LFG.HU

Scorba
novellaCimkek

Találkozunk a túlvilágon
irta: Scorba (scorba@rpg.hu)

- Megváltoztál, öregem – vetett Jack aggódó pillantást régi cimborájára pohara fölött.
- Gondolod? – kérdezte Harry oda se fordulva. Tovább bámulta a füstös bár sötét sarkát, majd ivott egy kortyot italából.
- Alig ismerek rád. Mi történt veled? Csak ülsz ott méla kussban és meg se hallod, amit beszélek. Hova lett a régi Harry, aki csak úgy sziporkázott az életörömtől, és mindenhez hozzá tudott fűzni egy brilliáns poént?
Harrynek csak a szeme mozdult, ahogy barátjára nézett, s közben elgondolkodva simogatta pohara üvegfalát.
- Nem tudom – szólt sután. – Átadta a helyét egy komor, elbambult Harrynek.
- Dehát miért? – hajolt közelebb Jack. Nem tetszett neki, hogy ilyennek kell látnia gyermekkori pajtását. Amióta az eszét tudta, Harry biztos pontot jelentett életében. Ha szüksége volt valakire, aki felvidítja, mindig hozzá fordult, de az az érzése támadt, legdepressziósabb pillanatában is boldogabb volt, mint most ő.
- Meg… megismerkedtem egy lánnyal – bökte ki nehezen Harry, s közben megpróbált nem barátja szemébe nézni.
- Szóval innen fúj a szél! – könnyebbült meg Jack. – Mikor? Hogyan?
Harry végre szembefordult vele, de tekintetét az asztalra szegezte. Erőt vett magán, s egy sóhajjal nekikezdett:
- Három hónapja – mesélte alig hallhatóan – fel akartam hívni egy barátomat, aki akkor költözött a Marsra. Csakhogy véletlenül rosszul írtam le a számát, és történetesen ennek a lánynak a lakását hívtam. Mivel… mivel éppen nagyon letört volt egy közeli barátja halála miatt, és úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel, szóba elegyedett velem, mielőtt kinyöghettem volna, hogy `Bocsánat, téves.` Sikerült… valamennyire megvigasztalnom, s megkért rá, hívjam fel máskor is, annyira jól esett neki kiöntenie a szívét.
- Nahát – vigyorgott Jack. – Ilyenről se hallottam még. De hiszen ez remek!
- Az. Remek – hagyta rá Harry, és nagyot húzott italából.
- Ejnye – ráncolta homlokát barátja, miközben az arcát vizsgálta. – Ennyire érzékeny a szemed a füstre?
- Szar a whikey – tette le poharát Harry, és letörölte ingujjával a könnyeit. – Mondd csak – folytatta -, és a feleségeddel mi van?
- Nem fogod elhinni! – kezdte lelkesen Jack, s ahogy belelendült a sztoriba, már el is felejtette az előző beszélgetést. – Sikerült elválnom tőle. Már korábban hallottam egy Mark Stephenson nevű magándetektívről, akiről az a hír járja, hogy fillérekért vállal egy ügyet; minél mocskosabb, annál olcsóbban. Gondoltam, felkeresem és megbízom vele, készítsen kompromittáló fotókat Sarahról és szeretőjéről. Jézusom, ha láttad volna az ördögi vigyort az arcán, mikor átnyújtotta a képeket! Esküszöm, ez az ipse élvezi, hogy tönkretehet embereket.
- Gondolom, nem sok minden jutott Sarahnak a vagyonodból – próbált meg Harry úgy tenni, mintha tényleg érdekelné a téma.
- Képzelheted! Örülhetett, hogy azt elvihette, ami az övé volt! – nevetett Jack, s közben nem vette észre barátja fintorát.
- Hát, gratulálok – állt fel Harry az asztaltól. – De most, ha nem haragszol, sietnem kell.
- Persze, menj csak – pattant talpra Jack is, s megrázta cimborája kezét. – Hé, örülök, hogy találkoztunk. A jövő hetem egy kicsit zsúfolt ugyan, de remélem, azért megint el tudok jönni.
- Próbálj meg – nézett rá fátyolos tekintettel Harry, majd szótlanul kisétált a bárból, útközben magára rángatva viharvert kabátját.

`Érzékeny a szemem, mi?` – ragadott meg egyet a fejében kavargó gondolatok közül Harry, amikor belépett lakása ajtaján. `Mostanában baromira érzékeny a szemem, az biztos. De sajnos hiába akarom minden erőmmel ráfogni könnyeimet a füstre, a whiskeyre, a hidegre, magamat nem tudom becsapni.`
Levette kabátját, és felakasztotta a fogasra. Tétován körbenézett a sötét szobában. Semmi kedve nem volt felkapcsolni a villanyt. Remegő térdekkel egy székhez botorkált, majd leült rá, s arcát kezébe temetve megpróbálta rendezni gondolatait, bár tudta, hogy teljesen hiábavaló tovább töprengenie. Nem létezett megoldás.
Már az elő beszélgetés alatt felismerte, hogy Sally nem mindennapi lány. Ámulatba ejtette intelligenciája, kedvessége, ártatlansága, és hogy ízlésük, gondolataik a világról teljesen megegyeznek. Eleinte nem vette észre, de minden hívás alkalmával egyre mélyültek érzelmei, s most már másra sem tudott gondolni, csak őrá. Mégis, hihetetlenül nehéz volt éjjel-nappal folyamatosan olyasvalakire gondolnia, akit még csak nem is látott. És soha nem is fog. A jegyárak a Marsra induló évenkénti járatra irreálisan magasak voltak, és egyikük sem engedhette meg magának ezt az utat, még akkor se, ha visszafizethetetlenül magas kölcsönt vettek volna fel. Nem mintha Sally ugyanígy érzett volna iránta, és Harry azért imádkozott, nehogy ez valaha is megváltozzon. Nem kívánt volna senkinek olyan mértékű szenvedést, mint amit neki kellett nap mint nap átélnie, hát még annak, akit szeret. Eddig sikerült jól álcáznia előtte érzelmeit, és reménykedett, soha nem fog Sally rákérdezni, mit érez iránta, mert nem volt benne biztos, képes lenne-e hazudni neki. A lány bátyjaként szerette és tisztelte, és Harry őszintén kívánta, ennél ne jelentsen neki soha kevesebbet, de többet se. Tisztában volt vele, hogy nagyon kicsi a valószínűsége, hogy valaha az életben találkozzanak, és szerette volna, ha Sally boldog éltet él nélküle, még ha az ő szíve naponta egyre apróbb darabokra törik is.
Keservesen feltápászkodott a székről, s az asztalra támaszkodva próbált arra koncentrálni, mit is akart aznap este csinálni, amikor felberregett a telefon. Szíve azonnal torkába ugrott, s megtelt reménnyel, hátha Sally az. Keserűen állapította meg, hogy újabban minden telefonhívás ezt a hatást váltja ki belőle, és megpróbálta lehűteni magát, hogy ne csalódjon nagyot, ha mégsem ő az. Lassan a telefon mellé lépett, s felvette a kagylót.
- Halló! – szólt bele olyan hangon, ami szerinte elég vidámra sikerült ahhoz, hogy ha netán mégis Sally az, ne tűnjön fel neki semmi.
- Szia, Harry! – hallotta meg a lány hangját, s azonnal kifutott az erő lábaiból. Lerogyott egy fotelba, s megpróbálta összeszedni magát, hogy ne remegjen a hangja.
- Szia, Sally! – mondta végül. – Mi újság?
- Úgy örülök, hogy otthon talállak! – lelkendezett a lány, s Harry kezdte egy kicsit boldognak érezni magát, mint midig, amikor alkalma nyílt beszélni vele, és tudta, hogy minden rendben nála. – Olyan boldog vagyok! – folytatta Sally, mire Harry halványan elmosolyodott. `Legalább ő az`, gondolta, s ez valahogy megnyugtatta. – Képzeld, mi történt! Kiderült, hogy a srác, akiről korábban is meséltem már, tudod, Nathan, valójában fülig szerelmes belém!
Jeges borzongás futott végig Harry gerincén, s mialatt Sally nevetve tovább mesélt, villámként hasított amúgy is zilált lelkivilágába egy új érzés, amiről biztosan tudta, hogy teljesen helytelen, mégsem tudott tenni semmit ellene.
- Megkért, hogy vacsorázzunk együtt – folyatta a lány -, úgyhogy találkoztunk egy jónevű étteremben. Nagyon jól éreztem magam, annyira jó fej ez a Nathan! Azt hiszem, egy kicsit én is belehabarodtam.
- Hé, ez nagyszerű – próbált meg őszintének hangzani Harry, miközben hálás volt, hogy telefonon keresztül nem látja árulkodó könnyeit Sally. `Az ördögbe is` – gondolta keserűen – `, fene jó színész lehetne belőlem.` – Remélem, nem kell majd csalódnod benne. Sok szerencsét hozzá!
- Kösz, Harry – lett kissé komolyabb a lány hangja – olyan jól esik, hogy beszélgethetünk, s ennyire törődsz velem! Nem tudod, milyen sokat jelent ez nekem. Örökké hálás leszek érte.
- Ugyan… – emlékezett vissza Harry, hogyan húzta ki Sallyt a depresszióból, s segített neki többször is anekdotáival, filozofálgatásaival. – Hidd el, örülök annak, hogy valaki meghallgatja a baromságaimat.
- Ne mondj ilyet – nevetett a lány. – Mihez is kezdenék nélküled?
- Figyelj – szólt halkan Harry -, ne haragudj, de most mennem kell, valaki csengetett. Holnap felhívlak, akkor majd nem úszod meg ilyen könnyen, mindent el kell mesélned.
- Rendben – felelte Sally -, akkor holnap! Szia!
- Szia – suttogta Harry, s letette a kagylót. Csendben felhúzta lábát a fotelra, átkarolta térdeit, s fejét lehajtva némán zokogni kezdett.

- Csak annyit kérek öntől, hogy találjon valami erős negatívumot egy személyről, és terjessze el – mondta Harry az íróasztalon kopogva mutatóujjával. Bár Stephenson hellyel kínálta, nem tudott leülni, ahhoz túl ideges volt.
- Nocsak – vigyorgott a magándetektív. – Mennyire legyen negatív az a valami?
- Minél inkább, annál jobb – vágta rá Harry. – A neve Nathan Wilson, és a Marson él, a fővárosban, valahol a XXIII. kerületben… El kell árulnom önnek, igazán szűk anyagi lehetőségek állnak rendelkezésemre, de úgy hallottam, ön viszonylag olcsón vállal bizonyos ügyeket.
- Ez így igaz – dőlt hátra a nyomozó önelégült mosollyal hosszúkás arcán. – Voltaképpen egy ilyen megbízás se lesz komolyan megterhelő az ön számára, hiszen nekem nem is kell a Marsra utaznom. Vannak ott kapcsolataim, ha érti, mire gondolok. 200 Creditben meg is állapodhatunk, azt hiszem, ez elég méltányos ár. Megkérdezhetem viszont, hogy miért kell befeketítenem ezt a… Nathant? Valami nő van a dologban, ugye?
- Semmi köze hozzá – kiáltotta dühösen Harry, s ökölbe szorult a keze. Igyekezett ellazulni, s behunyta a szemét, hogy elmúljon szédülése. – Elnézést – szólt végül. Egy névjegykártyát halászott elő kabátja belső zsebéből, s lerakta Stephenson elé. – Itt a telefonszámom. Hívjon fel, ha elvégezte a munkát. A pénzt még ma átutalom.
- Uram – vilantotta meg hófehér fogait a nyomozó -, biztos lehet benne, hogy a hívásom nélkül is tudni fogja, ha végeztem.
Harry néhány másodpercre elmerült a detektív arcának tanulmányozásában, és roppant kellemetlen érzés kerítette hatalmába. `Ez az ember a velejéig romlott` – gondolta borzongva. Szó nélkül megfordult, és kisietett az irodából, vissza se pillantva.

Az egész hátralévő napot otthon töltötte. A telefon mellett ült, és hol átkozta magát gyalázatos tettéért, s bűnbocsánatért fohászkodott, hol nyugalom szállta meg, amiért elgördített egy akadályt, ami Sally és közé állt. `Önző disznó vagyok` – merült fel benne. `De a fenébe is, egész életemben másoknak segítettem, néha gondolhatok kizárólag magamra is… nem?`
Újra felidézte a lánnyal való ismeretségének egyszerre csodálatos és kínkeserves pillanatait, és megpróbált úrrá lenni háborgó érzelmein, de, mint hónapok óta egyfolytában, mindhiába. Hiszen most az értelmetlen féltékenységgel s a bűnös megkönnyebbüléssel is szembe kellett néznie. Tekintete a semmibe révedt, s zihálva verejtékezett. Órákat töltött el így.
Napnyugtakor, amikor a szobában megnyúltak az árnyékok, nem bírta tovább. Megragadta a kagylót, és feltárcsázta Sally számát. Iparkodott kizárni fejéből a zűrzavart, s megköszörülte a torkát, amíg a telefon kicsengett. Szeme ide-oda cikázott, mintha megpróbálná fejébe vésni az egyre sötétedő szoba részleteit, amit amúgy is jól ismert, de valójában nem látott környezetéből semmit, a gondolatai egészen máshol jártak. S amikor meghallotta a vonal túlsó végén felcsattanó mély férfihangot, úgy érezte, letaglózták.
- Halló? Ki van ott? – követelte türelmetlenül az ismeretlen, s Harrynek jó néhányszor nagyot kellett nyelnie, hogy ki tudja préselni magából a szavakat:
- Nathan… Wilson…, ugye…?
- Nem. Frank Sterling felügyelő, gyilkossági csoport. Ki beszél? Mondja meg a nevét! Halló…? Halló!
De hiába kiabált tovább ingerülten, Harry már rég kiejtette kezéből a kagylót, s az éjjeliszekrényén töltötte be a golyókat a pisztolyába, amit még akkor vett, amikor gyakorivá váltak a betörések a környéken, s amit azóta sem használt.
`Istenem, ha szerencsém van, még bent találom` – gondolta, mikor végzett, és az ajtó felé iramodott.
Szerencséje volt.

- Halljam, mit művelt! – ordította az asztal túloldalán ülő Stephensonnak kinyújtva karját, s a pisztolyt rászegezve az arcra, amelyen most is ott terpeszkedett a letörölhetetlen vigyor.
- Csupán amire megbízást kaptam – vont vállat flegmán a nyomozó. – Nem értem, miért ez az erőszakos fellépés. Nathan Wilsont a barátnője meggyilkolásának vádjával hamarosan elítélik. Minden bizonyíték ellene szól. Nem ússza meg életfogytiglannál kevesebbel. Ez csak elég erős negatívum talán?
- De maga tudta – sziszegte Harry, s megpróbálta megállítani karja remegését -, hogy éppen a lány miatt akartam őt bemocskolni! – Homlokáról patakzó verejtéke összemosódott könnyeivel, de eszébe se jutott letörölni őket. Állati módon vicsorgott, összeszorította állkapcsát, nehogy fogai összekoccanjanak.
- Honnan tudhattam volna bármit is? – kérdezte ártatlanul Stephenson. – Hiszen ha jól emlékszem, semmilyen részletet nem árult el nekem.
- Ne hazudjon, pokolfajzat! Maga ölte meg őt! – üvöltötte Harry torkaszakadtából, s közben nyál fröccsent ki száján.
- Hogy én? – jelent meg a nyomozó arcán őszinte csodálkozás. – El se mozdultam a Földről évek óta! Hogy tehettem volna én? Ha valakit hibáztatni akar, hát rossz helyen keresgél!
Harry újra belenézett az átható szemekbe, s hirtelen minden megvilágosodott előtte. Remegése lecsillapodott, könnyei is elálltak. Néhány pillanatig még a detektívre szegezte a pisztolyt, majd határozottan saját halántékához emelte.
- Bocsáss meg, Sally – sóhajtotta, s lehunyta szemét, mielőtt meghúzta a ravaszt.
Teste azonnal összecsuklott, s kiesett kezéből a fegyver. Hanyatt fekve zuhant a szőnyegre, s a sebből, amelyen át a golyó távozott, véres massza bugyogott elő.
Stephenson felállt asztala mögött, s érdeklődve szemlélte, amint eltávozik belőle az élet. Rövid csend után színpadiasan széttárta karjait, s a holttestre kiáltott:
- És még mondja, hogy rosszul végzem a munkám! Hiszen ím, végre találkozhat azzal, aki miatt képes volt beszennyezni egy ártatlan embert s a saját lelkiismeretét!
Egy darabig eltűnődött, majd eszelősen felkacagva hozzátette:
- Feltéve, hogy ugyanaz a túlvilág tartozik a Földhöz, mint a Marshoz!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.