LFG.HU

Gica
novellaCimkek

Az én diadala

Azt mesélték, hogy az országhatár hatalmas erdejében
találtak rám, több sebtől vérezve, testi-lelki tűrésem
határán, eszméletlenül. Állítólag a predoci nemesúr, aki
éppen arra vadászgatott – látván, hogy még élek – utasította
két vadászát, akik felnyaláboltak, és a kétnapi
lovaglóföldre lévő kastélyba vittek, ahol aztán a felcserek
gondjára bíztak.
Viszonylag hamar felépültem sérüléseimből, de valami
komolyabb baj történhetett: az eddig leélt – mintegy
húszévnyi ? – életemre nem emlékeztem. Még egy halovány
foszlányra sem. Az addigi nevem, énem, mindenem feledésbe
merült. Ha a tükörbe néztem, egy idegen arcot láttam. A lágy
ívű vonások, a kreol arcbőr és a mélybarna szemek hidegen
tekintettek vissza rám. Pánik fogott el: Hát kinek a lánya
vagyok? Ki vagyok? Aztán végignéztem magamon: középmagas
termet, gondosan kiformált acélizomzat, néhány régi heg…
Nem. Semmi. Minden elveszett. Irtózatosan nehéz volt, de
beletörődtem.
Miután felépültem, a predoci nemesúr – aki lábadozásom
során többször is meglátogatott, és új nevet talált nekem -
munkát ajánlott a kastélynál. Cserébe ételt kaptam volna és
tetőt a fejem fölé. Nem volt hová mennem, így elfogadtam. A
cselédek együtt éreztek velem, így hamar befogadtak. A
fiatalabb lányok között viszont felütötte a fejét a pletyka,
hogy biztos a fiatalúr könyörögte ki, hogy ott maradhassak.
Nevetséges – azt sem tudtam, ki az; melyik homályos lázálmom
közepette volt látogatóm. Így aztán csak megvontam a vállam,
és egy csalóka mosollyal elvonultam, hagyván, hadd főjenek
azok a szukák a levükben. A szárnyra kapott pletyka persze
hamar elült.
Először a konyhán kaptam munkát. Már az első hetekben
kiderült, holmi keveset értek a konyhaművészethez. Ha csak
azt nem vesszük, hogy az egyik reggel, mikor annak az
átkozott kakasnak a rikácsolására ébredtem, csak egy kést
vágtam feléje – az elég is volt, hogy a tyúkólhoz szegezze.
Ez után az afférom után teendőim inkább a házimunkákra
korlátozódtak. Mondjuk nem is bántam. Tisztább és valamivel
szórakoztatóbb volt, mint a konyhai élet. Az egyik komorna
megmutatta a tennivalókat, és két cselédlány mellé adott
dolgozni… Az első két hónapban a pokolba kívántam mind a
kettőt: állandóan a gazdánk fiáról áradoztak. Istenek!
Kínszenvedés!
– Mi az, Kellah? Téged talán nem érdekel? – kérdezte
ottlétem harmadik hónapjában az idősebbik. Talán három-négy
esztendővel lehetett fiatalabb nálam.
- Miért érdekelne? Meg aztán csak egyszer láttam, mikor
seblázam volt.
- Pedig ha látnád… – csivitelte. – Gyönyörű és kacér
férfi!
Erre aztán mindketten vihogni kezdtek, mire én megvontam
a vállam.
- Kellah, te biztos egy szökött apáca vagy valamelyik
Dreina-rendházból!
Gúnyolódott a kis dög. Könnyen visszavághattam volna, hisz
tudtam, hogy mind a két lány töltött már egy éjszakát a
fiatalúr karjaiban. De azóta a fiú valahogy nem kereste a
kegyüket. Úgy tűnt, másfelé próbálkozik a liliomtiprással.
Most nem volt jó az idő. Majd máskor… De addig is
vigyorogtam azon az ostoba tréfán.
Fél esztendő után sikerült megszabadulnom tőlük, és végre
valahára egyedül dolgozhattam: a gazdánk dolgozószobáiba
rendeltek legtöbbször. Az egyik ilyen alkalommal kezdtem el
beszélgetni az öreggel. Ember volt a talpán még így is, hogy
eljárt felette az idő. Szívélyes volt velem, mikor nála
takarítottam. Hamar tájékozódtam a nagyvilági kérdésekben,
és úgy tűnt, az öreg jó vitapartnernek tart. Egy idő múlva
egyre többször kérdezte ki a véleményem. Büszke voltam, hogy
végre valami értelmi, nemesi dologgal vívtam ki a figyelmét.
Már egy éve szolgáltam nála, mikor egy nap kiöntötte a
lelkét. Nem lehetett valami erős idegzetű ember.
- Bizony, kicsi Kellah. Szegény feleségem már három éve,
hogy meghalt. – Imádtam, ha kicsi Kellah-nak szólított.
Olyankor mindig olyan sebezhetőnek tűnt. – A fiam nehezen
viseli. Megváltozott, és bizony nem előnyére. Először
kicsapong, utána meg teljes megbánással vezekel, és minden
élvezetet elutasít. Én meg… Csak tűrök. De már nem bírom.
Valami bátorítót szerettem volna mondani, de valahogy
semmi sem jutott eszembe. Végül a pincébe siettem, és egy
flaska ötfürtössel tértem vissza. Bár én is, ő is jól tudta,
hogy a felcserek megtiltották, az öreg jóízűen húzta meg az
üveget.
Aznap jókedvűen vonult aludni. Akkor rám maradt a
gyertyaoltás feladata. Késő éjjelre végeztem a munkámmal és
előre élvezve a pihenést, mentem a lépcsők felé. Még egyszer
körbenéztem, hogy nem felejtettem-e el valamit. Úgy tűnt,
nem. A cselédszállásra indultam, mikor kintről patadobogást
és nyihogást hallottam. Kaptam a köpenyem meg egy lámpást,
és kisiettem az udvarra. Két alakot láttam leszállni a maga
lováról.
- Ki vagy? – kérdezte az alacsonyabbik férfi. A hangja
ismerős volt. Emlékeztem rá még egy esztendőnyi távlatból
is – a fiatalúr.
- Kellah – leheltem, és feljebb emeltem a lámpást, hogy a
másik alakot is szemügyre vehessem.
- Jól van. Vezettesd el a lovakat, aztán gyere a konyhára,
és adj ennünk! – Gyorsan és erőtlenül beszélt. Mit mondjak,
furcsának találtam, hogy mint urak, a konyhába mennek, de
aztán csak csináltam, amit a fiatalúr parancsolt.
Hiába erőltettem a szemem, a másik, a sudár termetű alak
arcát nem sikerült kivennem a csuklya árnyékában. Megfogtam
a lovak kötőfékeit, és az egyik lovászfiúért kiáltottam.
Reméltem, hogy még nem alszanak. Nem is. Hamarosan
világosság gyúlt a szálláson, és csak úgy sütött ki az
ablakukon, fényt vetve az udvarra, életre keltve az
árnyakat. Tűnődve bámultam a két férfi után. Furcsa érzés
kapott el. Valami sehogy sem volt rendben. Valami hiányzott.
Már az ajtónál álltak, mikor felkiáltottam.
- Nincs…Nincs árnyéka!!!
A két férfi egyszerre fordult felém. A fiatalúr
feltekintett a magas fickóra. Az csak megragadta, és
felemelte. Én ezzel a mozdulattal egyidőben lendültem
feléjük. A lovak mellettem felágaskodtak.
- Fattyú – sziszegte a magas alak. Kezei között ott
vergődött a nemesúr fia.
Az az égimeszelő nem hihette, hogy neki merek ugrani.
Ösztönös, számomra megmagyarázhatatlan erő irányította
mozdulataimat. Rögtön földre küldtem egy gyors lábsöpréssel.
Mindketten elvágódtak. Mire a magas fickó talpraállt, én már
a fiatalúr tőrét szorongattam. Az idegen felé lendültem. A
derekamnál akart elkapni, de kisiklottam a kezei közül,
ahogy mellette elpördülve mögékerültem. Hidegvérrel, és
halálos pontossággal szúrtam a tőrt bordái közé. Az idegen
valami istentelen hangon sikoltott fel. Borzalom! Nem
akartam, de a térdre rogyó test nyaka felé nyúltam, és egy
veszettül erős mozdulattal elrántottam. `Istenek! Hát mit
csinálok?` De a test csak nem akart eldőlni, hanem a kezei
felfelé nyúltak, és visszarántották a fejet.
Azon kaptam magam, hogy valami furcsa nyelven szitkokat
ordítok, aztán az idegen felém fordult, és elmosolyodott,
ahogy lassan felállt. Nem féltem, csak tanácstalanul
hátráltam. A férfi pedig tovább vigyorgott, és láthatóvá
váltak hatalmas szemfogai.
- Vérszopó – suttogtam elhűlve, aztán elkiáltottam magam
valamilyen istentelen nyelven. A szó görcsbe rántotta
gyomromat, végigmarta torkomat, és veszett erővel koppant a
fogaim között, szinte szétroppantva őket. `Mi az ördög?`
A vámpírt valami hatalmas erő lökte hátra. Még…még,
egészen a kocsiszínig, ahol aztán az egyik fogatra
nyársalódott föl. Kis idő után felocsúdva gyorsan
odafutottam, és egy hirtelen mozdulattal átdöftem a szívét.
Aztán a vámpír testét az udvar közepére vonszoltam.
Megragadtam a lámpást és ráhajítottam. Úgy…hadd égjen!
Csak ezután néztem körül. A fiatalúr ájultan feküdt a
földön, arrébb a lovászfiú eszméletlen testét böködték
orrukkal a lovak. Aztán a két kezemre meredtem. Kié? Kié ez
a két, gyilkolásra termett kéz? Ez a test? És rányílt a
szemem: Magas hegyek, zordon fenyvesek, egy eldugott falu
képe tűnt fel a szemem előtt. Fiatal tanítványok, vén
mesterek, ősi hagyományok. A túlélés, az életben maradás
művészetét tanítják. Ott vagyok én is. Aztán megint más
gondolatok, képek; embereket, épületeket vigyázok. Aztán egy
menekülés képei is feltűnnek villámgyors egymásutánban, és
egy északi országéban végződnek…
Összeállt a kép az egész 25 évnyi múltamról. A múltról,
ami egy Lavyan Reagh nevű lányról szól, aki szakított
klánjával, annak egyik messoraként, és Északra menekült.
Toronban egy évnyi bujdosás után hirtelen sedulari rangot
vív ki magának, ám az intrikák elől visszafelé indul. Délen
a klán rátalál. A jósors átsodorja a predoci határon, egy
vadászó csapat karjaiba…
Arra ocsúdtam, hogy a cselédszálláson fény gyúl. Sietve
az egyik hófehér ménhez ugrok, felhúzom magam a nyeregbe,
aztán szabad szárat adok neki. Mint a szél, úgy vágtat ki
velem az éjszakába. De nem baj. Csak el innen…el.

Gica
gotcha22@freemail.hu


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.