LFG.HU

HammerTimeCafe
Gica
novellaCimkek

A Szabadság határa

1.

Lassan már egy órája, hogy menekült a fagyos rémület
elől. Vadásztak rá. Mint sebzett vad, úgy vetette bele magát
a sűrűbe, egyre csak keresve a menedéket nyújtó zugokat, de
mindenhonnan csak fenyegető neszt hallott. Az avar Corrow
minden lépésére halk zizegéssel válaszolt. Néha rálépett egy-
egy korhadt gallyra, s minduntalan összerezzent csattanó
törésükre. Aztán egy lejtőhöz ért, és csak engedte, hadd
vigyék lábai szabadon. A fáradtságtól már szédült, s elérve
a lejtő alját, erőtlenül a földre rogyott. Csapzott, barna
haja fejbőréhez tapadt. Az éji köd jótékonyan halovány
lepelbe burkolta remegő tagjait. Kapkodva itta a hideg
levegőt. Szarvasbőrből készült inge a verítéktől
átnedvesedett, és keményen mart bőrébe. Dühös fújtatások
közepette megszabadult tőle, aztán megpróbált felállni.
Harcosnak taníttatták, és még fiatalkorában belénevelték,
hogy sosem szabad feladni. És sikerült. Sikerült felállnia
és tovább menekülnie üldözői elől, akik klánjának legjobb
fejvadászai voltak.
Pedig felkészült rá, hogy ha megszökik, akkor azok
hajtóvadászatot indítanak ellene. És hogyha elkapják… Hogy
miért szökött meg? – a férfi csak somolygott magában, és
szemében őrült fény villant. Elege volt az örökös
öldöklésből; abból, hogy tudatlan szolgaként kell
végrehajtania céltalan küldetéseket; és abból, hogy csak úgy
ki vannak szolgáltatva uraik kényének kedvének! Nem! Ő így
nem él tovább. Megfogadta, ha kijut a tartományból, ő többé
vért nem ont! Letelepszik valahol Északon, jó messze ettől
az országtól…
Corrow ujjai görcsösen fonták körbe sarlószerű tőrének
markolatát. Néhány lépést tett előre, majd egy fa tövébe
guggolt, és hunyorogva körülnézett. A klán területének
határa valahol itt végződik: két szomszédos erdőt többszáz
mérföldön keresztül elválaszt egy tisztás, ami úgy 200-250
láb széles lehet. Sikerülnie kell, bíztatta magát. Nagy
levegőt vett, aztán eliramodott.
Csak a túloldal fáinak körvonalai játszották szeme előtt
különös táncukat. Nem is vette észre magafölött az egyik fa
ágán ücsörgő őrszemet, amint íjáért tapogatva utánabámul.

2.

A felkelő nap sugarai lassan utat törtek a rácsok között,
s halovány fénnyel telítették be a cella állott, dohos
levegőjét. Először a földön elszórt szalmát világították
végig, aztán néhány perc múltán egy sötét sarokba is elértek
a fénynyalábok. Nyomukban sötét árnyék vetült a falra.
Az alak a falnál kuporgott. Hunyorogva nézett az aranyló
sugarakba. Csapzott, kócos haja enyhén vágott szemeibe
lógott. Lassan megnyalta cserepes ajkait, és óvatosan
nyújtotta ki lábait. Megemelte kezét, hogy barna tincseit
félretolja arcából. Mozdulatait súlyos lánccsörgés kísérte,
s valóban: fájlalva mozgatta meg bilincsbe vert karjait. Már
öt napja kuporog ebben a cellában láncra verve, mint valami
állat.

Öt napja

Akkor még úgy tűnt, van esélye. Esélye arra, hogy végre
maga mögött hagyja régi életét, s újat próbáljon kezdeni
valahol Északon. Egyszerre rátört mindaz a szorongás, amit
akkor, a meneküléskor érzett. Ahogy félig önkívületben
vetette magát a sűrűbe. Azt hitte sikerül kijátszania a
klánt, s el tud menekülni a múlt elől. De nem. Az az
istenverte őr – csak vele nem számolt! Az a jól ismert
fájdalom tört rá, amint nyílvesszővel átjárt lábbal terült
el a földön. Aztán körbevették, és ide hurcolták. Azóta már
nyílván ítélkeztek fölötte, hisz senki nem bújhat el a klán
haragja elől!

Öt napja

Halál vár rá – ez jár az esküszegőknek. De miért várnak
eddig – ritka példája ez a foglyok tartásának. Hosszú ez az
öt nap…
Egy hangos kattanás rángatta vissza a valóságba. Aztán
még egy. Az ajtó felé kapta tekintetét. Fentről, a rácsok
közt betörő napsugarak már az egész cellát bevilágították. A
roppant tölgyfaajtón elfordult a vaskilincs, s több
erőteljes lökés után, nyikorogva tárult ki az ajtó. Egy
vékony, csuklyás alak lépett be.
Corrow orrát megcsapta az a valaha régen áhított illat.
Sosem tudta volna kiverni a fejéből. Mélykék szemeivel
felpillantott a csuklya árnyékolta arcba: ismerős vonások
feszültek ott. Az ajtót lassú mozdulattal húzták be utána.
Az érkező kimérten állt a férfival szemben, s hideg
ridegséggel tekintett le rá. Corrow mégis érezte mögötte a
feszültséget, és az izgatottságot. Aztán az alak közelebb
lépett, majd egy jól követhető mozdulattal hátradobta a
csuklyát.

3.

Corrow közönyösen tekintett fel az érkezőre, aztán halk
hangon megszólalt.
– Te?
Az csak bólintott. Megrázta hosszú, éjszín haját, majd
barna szemeit a férfira vetette.
– Amikor megtudtam, hogy elfogtak – hangzott a kellemes
női hang -, egyből ide siettem.
– Nocsak – dünnyögte Corrow. – Ariana al`Gahani on Mae
leereszkedik a kegyvesztett foglyok szintjére. Szép,
mondhatom…
A nő hirtelen mozdulattal a férfi torka felé kapott, de
aztán félúton visszahúzta kezét. A férfi, arcán pimasz
mosollyal nézett a másik szemébe. A nő felegyenesedett, és
lassan körbesétált az állott levegőjű cellában. Az ablak
rácsai közt betörő fénysugarak keresztezték útját:
táncoltak benne a porszemek. A mélykék szemek a ruganyos
alak minden mozdulatát követték.
– Nem kérhetem, hogy elfelejtsd a múltunkat – fordult ismét
a férfi felé. – Engem a Tutor Majoris a kegyeibe fogadott.
Pedig te még hátat fordíthattál volna mindennek… de
hibáztál…
- Primortel – sziszegte a férfi. – Nem azért jöttél, hogy a
múltunkról prédikálj nekem.
Ariana közelebb sétált a férfihoz, és letérdelt mellé.
Lehajtott fejjel hallgatott egy darabig, aztán halkan
elkezdte.
- Tudod, hogy az apám…
- A Tutor Majoris Meridianja – bólintott a férfi.
- Tegnap éjjel a Tutor álmot látott. Hogy mifélét, tán csak
ő maga tudja. Azonnal magához hívatta Meridianjait, s azóta
is tanácskoznak. Apám egy szabad percében – folytatta -
elárulta nekem, hogy a Nagyhatalmú téged tekint a
kiválasztottnak: Te mutattad meg Neki, mit cselekedhet,
hogy elkerülje a véget.
- Akkor ezért?
- Igen, Corrow. Ezért tartanak itt már öt napja.
A férfi hátát nekitámasztotta a falnak, lábait
előrenyújtotta, és maga elé meredve hallgatott egy sort.
- De még mindig nem igazán értem ezt az egészet.
Ariana a férfi vállára tette a kezét. Corrow a barna
szemekbe nézett: azok állták a mélykék tekintetet.
- Corrow, figyelj rám! Hidd el, hogy el fog jönni az az
idő, amikor nem kell többé bizonytalanságban élned.
Márpedig élni fogsz. Sokáig…

4.

Ariana az éjközépig tartó időt a messor karjaiban
töltötte. Csak a csillagok kékes ragyogása férkőzött
kettejük közé. Hosszú idő után talán először érezték azt az
igazi gyengédséget – és tudták, egy jó darabig nem
találkoznak majd vele. A nő egy hosszú, lágy csókkal zárta
Corrow éjszakai nyugalmát.
A hajnal ébredtével érte jöttek. Megmosdatták, viselt
rongyai helyett újakat adtak rá. A Meridianok közül ketten
fogadták színük előtt, majd a haldokló Nagyhatalmúhoz
vezették. Corrow hitetlenkedve bámult a megtört, vén
emberre. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer magával a
Tutor Majoris-szal áll majd szemben. Az izzadt, csomóssá
gyűrt lepedők között meg-megvonaglott az inas test. A messor
sietve lesütötte szemét. Érezte a haldokló felől sütő
rettenetet. Egyre csak az járt a fejében, vajon mit
láthatott a Nagyhatalmú. Mi az, ami arra késztette, hogy az
eliteket, a Meridianokat összehívja, sőt, egy kegyvesztett
senkit a halálos ágyához rendeljen? Óvatosan felpillantott.
Látta, ahogy a Tutor arcán a határtalan kín közé a
megkönnyebbülés árnyai vegyülnek. Biccentett. Erre a két
másik karon ragadta a messort, és kivezette a helyiségből.
Egy fertályóra múltán újra felcsatolhatta fegyvereit,
aztán hosszú, számára ismeretlen folyosókon kísérték
keresztül. A mellettük elsiető csuklyás alakok egyikében
mintha Arianára ismert volna. Nem fordult utána, csak maga
elé meredve lépdelt előre. Kis idő múlva egy gyakorlóudvarra
értek. Egy kisebb csapat várakozott kint – talán százan ha
lehettek. Corrow végignézett rajtuk: Sequatorok mind. Aztán
a Meridianok egyikének oldalán a vadászok élére lépett, s
elindultak a kijelölt helyükre, az erdő egyik nagy
tisztására. Ott kellett bevárniuk a klánerődben maradtakat.
A Meridiantól tudta meg, hogy a klán nagyobbik része már
elindult. Ők csak a második nap csatlakoznak hozzájuk, s
úgy, teljes hétszázas létszámmal vágnak majd neki a
hegyeknek.
Aztán csak vártak. Két óra múltán feltűntek az első
füstgomolyok az ágak fölött – a délutáni szellő emelte odáig
őket. Kisvártatva szürkébe öltözött alakok léptek elő a fák
közül. A Mortelek – élükön a másik Meridian -, kioltva a
házi tűzhelyeket, s a klán épületeit lángba borítva siettek
utánuk. A messor figyelemre se méltatta a több, mint kétszáz
főre duzzadt, teljes fegyverzetben várakozó csapatot. Amint
megkapták az indító jelet, először gyors lépésbe, majd egy
újabb parancsra ütemes farkasügetésbe váltottak.
Pár perccel később Corrow már semmivel sem törődött. Csak
a lelke mélyén nyugodtan verő ütemre koncentrált, s
megpróbált felkészülni az igazságos, jó harcra, és a
kilátástalan küzdelemre, amelyhez csakis saját akaratuk,
tudásuk, és hitük adhatott erőt.

5.

Egy szempár kísérte végig útjukat. Valahol mélyen, az
ország közepén lakozott, ám tekintete, az a kiállhatatlan,
sárga színű förmedvény most a fekete hasú viharfelhők övéből
követte nyomon a felkerekedett százakat. A százakat, akik az
emberileg lehetetlenre vállalkoztak, akik nem törődve a
megtorlással, sikoltó pengeként vágtak egyre csak kelet
felé.
Látta, ahogy a hat Meridian életét veszti a
felvigyázókkal vívott mágikus harcban. Látta, hogy törnek
meg a sequatorok az ellenük küldött sequadionok támadásai
során, s ahogy a mortelek oldalán, utolsó erejükből végül
mégis visszavágnak.
A százakból százan, ötvenen, majd még kevesebben
maradtak. De megmaradtak – és ez volt a fontos. Már – már
dacolni látszottak a sötét birodalom hatalmával. Egyre
nagyobb elszántsággal haladtak céljuk, a Fekete Határ felé.
Mintha csak utolsó próbálkozás lett volna megállításukra,
a semmiből hirtelen egy pusztító hóvihar csapott le a
zendülőkre a Gyűrűhegység bércei között. S az okkerszín
tekintet döbbenten figyelte, amit vérei műveltek. Látta,
ahogy a maréknyi csapat kétharmada odavész a fagyban.
Reményvesztetten hunytak ki a menekülőket követő zsarátnok
fényei – ezek az ostobák nem tudják milyen szánalmasak; nem
hiszik, hogy gyarló gondolataik nem viszik előbbre őket; de
tény: a Tutor lépése meglepte még őt magát is.
Aztán még egyszer végigpillantott a fellegek
magaslatából. A tájra a vihar nyomában gomolygó köd
ereszkedett. Várt még pár pillanatig. Érezte, hogy a Tutor
Majoris nem távozott el abban a tudatban, hogy embereit a
biztos pusztulásba küldte… És lám, igaza volt: a
ködfátyolok övéből lassacskán néhány botladozó alak képe
bontakozott ki. Hallotta, ahogy vérei egyre azt követelik,
végezzen a zendülőkkel. Ő csak leintette őket, majd sietve
tért vissza, újra a felhők közül pillantva le.
Látta a sziklák között lépdelő kilenc alakot. Az egyikük
különösen felkeltette a figyelmét: egy Jel derengett fel a
lelkén – az istenek jegye van rajta a világ születése óta.
Ők akarták hát, hogy az emberi szellem diadalmaskodjék.

Corrow mély levegőt vett. Hát mégis sikerült. Nemcsak,
hogy véghez vitték a Tutor Majoris akaratát, de megvívták
saját harcukat a szabadságért. Elérték a határt, igaz,
többszáz élet árába került. Végre. Most már tényleg hátat
fordíthatnak a birodalomnak – lerázták magukról ölelő
csápjait!
Ariana lépett mellé. Megszorította kezét, s fejét a férfi
vállára hajtotta. Corrow felpillantott a felhőkre: sűrű
övükben elvesztek a nap sugarai, és… Igen. Valami más is.
Mintha egész útjukon végigkísérte volna őket, s most, mintha
csak elégedettségében tenné, szabadjára engedte kilencüket.
Corrow rájött – miközben a bércek közül a völgybe
ereszkedtek – hogy ez nem csupán az emberek diadala volt egy
birodalom felett: ezen a napon Krán-szerte megismerték a
Halál suttogását.

Gica


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.