LFG.HU

HammerTimeCafe
edem
novellaCimkek

Monológ a Paradoxonhoz

Fehér angyal kelt ki belőlem,
Mint törött csont héját hagyott hátra,
Szárnyra kapott gyorsan, erőtlen,
Az örök szabadságot kívánta.

Fekete démon nyelte el szívem,
Mint sötét lepel borult rája,
Megfagyasztott hideg télhez híven,
Elragadott az éjszakába.

Porban ordító vihar a lelkem,
Átkos őrült, ki kívánta,
Árnyak köröznek a körben,
Rabként pörgök a homályba.

Tengerek nyugalma háborog bennem,
Haragos hullámok ringatnak fázva,
Örvénylő mélység vonzza a lelkem,
Nyugalmat sohasem találva.

Távolról szemlél a fehér angyal,
Mosolyog csupán, vagy a szél játsza
Különös táncát a gonosz zajjal,
Bensőmet vicsorgó vadnak látja.

De én, mert bennem túl sok a kétség,
Versek helyett a Káoszt hallom.
Vállat vonok: mi hát a szépség?
S angyalszárnyba törlöm a kardom.

(1998, M* lista)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.