LFG.HU

Vincze Zsolt
novellaCimkek

Én, Herak, a barbár

Hát hol is kezhetném? Azt hiszem, minden halál és születés pillanatába
veszi kezdetét. Huszonkét téllel ezelőtt segítettek a szellemek e
világra, Naisur hegyei közé, egy kharag klánba a Vicsorgókhoz. Anyám
születésem pillanatában meghalt. Mivel Kharag létemre egy havasi
tigris kék szemével születem, így a klán úgy döntött, hogy áldozzanak
föl a Tigris szellemnek. Apám ki is vitt engem egy havasi tigris
barlangjához. De hazajutni már nem tudott, mert nevelőanyám széttépte.
Látom megdöbbenést az arcodon, Képzeleted igazat szól: nevelő anyám
tigris volt, csecsszopó koromig.

Egy éjjel klánom sámánja gyermeksírásra riadt föl. Mikor kinézett,
meglátott engem a hóban, nevelőanyámmal. Értette szellemek akaratát, s
tovább már ő nevelt sámánnak, így adva meg nékem a Herak nevet, ami a
te nyelveden azt jelenti, hogy a szellemek kegyeltje. Hogy
kiválasztott vagyok-e? Nem tudom, de már mások is mondták.

Szerintem csak egy sámán, akit óv a Tigris szellem.

Férfivá akkor váltam mikor nálam két nyárral idősebb fiú fejemet,
pusztán elfoglaltságból, sziklához verdeste. S mikor éreztem koponyám
reccsenését, akkor nyit meg lelki szemem a túlvilágra.

Megkértem egy szellemet, segítsen nekem, s az a fiút lelökte a
sziklafalrol. Ekkor töltöttem be az ötödik telemet: a klán sámánja
ekkor kezdte meg képzésemet. Így tanultam meg a szellemek nyelvét s az
idézésüket.

Harcot kortársaimmal együtt tanultam. A rengeteg verekedés, az egymás
közti küzdelmek jobb tanítók voltak, mint bármelyik sytisi kardmester
tanitásai. Tigris szellem egyszer probára tett. Tizenötödik telem
töltöttem be, mikor pihenni mentem kedvenc melegvizű patakomhoz.
Kéjesen elfeküdtem a patak által létrehozott kis tóba, mikor
megláttam egy felém lopakodó hótigrist .Megragadtam kardomat, és véres
küzdelem után legyőztem, amit alig éltem túl. A bundáját, amit most is
rajtam látsz, trófeaként hordom vállamon.

Mikor befejezte a tanítást az öreg sámán, a Tigris szellem
segítségével megáldott, s sámánná avatott. Így kaptam meg a hagyomány
szerint a Ghot rangot, mely hírül adja a világnak, hogy a szellemek
barátja vagyok.

Felavatásom után nem sokkal én is portyázni mentem a klánbeli
harcosokkal. Kifosztottuk a ghodikkat, s a klán vezére úgy gondolta,
csapjunk át a nadorokhoz is. Meg is támadtuk egyik településüket. Ezt
a falut majd egy szálig kiirtottuk, hiszen a nők és gyerekek, öregek
is az utolsó vérükig harcoltak, míg bírtak. Azt a megmaradt pár
nőt, aki túlélte, mindenki magáévá tette. Igen sokat mulattunk
egymáson, amikor párzottunk, meg a nador nők sikoltozásain. S ebbe is
belehaltak egy páran. Megrakodva magunkat, elhagytuk a falut.

De nem jutott a portyázó csapatunk messzire, mert a fehér hajú démonok
üldözőbe vettek, s egyenként vadásztak le minket, sose tudva melyikünk
lesz a következő. Én azért éltem túl, mert a Tigris szellem állat
formájában megvédett. Segített elbújni, s együtt öltük meg a
vadászainkat. Ezt a heget, amit az arcomon viselek, egy hatalmas
s erős nadortol kaptam mielőtt felnyársaltam Arkomra. Még volt ideje a
bárdjával megcsapnia. Tigris szellem tudja miért éltem túl.

Bőrig soványodva, alig vonszolva magam jutottam el Miracleába, sok
nador hullát hagyva magam mögött. Az előbb említett nador fejét, amit
kikészítettem, még most is hordom magammal. Miracleában az éhhalál
elől egy abyrnosi kalmár mentet meg. Elfogadtam ajánlatát, hogy legyek
a testőre, s így már gondtalanul éltem életem.
Megvolt mindenem. Kaptam tőle páncélt s drága, kényelmes
selyemruhákat. Cserébe védtem életét s háza népéét.

Szeretett engem vendégeinek mutogatni. Azt hiszem, én voltam a
legkedvesebb tárgya. Biztos azt hiszed, hogy a kényes úri dámák
megvetettek. De tévedsz. Sok asszonynak adtam örömöt selyemágyakban,
vagy valamelyik kúria parkjának csendes, árnyékolt keblén. Ez a jólét
addig tartott, amíg a kalmár új ágyasa meg nem kívánt. Mert egy
éjszaka folyamán megleptek bennünket, mire ő azzal védekezett uránál,
hogy erőszak történt vele. Erre a kalmár elfogatott embereivel. Hiába
csaptam szét három fejet puszta kézzel, a túlerő legyűrt. Keresztre
feszített, persze nem olyan keresztre, mint amilyet a nyakadban
hordasz. Hanem Y alakúra, ami lassan megfojtja az embert. Talán ott is
halok, meg ha nem segít rajtam valaki. Ez az ember volt az első olyan,
akiben láttam valami ragadozó jellemet. Leszedett a keresztről,
kezembe adott egy csákányt, és nevetve figyelte, miként teljesítem be
bosszúmat. a házban. Akit csak értem, legyilkoltam, minden kegyelem
nélkül, senkit sem kímélve meg a véres haláltól. Midőn megláttam azt a
némbert, amelyik vesztemet okozhatta volna, ijedt arca felgerjesztette
ágyékomban a vágyat. De ő most ténylegesen védekezett, persze nem sok
sikerrel. Aztán, mikor a hevem csillapodott, s lefordultam róla, saját
kézzel vetett véget életének. Összeszedtem az értékesebb ékszereket,
és felgyújtottam a kúriát. Látom a döbbenetet az arcodon, s a
megvetést, de az én népem már csak ilyen.

Az az ember, aki megmentett, egy varázsló volt, egy Gorothas, kinek
tanítványa lettem évekig. Tőle tanultam meg a necromantia alapjait.
Próbálta belém sulykolni vallását is, de ezzel rendre mindig kudarcot
vallott. Tanulmányaimmal jól haladtam, de már türelmetlen voltam.
Minél előbb akartam már érezni a hatalmat.

Egy éjszaka álmatlanul forgolódtam, amikor eszembe jutott, hogy mit
mondott nekem egyszer első tanítóm, az öreg sámán. A déli varázslók
hatalmát úgy szerezhetem meg, meg ha megeszem az agyát! Így hát
cselekedtem. Levágtam a varázsló fejét, miközben aludt, és
behabzsoltam az agyvelejét. De a sámán tévedett, és csak azt
értem el, hogy kiokádtam gyomrom tartalmát, pedig nem is egyszer
próbálkoztam. Fel kellett hát kötnöm gyorsan az útilaput, mert már
társai felfedezték, mit tettem, és üldözőbe vettek. Így keveredtem
Sytisbe, ahol vígan éltem tovább. Testőrködtem, a világ legszebb
asszonyaival háltam, nem is egyszer futottam paloták őrségei elől.

Még Sytisben jósolt nekem egy vajákos asszony. Azt mondotta nekem,
sikeres leszek, de vigyázzak, mert gonosz hatalmak, s szellemek ellen
kell majd viaskodnom.
Mivel én a szellemek kegyében élek, megharagudtam erre a jóslatra.
Ezért a nőt megfojtottam, s szemeit, szívét szájába tömtem, hogy
nehogy hazugsága befészkelje magát lelkembe. Lelkem nem bírt tovább
maradni, ezért hamarosan elszegődtem zsoldosnak. Bejártam Sagiriát,
ahol démonokra vadásztunk, harcoltam Lineason az ardun
szabadhadseregben. Voltam karavánkísérő Arcantis sivatagjaiban és sűrű
őserdeiben. Rengeteg kalandot, s mellesleg társat és megbízót is
túlélve.

Hogy mindezt miért mesélem el neked? Mert rá akarok világítani ara a
téveszmédre, hogy ki is kettőnk közt a préda és a ragadozó.

Látom, már nézted a zsákot a lábaimnál. Nesze kapd, el megnézheted!
Csak nem elsápadt, báró úr? De bizony jól látja, az egyik fej, akit
önnek tettem el láb alól, a másik kettő azé az embereié, akiket utánam
küldött. Hogy ne kelljen fizetnie nekem. Ez nagy hiba volt, nem
ismerte fel ki az erősebb ragadozó. Ezért szóltam ellefelének,
Caladiton grofnak, hogy merre bujkál. Ne örüljön, a léptek zaja nem az
ön embereié, mert azokat már elintéztem, ezek a gróf emberei. Hiába is
könyörögsz, életedbe került ez a tévedésed, gróf! Mellesleg megígérte
nekem a gróf, hogy asszonyod és lányod az enyémek lesznek, mielőtt
elmegyek. Miután kiélvezkedtem magam rajtuk, kínzásod fénypontja lesz
az, amikor előtted becstelenítik meg szeretteidet. De ne félj lányod
ártatlanságát csak én vehetem el.

Á gróf úr! Üdvözlöm!

A báró az öné.

Kedves báró gondolom, már érti?

Ön a préda .

Én a ragadózó.

Ha-ha-ha…

Vincze Zsolt


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.