LFG.HU

Petrus
novellaCimkek

Zsoldosvér
Planescape történet

Egy újabb nap a Kapuk Városában…

A halárus megint át akart verni két rézzel, de miután rávicsorogtam,
mindjárt pontosabban számolt a nyavajás gith. A hónom alá csaptam a
széles pálmalevelekbe csomagolt sült szeleteket, aztán egyiket a
kezembe véve ráérősen sétálni kezdtem a Bazár felé, élvezettel
szopogatva le az ívelt porcogókról a rózsaszín húst.
Az égre törő házak csúcsos ívei, a furcsán felfelé görbülő horizont
már régen nem zavart; megszoktam ezt is pár év alatt, csakúgy, mint a
város állandó nyüzsgését. Nappal volt, a három szekér széles Szélvágó
út tömve volt mindenféle fajzatokkal, akik vagy szintén a Bazár felé
igyekeztek, vagy onnan jöttek visszafelé, meg-megállva a területről
kiszorult kis pultok kínálta olcsó holmikat megnézni. Az igaz, hogy
sok dolog itt kívül olcsóbb volt, mint pár sarokkal odébb, viszont
ehhez mérten gyenge minőségűek is voltak. Nem szóltam annak a
szerencsétlennek sem – bizonyára egy hülye zöldike elsős volt, a
szemében csillogó mohóság és nevetséges ruhái alapján – aki még
látszólag nem ismerte a dörgést és az egyik pultnál alkudozott valami
`eredeti` baatori kardra és amikor az üzlet megköttetett, elégedetten
kötötte fel az övére a zöld pengét – és azon nyomban porrá is hullt.
Az árus faarccal zsebrevágta a kapott pénzeszacskót, szinte unott
mozdulattal nyúlt át a pulton, belekotort a hamukupacba és a kard
csakhamar ismét ott függött a háta mögött. Páran furcsán néztek rá, de
a szél elfújta a hamut, azt a maradék pár csontot meg elvitte valami
szárnyas macskaféle, elkotorva a leágazó sikátorok szűk, szeméttel
teli sötétségébe. A tömeg tovahaladt és én is hagytam magam sodortatni
előre. Fél füllel hallgattam az állandó duruzsolást, a millió nyelv és
millió dialektus diszharmonikus zaját, de azért ügyeltem arra, hogy a
monoton dallam ne ködösítse el az érzékeimet, így amikor valami
motozást észleltem az övem körüli ál-pénzeszacskómnál, a legnagyobb
nyugalommal folytattam az utamat. A fürge ujjak – vagy csápok, esetleg
ízelt végtagok; nem néztem oda, hogy megállapítsam és úgysem volt
érdekes – megoldották a tartószálakat és máris könnyebb lettem pár
mérő értéktelen, törött sigili utcakövekből származó kavicsdarabbal.
Halványan mosolyogtam, miközben az utolsó hússzálakat is leszopogattam
a sült csontvázáról, aztán egy falásra bekaptam a maradékot és hangos
ropogtatással elmajszoltam, majd egy újabb halszeletet húztam elő a
csomagomból. Néhányan felfigyeltek a zajra, de ez csak futó érdeklődés
volt; aki netán tovább bámult a megszokottnál, arra rámeredtem kis
időre és mindjárt meggondolták a dolgot. Elvégre egy tüskés
páncélokkal kidekorált, hat láb magas félfarkas ritkán nyújt túlzott
érdeklődésre számot tartó látványt. Nem is tudom, miért nem említettem
eddig, hogy az utamból mindíg félrehúzódott, aki látott és nem volt
keményebb nálam. Talán mert már ezt is megszoktam a szökésem óta.
Ó, a szökés! Még erről sem meséltem, igaz?
Oké, kezdjük az elején.

A nevem… nem fontos. Gyehenna egyik eldugott porfészkében születtem,
egy nevenincs klánocskában és még alig múltam tizenöt, amikor jöttek a
tanar`rik és besoroztak mindenkit. Jártam a Vérháborúkban, főleg
Baator felső rétegein pusztítottunk, míg szét nem verték a bandánkat
és ki nem kergettek bennünket a síkról. Ezután sokfelé megfordultam,
főleg zsoldosként harcoltam mindenféle háborúkban, mígnem egyszer a
Külső Földeken, Rigus mellett meg nem mentettem egy yugoloth életét
egy celestiai mágustól (oké, oké, nem volt egy dicsőséges harc, mert
nem vett észre, amikor mögé lopóztam és ledöftem) és utána egy ideig
vele lógtam a Ma`at folyó mentén. Innen egy portálon keresztül
Árkádiába mentünk, mert Hsspp`tik (ez volt a neve; elég volt
megtanulni, nekem elhiheted) valami sereget akart toborozni, hogy
hazatérve Abyss valamelyik névtelen síkjára, visszaszerezze – vagy
elragadja? sohasem lehetsz biztos a démonok és az ördögök
viselkedésében… – a hatalmát. Vele tartottam, jó mókának tűnt és jól
is fizetett, de alaposan ráfaragtunk. Pont belefutottunk az
ellenségeibe és éppen formálódó kis csapatunkat azonnal szétszedték.
Jómagam csak úgy menekültem meg, hogy az utolsó pillanatban elárultam
kenyéradó gazdámat és harcképtelenné tettem. Nem bántottak, habár
minden felszerelésemet elvették és egy tömlöc mélyére löktek, ahol se
enni, se inni nem adtak, így rá kellett fanyalodjak más, odabent
lévőkre. Voltak persze keményebb fickók is, igazi tanar`ri lordok és
hasonlók, nekik behódoltam és néha vadásztam is, ha úgy láttam jónak
és meg is lett az eredménye: bevettek a kitörést szervezők legbelső
magjába. Máig nem tudom, honnan szereztek fegyvereket és hogyan tudták
kiiktatni a mágikus zárakat – úgy sejtem, őreink egyike-másika rendes
tanar`rihoz méltóan saját társait is elárulta valami jutalom
reményében -, de végül kitörtünk. Napokig tartott a harc, jópáran a
védők közül mellénk álltak, amikor meglátták sorainkban az urakat.
Engem csak az érdekelt, hogy élve kijussak innen és egy ideig valami
nyugis helyen ejtőzzek, így amikor a vértől iszamos lépcsők és termek
során átverekedve magam egy nyílvánvalóan portálként viselkedő üres
tükörkeretet találtam, habozás nélkül fejest ugrottam bele.
Nem mondanám, hogy nem volt ínyemre Arborea, de pár hónap jólét után
onnan is menekülnöm kellett és végül egy ősi sírkamra egyik kriptájába
beugorva kerültem ide, Sigilbe, ahol azelőtt még sohasem jártam. A
furcsa perspektíva, a felfelé görbülő horizont egy ideig eléggé
zavart, de miután megtanultam az egyik legfőbb sigili mondást (`Aki
felfelé bámul, az mások vermébe esik bele`, átkozott emlékű itteni
mesterem, Tanael mondogatta ezt mindíg), sikerült valamelyest
belerázódni az itteni életbe. Van egy szobám a Fészekben, ahol
elalhatok, alkalmanként munkát is találok és egyenlőre nem nagyon
hiányzik a rohangálós életmód. Ha akarok, még nőt is kapok magamnak;
nem egy fajtársam itt ütötte fel a tanyáját és abból élt, amiből
tudott és szabad volt.

Kikerültem két kopácsoló dabukot – ezek a röhejes kinézetű, néma
fickók az Úrnő szolgái, nem jó velük ujjat húzni -, félrelöktem két
nyápic aasimart és benyomultam a Bazár szélső sátrai közé. Azt
mondják, ha itt valamit nem kapsz meg, az nem is létezik. Van benne
valami… Láttam én már itt láncravert, elkábított baatezu lordot,
bytopiai gnóm aranyból készült ékszereket, a Celestia Hegy
védelmezőinek lovagi vértjét – természetesen üresen -, amuletteket,
gyűrűket, nagyerejű mágikus kardokat; a Styx azonnali feledést okozó
vizét néha hordónként kínálják, máshol meg már láttam modron
alkatrészeket is – amit persze egy szökött doboz árult. Ritkán veszek
bármit is, inkább csak nézelődök, egy-egy tárgy okozta emlékeken
merengek és ilyenkor néha kicsit erősebben fonódik a kezem az
oldalamon lógó kard markolatára. Brattach, a Sirató elég puritán
bőrtokban nyugodott, de ez nem zavarta. Jól tudta, hogy ha előbújik,
kielégítheti éhségét és az én szolgálatomban, mondhatni, elég szépen
`kikerekedett`. Még itt Sigilben is szinte minden héten előfordult,
hogy vagy egy megbízásom okán, vagy csak mert engem pécézett ki
valaki, Sirató eljárta a táncát és megnedvesítette a nyelvét
ellenségeim vérével. Jó kis kard volt ez, még Arboreában szereztem egy
óriás kincséből. Ó, igen, a helyiek nem örültek túlságosan, hogy
megöltem azt a nagydarab melákot, de nem bírtak izgatni, csak miután
erősítést kaptak valamiféle nyavajás lovagrendtől, akkor kezdett
forróvá válni a talaj a lábam alatt.
Valaki játékosan vesén bokszolt és már készültem lecsapni az illetőt,
amikor vigyorogva előbújt mögülem Halarc, a vén Jelzős. A nevéhez
méltóan most is nyitott szájjal bámészkodott a Bazárban. Jó fej az
öreg, csak dilis kissé. Azt képzeli, hogy itt minden csak az ő
képzeletében létezik, még én is. Rákérdeztem pár régi történetemre,
hogy tud-e róla, de csak annyit válaszolt széles mosollyal, hogy ő
csak arról tud, amiről akar. Hogy mások mit gondolnak, mit élnek át,
az csak akkor érdekli, ha éppen akarja. Mondom, elszállt egy kicsit az
ürge, de jó fej.
-Mit gondolsz, hogy érzed magad magamban, agyaras? – kérdezte,
miközben összefonta lapátnyi kezeit széles hasa előtt és szokásához
híven nekiállt malmozni. Egyeseket ez idegesített, őt magát
megnyugtatta, engem meg nem zavart.
-Á, köszönöm kérdésed, azt hiszem jól, nem? – válaszoltam vigyorogva.
Megvoltak a magunk kis tradícionális csipkelődései, de azért a
barátomnak tartottam, adott már pár jó tippet és a Jelzőknek is
dolgoztam már nemegyszer.
Mellém állt és úgy bandukoltunk végig az egyik soron, miközben a
szokásos üres fecsegését nyomta az ő multiverzum – elméletéről. Én
lelkesen bólogattam, habár már vagy százszor hallottam a mondókáját,
de hagytam, hadd vigye a lelkesedés. Nem igazán érdekeltek a sigiliek
nevetséges frakciói és a torzsalkodásaik, habár szívem szerint
szívesen beálltam volna a Káoszistákhoz, vagy a Végzetőrökhöz, de
szerencsére az eszem – eddig – sikeresen felülbírálta ezeket az
érzéseket.
Hirtelen megragadta a kezem, megállított és előremutatott.
-Látod azt a két zöldikét ott, kicsit előrébb? – kérdezte izgatottan.
-A baokír páncélkovácsoknál?
-Az, az!
-Igen, és?
Összedörzsölte a kezeit és elégedetten sommázta:
-Képzeltem már magamnak két zöldikét, elsősöket, mondjuk Torilról.
Unatkozom kissé, megyek, útbaigazítom őket.
Felnevettem és hátba veregettem az öreget. Legjobb szórakozásaim
egyike volt, amikor azt figyeltem, Halarc hogyan ad `útbaigazítást` az
újoncoknak. Ez a kettő – egyik férfi, másik nő, mindkettő fáradt,
elkínzott arcvonásokkal – is olyannak tűnt, ijedten nézelődtek körbe
és elég gyakran felfelé is, láthatóan nemrég érkeztek és nem ismerték
még a dörgést. Halarc széles, nyájas mosollyal odaballagott melléjük
és ugyan nem hallottam semmit a beszédükből, de a döbbent arcvonások,
a halántékra sűrűn rajzolt körök mindent elárultak: szerintük Halarc
bolond, ha olyasmiket beszél, hogy csak az ő fejében léteznek és csak
azért hívta elő őket, hogy ők is a felvilágosodottak közé
kerülhessenek. A végén már úgy kellett lefogni a férfit, mert neki
akart ugrani öreg barátomnak, mikor a nő váratlanul hányni kezdett és
eszméletlenül esett össze. Halarc sértődött arccal, de huncut
tekintettel tért vissza mellém; neki ezzel már megvolt az aznapi
jócselekedete. Kisvártatva ment is a dolgára anélkül, hogy elbúcsúzott
volna. Nem láttam szükségét figyelmeztetni erre, úgyis csak azt a
választ kaptam volna, hogy `minek elköszönni, amikor végig itt maradsz
az elmémben?`…
A két zöldike már elvánszorgott valami sarokba, gondolom, meghúzzák
magukat, míg erőre nem kapnak, de én azért megnéztem magamnak a
baokírok kínálatát. Nem mondom, elég jó kovácsok ezek a törpefélék,
erős és tartós vérteket kínáltak, amelyek nem mellesleg szépek is
voltak, habár szerintem nem éri el a Clanggedin hegyi törpék munkáit.
A most rajtam viselt páncélokat is ők készítették, nagyon meg vagyok
velük elégedve, habár kissé borsosan mérik a termékeiket, de dolgoztam
nekik egy-két alkalommal, így kaptam némi árengedményt.
A vastag zöld hajú, páncélba bugyolált baokír szakértő szemmel nézett
végig rajtam és nem is foglalkozott tovább velem. Tudta: aki ilyen
vértet hord, mint én, azt nem érdekelhetik komolyan az ő termékeik.
Csak futólag simítottam végig egy díszes, zöldacél alkarvért – párt,
amelyben ezüst pókhálók látszottak és elismerő morgással kellett
megállapítanom, hogy ez bizony sokkal jobb munka, mint az enyém.
-Háromszázötven! – vakkantotta a kis törpe, mire felhúztam a
szemöldököm és lassan továbbálltam. Majd estefelé visszajövök. Ha
addig nem kel el, megpróbálom elcserélni a sajátomra. Annyira azért
nem kellett, hogy fizessek is érte egy kisebb vagyont.
Két, agyig páncélba öltözött Kegy-ölő nyomakodott keresztül a tömegen,
sisakjuk szemrésén jobbra-balra villantak a szúrós szempárok,
láthatóan kerestek valakit. Előttem megtorpant valami embernőstény és
visszafelé kezdett furakodni, aztán a páncélosok is kiszúrták és az
egyik elbődült.
-Az igazság nevében: állj!
A nő mellettem akart elfutni, de beleragadtam a hajába és addig
tartottam, amíg a két Kegy-ölő oda nem ért. Ügyet sem vetettek rám,
csak megbilincselték a nőt és elcipelték. Nem volt semmi okom, hogy
elfogjam, de unaloműzésnek jó volt valami jót is cselekedni, habár nem
szokásom. Amit akarok, azt megszerzem, mások gondjai meg csak addig
érdekelnek, amíg megfizetik. A Kegy-ölők eddig elég jól fizettek,
kijárt már nekik egy kis ajándék.
Igazából már tíz napja egy petákot sem kerestem, a tartalékaimból
éltem, ezért jártam nap mint nap a Bazárt, hátha valakinek kell egy
tapasztalt veterán pár napos síki kiruccanásra. Beültem az egyik
kedvenc törzshelyemre, a Féllábú Törpébe és rendeltem magamnak egy
korsó savanyú sört. A pultos egy szőrös talpú félszerzet volt, aki a
pulton járkált körbe, kihordani a rendeléseket és ha nem volt dolga,
csak törökülésbe telepedett és csendesen pipázgatott. Fafnír volt a
neve, egy több évszázada itt élő sigili családba született, szóval
afféle őslakosnak számított már, ami nem volt túl gyakori ebben az
állandóan cserélődő népekkel teli városban.
Kihozta a sört és letelepedett mellém. Elővette hosszú szárú pipáját,
pöfékelt párat, aztán közelebb hajolt és megjegyezte:
-Ötszáz…
Félig meghúztam a korsót, lenyaltam a sörhabot a szám széléről és
kérettem még magam egy kicsit.
-Mikor és hol?
Megrántotta a vállát.
-A sarokban, a törpe.
Futólag odapillantottam a sötét sarokasztalnál gubbasztó törpére,
futólag összevillant a tekintetünk, aztán visszafordultam az italomhoz
és szép nyugodtan megittam, csak aztán telepedtem le mellé. Gyanakodva
méregetett pár percig, közben én is megnéztem magamnak. Dús, ápolatlan
fekete szakáll, rozsdafoltos láncing, letört tülkű sisak; ez akar
ötszáz aranyat fizetni egy munkáért? Még az itala is, a szagából
ítélve, valami olcsó lötty lehetett. Azért tartozunk annyival egy
potenciális megbízónak, hogy legalább az alapvető tudnivalókat
megérdeklődjük, még mielőtt elküldenénk a pokolba, így várakozóan
néztem rá és ő végül lassan, nagy nehezen belefogott a történetbe.
Valami családi viszályról volt szó, meg gazdag örökségről, amibe más
ült bele és most vissza akarja szerezni a jussát. Ismerős sztori, ezer
ilyet hallottam már és eleinte jópárat el is fogadtam, mert akkor még
jól fizetett, de manapság már meghagytam ezeket a munkákat a
kezdőknek. Már álltam volna fel, lenéző tekintettel, amikor megragadta
a kezem és égő tekintettel sziszegte:
-Azt mondták, jó zsoldos vagy! Megfizetlek, félvér!
Erős szorítása volt, azt meg kell hagyni, de könnyedén lefejtettem az
ujjait a karomról.
-Figyelj, minióriás! – láthatóan felbosszantotta a sértés, de nem
mozdult. -Ezer meg egy hasonló munkát találok bárhol is, amelyek
ráadásul sokkal jobban is fizetnek, mint a tiéd.
-Engem nem érdekel a pénz! Én a fivérem fejét akarom! Amit nála
találsz, az a tiéd!
-És ugyan mi a biztosíték arra, hogy van is pénze, nem csak ingyen
ölöm meg neked?
-Bányái vannak Shurrockon! Sokan dolgoznak a családunknak…
Ez megfontolandó volt. Végülis, ha a törpe hazudik, a fivére után őt
is megölhetem. Ha igazat mond, akkor tényleg gazdag egy család lehet,
Shurrock meg itt van egy köpésre, ismerek egy odavezető kétirányú
portált. Ha sietek, estére még vissza is érhetek…

Aznap este, mikor visszahúzódtam a vackomra az éles törpe fejszék
okozta sebeket nyalogatva, már a baokír alkarvédők csillogtak a
kezeimen. Ideadta háromszázért és még maradt is a zsákmányból.

Eltelt egy újabb nap a Kapuk Városában…

Tóth Péter, 2000. november 15.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.