LFG.HU

Romhányi Gábor
novellaCimkek

Csalóka

A nap éppen lebukni készülődött a látóhatár szélén. Utolsó sugarainak
csokrát szórta szét a piciny dimbes-dombos völgy egyre sötétedő
felületére.
Az árnyékok megnyúltak, a táj szín kavalkádja lassan elhahalványult és
kellemes, szemnyugtató vörös árnyalatban pompáztak már a fák is.
Üdítő volt végigtekinteni az alkonyi tájon, a kellemes
madárcsicsergés, a völgy alján folydogáló patak halk csobbanásai, a
csendben tovasurranó állatkák neszei titokzatossá, pompássá és
elevenné varázsolták e összességében mégis elérhetetlen nyugalmat
sugárzó tájat. A völgy csodás látványa, illatorgiája, a növények
selymes tapintásának képe menthetetlenül belopta magát az arra
kóborlók szívébe, végigkúszott gerincükön, tovasuhant idegszálaikon
megborzongatva testük legapróbb sejtjeit is.
Ő is szívesen járt erre napról-napra, ha úgy érezte elérkezett az idő,
visszatért ide, kipihente magát és lelke tovaszállt a napsütötte
rétek, völgyek felett. Különösen az ilyen csendes naplementéket
szerette, félretéve gondját, baját sietett a völgy egyik magaslati
pontjára, ahol úgy érezte ilyenkor, talán innen – földközelből -
sikerülhet megérintenie a napot.
De most mégis gyorsabban, hevesebben vert a szíve, ahogy közeledett
kedvenc helyéhez, hiszen ma nem pihenni jött, nem a megszokás űzte és
nem is a völgy szépsége és halk sóhaja szólította magához. Ma…
másért jött.
Ahogy átvágott a lemenő nap fényében sütkérező dús aljnövényzet
között, egy lágy szellő megérintette és szelíden megsimogatta a hátát.
Beleborzongott és riadtan pillantott körbe a tájon, de lelke képtelen
volt elcsodálkozni a táj egyszerű szépségén, ma semmiképpen.
Továbbrohanva kikerült egy bokrot, átgázolt egy kisebb cserjésen és…
megtorpant a cél előtt.
- Itt van, hát mégis eljött. Érzem! – gondolta magában.
Ahogy kikerülte az utolsó cserjést is, megpillantotta a völgyhát alatt
meghúzódó gyönyörű tájat, virágos réteivel, alant pajkosan kanyargó
patakocskával és… igen, a szakadék peremén, háttal az érkezőnek, a
lemenő nap fényében sütkérezve ott állt Ő is!
- Szia! – szólt hozzá messziről, nehogy megijessze. – Hát mégis
eljöttél?
- Hallottam, hogy hívtál – válaszolt szelíden Ő, anélkül, hogy
megfordult volna.
Egy perc is eltelt, ahogy az egyre csendesedő, sötétedő völgyháton
magukba szívták a környezett egyre halkuló neszeit, a naplemente
színpompás látványát.
- Nem hittem, hogy tényleg eljössz, ha hívlak. – akaratlan mozdulat -
talán simogatás akart lenni? – kísérte a sóhajként feltörő mondatot. -
Köszönöm. – fejezte be sután.
- Ezt még meg kellett tennem – hangzott a halk válasz. Miközben lassan
feléje fordult, alakja köré egy pillanatra pompázatos aurát vont a
lenyugvó nap fénye. Szemében csöppnyi szomorúság bujkált, ahogy
megismételte már hangosabban, tán önmagának is: -Ezt még meg kellett
tennem!
- Köszönöm. – szólt halkan, ahogy lehajtott fejjel tétován lépett
feléje.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd – válaszolt Ő és kihúzta magát. Ajka
félszegen megvonaglott, de mégis határozottan, szinte már mosolyogva
folytatta, ahogy felé nyújtotta kezét: – Ne félj. Nem lesz baj. Gyere
ide… te kis buta!
Csendben léptek közelebb, hogy megölelhessék egymást.
A fecske szélsebesen röppent tova a völgy felett, csak futó
pillantásra méltatta az alant játszadozó mosómedvekölyköket, az
énekesmadarak csicsergő sokaságát a lombok között, a felbolydult
hangyaboly végletekig véres csatáját a túlélésért a hangyászsünnel és
egy piciny páfránylevélen összesimuló két kitinpáncélos sáska halálos
nászát.
- Gyönyörű ez a naplemente, megmelengeti a szívemet – mondta, ahogy
visszafordult az alkonyi tájtól kedvese megcsonkított testéhez és egy
újabb falatot tépett belőle. – Ki tudja, talán holnap is eljövök,
hátha itt lesz… Ő.
A napkorong hirtelen átbukott a látóhatár pereme fölött, a táj sötétbe
borult. Az éji állatkák halk neszei között tisztán hallatszott az
imádkozó sáska nászra hívó ciripelése, ahogy tovaröppent a szél
szárnyán jövendő kedvese felé.

Romhányi Gábor
Romhanyi.Gabor@posta.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.