LFG.HU

HammerTimeCafe
Brutalis
novellaCimkek

Németh Áron: Régi dolgok

Négyen vagyunk mi, dalnokok, együtt rójuk az utakat, együtt gyűjt-
jük köpönyegünkön a port, együtt oltjuk szomjunk a városok foga-
dóiban, együtt verjük el éhünk a kifőzdék zsírtól csöpögő pás-
tétomán. Mindig együtt járunk, s mióta eszünket tudjuk, nem hagy-
tuk el egymást. Talán egyszerre távozunk majd erről a világról egy
másik, jobb birodalomba, valahová a Holdak körén is túl. Talán ott
is egymás mellett leszünk, ahogy itt. De addig is soha, semmikor
nem dalolunk egyszerre. Egyikünk énekel, a többi hallgatja a da-
lokat, a lélekből fakadó szavak ritmusát, s ilyenkor elfeledjük a
külvilág ostobaságait. Talán mások is így vannak ezzel, ebből élünk
mi, négyen, naplopók. Verejtékkel szerzett érméket vágunk zsebre,
miket a pillanat hatása alatt nyomnak kérges kezek húrtépte ke-
zünkbe. Csak mosolygunk, ha az átkos józanság visszakövetelteti
velük a tiszta szívvel adott ezüstöket és visszaadjuk. Hideg-holt ta-
pintásukban nem telik örömünk. Nem akarjuk önzésből, az érzel-
mek és dalok felett birtokolt hatalmunk segítségével kifosztani az
enyhülést keresőket. Kívülállók vagyunk mi, négyen, átutazók e vi-
lágon, – ma még talán itt vagyunk, hajnalra talán másutt -, nem
köthetjük hát magunkat sehová a vágy kötelékeivel.
Keresünk valamit, régóta, olyan régóta, hogy magunk sem tudjuk
már, micsodát. Vagy meglehet, valamelyikünk még nem feledte el,
de nem kérdjük egymást.

Négy dalnok, akik együtt keresik a bajt, kísértik az Egyetlen ke-
gyét. Mindenre kaphatóak vagyunk, arannyal-ezüsttel ki nem fejez-
hető életünket téve kockára egy-egy röpke szóért. Más talán félne,
ha fenyegetnék életét, tőlünk már ennyi sem telik. Belőlünk talán
kihalt a félsz. Örömmel látnám már viszont. Mikor megérkezünk,
örömmel üdvözölnek az emberek, mikor távozunk, már gyűlölnek.
Nem az érméket sajnálják, hanem az összetört álomképeket, melye-
ket az én dalaim zúztak értéktelen kacattá.
Papok tartanak szentbeszédet ellenünk, de tenni nem tehetnek sem-
mit: a kolonccá merevült szokások nem engednék egy ember drága
vérének ontását, ha nem szeg egyházi-világi törvényt. Mi pedig so-
sem bizonyultunk tisztátalannak. A behunyt szemek felnyitása nem
ilyen cselekedet, bár a fény olykor vakít.
Pedig hasznukra válik, ha végre szembenéznek a világgal. Nem
szép és talán nem is jó, de ez az örökségünk, s ahhoz, hogy jól sá-
fárkodhassunk vele, ismernünk kell minden szegletét. Mondhatjuk
a szikes pusztaságra, hogy virágzó mező, azért csak sívó, halott
táj marad. Lépteink alatt recseg a sóvirág.
El kell szakadniok az álmoktól, hogy az, amit kaptak, megsokszo-
rozódjék dolgos kezeik alatt. Nem a múlt emlékeiről kell fújkálni a
port, hanem új erővel kell keresni mindazt, amit az utánunk eljö-
vendők mondanak majd emléknek.
Nélkülem nem léphetnének ki a fényre. Előbb meg kell tanulniuk,
mit jelent a sötét.

Négyen vagyunk, tudás keresői, küldöttei az elmúlt időknek. Lelki-
ismeret vagyunk, dolgunk, hogy fájjunk, hogy emlékeztessünk. So-
kakat bántanak a dalaink, így szántuk. Hallgatni jobban tudunk, de
az jobban fáj.
Fájdalmas a csend, a szürke némaság, fáj a lassú feledés. Dalolunk
hát, hogy meneküljünk, hol bíborban-bársonyban, hol koszlott ron-
gyokban, ünnepelten vagy megvetetten, közönyösen viselve mind-
kettőt.
A mi menekülésünk másnak kényszer. Ez a kényszer az ő menek-
vésük. Mert azáltal, hogy így kínozzuk, acélozzuk is a lelküket.
Aki sosem kínlódott kétségek között, sosem hitt igazán papja sza-
vának; az, aki nem tévedt el, nem tért meg otthonába igazán. Talán
ez a sorsunk: visszaterelni az el sem veszetteket.

Négy ember összezárva, összekötve, összenőve jóban-rosszban. So-
sem maradunk el egymás mellől. Pedig nem bánnám, ha nagynéha
egyedül lehetnék. Persze ezt semmiképp nem árulnám el a töb-
bieknek. Beleroppannék a magányosságba, ha nem lennének itt
velem… itt a fejemben.

* * *

Az út lomha kanyarral tűnt el a hajnali ködben, akárha füg-
göny tompítaná az éles formákat, színeket. Néhány lépésnyire még
az egyes vízmarta köveket is meg lehetett különböztetni egymástól,
odébb már csak az út vonala vált el a fehér háttértől. Kétoldalt a
fák árnyainak sorfala magasodott a kőlapok fölé. Még messzebb
pedig az egész világot elnyelni látszott a lassú kavargás.
– Épelméjű ember ilyenkor semmi pénzért ki nem tenné a lábát a
jól fűtött házból ebben a nyirkos és lucskos és… egyáltalán, ilyen
idôben – törte meg a csendet egy zsörtölődő hang. Nem úgy beszélt,
mintha számított volna, meghallja-e valaki a szavait: inkább magá-
nak szólt, mint egyetlen és legjobb beszélgetőtársának. Ha valaki
sokat van úton, előbb-utóbb megtanulja értékelni önmaga társasá-
gát. – A szabadban aludni egyébként is nagy ostobaság volt – foly-
tatta, majd, mintegy megerősítésképpen, olyan tüsszentés hullám-
zott végig a méla tájon, hogy a felébredést fontolgató madarak ré-
mülten csiripelve vágtak a bokrok rejtekébe.
– Megmondtam, ugye – törölgette vöröslő orrát a hang tulajdonosa,
és kibontakozva átázott pokrócaiból, kis tüzet kuporított. Eléggé
megszenvedett a nedves fa ellenállásával. Cairlona környéke nem
épp biztonságáról volt híres: nem csupán elszánt martalócok, de
ismeretlen fajzatok is fenyegették az óvatlanokat. A csapszékek ho-
mályában susogva továbbadott szóbeszédek szerint legalábbis. Ke-
reskedni azért kell, gondolták a kalmárok – a szerencsevadászok
megfontoltabbjai -, akiknek a helyzet éppen kapóra jött. A „kocká-
zat ára` nevezetű tétel felsrófolásával ugyanis komoly, ha nem is
épp biztos haszonra tehettek szert. A városok közt szekérka-
ravánok jártak, rajtuk mindenre kapható fegyveresekkel, mivel a
helyiek tapasztalatból megtanulták: Shadon és Tela-Bierra egyaránt
túl messze van, ha baj van, és túl közel, ha adózni kell. És az sem
baj, ha valaki ennek meg is fizeti az árát, vigyorogtak a keres-
kedők. Éppen egy ilyen karaván dübörgött el az úton, látszólag
tudomást sem véve a kövezettől tisztes távolba húzódott vándorról,
aki épp a teáját szürcsölgette. Talán csak nem akarták őt észreven-
ni – a legközelebbi város jó két órányira volt, s a Nap legfeljebb
egy órával ezelőtt kelt fel. Ez is bolond, gondolhatták a hajtók és a
fegyveresek.
A nehéz batárok mozgó kősziklaként rajzolódtak a ködfal elé,
tetejükön felhúzott számszeríjak tusa mögött kuporogtak a lö-
vészek, a bakokon egy-egy hajtó és fegyveres ült, a hátsó felépít-
ményeiken pedig két-két ember volt készen vész esetére. Hasznot
húztak a bizonytalanságból, mert a magukfajtának kenyeret nyúj-
tott a polgárok pénze. De mert a szívük nem volt kőből, azért egy-
más közt olykor maguk is összesúgtak, hogy mégis jobb lenne tán,
ha azok a megcsonkított holttestek elmaradnának az utakról.
A szakadozó köd elébb a fekete sziluetteket, majd a paták
hangjait, a keréknyikorgást fojtotta magába. Leszorította a nyöszö-
rögve égő fa füstjét, cseppekbe gyűlt a fiatalember felleghajtóján,
végül eltűnt a tavaszi nap melegében. Csupán a párát lehelő fű-
csomók emlékeztettek rá, meg a bokrok között, a talaj mélyedése-
iben ólálkodó ködpamacsok.
A vándor sokatmondó fintorral gyűrte le langymeleggé hűlő te-
ájának maradékát. Gyanakodva szemlélte a kezében tartott sózott
húst, majd úgy döntött, hogy ennyire azért mégsem éhes, és vissza-
süllyesztette az iszákjába. Miután hagyta, hogy a nap megszárítsa
pokrócait, összecsomagolt, és az út felé egyengette lépteit, Cairlona
irányába. Mozgása egyáltalán nem hasonlított a nagyragadozók ön-
elégült magamutogatásához. Sokkal inkább hosszú gyalogutak alakí-
totta, letisztult, hatékony mozgás volt ez. Saját lépteit számlálva
ringatta magát abba a félig álom, félig ébrenlét állapotba, amelyben
dalait fogalmazta. Így születtek az útidalok, amelyeket szélté-
ben-hosszában énekeltek az utazók, az ébrentartó énekek, amelye-
ket az őrök morzsolgattak a tűz mellé kuporodva, a hegyi dala,
amelyet egy jeges patakban énekelt először, saját bevallása sze-
rint, hogy be ne fagyjon a szája, és ezernyi más, ami híressé tette
őt az egyszerű nép körében. Írt persze olyanokat is, amelyek az
udvari dalnokok kifinomult stílusát követték, főképp olyankor, ha
puha ágyakra, kiadós étkezésekre és napi kétszeri mosdásra vá-
gyott. Ezek az énekek azonban inkább eszközök voltak a viszony-
lagos jóléthez, semmint a lelkéből fakadó szavak és dallamok
harmóniája, így is tekintette őket: eszköznek, nem művészetnek. A
dalai általában messzebbre jutottak saját nevénél, de a dalnok úgy
vélte, ez így is van rendjén.
Igen meglepődött hát, amikor mélázásából egy hang riasztotta
fel – vén volt ez a hang, károgó, mint egy gonosz örömben tobzó-
dó, viharvert varjúé, de a recsegésen túl volt benne valami elmúlt
erőnek árnyéka is, amit meggyötört az idő.
A dalnok már a hang furcsa kettősségén is eléggé megrökö-
nyödött, de attól, amit mondott, úgy érezte, felborzolódik a szőr a
tarkóján. Az ismeretlen éppoly természetesen ejtette ki a nevét, a-
kárha egy nemesi összejövetelen szólította volna meg egy arra
vetődő ismerős. Pedig a dalnok, aki büszke volt híres emlékező-
tehetségére, megesküdött volna, hogy sosem látta még.
– Selayro, a Négy Húr mestere, végre ideértél hát.
Meghőkölt a fiatalember, és felnézett, mert a kövezet mintáját
figyelte menet közben, pillantása előbb átsiklott az út mellett á-
csorgó férfi alakja felett, majd visszatért rá. Bozontos szakállát já-
tékosan csavargatta a tavaszi szél, kopasz fején megcsillant a
fény. Az ismeretlen göcsörtös botot fogott bütykös ujjai között.
Vézna alakja éppoly mozdíthatatlannak látszott, mint a mögötte
magasodó kőkoloncok.
– Határozottan prófétikus, nem? – kérdezte a barna ruhás férfi
társalkodó hangnemben, mintha régről ismerné. – Mögöttem a nap,
a sziklák, itt ez a bot, és hát persze a szél, ami folyvást a sze-
membe fújja a szakállam… mondd csak, Selayro, van ráérő időd?
Elmondanék neked egy régi történetet. Úgy tudom, érdeklődsz irán-
tuk.
A fiatal férfi napot nézte egy ideig, latolgatta, mennyi időt
szentelhet ennek a furcsa vénnek. Aztán úgy döntött, két óra kése-
delmet talán megkockáztathat, s még így is falak között éjszakáz-
hat Cairlonában.
– Tehát igen. Helyes – mondta az öreg választ sem várva, majd
sarkon fordult, és a sziklák közé indult. A kőoszlopok különös
alakjukat láthatóan nem emberi kéznek, hanem a szél, az eső és a
jég szorgos munkájának köszönhették. De öregek voltak már na-
gyon, s látványuk megfoghatatlan rossz érzéssel mételyezte Se-
layro kedélyét. Ahogy a szélben suhogó ruhájú öregember nyomá-
ban baktatott, hirtelen úgy érezte magát, akár a vádlott, akit bírái
elé vezet a törvényszolga. Úgy magasodtak föléje a koloncok, akár
a vádló ujjak, amelyek egy túlvilági bíró elé idézik épp…
Selayro elvigyorodott. Néha meglepték az efféle hangulatválto-
zások, de nemigen adott rájuk. Mire felfigyelt volna, már el is il-
lantak, halvány nyomot hagyva maguk mögött. Akár az ízületek
fájdalma időváltozáskor. Valami megsérült odabenn, és most érzel-
mekkel ad jelt magáról, ennyi az egész. No persze, van még vala-
mi, tette hozzá gondolatban. Igazság szerint több dologról van szó.
– Mint már említettem – szakította félbe gondolatait a vén recse-
gése -, úgy tudom, érdeklődsz a régi történetek iránt. Ezért megra-
gadnám az alkalmat, hogy elmeséljek neked egyet… igaz, nem túl
régen történt az eset.
Az öregember nehézkesen lezöttyent a kőoszlopok közötti fűre,
botját maga mellé szúrta a földbe. Homlokán elmélyültek a ráncok.
Az öreg hangulatának változását – talán véletlenül, talán nem – az
időjárás is követte. Felhő suhant át az addig tiszta égbolton, elő-
ször csak egy, aztán több is követte. A magasban viharok dúltak,
szelek tépték egymást, de a föld közelében mindebből mit sem
lehetett érezni. Az öreg hangja simogató lett és lágy, mint a
selyemzsinór. Most majdnem úgy beszélt, mint egy mesemondó egy
világtól elzárt faluban, ünnep idején.
– Volt egyszer két gyerek, hat-hét évesek lehettek tán, egy eldu-
gott faluban éltek és nőddögéltek. Égetnivalóak voltak e kölykök,
jóban-rosszban egymás mellett álló barátok… hmmm… inkább
rosszban. Bizony gyakran hangzott jajgatás, mert szigorú apjuk
mindig elnáspángolta őket, ha valamely gyerekes csínyük balul sült
el. De nevették ők a bajt, a verést, mert hát gyerekek voltak még,
s nem látták a fények mögött leskelő árnyakat. S amikor azt mond-
ták nekik, nem szabad, mindig megkérdezték, vidáman csillogó
szemmel, széles mosollyal, hogy miért nem, s csak azért is meg-
tették. De a világ nem gyerekeknek való hely – reccsent most fel a
varjúhang -, s mindig akadnak olyan árnyak, melyek nem hátrál-
nak a csengő nevetéstől, az angyalarcoktól és a szöszke fürtöktől.
S ha egy gyerek odamerészkedik, ahol a múlt ólálkodik, bizony
csak szomorú emlék marad belőle. De mit tudtak erről azok ketten!
Még övék volt a jövő és a remény – gúnyolódott az öreg -, az el-
szánás, hogy lesz ami lesz, ők felfedezik az Öreglik titkát, s majd
merjen bárki ellenük mondani, nekik, a bátor felfedezőknek! Hát i-
lyesmit beszéltek ők össze olyankor, mikor nem hallotta őket sen-
ki. Később aztán kiderült, mégiscsak halló fülekre találtak gyer-
mekesen vakmerő szavaik – hörgött gyűlölködve a vénség. – A hall-
gatózó mosolygott, csak mosolygott hallatukon: éhes volt már időt-
len idők óta. Ó, tudták a felnőttek, a mogorva parasztok, a keser-
nyésen mosolygó pap, a bor mámorát kereső földesúr, a faarccal
őrjáratozó poroszlók, tudta ott mindenki, mi él az Öreglikban, csak
a két gyerek nem figyelt sosem az atyai szókra. Néha feltámadt
bennük a kétely, de még nagyobb szavakba fojtották megingásukat,
nehogy a másik megtudja. Eljött végül a nap, amikor végérvé-
nyesen elszánták magukat addigi legnagyobb ostobaságuk véghezvi-
telére. Nem vittek magukkal mást, csak fáklyákat, lapátot a fé-
szerből és egy csákányt – úgy tervezték, estig visszateszik. És el-
indultak ők az Öreglik felé, hogy megmutassák, mit is érnek. Meg-
megremegett a lábuk, megroggyant néha a térdük, szívüket össze-
markolta a félelem, de mentek ők azért tovább. Odaértek aztán a
torz barlang elé, ahol a fák összevissza nőttek és furcsa nyögések
szűrődtek a felszínre. És elindultak ők ketten, lefelé a nyílásba,
mely úgy cuppogott és szörcsögött a fejük felett, mint egy szent-
ségtelen torok. Nem láttak vagy hallottak ők már semmit, mert
megbabonázta őket a mélyben csillanó, halvány fény. Akkor látták
egymást utoljára. Mert az egyikük még összeszedte akaraterejét és
megfutott, ki a barlangból, míg a másik, akit megbénított az ősi
varázs, mit sem tudva lépdelt tovább. A menekülő megtorpant egy
pillanatra, így hallhatta, ahogy egy hang szólal odalenn: „Megjöt-
tél.` És felsikoltott még a gyerek egyszer, utoljára: „Segíts, se-
gíts!` De hiába volt már minden, mert túl mélyre merészkedett a
démoni barlangba, s az most már acélmarkolással talált fogást a
lelkén. Undorító, kaján kuncogás hullámzott elő a mélyből, s a má-
sik fiú lélekszakadva futott el az Öregliktól. Odahagyta szívbéli
barátját az ártó hatalmak szabad prédájaként. Sosem gondolt bele,
mi történhetett azzal a másikkal.
El is felejtette talán. Vagy nem is tudta soha. Láss…
Selayro látta, ahogy az öreg szeme túlvilági fénnyel felizzik.
Préselő érzés terjedt a szemeiben, a látóidegtől sugárzott kifelé, s
a nyomában támadó fájdalom a tűréshatáron túl égett az agyába.
– …hallj… – Aztán egyre erősödő sípszót hallott, húst-csontot fáj-
dító süvítést.
– …érezz… – Nyomást érzett a halántékán, mintha két sajtoló erő
feszülne egymásnak a csont két oldalán.
– …légy az enyém, ostoba! – Végül elborította a sötét. Ernyedő
térde megrogyott alatta.
– Hagyjatok, most én vagyok soron – hallott a koponyáján belül
egy szenvtelen hangot, mielőtt végleg elbukott volna a súly alatt. A
tiéd, ne kíméld, gondolta még.
Selayro felegyenesedett kínba görnyedt tartásától, kezeit, melyek
eddig a hajába túrtak, leeresztette. Csak mosolygott, hidegen és lé-
lektelenül.
– Jobb szeretem hallgatni a történeteket, Öreg – mondta olyan
vésztjósló-kedvesen, hogy a vén keze megremegett. – Történetet í-
gértél nekem, Öreg, nem halálos álmokat. Meg kellene öljelek téged,
de most talán kíváncsi vagyok, tudsz-e még újat mondani. Rosszul
kezdtél neki: ma minden gyermekmese olyan gyerekekről szól, akik
nem hallgattak a szüleikre, és lám, eltévedtek, megették őket, fog-
ságba estek, megromlott a lelkük – így vésik beléjük az enge-
delmességet. Ennek mi lesz a vége?
Ingerült mozdulatot tett, mintha csak a számára létező han-
gokat intene csendre.
Figyelt egy ideig, mint az ellenségét fürkésző vadállat, majd a
földbe szúrt bot mellett termett. Kitépte a fövenyből, és odébbdob-
ta, fűcsomók hullottak a talajra.
– Látom, jól készültél a találkozásunkra, Öreg. Az elmúlt idők
kőoszlopai – intett a koloncok felé – hatékonyabbá, biztosabbá te-
szik a közöttük elvégzett procedúrákat, nemde? Régi emlékek ezek,
de még mindig tudnak erőt kölcsönözni, ha kell. Így mondják erre-
felé az emberek, de persze maguk sem hiszik, hogy igazat beszél-
nek. Pedig ez egyszer igazságuk van a szófia beszédeknek. A botba
gyűlô varázserő téged segített, különben aligha lettél volna képes
véghezvinni a terved. Csak azért csaltál ide, hogy végezz velem,
nemde?
Selayro kihúzta övéből acélkését, és laza támadó állást vett
fel, hogy a vénember bármely gyanús mozdulatára lesújthasson.
Mindeközben úgy mustrálta az arcát tenyerébe temető öregembert,
mint egy darab jóféle fát, amit szoborrá kellene faragni. Mikor
látta, hogy a hajlott hát nem mozdul, s úgy vélte, veszély nélkül
megteheti, megkérdezte magában szavak nélkül: – Jól van minden-
ki?
– Selart elvesztettük, Darveo – érkezett a gondolat sebességével a
hangtalan válasz, a saját fejéből. Nem tudhatta, hogy fest az, aki-
vel épp beszélt, lévén négyüknek egy testük, de a hangját ismerte
jól. Caleirónak hívatta magát, s ő volt a békebíró négyük között.
Mindig megfontolt volt, kedélyes, és megértő… a gondolati hanghoz
most aggodalom kapcsolódott. Darveo legalábbis így gondolta. O-
lyasvalami történt vele, ami kívül esik a képzelete körein: elvesz-
tette egyik védencét. – Fogságba esett az öreg varázs-álmában.
Mélyen van, olyan mélyen, hogy nehéz lesz elérnem, s kétséges,
hogy magától fel tud-e jönni valaha is. Mi…
– Mindenki maradjon, ahol van, vigyázzatok rá jól – szakította
félbe Darveo. Lehet ugyan, hogy beszélgetésük alig igényelt egy
szempillantást, de ennyi idő dönthet életről és halálról.
– Beszélek az öreg fejével: vissza fogja hozni.
– Most pedig – nyilatkoztatta ki az öregnek, csevegve a dalnok,
szája sarkában kegyetlen mosollyal -, elengeded a foglyod, mert ha
nem teszed, sok kínt kell kiállnod. Tudod, én nem haragszom –
nem tudok. Ha tudnám, talán sajnálnám a dolgot. Te viszont egé-
szen biztosan nagyon fogod sajnálni, mert így nem ment meg semmi
az áldott ájulástól. Ezért, amit teszek, fájni fog, annyira, ameny-
nyire én akarom, és addig, ameddig én így akarom. És ne is szá-
míts a jóérzésemre, mert ami nincs, az nem is állíthat meg. Talán
ezért van, hogy a többiek ritkán engednek fel. De most itt vagyok,
csak én, és senki más.
Megint mosolygott, megint ugyanúgy. Az öregember tekintete
felrebbent a földről, megtalálta és foglyul ejtette az övét. Két szo-
bor meredt most egymásra, az egyik ülő, a másik álló alak, egy-
másnak feszülve az érzékeken túli világban. Jég csillant egyikük,
tűz lobbant másikuk szemében, egymás ellen kelve, hogy lerontsák
a másik hatalmát. A vén vicsorgott, csorba, sárga fogakat villan-
tott a fiatalember arcába, akinek kőbe vésett vonásai rezzenet-
lenek maradtak. Közömbös volt, érdektelen. Akár hetekig is nyitva
tarthatta volna a szemét, megvárva, amíg veszedelmesen ki nem
szárad, sőt az önfenntartás diktálta határon is túl.
Pár perc, mit számít?
Az öreg sem hátrált meg: gyűlölete izzó volt és emésztő, nem
ismert időt vagy enyhülést. Egyre mélyebbre süllyedt a vörösség-
ben, amely annyi harcost mentett vagy veszejtett már el. Legbelső
erőforrásaihoz nyúlt, hogy állhassa a sarat ezzel a különös és
szenvtelen fiatalemberrel szemben, aki gyűlölete tárgya volt. Rá-
adásként láthatólag még mindig nem értett semmit, megkeserítve
ezzel a bosszú ízét. Azóta erre a pillanatra várt, amióta elhaltak a
léptek a barlangban és elült az utolsó, kétségbeesett kiáltás. Lábai
csak azért nem csuklottak össze, mert a düh görcsbe rántotta az
izmait. Csak azért nem sikoltozott, amikor az a förtelem a vállára
tette a kezét, mert a fogait csikorgatta. Az emberségét adta a túlé-
lésért. Mindent megtett, amit az Öreglik lakója parancsolt neki,
mert esküvel ígérte, ha letelik az ideje, segíteni fogja a bosszúját.
Odakint teltek az évek, s a megmenekült fiú lassan felnőtt.
Az Öreglikban néhány hétnek tűnt csupán. Az idő éppúgy értel-
mét vesztette odalent, mint minden más, amit a fiú magával hozott.
Legutoljára a saját nevét felejtette el. Egyvalami azonban kitörölhe-
tetlenül megmaradt az éveit tekintve fiatal, de koravén,
megcsonkult elmében. Egy szó, s hozzá kapcsolódva egy rémült,
szöghajjal keretezett gyermekarc. Ha tompuló eszébe eljutott olykor
ez a kép, dühöngött, sziklákon marta véresre a kezét, fejét a falba
verte, s habzó szájjal, őrjöngve üvöltötte a barlang lakójának
mulatságára azt, ami megmaradt neki. Újabb rémséggel bővült az
Öreglik hírneve: a démoni, recsegő hang, amely időnként felharsant
a mélyből, érthetetlen, kásás üvöltéssel ismételgetve egy szót,
messzire rémítette a hallgatózókat. Név volt a szó, vagy átok, sen-
ki nem tudta megmondani.
Aztán egy napon elnémult az üvöltözés, megszűnt a szortyogás,
a torz fák porrá omlottak. Az Öreglik azzá lett, ami volt, mielőtt –
korok távolában – lakója börtönévé lett volna. Egy egyszerű bar-
lang. Az egykori fogoly túlvilági bűze még sokáig visszatartotta a
falusiakat a felfedezésétől. A környékbeliek jobban rettegtek, mint
addig bármikor. Azelőtt tartottak ugyan az Öreglikban élő Szörnyű
Véntől, de része volt a hagyománynak. Bizonyosság volt, hogy ott
él, és az is, hogy elemészti az időnként odamerészkedőket. Most
azonban eltűnt szokott helyéről, s akárhol is lehetett. A régi jó ta-
nácsok csődöt mondtak az új helyzetben, és a falun eluralkodott a
rettegés. Papot hívattak, nagyerejű démonűzőt, hogy bánjon el a
fertelmes gonosszal. De hiába jött a hatalmas férfiú, messzi vidé-
kek püspöke, hiába hozott szent ereklyéket támogatásul, mert nem
akadt nyomára a Barlang Öregjének.
Ekkoriban bukkant fel a különös öregember Cairlona környé-
kén, kérdezősködött, érdeklődött az utazóktól. Hamar megtanulta,
hogyan mutassa magát szentéletű, bár kissé zavart szerzetesnek.
Aki találkozott vele, készséggel válaszolt kérdéseire, csak hogy mi-
nél messzebb tudja magától – s eközben még ő maga is azt hitte,
csak a segítőkészség vezérli. Olykor jóslatokat mondott cserébe,
halálról, pusztulásról és megelevenedő ős gonoszról, s szavai min-
dig igazra váltak. Mindig Selayróról, a Négy Húr Mesteréről kérde-
zett.
És most végül eredménnyel járt a sokéves keresés. Itt állt vele
szemben, de a reszkető vénember helyett, akit várt, egy kőarcú dé-
mon-ember magasodott fölötte. Ez csak még inkább felkorbácsolta
az indulatait. Sokat, nagyon sokat áldozott azért, hogy bosszúja be-
teljesedhessen. A túlélés érdekében eladta önmagát; mindazt, ami
emberré tette. A bosszú lehetőségéért pedig hajlandó volt mindenre,
amit az Öreglik lakója akart tőle. Márpedig sokat kért cserébe, o-
lyasvalamit, amit korok alatt senki nem tudott vagy akart megad-
ni neki. Ősi tudása segítségével eggyé forrasztotta a lelküket, s a
fiú gyűlölete horgonyként vonta a külvilágba, így erejével le tudta
győzni a társát bebörtönző varázst. Kihozta magával a régiek va-
rázsbörtönéből fajtája ellenségét. Iszonyú kínokat élt át minden pil-
lanatban, mert a mágia, amelyet a régi nagyok alkottak, nem bom-
lott le. Most is körülötte kerengett, fogást keresett, és ha lelkét
nem erősítette volna meg a bosszú lehetősége, talán mindkettejüket
visszarántja az Öreglikba.
Valami félresikerült. Már a füvet kéne tépnie, tehetetlen dühvel
kellene támadnia a sziklaoszlopoknak, hogy valahogyan levezesse
az indulatait! Hiszen a varázslat kegyetlen íróvesszeje az öreg ösz-
szes romlott indulatát, érzelmét belevéste a dalnok lelkébe. Már ön-
tudatlan bábbá kellett volna silányodnia. Átkozta magát, amiért
nem volt képes bepillantani a ránctalan homlok mögé, hogy meg-
tudja, mi sült el balul. De nem veszett el még minden, nyugtatta
magát. Igazság szerint még semmi sem. Várnia kell csupán, és ez
az ostoba elköveti majd a végzetes hibát.
A dalnok agyában egymást kergették a gondolatok, érzések. A
megmaradtak a helyzetet elemezték.
– Ruvel, mit látsz odakint? – kérdezte Caleiro. – Áll még a
kapcsolat az öreg és Selar közt?
– Áll. Ez tartja csak itt a lelkét, mint egy horgony. Ezzel talán
kezdhetünk valamit…
– Ne feledd, hogy a kőoszlopok ereje most őt segíti. Aligha tudjuk
legyűrni, nyers erővel legalábbis. Megszállottan kapaszkodik az
életbe, amíg el nem pusztít bennünket. Alighanem arra számít,
hogy megpróbáljuk megölni a testét. Mivel a fájdalmát Selar is érzi
majd, az így lecsökkenő ellenállást kihasználva további komisz-
ságokat követne el idebent. Talán nem is csak Selarral, hanem
bármelyikünkkel, vagy akár mindünkkel.
– Ha megütöm, nem lesz ideje semmire – mondta mintegy érvként
Darveo.
– Ugyan, ez a test már régesrég elpusztult volna magától is, ha
nincs benne valami, ami erőt ad neki. Ha így elodázta a halált, tá-
vol tarthatja magától addig még, amíg meg nem halunk mind.
– Ketten vannak! – kiáltotta Ruvel vidáman. Csengő gyerekhangja
volt, persze csak odabent, hiszen ha hangosan beszélt, bariton han-
gon szólalt meg. Ruvel elfelejtett felnőni: noha már hosszú ideje
voltak együtt, még mindig ugyanolyan nemtörődöm módon viszo-
nyult az őt körülvevő világhoz, mint a kezdetekben. Társai – már
amelyikük tudott – komolyan aggódtak, ha átadták neki az érzéke-
ket, a mozgást: mert ilyenkor akárha egyedül lett volna a tes-
tükben. A többiek ekkor visszavonultak, csak a süket csend és a fe-
keteség maradt. Ruvel igyekezett ugyan, hogy vigyázzon rájuk, de
a kíváncsiságnak sosem volt képes ellenállni. Igazság szerint gya-
korta kellett szaladnia emiatt, s ilyenkor a soron következő a me-
neküléstől kitikkadt állapotban kapta meg közös testüket. Eddig
szerencsére mindig el tudta kerülni az olyan veszedelmeket, melye-
ket sem fegyverrel legyőzni, sem futásban lehagyni nem tudott vol-
na.
– Nem egyedül van odabent – kiabálta a felfedezés örömétől eltel-
ten Ruvel. – Az egyik fele szinte csak egy csonk, buta és erősza-
kos, hozzá köti Selart a varázs, de a másik hatalmas, erőlteti bele
az éltető erőt, hogy el ne pusztuljon.
– Miért van szüksége a nagyobbnak arra a csonkra? Levethetné
magáról, mint a megunt ruhát – vélte Caleiro. – Elvégre csak rom-
lott érzésekkel, késztetésekkel fertőzi a lelkét, hasznát nem látja.
Alighanem a hatalmasabbal beszéltünk az imént: kisebbik talán azt
is elfelejtette már, hogy valaha ember volt.
– Sikerült lejjebb gombolyítanom ezt az varázsszálat! – kiabálta
csengő hangján Ruvel. – Túl nyersen készült, nem volt nagy munka
felfejteni. Selartól halad az elmecsonk felé, és egy egész helyre
varrássá alakul, amely együtt tartja a két elmét. De van itt még
egy szál, közvetlenül Selar és a hatalmasabb elméje között. A csonk
tudtán kívül beszélnek egymással.
– Darveo, elbírsz vele? Azazhogy velük?
– Jó ideig fel tudom tartani őket, de támadásra aligha futja már
az erőmből.
Caleiro egy pillanatig méregette az esélyeiket: Darveo fogyat-
kozó erejét, az öreg terveit, Selar elvesztésének kockázatát. Tudta,
a Végzet mérlegének mutatója a Pusztulás felé lendül, és ha nem
cselekszik gyorsan, és nem talál ellensúlyt, meghalnak mind. És
tudta, hol talál megfelelő súlyt a megfelelő serpenyőbe.
Megfeszítette erejét és aláhullott. Olyan érzés volt, mint ma-
gasról zuhanni. Az értelem felfelé, az érzékek, a test világába tö-
rekszik, hogy lásson, halljon, tapasztaljon, következtessen és irá-
nyítson. Ezért voltak ők ott fent, négyen. De a mélyben – az ösz-
tönöst és a tudatost elválasztó mezsgyén jóval túl -, olyan, önálló
életre kelt gondolatok, érzelemfoszlányok úsztak, amelyek vakon
tengették öntudatlan létüket. Sejtelmük sem volt arról, hogy vég-
telennek hitt világukat eltörölné a létezésből a Selayrónak nevezett
test pusztulása. Elvégre ők csak a Négy Húr Mesterének fejében
léteztek.
Caleiro először úgy hullott, mint a kő, később szállingózott, vé-
gül már csak nehézkesen merült. Alásüllyedt a tudatosság szintjei-
ről valahová mélyebbre. Mögötte halványan derengő szál húzódott,
mely visszafelé jelölte az utat. Valójában nem mozgott, csak a lelke
lett a tiszta értelem buborékjává az eltemetett gondolatok tenge-
rében. Vékony hártya óvta a megsemmisüléstől, fegyveréül az ész-
revétlenség szolgált. Változtatott érzékelésén, hogy arra figyeljen,
ami idelent, az ösztönvilágban számított: merre van a „fenn`, a
„lenn`, továbbá az álom- és rémképek áramlatait. És hát persze a
lenti világ őslakóit. A Csökevények és a Foszlányok némelyike oly-
kor elég élénknek bizonyult ahhoz, hogy megpróbálja magába ol-
vasztani a felülről jötteket. És az, hogy Selar kiáltozva és a pislo-
gó fényt árasztva süllyedt lefelé, még a legtunyább mélységieket is
felriasztotta szendergésükből. Az egészséges elméjűek tán el sem
tudnák képzelni, mennyi veszedelem lappang egy zavart fejben. És
nagyon nehéz ám a felszínre figyelni, ha a lábad után kapdosnak a
mélyből.
Ott volt még a Gyermek is, az igazi Selayro, aki elmenekült a-
zon az éjszakán, messze önmagába, olyan mélyre, hogy Caleiro so-
sem lett volna képes nyomába eredni. Néha, nyugodt éjjeleken látta
őt derengeni a sötétben, mintegy az ujját szopva, magzati pózban,
megzavarhatatlan nyugalomban.
Képek és érzetek záporoztak Caleiro tudatbuborékára, s ő fel-
vonta előttük védelmét, hogy rossz áramlatokba ne csábítsák. Kris-
tályok nőttek a vékony hártyán, szemfájdítóan fel-felsziporkázva a
belülről rájuk eső sugaraktól. Caleiro először csak a mélység min-
dennapos kísérőjelenségnek vélte a dolgot. Csak akkor döbbent rá,
hogy veszélyben van, amikor odakint halkan, nagyon halkan
megreccsent valami. Eleven kristályketrecbe került, egy félig intel-
ligens és kellemetlenül éber Csökevény csapdájába. Az, amit élesen
tört lapok alkotta, átlátszó kristálynak vélt, nem volt más, mint
egy személyiség-bomlasztó kelepce – a Csökevény maga. Caleiro
tudta, a növekvő kristályok idő múltán felszaggatnák lelkében a
kötéseket, hogy lélektöredékekké vagdalják. De a hátralévő időben
még sokmindenhez lehet kapni. E veszedelmes közjáték épp ezért
kapóra jött a rendületlenül merülő Caleirónak. Mert az a Csöke-
vény, mely az életét fenyegette, nem csak kitartó és éhes, hanem
szerfelett mohó is volt, és nem ismerte a mondást a verébről és a
túzokról – ezt tervezte kihasználni. A fájdalmában értelmetlen
jeleket pislogó buborék felé vette az irányt. Közelebb érve meglátta
a két szálat is, amely a vénember elméjéhez láncolta. A fényfona-
lak másik végén… nos, ott volt az, amiért nem a felszín felé vette
az irányt, hanem vállalta a széthullás kockázatát. A recsegés
erősödött, a fények egyre inkább vörösbe hajlottak. A sípolás a
fülében egyre magasabb hangtartományba vágott, egyre hango-
sabban visított. Repedések pókhálója futott végig látómezején, a-
hogy védelme lassan foszladozni kezdett a növekvő nyomás alatt.
De a távolság közte és Selar között egyre csökkent. Kinyújtotta
csillámló szellemkezét és megérintette a messzeségbe nyúló szála-
kat. A kristályok végigszaladtak a kezén, elérték a két fonalat és
beborították, őt magára hagyva. Úgy sietett a fénypont a semmibe,
mint a láng a gyújtóporban. Lelki szemeivel követte őket, és látta,
miként érik el a szálak végén derengő elméket. Az óriási távolság
ellenére tisztán látta, hogy a lapocskák felemésztik a két elmét
összetartó kötéseket, majd a lelkek ellen fordulnak. Látta azt is,
hogy valami csillagfényű és hatalmas – ami addig elkerülte a
figyelmét -, a Csökevénnyel birkózó, hatalmasabbik elmére ront és
körülöleli fénykörével. Aztán egy néma villanás, és mindketten
elenyésztek. A két fonal lazán csapdosott, ahogy a varázslatot
támogató hatalom eltűnt mögülük. Az egykorvolt-ember csalódott,
fájdalmas üvöltésétől felkavarodott a mélység. Aztán csend lett.
Egy mozdulat, megragadta Selart, és a biztonságos felszín felé
húzta. Vezetőszál nélkül talán végleg eltévedt volna, így azonban,
az ismerős kéz által vezetve, maga is emelkedni kezdett. Caleiro
már nem mert többet kockáztatni a maradással. Az egyik
Csökevény éhét még tudta mivel csillapítani, de másodszorra aligha
találna megfelelő prédát maguk helyett. Már nem törődve azzal,
mennyire kavarják fel a tudat alatti mélységet, nyílegyenesen
törtek a fény felé, s a két buborék kitágult a tudatosság világos
felszínén. Odafent alig egytucat szívdobbanás telt el. Ruvel még
mindig a vénembert figyelte az anyagon túli világot látó szemekkel,
Darveo mozdulatlanul, támadóállásba merevedve várt a kedvező
alkalomra.
– Megvagyunk mindketten, és a szálak elszakadtak – zihálta az e-
melkedéstől még mindig mámoros Caleiro. A végtelenségbe nyúlt
pillanatkép hirtelen megelevenedett. Darveo előrelépett a reszkető,
üvöltve összeroskadó emberroncs felé, majd egy tiszta vágás a to-
rokra – a sikoltozás gurgulázó hörgésbe fulladt, ahogy a vér le-
csordult a megnyitott légcsövön – és az elfeledett gyermek élete be-
végeztetett.

Selar még mindig nem tudta felfogni, amit látott és amit tett.
Megkönnyebbült, hogy megszabadult a kegyetlen, testetlen sutto-
gástól, mely menekülést ígért neki odalent. Mindig is hasonlónak
képzelte az Ártani Vágyó csábító szózatát. A test és az elme fájdal-
mán játszott, erősítette-gyengítette a kínokat, rajta játszott ször-
nyű dalt. Ő volt a hangszer, s az idegen elme a zenész. Eggyé akart
válni a lelkével, s elhagyva az egykorvolt barátot, átköltözni a
Négy Húr mestere fejébe. Hatalmat ígért cserébe, és régi emléke-
ket, amelyekről új dalokat írhatna. Korokkal ezelőtti legendákat. Ó,
tudta ő, mit ígérjen, mi lobbant benne szenvedélyt! A nevét vesz-
tett gyermek elárultatott volna másodszorra is. Szánalmat és fele-
lősséget érzett valaha volt barátjáért, mert tudta, mi volt az Öreg-
lik előtt és mivé lett odalenn. A józanság hiába suttogta fülébe
megnyugtató szólamait a szükségszerűségekről és a kinek-kinek ki-
járó szabad akaratról. Már rég belátta, hogy az elkerülhetetlenség
tudata nem enyhít a kínokon. Lassan szavak torlódtak egymásra
zaklatott lelkében, balzsamillatú, fájdalmat tompító szavak. Egy
dal sietett segítségére, mint már annyiszor. A barátságról szólt, és
arról, aminek sosem szabadna véget érnie.

Darveo felnézett a Napra, amely kibújt az oszlóban lévő fellegek
közül. Csupán egy órát vesztegetett a vénre. Még bőven lesz ideje
beérni Cairlonába, hogy végre valami tápláló étekhez jusson. Nem
pazarolta drága idejét imára vagy megbánásra. Talán a többiek,
gondolta, megteszik, ha szükségét érzik. Szótlanul nyúlt a zsákjá-
ért, könnyedén a vállára vetette és odahagyta a vérmocskos, las-
san a halál görcsébe merevedő testet. Hosszú még az út Cairloná-
ig, gondolta, nem árt majd kilépni.

Caleiro megnyugodva figyelte a többieket. Újra helyreállt a
rend, csak Selaron hagytak mély nyomot történtek. Ő meg hamaro-
san meggyógyítja magát. Csak több lesz általa. Mindünk nyert és
okult az ügyből, ideje hát mást is tanulni hagyni, gondolta.
Egymáshoz illő szavakat kezdett összekötni szigorú ritmus szerint,
hogy este majd elősorolja őket a cairlonai fogadóban, a kandalló
mellett ülve. Persze, nem túl közel letelepedve hozzá, jegyezte meg
magának, mert csúnya látvány a kiégetett köpönyeg. Akkor is
Ruvel volt soron. Aggódott is egy kicsit miatta.

Ruvel mosolygott. Jó móka volt, bár kár azért az érdekes
öregemberért. De végső soron mindegy, a nap süt, és az élet előt-
tünk, gondolta. Úgy érezte, jó lenne fütyörészni, de mivel Darveo
volt soron, ő pedig aligha vette volna jó néven a dolgot, elnapolta
az ötletet addig, amíg ő nem kerül feljebb.

* * *

Teltek a hónapok, az évek, új életek születtek, régiek értek
véget. A történtekből dal lett, a dalból legenda, a legendából mese.
És egy kis faluban, valahol egy elfeledett hegy lábánál az öregek
jeles napok nyugodt alkonyain elmondták ezt a mesét. Bizonyos
értelemben az övék is volt. Az örökké nyughatatlan unokák pedig
feszült figyelemmel hallgatták a mesét a két gyerekről, akik
szembeszálltak az Öreglik Szörnyű Vénjével. Bár sokszor hallották
már, mégis mindannyian örültek, amikor hallották, miként győzte
le végül Domvik segedelmével egyikük a Vént. Az idősebbek is
szívesen hallgatták, s bölcsen bólogattak, amikor a mesemondók az
áldozatról beszéltek. Tudták, kegyes az Egyetlen Úr, de azt is, hogy
a régi ostobaságok árát nem lehet mindig rézzel, ezüsttel, arannyal
megfizetni. És a mese végeztén mindannyiuk álma nyugodt volt. A
régi hagyomány szavai szerint az Öreget visszarántotta az ősi
kötés – sötétben kiötölt terve eképpen kudarcba fúlt. És úgy
mondták a mesemondók, hogy az Egyetlen súlyosbította a Szörnyű
Vén büntetését. Újabb vétkéért új társat adott neki jussul, aki min-
den pillanatában vesztére tört, hogy szemét soha le ne hunyhassa,
hogy nyugalmat sose nyerhessen.
Azt mondják, minden mese mélyén megbúvik egy szemernyi
igazság.

VÉGE

Brutalis
airon@matavnet.hu


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.