt, a maga fajta nincstelenek lassan mind az utcán
végezték. Jobb is így. Vége a szenvedésnek, vége Lyndon kínjainak,
a Klánok harcának. Milyen kár, hogy egyedül a bolygó ezen kicsiny
részén. Ha rajta múlt volna, bombákat dobat az egész nyomorult
emberiségre. Hisz nincs semmi.
Semmi, amiért élni érdemes.

Kis, kétszintes háza a tengerparton állt, elég messze a
hullámoktól ahhoz, hogy a kétóránként váltakozó apály-dagály ne
érhesse el a fából készült pilléreket. Az ipari szennyezés
folytán módosultak az éghajlati övek, eltolódásuknak köszönhetően
most a tengerparti homokot is fehér hótakaró borította.
Vajon mit csinál most Kery, a felesége? Szeretett volna venni
neki valamit, de ennek sem látta értelmét. Meg aztán már hetek
óta pénzük sem volt.
Kery imádta a gyűrűket. Lincoln remélte hogy most is viselni
fogja a kedvencét – valamiféle lelki könnyebbséget okozott
volna neki, ha kedvese egyik kedvenc tárgyával az ujján távozik
egy szebb világba.
Fellépdelt a három lépcsőfokon, melyet ő maga eszkábált össze
néhány deszkából, melyeket a part menti szikláknál talált
elhagyatottan. Az ajtó nyikorgott, ahogy elfordította a kulcsot
a zárban.
- Kery!
A nő már az ajtóban állt, arcán széles, jóakaratú mosoly terült
szét. Vékony selyemhálóinget viselt melyen átsejlettek kecses
vonalai.
- Lincoln, hol voltál ilyen sokáig? Éjfél is elmúlt, már azon
gondolkodtam, hogy nélküled fekszem le.
- Egy kis dolgom volt. – válaszolta gyorsan a férfi majd
elindult a ház felső szintjére vezető lépcsőn.
Kery csendesen követte. Az emeleten levő egyetlen hálószobába
érve megkerülte a hatalmas franciaágyat, majd saját oldalán
bebújt a vastag takaró alá, és a sötétben figyelte, ahogy férje
leveti ruháit, és a sarokban álló fotel karfájára hajigálja
őket.
Mikor Lincoln végre mellé feküdt, halkan így szólt:
- Hunyd be a szemed!
A férfi engedelmeskedett. Hirtelen érezte, ahogy Kery vékony
ujjai a csuklójára kulcsolódnak majd hideg fém érintette
kézfejét.
Meglepetten kinyitotta a szemét.
Egy egyszerű, arany karikagyűrű díszelgett gyűrűsujján – ott,
ahonnan már két éve hiányzott házasságuk jelképe. El kellett
adniuk egyetlen értékeiket, mikor a megszokottnál is ínségesebb
idők köszöntöttek rájuk.
- Hogyan? – csodálkozott Lincoln. A meglepetés szinte a torkára
fagyasztotta a szót.
- Boldog karácsonyt! – mosolygott rá Kery. Lincoln úgy érezte,
mintha a fűtetlen szoba hirtelen felmelegedett volna, csodálatos
tűz öntötte el.
- Honnan volt erre pénzed?
- Van egy aranyműves barátom, aki felajánlotta, hogy viszonylag
olcsón megcsinálja. Néhány hónapon át gyűjtöttem. Úgy látom,
megérte.
Lincoln nem tudott mit mondani. Könnycseppek tolultak a
szemhéja mögé, megbabonázva meredt az ujjaira.
Végül magához húzta feleségét majd hevesen megcsókolta.
A nő hűvös ajkai visszahozták a valóságba.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most alszunk, holnap munkába kell menned.
Kery bájos hangja sokáig csengett a fülében, bár a nő már rég
az oldalára fordult, egészen arcáig húzva a takarót.
Lincoln keze ökölbe szorult. Egy hosszú percig nézte feleségét,
világos haját, kecses vállait, majd hitetlenkedve fölé hajolt.
- Hát mégis megéri. – suttogta a sötétségbe.
Ám a sötétség nem válaszolt. Lincoln fölkelt, magára kapta
kabátját majd lesietett a lépcsőn, ki az éjszakába, a sötétségbe.
Hogy is dobhatta el magáról mindezt? A szeretetet, a gyengédséget,
a melegséget?

Hogy tehette, hisz van miért!
Valami, amiért élni érdemes.
Térdre esett a hóban. Elkeseredetten felnézett, szembe a sűrű
hópelyhekkel, egyenesen a fekete égboltra. A távolból hallotta
a helikopterek zúgását. Mögöttük sorakoztak a bombázók,
fedélzetükön pusztító erejű bombákkal. Lyndon pajzsait már rég
kikapcsolták.
Lincoln arcán ismét megjelentek a könnycseppek, ahogy eltátotta
száját, a félelem utolsó, kétségbeesett jeleként.
- Bolond voltam! – üvöltötte a gépek felé.

Ám a sötétség nem válaszolt.

Ferencz Mónika
mferencz@freemail.c3.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.