LFG.HU

666. Bugyor
novellaCimkek

Szabadság Kristály

Grokh izmos karjai szinte fáradhatatlanul dolgoztak. Hatalmas fejsze
volt a kezében, mellyel egymás után döntötte ki a magasabbnál magasabb
tölgyfákat. Rabszolga létére akkor is keményen dolgozott, mikor éppen
nem volt ott Uillien egyik átkozott elf munkafelügyelője. Sőt, még
egyenesen szerette is a munkáját. Ám e szeretet és munkakedv nem volt
véletlen. Az elfek, miután a Hatnapos Háborúban foglyul ejtették azt a
rengeteg orkot, és egyéb fajzatot, gondosan mindegyikre bűbájvarázst
olvastak. Igy szerencsétlenek tulajdonképpen tudatában sem voltak
annak, hogy ingyen, puszta szívességből dolgoznak.

Már jócskán fent járt a hold, mikor az egyik vékonydongájú elf
odalibbent a keményen dolgozó Grokh mellé, és közölte kedvesen az
izmos orkkal, hogy lejárt a mai napi munkaideje. Grokh megfáradtan
vonult nyugovóra, az egyik aprócska szalmakunyhóba, melyben három
rabtársával lakott. Mikor belépett, már hallotta Uthgar, a törpe
hangos horkolását bentről, és a másik társa, egy Rsus nevű ember
harcos halk mormogását, ahogy esti imáját suttogta istenéhez,
Geróbhoz.

Grokh halk köszönésfélét mordult oda a halkan mormogó Rsusnak, majd
ledőlt a priccsére, és álomba szenderült. Még mielőtt teljesen elaludt
volna, tudata szélén érzékelte harmadik rabszolgatársa, Nüpposz
érkezését.

Másnap reggel röviddel virradat után Sillian, az egyik elf őrvarázsló
elkántálta az ébresztő szavakat, melyek az összes rabszolga agyába
belopóztak, és mindegyik egy pillanat alatt felébredt.

Szokásos módon lezajlott a reggeli, majd csoportonként a különböző
munkaterületekre vezényelték a dolgozni vágyó rabokat. Grokh és Uthgar
az erdőben dolgoztak, a favágáson, míg Rsus és Nüpposz a gigantikus
építkezésnél segédkezett. Uillien nagyúr ugyanis hatalmas kastélyt
építtetett saját maga, és családja számára, a Nagy Jádeerdő északi
részén, közel székhelyéhez, a híres elf kikötővároshoz, Illauliszhoz.

Először az összes favágó szépen sorban elvette baltáját egy hatalmas
szekérről. A szekér mellett egy szőke hajú elf nő ügyelt, csak úgy
tessék-lássék, hiszen az elbájolt agyú fegyencek között nem akadt
rendbontó.

Grokh és Uthgar elvette baltáját, majd kiballagtak a nekik kijelölt
munkaterületre, és vágni kezdtek. A napi adagjuk negyven fa volt, és
ezt mindig szerették túlteljesíteni, ezért keményen belehúztak.

Grokh sorra vágta ki a szebbnél szebb hatalmas lombkoronájú és
vastagtörzsű agg tölgyfákat. A negyediket éppen befejezte, és
odalépett a következőhöz. A tölgy vastag, göcsörtös törzsű volt, de
semmi igazán különös nem volt rajta. Egész addig, míg a hatalmas
termetű ork rab meg nem lendítette fejszéjét, és hatalmas izmait
megfeszítve bele nem vágta a fatörzsbe. Ugyanis ekkor a jól megszokott
hang helyett mély, kongó dobbanás ütötte meg a zöldbőrű lény fülét.
Csodálkozott a dolgon, és újból tiszta erőből meglendítette a baltát,
és belevágta a fába. Újabb búgó hang, és nagy reccsenés hallatszott. A
harmadik ütés után máris megingott a fa, és a következő csapás nyomán
hatalmas roppanással beadta a derekát és kidőlt. Ez rendkívül furcsa
volt Grokh számára, hiszen az ilyen méretű fákhoz száz-kétszáz
ütés is sokszor kevés. Ám ahogy közelebbről szemügyre vette a tönköt,
egy mély odút látott, mely a gyökerek közé vezetett. Kíváncsisága
legyőzte hamar az elfek iránti tiszteletét, és úgy döntött, megnézi,
mi van az odúban.

Be is tuszakolta hatalmas, vastag karját a fába, amíg be nem ért a
bicepsze közepéig. Ekkor ugyanis göcsörtös ork ujjai valami finom
tapintású, hideg tárgyba ütköztek. Körülfogta ujjaival a szögletes
valamit, és óvatosan kirángatta az odúból. A napfény hatására az apró
kristálydarab szikrázóan kezdett ragyogni, bántotta Grokh szemét.
Először arra gondolt, hogy elhajítja a kristályt, vagy szól valamelyik
elfnek, de azután különös érzés lett úrrá rajta. Úgy érezte, azonnal
csapott homlokához kell illesztenie a kristályt, és tulajdonképpen
haladéktalanul meg is tette. A szikrázó ásvány akadálytalanul áthatolt
a vastag koponyán, és elfoglalta helyét az ork maroknyi agyában.

Grokh szeme tágra nyílt a döbbenettől, teste megfeszült, és
kiegyenesedett. Néhány percbe tellett, míg visszanyerte uralmát a
teste fölött, de ekkor már szemében egy régi, nagyon vad csillogás
jelent meg…

- Grokh ! Miért nem fojtatod a favágást ? – kérdezte az elf a kezeit
csodálkozva bámuló orktól. Grokh feleszmélt, megrázta a fejét, majd
bólintott a levitáló lény felé.

- Grokh mingyá fojtassa a munkát ! – mondta egy egészen picit
szokatlan hangsúllyal, majd megragadta fejszéjét, és a legközelebb
álló tölgy törzsébe vágta. Az elf elégedetten ellevitált.

Hatalmas csata dúlt a sík, zöldpázsitú harcmezőn. Orkok, vadtörpék,
barbárok, ogrék és egyéb borzalmas szörnyeteg hadának ütemes
menetelésétől döngött a talaj.
Felülről hatalmas mozgó négyzeteknek tűntek a hadoszlopok, ahogy
meneteltek bele egyenes az elfek közé.

A csata órákon keresztül tartott. Mindkét oldalon óriásiak voltak a
vérveszteségek. Több ezer elf hullott el, az ellenfeleik halottai
ennek akár az ötszöröse is lehetett, bár ez sem számított soknak, ha
számításba vesszük, hogy tíz-tizenkétszeres túlerőben voltak.

Nagyon kezdett úgy tűnni, hogy az elfek veszítenek, és
nyolcszáznegyvenhat év után az átokhadak végre összezúzzák Uillien
birodalmát. Azonban a sárkánylovasság szokásához híven ismét sikerrel
fékezte meg a vad hordákat. Az hatalmas hüllők által egyszerre
kilehelt forró tűz több száz ellenséget égetett hamuvá. Ezzel szemben
a vadak összes kiemelkedő varázstudója, akik esetleg szembeszállhattak
volna a sárkánylovasokkal, már meghalt. Ezért is időzítette
Goitokhalan hadúr ekkorra a mindent elsöprő gyíkok rohamát.

Grokh már régen elszakad osztagától. Már a legtöbben nem éltek a dicső
Repedt Koponya törzs által kiállított hadtestből. Vadul vagdalkozott
kardjával, azonban ellenfelei már minden oldalról körülvették. De így
sem tudtak egy jottányival sem közelebb férkőzni a hatalmas termetű
ork vezérhez.
Azonban már jóval több mint két órája folyamatosan öldökölt, több mint
hetven elf élete száradt a lelkén, viszont e még a híres ork
szívósságának is sok volt. Nem ellenfelei győzedelmeskedtek,
Grokh csuklott össze a végtelen fáradtságtól.

Aznap este teljesen más hangulatban rontott az ork rabszolga a rozoga
szalmaviskóba, melyet barakknak csúfoltak az elfek. Körbenézett :
mindenki ott volt a bandából. Uthgar, a tejfelszőke szakállú vadtörpe,
aki szokás szerint békésen húzta a lóbőrt. Rsus, a barbár harcos a
szoba közepén állt, és különböző speciális mozgásokat végzett izmai
kilazítása miatt.

Nüpposz, a kopasz óriás pedig hatalmas priccséről nézte, ahogy
szobatársa gyakorlatozik.

Rsus, a medvetermetű harcos megállt mozgássorozata közepén, és az
orkra nézett.

- Szervusz testvér – mosolygott rá a félelmetes barbár kedvesen.
‘Testvéred ám a jegesmedve, akivel együtt nevelkedtél !’ -
zsörtölődött magában Grokh, azonban jó képet vágott a dologhoz -
ahogyan egyébként minden este szokás volt, és visszaköszönt.

- Üdv, barbár testvérem. – kedélyesen próbálta mondani így is, hogy
már megszabadult az elfek undorító bűbájmágiájától.

- Öööm, idejönnél egy pillanatra ? – kérdezte kedvesen. A nagydarab
barbár lazán vállat vont, és odalépdelt az ork ‘testvére’ elé. Grokh a
saját homlokához érintette ujjait, hogy érezze bennük a kristály
erejét, majd meleg ujjbegyeit a barbár harcos homlokához nyomta. Rsus,
a hatalmas, szőrös izomkolosszus úgy csuklott össze hirtelen, mintha
leütötték volna egy hattonnás kalapáccsal.

Nüpposz, az óriás erre hatalmasat hördült.

- Mit csináltál vele ? – kérdezte a szokásos vadállatias hangján. Ám
válasz helyett Grokh hozzá is odalépett, és forró ujjait az óriás tar
fejéhez nyomta. Az emlékek vihara vadul kezdett tombolni Nüpposzban
is, ahogy az erős bűbájmágia búrája megszűnt körülötte. Ugyan ez
történt kicsivel később a békésen szundikáló Uthgarral is.

Fél óra múltán a szalmakunyhót négy igen dühödt, vadállatias lény vad
beszélgetése töltötte be.

- A rohadt mocskos elf anyjukat ! Kiirtom őket mind egy szálig, vagy
ne legyen a nevem Szőrösmellű Rsus ! – harsogta a barbár.

- Az írmagjukat is porrá tiprom – bizonygatta mély hangján az óriás
fajzat Nüpposz.

- Na, vá’junk, csak egy keveset ! – harsogta a túl a többieket Grokh.
- Először is asse t’om igazándibó, hogy kik is vagytok tik valójában !
Csak a nevetek t’om, a többit nem monhattátok e, hiszen nem is
emlékeztetek rájuk. Én Grokh vagyok, a Repedt Koponya törzs főnöke ! -
kezdte az ismerkedést az ork. Az óramutatóval megegyező irányban
folytatták az bemutatkozást.

- Jégszakállú Uthgar, a Jeges Szív törzsből. Második harcos voltam a
törzsben, amíg a rohadtak el nem kaptak ! – recsegte furcsa reszelős
hangján a törpe.

- Nüpposz vagyok, vándorló zsoldos. Egyébként egy fél-verbég vagyok,
apám egy ilyen óriás volt. Még soha, senki nem győzött le ezelőtt, és
anyám nevére esküszöm, megbosszulom Uillienen.

- Én pedig Szőrösmellű Rsus vagyok, az északi vidék legnagyobb, és
legkegyetlenebb harcosa.

- Ha engem nem számítunk ! – kotyogott bele Nüpposz.

- Én vagyok északon a leghatalmasabb harcos, és kivégzek mindenkit,
aki mást mond, még akkor is, ha egy óriási barom ! – vágott vissza a
barbár. Nüpposz felhördült, majd megropogtatta hatalmas kézfejének
csontjait, jelezvén, hogy készen áll a harcra.

- Kussoljon most már mindkét nagyra nőtt barom ! – recsegett közbe
Uthgar, majd miután rápillantott mindenki folytatta :

- Most először is azt kell kitervelni, hogy hogy a fenébe szabadulunk
el innen ?

- Hát, nekemmᒠvan is egy tervem ! – vigyorgott Grokh gonoszul.

Másnap reggel ismét munkába indultak. Bár egy kissé kevésbé voltak
kipihentek, mint előző nap reggel, de azért vidáman indultak. Uthgar
és Grokh az erdőszélre meneteltek vidáman fütyörésző rabtársaikkal.
Ott álltak nagy halomban a fejszék. Grokh és Uthgar szeme felvillant a
fegyverek láttán.

Az elf őrvarázsló ott strázsált a fejszekupac mellett, karba tett
kézzel. Most más végezte a strázsálás kellemetlen feladatát, az előző
napi nő helyett most egy magas, szikár fekete sörényű férfi volt a
soros. A brutálisabbnál brutálisabb harcosok békésen, egymás után
emelték fel a baltákat a kupacról. Addig, míg Grokh és Uthgar sorra
nem került. Mindketten megfogták a fejszét, majd összenéztek,
és egy hatalmas erejű, ördögien alattomos csapással mindketten az
őrmágusba állították a nehéz szerszámot.

- Drotgar, Drotgar ! – üvöltötte teli torokból a szőke törpe, miközben
baltájával az immár halott, és összecsuklott elf varázslót
trancsírozta. A nyál vadul fröcskölt a szájából. Addig ütötték a
varázslót, míg csak véres pép maradt testéből.

A többi munkás megrökönyödve figyelte, ahogy apró darabokra fasírozták
az elfet. Néhányan próbálták szavakkal csitítani őket, de a közelükbe
senki sem mert menni. Uthgar és Grokh csak csodálni tudta, milyen erős
a bűbájvarázs, amit a szerencsétlenekre ráolvastak. Ennek ellenére
idők kellett rá szakítania, hogy néhány nagyobb harcosra ráolvasott
mágiát hatástalanítsa varázskristálya segítségével. Néhány percet vett
csak igénybe, hogy néhány tíz veszélyesnek tűnő embert, törpét és
orkot feloldjon a bűbáj alól.

De nem is fecsérelték tovább az idejüket a felvilágosodottakra, akik
bambán támolyogtak a füvön, hanem berohantak a sűrű erdő közepe felé,
amerre a szabadulást remélték.

Hasonló dolog történt az építkezésen is. Nüpposz és Rsus felragadta a
hatalmas kőműveskalapácsokat, amit a kövek megformázásához használtak,
és mintegy vezényszóra úgy ütötték meg a gyanútlan ezüsthajú elfet,
hogy az menten kilehelte lelkét.

Gyorsan, de óvatosan haladtak az erdőben. Tudták, hogy ez kedvező hely
az elfeknek, hiszen azok tudtak kommunikálni a fákkal, állatokkal, de
mégis remélték, hogy elég nagy lesz a felfordulás ahhoz, hogy békésen
egérutat nyerjenek. Pontosan ez volt a terv, hogy az újonnan
felvilágosítottak majd feltartják az elfeket elég ideig. Ha azok
egyáltalán észreveszik, hogy elszökött valaki…

Már előző éjszaka kitalálták, hogy hogyan fognak elszabadulni az elfek
földjéről. Illauliszba természetesen nem mehettek, hiszen az elf
kikötővárosban igen nagy feltűnést keltene négy ilyen furcsa alak.
Észak felé nem mehettek, hiszen arrafelé épült Uillien nagy kastélya,
nyugat felé a Tündepusztán hamar levadászták volna őket, csakúgy mint
dél felé, amerre hatalmas erdőségek terpeszkedtek, mindenféle elfekkel
barátságban levő aprónépek által lakva. Ezért úgy döntöttek, hogy
egyenesen északkeleti irányba átvágnak a Jáde-erdőn, ez, mivel itt
aránylag keskeny volt az erdősáv, néhány órát vehetett igénybe, és ha
jó irányba mentek, akkor egyenesen egy kis elf faluba, Tengerszegélyre
érkeznek, ahol köztudottan csempészek is állomásoznak, akikkel
állítólag Rsus jó ismeretségben van, és ki tudhatják juttatni őket.

Nem tudtak azonban arról, hogy az erdőben elszórva elf megfigyelők
vannak, biztonságos rejtekhelyeken, akiknek azonnali riadót fújtak a
munkatábor megmaradt elf őrei, ezért ezek a megfigyelők fokozott
érdeklődéssel járták az erdőt.

És a kis csapat szerencsétlenségére pont szinte belerohantak egy ilyen
íjászba. Persze ők nem vették észre a zöld ruhában rejtőzködő kecses
kószát, azonban, az azon nyomban íjára helyezett egy fehér tollú
nyílvesszőt, és tévedhetetlen pontossággal kilőtte. A nyílvessző
közepéig beleszaladt Grokh combjába, és az ork azonnal elesett, gurult
egy kicsit a földön, és zaftos ork káromkodásokkal fűszerezett
fájdalomüvöltéseket hallatott. Képtelenség volt, hogy tovább tudjon
menni egy ilyen súlyos sérüléssel a lábában.

Társai pedig ahelyett hogy segítették volna, azonnal előkapták a
munkatáborból elemelt fegyvereiket, és éles szemükkel a dús
aljnövényzetet kezdték pásztázni.
Tapasztalt harcosok lévén azt azonnal tudták, hogy nem lehet messze az
elf, hiszen ilyen sűrű rengetegben tíz-húsz méternél távolabbra nem
lehet íjjal lőni. A kósza meg közben halkan lapult az egyik
páfránybokor alatt, remélvén, hogy nem vették észre, hol van. Tudta,
nem lőhet ki most több vesszőt, mert azonnal észreveszik a
rejtekhelyét. Abban reménykedett igazán, hogy mindhárom harcos – elf
bajtársiassági normák szerint – az elesett társuk segítségére siet, és
így még leteríthetett volna egyet kettőt. De így hogy látta, hogy
három éles szempár pásztázza az erdőt, mozdulni sem mert.

Igazából még igencsak fiatal elf legényke volt, éppen csak elérte a
másodserdülő kort, ami az elfeknél harminc-negyvenéves korban
következik be. Mindenesetre e fiatal zöldfülű kósza még sohasem
találkozott idegen fajokkal, csak elfekkel, így nehezen
következtethette volna ki az orkok és törpék taktikáját.

Mindenesetre a három harcos háromfelé indult. Nagyjából sejtették,
hogy merre lehet elbújva a kósza, ezért ketten megpróbáltak mellé,
vagy a háta mögé kerülni, míg a középen szándékosan lassan, és
fújtatva csörtető Uthgar majd kiugrasztja a nyulat a bokorból.

Csakugyan, a taktika bevált. A fiatal elf lenyűgözve figyelte a
töpörödött, szakállas golyóbist, aki vadul fújtatva és káromkodva
rontott feléje. Mire feleszmélt a megfigyelésből a törpe már túl közel
jutott, ezért a fiatal kósza hátrafelé, óvatosan kiugrott a bozótból,
és futni kezdett az ellenkező irányba. Azonban Rsus már ott is
volt, kiugrott egy tölgyfa mögül, és dagadozó izmait megfeszítve, a
zsákmányolt kőműves kalapáccsal halálos ütést mért a fiatal szőkehajú
elfre. Mivel a feje helyén csak egy vérző csimbók maradt, a kecses
teremtés maradványa azonnal összecsuklott és kimúlt.

Mire visszatértek Grokh-hoz, az ork már kitépte combjából a
nyílvesszőt, és így, Rsusra támaszkodva aránylag gyorsan tudott tovább
haladni.

Mivel a lehető leggyorsabb iramot diktálták maguknak, délre már
kezdtek megritkulni körülöttük a hatalmas fák, és nemsokára kiértek
egy kisebb füves mezőre, ahonnan már egész közel volt a tengerpart.
Kiderült – miután Nüpposz nagyjából betájolta magukat – hogy kissé
délebbre vannak a kelleténél, de máris látták az aprócska falut,
Tengerszegélyt, és nyomban oda tartottak.

Két órával dél után pedig már egy aprócska, ingatag lélekvesztőbe
ültek kinn a tengeren, amit Félkarú Ytlokh, a csempészek vezetője
nagyon készségesen felajánlott. Persze csak miután Rsus kedvesen
emlékeztette Ytlokhot arra a néhány szívességre, melyeket korábban
tett neki. Ezek az érvek, nomeg a brutális kőműveskalapács jobb
belátásra bírta a csempészvezért, és így már magukat biztonságban
tudva haladtak Ullah felé.

Igazából, a tengeri út nyolc napja alatt végig idegesen viselkedett a
négy szökevény, hiszen az elfek igazából gyorsan a nyomukra akadhattak
volna, ha másért nem, a fiatal fiú meggyilkolásáért.

Azonban – nem tudni, miért, – az elfek nem találták meg őket, pedig
két ízben is elhúzott fejük felett egy kisebb sárkány, lovasával
együtt.

De igazából csak akkor nyugodtak meg, mikor megvetették a lábukat
Ullah, a kikötőváros biztonságos talaján. Rsus kirabolta a hajó
kapitányát, és a matrózokat, és az így összegyűlt pénzt elosztották,
egészen könnyen, és testvériesen ahhoz képest, hogy mekkora bűnözők
voltak.

Ezután azonban elváltak útjaik. Rsus nyugatnak tartott, Moranba, vagy
talán valamelyik másik nagyvárosba, örökös kalandokat és nőket
keresve. Nüpposz, a fél-óriás kidobóként vállalt munkát egy Ullahi
kaszinóban, Grokh pedig matróznak szegődött egy Lóarcú Luggath nevű
rosszhírű ork kalózkapitány mellé.

Uthgar viszont hazatért, és később kulcsszerepet játszott egy, a világ
sorsát alaposan befolyásoló háborúban, Noerg, az Oroszlánölő oldalán.

forrás:
A 666. Bugyor


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.