LFG.HU

unicum
novellaCimkek

Magica Negra Practica

Nem tudta mióta ülhetett ott az olvasópadnál. A gyertya már
majdnem teljesen leégett. A viasz körbefolyta C’Radol mester
művének díszes borítóját. A mentor biztosan megszidja majd,
amiért nem vigyázott az értékes kötetre. Gyorsan megpróbálta
eltüntetni a viaszfoltokat, de tudta a tapasztalt Méregmester
észre fogja venni a gondatlanságát. Féltő gonddal vigyázott a
fóliánsra, s csak kivételes alkalmakkor adta ki kezéből.
Az is csoda volt, hogy egyáltalán hozzájárult, hogy ebben a
kolostorban másolatot készítsenek munkájáról. Gondos
óvintézkedések mellett szállították ide a rend legjobb
Messorainak kíséretével. A mester maga is eljött, pedig még
soha sem hagyta el a klán erődjét, kényes pozíciója miatt a
Comtur ehhez nem is járult volna hozzá. Most azonban kivételt
tett, hiszen a könyv másolata volt az, amivel a klán maga mellé
állíthatja a középső tartományok egyik legbefolyásosabb
szervezetét, a Fekete Özvegyeket. A műért cserébe a fejvadász-
klán támogatja harcukat a Sikoltókkal szemben. A Véráldozat
szekta ugyan elég erős volt, de nem birkózhatott meg egyedül a
Sikoltókkal, csak jelentős áldozatok árán. A meggyengültek
helyére pedig hamar új, tetterősebb testvériség lépne.
Azt, hogy ő maga is részt vehetett a könyv másolásában, annak
köszönhette, hogy Kahdur C’Radol őt szánta leendő utódjának. Ő
volt az Egyetlen Tanítvány, csak ő vehetett részt a
kísérletekben, amit C’Radol nagy titokban végzett. Bár voltak
kutatások melyekben még Dranc sem segédkezhetett, a mester túl
koraink ítélte még a teljes beavatását. Persze még így is
irigyen néztek rá rendtársai, akik hiába próbáltak a
Méregmester bizalmába kerülni, mindőjüket visszautasította. Sőt
egy különösen szemtelen, s törtető klántagot ő maga likvidált,
mert erőszakkal be akart hatolni tanítója szentélyébe, hogy
megkaparintsa annak feljegyzéseit. Csúfos halált halt, testét
elemésztette a vérébe kerülő méreg. Percekig vonaglott, míg
végre felköhögte tüdejét, s kimúlt.
Gondolataiból sietős léptek zaja riasztotta fel. Gyorsan a
helyére tette a könyvet, s összerendezte holmiját. Az ajtón egy
fejvadász lépett be, Merol H’Grauun, a szekta harmadik messora.
Kezében díszes Mara-sequort tartott, melyet akkor kapott, mikor
megvédte a comtur életét Káosz-Samambrag szent vadászaitól.
Akkor vesztette el arca bal felét is, iszonyú sebét egy
bőrmaszk takarta. Valami nem volt rendben a viselkedésével,
valami történt, míg ő itt bóbiskolt. Átkozta a percet, mikor
elnyomta a buzgóság. Kérdőn nézett a testőrre.
- Ránk találtak, távozunk. – jelentette ki az szárazon. – A
Sikoltók megtudták, hogy mire készülünk s kiküldtek több
Lélekrablót is. Készülődj! Az elővédjeink már megütköztek a
behatolókkal, de nem tudnak sokáig ellenállni azoknak az
átkozott lidérceknek.
Lélekrablók! Tényleg nagy a veszély! A klán harcosai
visszavernék a Sikoltók fejvadászait, hisz jobban képzettek
azoknál, de a Lélekrablók már más lapra tartoznak. Nem mások,
mint megidézett lidércek, sikolyuk őrületbe kergeti a halandó
embert, szektájuk innen is kapta nevét. Testük légies,
közönséges fegyver nem sebzi, s akire hatott kiáltásuk, az
elkezd menekülni előlük, míg bele nem hal a kimerültségbe. Ezen
szerencsétlenek lelke sok esetben maga is Lélekrablóvá válik s
örökre az anyagi világban fog kísérteni. A sikoltók különös
szövetségben állnak ezekkel a lényekkel, mivel minden tagjuk
megsüketül a beavatás során, rájuk nem hat a különös kiáltás.
Kommunikálni is csak saját jelrendszerükkel és mentálisan
szoktak, félelmetesen kiváló pszionikus képességeik vannak.
Pszi-pajzsaik megszégyenítenének sok gőgös pyarroni mentalistát
is. Azonban még a Sikoltóknak sincs több egy tucat
Lélekvadásznál, az, hogy itt több is megjelent, maga a csoda. S
jól tükrözi, milyen fontos is a kontraktus a Fekete
Özvegyekkel.
Felkapta a könyvet, s kirohant az ajtón nyomában a messorral.
Nem vesztegethették az időt, mielőbb el kell hagyniuk a
kolostort. Az egyik kanyarban újabb két fejvadász csatlakozott
hozzájuk, majd egy szerzetesbe botlottak, aki szintén velük
tartott. Ekkor jutott eszébe Kahdur C’Radol.
- A mesterrel mi lesz? – fordult Merol G’Rauunhoz. – Őt nem
hagyhatjuk itt. Legalább olyan értékes, mint a kötet, sőt
értékesebb.
- Miatta ne aggódj. Már eltávozott egy térkapu segítségével,
vissza az erődbe. Mi is afelé tartunk.
Nemsokára el is érték az ideiglenesen felállított rúnatermet,
de amit ott láttak az nem sok jóval kecsegtetett. Az ablakban
egy Lélekrabló terpeszkedett, előtte fetrengett a bérelt
varázsló, aki fenntartotta a kaput. A lidérc sikolya
megőrjítette, de nem tudott menekülni a mágikus béklyók miatt,
ami megakadályozta, hogy veszély esetén esetleg a saját bőrét
mentse. A rémület hatására kidülledtek a szemei, s veszetten
szűkölt. Saját piszkában fetrengett eszelősen sikítozva
kegyelemért. Végre lecsapott rá egy sequor és megváltotta a
szenvedésektől. Ugyanebben a pillanatban a kapu is összeomlott.
A varázsló testének energiái felszabadultak s iszonyatos erővel
taszítottak hátra mindenkit, aki a közelében tartózkodott. A
Sikoltók három vadásza feküdt holtan vagy ájultan a padlón mire
végleg elült a hangtalan robbanás néma visszhangja. A teremben
most már csak a rúnatermet védő két testőr és két szektatag
valamint a támadók haldokló vagy halott vadászai feküdtek.
Gyors és precíz támadással foglalták el a tornyot, de hatalmas
áldozatok árán. Az energia a Lélekrablót is kitaszította az
ablakon, s csak most tűnt fel újra félig áttetsző teste. A
szerzetes rövid litániába kezdett, majd összeesett. Ekkor futó
fejvadászok érkeztek a hátuk mögül is. A messorok körbefogták
Drancot, s elzárták a támadók útját, háttal kerültek a
lidércnek, nem láthatták annak zavart tekintetét. Az első
támadót egy dobótőr fogadta, Merol mosolyogva nyugtázta, hogy
eggyel kevesebb, de már hárította is a következő támadását. A
Mara-sequor felfogta a fejre irányzott csapást, s a testőr egy
rúgással penderítette vissza a Sikoltót a lépcsőn érkező társai
közé. Másik két védője is kézitusába keveredett, támadóik
legalább 6-szoros létszámfölényben voltak, s akkor még nem is
vették figyelembe a lidérceket. Kilátástalan harc. Dranc
villáma leterítet egy ellenséges vadászt, aki összeégett arccal
zuhant előző társa után. Fájdalomkiáltását azonban elnyomta egy
másik, sokkal erősebb üvöltés. A Lélekrabló sikoltott, de ebben
a sikolyban nem volt semmi félelmetes, nem hatott őrjítőleg
senkire. A túlvilági lény halálhörgése volt, teste feloldódott
a levegőben, lelke pedig az örök kárhozatba szállt.
Dranc nem akart hinni a szemének, ahogy látta elfogyni az
ilőholtat, új erő költözött a tagjaiba. Egy pillanatig még a
csatáról is megfeledkezett. Csak az zökkentette vissza a
valóságba, hogy egy dobótőr fúródott az oldalába. A seb ugyan
nem volt mély, de Dranc biztos volt benne, hogy a penge
mérgezett. Odalépett a robbanástól még mindig alélt
fejvadászhoz s a mellkasára tette a kezét. A mágia segítségével
továbbította a szert annak testébe, de ehhez végleg el kellett
használnia minden erejét. Most nem volt ideje, hogy megigyon
egy Hatalom italát, így elővette dobótőreit. Bár tudta, hogy
aligha tud megsebezni bárkit is, de nem akarta tétlenül
szemlélni a harcot. Úgy tűnt társai megvetették lábukat, de
mindegyikük több sebből vérzett, csak annak köszönték életüket,
hogy támadóik fegyverei nem velük csaptak össze először, a
méreg hatásait már megtapasztalhatták mások. A lépcsőn még
mindig hét fejvadász várakozott beavatkozásra készen, ha egy
társuk kihullott, már a helyére is állt a következő. A testőrök
valóban a legjobbak közé tartoztak, már hat hulla példázta
harci tudásukat. De már fáradtak, lankadt a figyelmük egyre
több apró sebet kaptak, nem bírhatják 2-3 percnél tovább.
Dranc tőrei is elfogytak, kézitusába pedig nem szándékozott
keveredni, kétségbeesetten nézett körül a teremben, hátha talál
valamit, ami segíthet. Ekkor pillantotta meg az amulettet egyik
volt társa nyakában. Odaugrott és elmormolta a parancsszót. A
rubin felizzott, s vöröses derengéssel vonta be a szobát. Az
energia egy pontba sűrűsödött és elkezdett a boszorkánymester
testébe szivárogni. Dranc érezte, ahogy elméje újra
feltöltődik, ahogy hatalma újra visszatér. Amint összes
energiáját visszanyerte bele is kezdett a varázslásba.
Végigvezette karján az energiát, s egyetlen szóval aktiválta, a
villám sorban csapott bele a lépcsőn állókba, míg ötödször már
célt tévesztett és szétoszlott. Azonban így is végzett két
támadóval és harcképtelenné tett még egyet, akit a
hátratántorodó negyedik társa sodort le a számtalan lépcsőn.
Dranc azonnal újabb varázslatba kezdett. Testét forróság
öntötte el a mágia szavaira, majd lassan, sejtről-sejtre
átalakultak. A változás végeztével Dranc helyén egy tűzalak
magasodott, vöröses derengéssel vonva be a szobát. Démonként
rontott rá a Merolt szorongató két Sikoltóra. Az egyikükön
átgázolt, de a másik félreugrott előle, ekkor azonban kitette
magát Merol újabb támadásának, a mara-sequor csuklóból levágta
a kezét. Ordítva tántorodott hátra, véres kézcsonkját
szorongatva bukott ki a torony ablakán. A lépcsőn állóknak
esélyük sem volt a kitérésre a szűk helyen, Dranc sorban
siklott át rajtuk. Ríidat és Orghul is végeztek a maguk
ellenfelével. A teremben elült a csatazaj. Üres csönd
ereszkedett rájuk.
- Menjünk végre! – adta ki a parancsot Merol. – Talán sikerül
valahogy eljutnunk a következő rendházunkig.
- Előbb visszaváltozom. Ebben az alakban elég feltűnő célpont
vagyok, nem lenne túl sok esélyünk az észrevétlen távozásra.
És nektek sem ártana a pihenés, addig kötözzétek be magatokat!
Egy kisebb csoda, hogy túléltük ezt a találkozást azzal az
átkozott Lélekrablóval. Ranagolnak legyen hála, hogy sikerült.
- Nem is hiszed, milyen igazad van fiam. – Most vették, csak
észre, hogy a szerzetes él. Láthatóan megviselten pihegett a
bejárattól nem messze. – Ha nem vagyok itt, biztosan
elvesztek. Párviadalra hívtam ezt a szörnyet, s elmém
hatalmával és a Kosfejű segítségével sikerült legyőznöm.
– Ríidat, Orghul, menjetek, nézzetek körül! – Merol, mint a
legtapasztaltabb testőr azonnal átvette az irányítást. –
Keressetek némi élelmet és vizet, szükségünk lesz rá az úton!
A két fejvadász, bár eléggé megsínylették az összecsapást,
azonnal engedelmeskedett. Régóta szolgáltak már Merol keze
alatt, s nemegyszer csak neki köszönhették az életüket.
Elfogadták, hogy az rangjánál fogva kinevezte magát a csoport
vezetőjévé. Tudták, ha valakinek, neki biztosan sikerül
eljutnia Ravvar- Haratba, a legközelebbi, a klán által
irányított városba.
- Tudsz járni szent ember? – fordult aztán a szerzeteshez. -
Velünk kell jönnöd, hasznát látjuk a képességeidnek azok ellen
a jajveszékelő dögök ellen. Biztos vagyok benne, hogy a
Sikoltók utánunk küldenek még egyet.
- Adja az ég, hogy csak egyet! Ne aggódj miattam, inkább a
saját sebeiddel törődj. Alig állsz már a lábadon, bár
szilárdnak akarsz látszani, elég sok vért vesztettél.
- Ah, ostobaság. Kitartok Ravvar-Haratig. Ott majd kikúrálom
magam.
- A szerzetesnek igaza van Merol, de azt hiszem, én tudok
segíteni. Csak keress nekem egy élő embert. Talán az a vadász
még él, a robbanás ereje, nem ölte meg, és úgy látom a mérget
is legyűrte a szervezete.
Dranc újra elkezdte feltölteni elméjét az amulettből, de annak
ereje most már nem volt elég a teljes regenerálódáshoz.
Megvárta, míg a két testőr is visszaérkezik, majd odalépett az
alélt férfihez. Bal kezét annak mellkasára, a jobbot pedig
Merol arcára tette. A mágia hatására az ájult test megvonaglott
energiái a boszorkánymesteren keresztül átáramlottak Merol
testébe. Ezt megismételte Riídattal és Orghullal is.

A hegyek felett a Vörös Hold koronázta az éjszakai égboltot.
Tempósan haladtak, de lassabban, mint szerettek volna. Ez az
átkozott zivatar megnehezítette a dolgukat. A nyomok szinte
mindenhol elmosódtak, s az éj leple alatt nehezen akadtak rá a
nyomolvasók. Ez nehezebbé tette a kutatást, szélesebb sávon
kellett haladniuk. Stragg meg akarta találni azokat, akik
megölték bátyját. Nem tudta elképzelni, hogyan győzhették le a
rend legjobb vadászait és a három Lélekrablót azok az
átokfattyak. Mindenesetre ez a tény óvatosságra intette.
Összesen 21 embert vesztettek a rajtaütés során, míg a
Véráldozat szekta mindössze hetet, ha a szerzeteseket nem
számolja közéjük.
A kolostor tornyában megtalálta fivére holttestét is. Ott
helyben khaynesst hirdetett a gyilkosok ellen. Raedar volt a
rend legtapasztaltabb harcosa, mégsem bírt el azzal a maroknyi
túlélővel, akik a toronyban ragadtak a térkapu bezárulása után.
Pedig csak öten voltak, ráadásul a nyomok alapján az egyikük
egy szerzetes. Ez világosan látszik abból, hogy a jellegzetes
vezeklősarut viseli. Stragg nem értette, a fejvadászok miért
cipelik magukkal, hisz a harcban úgysem tud segítségükre lenni.
Csak felesleges kolonc volt a menekülők nyakán. Mindegy, ez
csak nekik kedvezett.
Megpendült a mentálfonal, egyik testvére újabb nyomra
bukkant. „A Sósláp felé mentek.” – szólt az üzenet. Ravvar-
Haratba, csak két út vezetett innen. Az Agrahati Erdő és a
Sósláp. Az első hosszabb a második veszélyesebb, sokkal
veszélyesebb. Több száz éve Agrahat consularjára rátámadt egy
magát túlzottan elbízott Külső Tartományi hadúr. A consular
becsalta ellensége seregét a bércek árnyékában megbúvó
tóvidékre, amit boszorkánymesterei fertelmes posvánnyá
változtattak a támadók lába alatt. Mindenki ottveszett, még a
consular serege és maga a kormányzó is. A mocsár ugyanis nem
változott vissza a mágia megszűnte után sem, mondják, a holt
lelkek átka nem engedte újra tiszta vizű tóvidékké alakulni. A
hadúr ellen a saját kelepcéje lázadt fel. A környék azóta is a
kóbor lelkek és az élőholtak hazája. Csak a legszerencsésebbek
keverednek ki onnan élve, a láp ugyanis egyfolytában változik,
nincsenek benne biztosan járható utak.
Stragg azonban tudta, hogyan juthat át rajta. Csak kevesen
mondhatták ezt el magukról, a Sikoltók azonban épp ezért voltak
az egyik legbefolyásosabb boszorkánymester szekta a
tartományban. Azt azonban nem gondolta, hogy a Véráldozat
szekta is tud a titokról. Remélte, hogy csak végső
kétségbeesettségükben próbáltak arra menekülni és nem alapos
megfontolásból. Észak-keletnek fordult, hogy csatlakozzon
társaihoz, akik már a szertartáshoz készülődtek.
A zylhaw elkészítése valóban egy kis szertartásnak illet be.
A főzet segítségével a vadászok felruházódtak az igazlátás
képességével. Ha megitták ezt az italt, egy ideig semmilyen
illúzió sem tudott kifogni rajtuk, mindig a valóságot látták. A
Sósláp ugyanis valójában nem változott, ugyanúgy megvoltak a
maga ösvényei, mint minden mocsárnak, csak a változás
illúzióját keltette. Akik bedőltek neki, mind az ingovány
mélyén végezték. Stragg lehajtotta a keserű főzetet, s
társaival együtt nekivágott az útnak. Tisztán kígyózott előtte
a keskeny csapás, csak arra kellett koncentrálnia, meg ne
csússzon. Áldotta Raharr Oyerr mester tehetségét, amiért
megfejtette a Sósláp titkát.

Dranc elég erős hitetlenséggel követte a szerzetes
utasításait, de ez volt az egyetlen esélyük. Talán a Sóslápba
nem követik őket. Amikor azonban lehajtotta a keserű italt,
felsejlett előtte a szilárd talaj, s a mocsár állandó
hullámzása sem tévesztette meg többé. Kíváncsi volt, milyen
titkot rejtegethet még ez a különös öregember, akinek az
arcáról sosem fagyott le a kaján, sokat sejtető mosoly. Valami
olyat érzett iránta, amit a mestere jelenléte okozott:
bizalmat. Ez megborzongatta, olyan volt, mintha régóta ismerné
ezt az embert. Gondolataiból Ríidat riasztotta fel.
- Élőholtak előttünk, azt hiszem még nem vettek észre. – Merol
rá bízta a felderítést, s most tért vissza a jelentéssel.
Dranc elmosolyodott. Elővette iszákjából az ősi koponyát,
amit még fenn északon szerzett, egy aszisz boszorkánymester
kezéből kaparintotta meg. A fejére tette, majd előre indult.
- Őket bízzátok rám! Egy pillanat és jövök.
Aztán meggondolta, magát. Hangosan felnevetett. A többiek
értetlenül néztek rá. Még Merol sem sejtette, mire készül. Az
ereklye ez idáig rejtve maradt még előle is, nem ismerte
mérhetetlen hatalmát. Az udvari ork kántálni kezdett, majd egy
éleset kiáltott. A mágikus hívás akadály nélkül áradt szét a
kongó, üres csendben.
- Most már csak várnunk kell.
- Várni? Most nem állhatunk meg! Egyáltalán mire várjunk? –
fortyant fel Orghul, de Merol leintette.
- Hogyan akarod meggyőzni őket az igazadról? – Társai még
mindig nem értettek semmit.
- A maszk segít, hatalmat ad felettük, igaz csak az
alsóbbrendűek esetében.
Hamarosan megjelent egy tucat oszlásnak indult zombi és kóbor
dög. Egyre többen szálingóztak elő a mocsárból. Végül mintegy
félszáz élőhalott gyűlt össze a boszorkánymester körül.
Kifejezéstelen tekintettel meredtek megidézőjük felé.
- Kicsit lelassítom az üldözőinket. Menjetek, pusztítsatok el
mindenki, aki ezen az ösvényen közeledik! – mutatott dél felé.
Az élőholtak engedelmes kutyaként követték parancsait, s
hamarosan eltűntek mögöttük. Dranc társai megdöbbenve figyelték
a távozásukat, és csak akkor eresztették le fegyvereiket, mikor
az utolsó is elhaladt mellettük.
- Remélem, ez feltartóztatja őket egy ideig. De addig is mi
siessünk! Ilyen tempóban haladva reggelre ott lehetünk Ravvar-
Haratban.

Stragg bosszús volt, most már biztosan tudta, hogy amazok is
ismerik a zylhaw titkát. Ráadásul ezek az átkozott élőholtak.
Kardja újabb koponyát zúzott be, dühöngve vetette magát a
zombik közé. Ezek a dögök lesből támadtak, a mocsárba rántották
három emberét, köztük a boszorkánymestert, mire észre vették
őket. Valamint még két vadászt vesztett a harcban is, a csata
hevében belecsúsztak az ingoványba. Eddig csak sejtette, de
most már biztos volt benne, hogy a menekülők közt is van egy
boszorkánymester. A még így is 15 tagú különítménynek nem okoz
ugyan gondot, kiirtani ezeket a rusnya túlvilági lényeket, de
jelentős időt vesztenek. Ha legalább az átkozott vajákos élne,
de a halottak elsőként vele végeztek, mintha érezték volna,
hogy az tud nekik parancsolni.
Negyed órába tellett, mire az utolsó förmedvény is
elpusztult. Emberei közül senki sem kapott komolyabb sebet, de
még így is jelentős veszteségeket könyvelhetett el. Főleg az
idő bosszantotta. Előre küldhette volna ugyan a Lélekrablót, de
nem tudhatta, hogyan bántak el a másik néggyel a kolostornál.
Nem akart még egyet elveszíteni a legütőképesebb vadászok
közül. Feletteseinek így is nem várt veszteségekről kell számot
adnia. Előre borzongott a comtur gyilkos tekintetétől. Nem
kívánta azt a pár percet senkinek, amit neki kell elviselnie,
túlélnie a vezetőjük szobájában. Továbbot intett hát
embereinek, s kétszeres elszántsággal eredt a préda nyomába.
Jó egy órát kocogtak a menekülők nyomában, Stragg úgy
gondolta nem lehetnek több, mint félórányira tőlük. A szer,
amit a méregmesterük kevert valóban hatásos volt. Szemernyi
fáradtságot sem érzett a tagjaiban. Most mégis meg kellett
állniuk, egyik embere valami fényt jelzett előttük. Már majdnem
elérték a mocsár szélét, nem szeretett volna most belefutni egy
Láplidércbe. A fény azonban nem ismétlődött meg, talán a fivére
gyilkosai lehetnek ott? Még erőteljesebb tempót diktált, úgy
érezte magát, mint a szagot fogott kopó. Most már nem
csúszhatnak ki a keze közül! A vadászat izgalma és a
bosszúállás öröme áramlott szét az agyában. Szinte önkívületi
állapotba került. Nem létezett számára más cél, csak az a fény
vonzotta, mint az éjszakai pillangót a lámpás.

A csapat már közeledett a láp széle felé. Új reménység öntötte
el a szívüket, ha innen kijutnak, a hegyi terepen lerázhatják
az üldözőket, s ha a ravvar-harati comtur értesült az
eseményekről, nemsokára segítségre is számíthatnak.
Megszaporázták a lépteiket, hogy minél előbb elhagyhassák ezt a
baljós mocsarat. Orghul már messze előttük járt, Merol rá bízta
a felderítést a hegyek lábánál. Épp most tűnt el végleg a
szemük elől egy dombocska mögött.
Kiáltást hallottak, majd kékes derengés tűnt fel a dombhát
mögül. Dranc rögtön ráismert a villám fényére. Azonnal
nekiiramodtak, hogy segítsenek bajtársuknak. A boszorkánymester
közben lehörpintett egy adag Hatalom italát, tartalékait
ugyanis teljesen felélte az élőholtak megidézése. Görnyedve
rogyott a földre, ahogy az ital elszívta életerejét, hogy azt
alakítsa át mágikus energiává. De rögtön talpra is állt, nem
késlekedhetett, úrrá lett fájdalmán és a többiek után eredt.
Zsigereit ugyan megviselte a lötty drasztikus beavatkozása, de
már hozzáedződött az évek során.
Amikor végre megpillantotta a társait, nem azt látta, amire
számított. Egy félig elrohadt rongyokba burkolózott alak körül
tucatnyi csontváz gyülekezett, s látszólag őt védték. Orghul
vadul viaskodott az egyikükkel, bár balja szétégett, még így is
könnyedén hárította annak támadásait. Merol és Ríidat szintén
az élőholtakat kaszabolták, míg a syvan újabb varázslatra
készült. Dranc pár pillanat alatt felmérte a helyzetet,
dobótőre remegve állt meg az élőhalott boszorkánymester bordái
közt. A varázslat félbeszakadt, de az udvari ork már kezdte is
a maga litániáját. Mire a syvan megtalálta új támadóját már
elkésett, Dranc szavaira tűzzápor kezdett hullani az
élőholtakra, s azok lángolva tántorogtak tovább. A fejvadászok
még levágtak párat azok közül, akik kívül estek a tűzfelhők
hatósugarán, majd minden elcsendesedett. Csak az égő-rothadó
hús sercegését lehetett hallani.
- Az az izé épp akkor bukkant ki a másik oldalon, mikor
visszafordultam jelezni, hogy tiszta a terep. – – tett
jelentést Orghul. – Mi a halál volt ez, villámmal támadott rám?
- Egy syvan. Élőhalott boszorkánymester. Errefelé elég ritka,
de északon gyakran előfordul, főleg Toronban és Abasziszban. –
világosította fel Dranc.
- Hát nyugodtan maradhatott volna ott. Nekem nem hiányzott,
hogy Ranagol csókja perzselné halálra!
- A villám fénye mérföldekre ellátszott, jobb lesz, ha megyünk.
– szólt közbe a szerzetes Orghul átkozódásába. – Már biztosan
tudják, hogy itt vagyunk. Úgy érzem, nincsenek olyan messze,
mint szeretnénk.
- Nem hiszem, hogy elérünk Ravvar-Haratba anélkül, hogy
megütköznénk velük. Jobb lesz, ha keresünk valami jól védhető
helyet, ahol eséllyel vehetjük fel a harcot.
- Nem valószínű, hogy találunk itt ilyet parancsnok. Talán jobb
lenne továbbmenni, hátha küldtek ki elénk vadászokat a
rendházból. – Dranc inkább nem is gondolt a harc lehetőségére.
- Rendben, de ha bebizonyosodik, hogy utolérnek, még az
agrahati rengeteg előtt meg kell ütköznünk velük. Az erdőben
könnyedén elénk vághatnak.
Dranc is és Merol is biztos volt ugyan benne, hogy ha harcra
kerül a sor, aligha győzhetnek majd, de meg fogják próbálni.
Minél több Sikoltó kutyát küldenek majd Ranagol oltára elé,
annál több értelmet nyer haláluk. Már így is erősen
túlteljesítették azt, amire erejükből telhetett. Halálos
kimerülten, sebesülten erőltették tovább pihenni vágyó
testüket. Nem állhatnak meg, még nem! Dranc egyre jobban
érezte, hogy teste felélte utolsó tartalékait is, a mágia
túlzottan megviselte szervezetét, nem bírja már sokáig a
kimerítő menetelést. Csodálta a messorokat, egy szóval, egy
mozdulattal sem árulták el fájdalmaikat, összeszorított foggal
mentek tovább. De Dranc tudta jól, hogy őket is csak a
kötelességtudat, a rendhez való hűség tartja talpon. A
szerzetes is egykedvűen baktatott mellette, arcáról most sem
tűnt el a cinikus mosoly. A boszorkánymester végül nem bírta
tovább, térde megrogyott, Ríidat kapta el félájult testét.
- Akkor hát ez a völgy lesz a temetőnk. Ronda egy hely a
halálhoz.
- A halálhoz nincs megfelelő hely testőr. – mondta a szerzetes.
– Ranagol oltárán amúgy sem a halál helye, hanem a mikéntje
kerül mérlegre.
- Itt nincs esélyünk a meglepetésre, fel kell jutnunk annak a
sziklának a tetejére. Kibírod addig beavatott? – fordult most
Dranchoz Merol.
- Igen. Rögtön összeszedem magam. Az én testem és akaratom
nincs acélból, mint a tietek, vadász. De azt hiszem, szolgálok
majd némi meglepetéssel az üldözőinknek. – Megpróbált
feltápászkodni, de lábai nem akartak tovább menni. – Segíts,
Merol! –nyögte.
A rend harmadik számú messora könnyedén nyalábolta fel a
cseppet sem könnyű testet, félig támogatta, félig a karjaiban
vitte fel a tetőre. Ríidat és Orghul már ott várta őket. Néhány
nagyobbacska követ gyűjtöttek maguk köré, hogy majd azokat
lezúdítva állítsák meg az ellenséges rohamot. A szerzetes imába
kezdett, szertartásos pózban várta a Kosfejű ítéletét. Majd
mikor végzett, a társaihoz fordult.
- Körbenézek az elmém hatalmával. Vigyázzatok az anyagi
valómra! – azzal teste elernyedt. Lelke kilépett a számára
rendelt porhüvelyből, hogy anyagi korlátok nélkül
kóborolhasson. Halványan már észlelte a Sikoltókat, de érzékelt
egy náluk is nagyobb érzelemörvényt kavaró lényt is. A
Lélekrabló valamivel a fejvadászok előtt közeledett. Aurája
messziről vonzotta az avatott tekintetet. Az üldözők még mindig
mintegy tíz percre voltak az ő búvóhelyüktől, igaz futva
közeledtek. Egyenesen az élőholt felé fordult, őt mindenképp el
kell pusztítania, ha esélyt akar adni maguknak a túlélésre.
A szörny is észrevette őt. Aurája még jobban felvöröslött a
dühtől és a gyűlölettől. Egyenesen a szerzetesre rontott.
Kiáltva támadott rá, de be kellett látnia, hogy a sikoly
kavarta érzelemhullámok leperegtek annak asztrális védelméről.
Egy pillanatra megzavarodott, nem szokta meg, hogy valaki
ellenálljon hatalmának. Újabb asztrális rohammal rontott
ellenfelére, amit az újra könnyedén hárított. Teljesen
összezavarodott. Maren Lacros ezt a pillanatot használta ki a
támadásra. Elméje kinyúlt, pókhálóként tekeredett a Lélekrabló
aurájára. Fonalai pontról pontra kutatták át annak védelmét,
hogy megtalálják azt a helyet, ahol áthatolhatnak rajta. Végül
ráleltek a leglazább téglára. Kifeszegették, s beözönlöttek a
résen. A két elme összekapcsolódott. Mindketten megpróbálták a
másik lelket térdre kényszeríteni. A lidérc ellentámadásba
kezdett, megpróbált a szerzetes érzelmeinek legmélyére hatolni,
hogy megtalálja azt, amitől az mindennél jobban retteg.
Nekifeszült a pajzsnak, ami Maren agyát védte, megpróbálta
gondolathullámait átjuttatni a másik védelmén. Iszonyatos
erővel támadott, a gyűlölet megkétszerezte akaratát, de a
szerzetesben az élni akarás munkált. Visszaverte a Lélekrabló
rohamát és maga lendült előre. Energiáival egy mágikus
gócpontot keresett, ami ehhez a világhoz kötötte az élőholtat.
Ez a gócpont egy érzés volt, a bosszúvágy valaki iránt, aki
elpusztította a dög egykori testét. Ha sikerül elhitetni a
lénnyel, hogy bosszúja már beteljesült, nem lesz semmi, ami
ehhez a világhoz kötné. Megszűnik a mágikus kötelék, ami eddig
az anyagi valóságban tartotta. Teste feloldódik az éterben,
lelke pedig Ranagol poklába költözik. Meg is találta, amit
keresett, de manipulálni már jóval nehezebb feladatnak
bizonyult. A lidérc hihetetlen szívóssággal ellenállt minden
beavatkozás ellen, többször is majdnem bezárta az utat Maren
előtt, csak hihetetlen akaraterejének köszönhette, hogy nem
szakadt meg végleg a fonal, ami összekötötte tudatukat. Sokadik
próbálkozásra végre sikerült elérnie a lény érzelmeit. Arra az
egy eseményre koncentrált, ahogy a lidérc megölte a saját
gyilkosát. A bosszúvágy lassan helyet adott az elégedettség és
nyugalom érzésének, a mágikus energiák kezdtek elszivárogni a
megszűnő légies testből.
Maren Lacros felnyitotta a szemét. Zihálva vette a levegőt,
mellkasa rendszertelenül emelkedett és süllyedt. Minden erejére
szüksége volt, hogy legyőzze a Lélekrablót, alig tudta
visszafoglalni saját testét. De azért is megcsinálta.
- Én megtettem, amit tudtam. Most rajtatok a sor, pár perc
múlva itt vannak. És dühösek lesznek, hogy még egy Lélekrablót
veszítettek. – Úgy préselte ki magából a szavakat, de arcán ott
ült a diadalittas mosoly.

Stragg hatalmas asztrális vihart érzékelt maga körül.
Megtorpant. Valami nincs rendben a Lélekrablóval. Megálljt
intett társainak is. Meredten bámulta az élőhalott szemmel
láthatóan élet-halál harcát. Már tudta, miért hozták magukkal a
szerzetest a Véráldozat vadászai. Hibázott, ó de mekkorát
hibázott. Társai ijedten hőköltek hátra a felőle áramló
hirtelen gyűlölethullámot megérezve.
Továbbot intett. Tudta, hogy nem segíthet a Lélekrablónak. De
most már biztos volt benne, hogy utolérte a prédát. Kopóként
loholt a vad nyomában, és végre rátalált a rejtekére.
Kiélesítette érzékeit, hogy ne érje váratlanul a támadás,
révült tekintettel futott a szoros alján célja felé.
Ösztönösen megérezte a veszélyt, átugrotta a kifeszített
bukózsinórt, látni nem látta ugyan a leheletnyi vékony damilt,
de tudta, hogy ott van. Észlelte ellenségeit. Felkapta a fejét,
s körbekémlelt. Átkozottul jó helyet találtak a nyomorultak, a
dombtetőre csak nyugatról lehetett fölmászni, másutt mindenütt
meredek sziklafal vette körbe őket. Tisztán látta a meglazított
köveket, de vállalnia kellett a veszteségeket. Az elsők között
indult neki az emelkedőnek. Mintegy 30 méterre lehettek a
tetőtől, mikor elindultak a kövek. Emberfejnyi és mázsás
sziklák zúgtak el mellette, az egyik magával sodorta az egyik
legkiválóbb vadászt. Nem nézett utána, neki minél előbb el
kellett érnie a csúcsot.

Mikor Merol meglátta üldözőiket, tudta, hogy elvesztek.
Tizenöt képzett s látszólag teljesen pihent fejvadásszal nem
vehették fel a versenyt, még akkor sem, ha a Véráldozat szekta
legjobbjai közé tartoztak. Elrebegett még egy imát Ranagolhoz,
majd elfoglalta helyét Ríidat és Orghul mellett. Utóbbi elég
rondán nézett ki, bal karja teljesen hasznavehetetlenül lógott,
testén rengeteg vágás volt. Merol nem jósolt neki túl hosszú
harcot. Ríidat valamivel jobban festett, de őt is sok seb
csúfította. Egyedül a boszorkánymesteren és a szerzetesen nem
volt egy karcolás sem, de őket mágiájuk gyakorlása gyengítette
le.
Megvárták, míg támadóik elérik a domb felét, majd rájuk
zúdították a köveket. Nem vártak ugyan túl sokat tőle, de talán
megakasztja a rohamukat, szétzilálja az alakzatot. A majd
mázsás tömbök kavicsként pattogtak ide- oda a sziklafalon és
magukkal sodortak két Sikoltót. Ezzel meg is tették azt, amit
Merol remélt. A támadók alakzata szétszakadt, így nem kellett
azzal számolni, hogy egyetlen rohammal elsodorják a védőket.
Persze a második, jó esetben harmadik hullám úgy is leteríti
őket.
Egy tőrt hajított az elsőként felérő mellkasába, de az
elakadt a láncing szemei közt. Már mara-sequorjával fogadta a
következőt. Háta mögött hallotta a boszorkánymester kántálását.
Remélte tényleg valami olyat talált ki az udvari ork, ami
visszaveti ellenfeleiket. Nem kellett csalódnia. Dranc szavaira
az egyik támadó láncingje szilánkokká szakadt, elevenen
ledarálva viselőjét és másik két társát is harcképtelenné téve
egy időre. Szeme sarkából látta, hogy Orghul épp a támadók
parancsnokát fogta ki magának, nyugtázta, hogy pár másodperc
múlva elveszti egyik leg kötelességtudóbb emberét. Ríidat
egyelőre tartotta magát két ellenfelével szemben is, fürgén
hárította csapásaikat, de támadni már nem maradt energiája. Ő
maga gyors fogásváltással megkerülte ellenfele védelmét s
átmetszette annak torkát. Némi lélegzethez jutott, hála a
boszorkánymester igéinek. Orghul segítségére akart sietni,
mikor megpillantott újabb két vadászt az északi oldalon. Nem
értette, hogyan kerültek oda, meg kellett volna kerülniük az
egész hegyet, hogy a hátukba kerülhessenek. Kiáltani akart
Orghulnak, de elkésett. Két vessző repült ki szinte azonos
pillanatban a nyílpuskákból. De nem őket kereste a hegyük, az
egyik a támadók vezérét a másik Ríidat egyik ellenfelét
terítette le.
Merol karjaiba új erő költözött, a ravvar-harati comtur
vadászai épp időben érkeztek. Örömittas csatakiáltással vetette
be magát a domboldalon kialakult küzdelembe. Egy pillanatra
látta, ahogy Ríidat is utána lendül, miután az egyik ellenfele
kidőlt, már könnyedén végzett második támadójával, kihasználva
annak meglepetését. Ő is ki akarta venni részét a végső
összecsapásból, minden fáradtságát félretéve robbant neki a
kétségbeesett Sikoltók körgyűrűjének, melyet a minden irányból
érkező támadások ellen alkottak.
Orghul félájultan esett össze pár másodperccel azután, hogy
ellenfele meghalt. Még látta Merol és Ríidat rohamát, de nem
maradt ereje csatlakozni hozzájuk. Azon is csodálkozott, hogyan
bírta eddig, megdöbbent önnön állóképességének nagyságán. Égett
balját nem is érezte. Tudta, még a boncmester sem tehet semmit
a megmentésére, örökre nyomorék lesz. Azt hitte, hallucinál.
Nem messze tőle, ott, ahol a boszorkánymester kimerültségtől
elgyötört teste feküdt megsűrűsödni látszott a levegő, majd egy
csuklyás alak kontúrja körvonalazódott előtte. Látta Dranc
elkerekedő szemét, és a köpeny alól elő kerülő mara-sequort.
Nem késlekedhetett, meg kellet védenie a könyvet. Utolsó
erejével ugrott fel, hogy tegyen valamit, valami kétségbeesett
próbálkozást, bár tudta, nem sok esélye van.

Stragg az elsők között indult neki a domboldalnak. A
boszorkánymester által kevert szer hatása kezdett múlni, lábai
alig tudták előrelökni, minden lépésnél fájdalmat érzett
combjaiban. Alig tudta kikerülni azt a követ, amit fentről
zúdítottak rájuk. A mögötte érkező vadász nem is tudta, a
félmázsás kő elsodorta mindkét lábát. Egy pillanatra meglapult
egy kiszögellés mögött, megvárta, míg az összes kő legurul.
Felmérte a veszteségeket, két Sikoltó feküdt holtan a
sziklákon, a többiek már előrenyomultak. Páran már kézitusába
keveredtek a védőkkel. Továbbindult volna, mikor megpillantotta
az íjászokat, a másik domb tetején bukkantak fel. Lenézett, ott
is a Véráldozat vadászait látta. Tudta, hogy emberei elvesztek,
de neki még van egy meglepetése. Zsákjából elővette az északi
varázshasználó ajándékát, egy rúnákkal teleszőtt köpenyt. Amint
magára öltötte a külvilág számára megszűnt létezni. Elsiklott a
harcolók között, most nem rájuk kellett koncentrálnia, csak a
könyv lebegett szemei előtt.
Körülnézett, az íjászok másra figyelnek, a boszorkánymester
és a szerzetes félholt a kimerültségtől, a szénné égett karú
fejvadász pedig ájultan hever a szikla tövében kétlépésnyire
tőlük. Látszólag senki sem figyelt a dombtetőre. Nyugodtan
előhúzta Mara-sequorját, s egy mosollyal nyugtázta a
varázshasználó elkerekedő tekintetét. Tradícionálisan csak
látható alakban forgathatta az ősi fegyvert, de úgy gondolta,
amúgy sem jelenthet rá veszélyt senki. Tévedett, s nem először
az üldözés alatt. Az ájultnak hitt testőr emberfeletti erővel
rúgta el magát addigi pihenőhelyétől, pengéje ugyan nem talált,
de lendületével elsodorta Straggot. Mindketten továbbgurultak,
lihegve álltak fel egymástól másfél méternyire. A messor
kétségbeesetten nézett körbe fegyvere után, mely a földet
éréskor kiperdült kezéből. De nem volt rá szüksége, még mielőtt
bármelyikük is cselekedhetett volna, a Sikoltó kontúrja élesen
kirajzolódott, ahogy a Dranc által létrehozott villám kék fénye
felragyogott mögötte. A következő pillanatban ellenfele már
szétégett háttal feküdt a földön. Bevégeztetett. A domboldalon
is elült a csatazaj. Orghul és Dranc egymás szemébe nézett,
majd egyszerre ájultak bele a sötétségbe.

Unicum
unikukac@freemail.hu


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.