LFG.HU

Shryl
novellaCimkek

Mágus születik?

„Egy gyermeket láttam, egy alabástrom szobrot. Fehér
bőre, kék szeme fénylett, mint az üveg. Egy gyermek volt,
mégis öregebb, mint maga a föld.
Felállt a kőről és rám nézett. Alatta a mélység sötét
volt, akár a barlang ahol állt és engem nézett. Körötte
megannyi apró és nagy vízesés. Hideg víz, fehér ragyogás,
ködbevesző fekete falak és fény.
Csak áll ott és kék szeme lelkem mélyéig lelátott. Tudta
azt, mit nekem nem engedett tudnom. Fehér márvány keze
kinyúlt felém és hívott.
Szél támadt és énekelt hozzám… de nem! Mégsem! A hang
bennem szólt. Szavát nem érthettem, de a dal körbefont. S
nem volt más csak a kék szemek és a fények.

Nagy fényességet láttam. Vakítón tűzött a nap. A
napfényben egy rét fürdött, de mégsem volt idilli a kép.
Két férfit láttam, két lovagot, kik egy sárkánnyal
küzdöttek. Kard szikrázott a pikkelyen és tűz melegében
olvadt a páncél. Az egyik lovag holtan esett össze, a
kard elhagyottan hullott ki kezéből, majd újra harcba
indult. A másik lovag felvette, s mint kibe az elvesztett
barát ereje költözött két karddal indult a szörny ellen.
A veszteség fájdalma vagy a bosszú mámora forgatta
kezében a kardot, mely a pikkelyek közt kereste a sárkány
szívét. Vágott, szúrt és újra vágott. Zöld permetként
fröccsent a sárkány vére, tomboló dühe tárgyát nem
találta. A lovag, mint démonszállta ezüst acél, ejtett
egyre több sebet a nála ötszörte nagyobb démonon. Majd a
sárkány, kit felemésztett a penge türelmetlen éle, végre
összerogyva tette azt, melyre születni hivatott s mi
értelmet adott őrjöngő életének.
Láttam, amint a férfi kihúzta a kardot a mozdulatlan
szívből. Felállt és a szelet hallgatva barátot s ellent
feledve elindult.

Egy férfit láttam. Pompás ruhában állt boltja előtt.
Láttam amint nézi az előtte hömpölygő forgatagot. Zsebét
lehúzta a csillogó aranyérmék súlya. Vevő érkezett, kinek
gazdagsága szabja meg majd az árat. A férfi szeme ügyes
becsüsként siklott végig a gyűrűkkel borított zsírpárnás
ujjakon, fel végig a karon, felbecsülve a nyakból lógó
aranyláncok és drágakövek értékeit, majd egy pillanatra
megállapodva a kabát dudorodó zsebén lassan megállt a
szemeken. Az ár elkészült.
Egy aranypénzt láttam marokba szorítva. A tenyér az érmét
nem eresztette volna, már az övé volt. Az érme halk
csörrenéssel simult társai közé, rajta még az izzadt
tenyér melege.
A férfit láttam, boltja előtt állt. Szeme a forgatagot
nézte, lelke csak az arany bársonyos csöngését hallotta.

Láttam a hajót hasítani a vizet. A habok elfutottak
hatalmas teste elől. Éreztem a szelet, ahogy nekifeszül a
vitorláknak, hallottam a sirályok rikácsolását. A férfi a
messzi távolt kémlelte, szíve telve várakozással,
szájában az eljövendő kalandok íze.
Láttam a várost hova a hajó sosem fut be. Láttam a férfi
kék szemét, melyet rabul ejtett a távol ígérete. S én
tudtam, mit ő nem tudhatott, megvakulna ha a hajó egyszer
célba érne.

Férfit láttam hosszú úton járva. Lába az ezer mérföldet
megtette már, ruhája rongyokban lógott róla. Régóta jött
és messziről. Keresztül száz világon át, a koponya alakú
hegyre zuhogó esőből a kiszáradt tóról jövő szikkadt
szélbe.
Egyszer csak megállt, kezét zsebéből kivéve. Tenyerében
szorítva néhány használattól megkopott, jellegtelen
kockát. A kéz lendült, a tenyér útjára engedte mit eddig
oly görcsösen markolt. Láttam a kockák pörögni kezdtek és
őrjítő forgásukra meglódult a világ.

Láttam a kocsmák borgőzős vigasságát. Hallottam a lányok
csalfa nevetését. Az arany csörrent, kéz nyúlt utána majd
mielőtt az új gazdát megszokhatta volna újabb tenyér
szorította. Fordultak a kockák.
Láttam mint kelnek életre a sziklák, miként kapnak nevet
és életüket örökre Trollként élve lesznek kőszívű
ellenségek. Fordultak a kockák.
Apró cikázó lényeket láttam. Tenyérnyi szárnyak
röpítették a pici testeket. Hangjuk csilingelt, szívük a
bánatot nem ismerte. Fordultak a kockák.
Karcsú testű tündérek és szakálas törpék hátukat
egymásnak vetve küzdöttek testetlen fekete lényekkel. Ki
baltával, ki mágiával védte életét. Fordultak a kockák.
S láttam ezer csatát s viadalt, életek végtelen sorát, s
mind-mind a forgó kockákba zárva.

Hideg levegő, zubogó víz, kék szemek. A kinyújtott kéz a
kezemre várt. Léptem egyet. Hallottam valami zörren a
zsebembe. Érte nyúltam, az érintés hideg és nyugodt volt.
Tenyeremben a használattól megkopott, jellegtelen
kockákkal a márványfényű kezek felé nyúltam.
Tengerkék szemek, alabástrom test, a kéz a fénybe mutat s
tenyeremből a kockák alá hulltak…

… fény, kard, lovag, érme, kocsma, kikötő, hajó… forgó
kockák.

Shryl


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.