LFG.HU

Petrus
novellaCimkek

Az ork az ajtóval
Planescape történet

Egetverő csörömpölésre riadtam fel és ijedten másztam elő kis boltom
hátsó részéből, ahová olyan csendes és eseménytelen délutánonként,
mint ez is, el szoktam vonulni egy kis szunyókálásra. Valaki, vagy
valami be akart jönni az ajtón, de elakadt, ezt az állandó
kolompolásból és az olajozatlan sarokvasak idegtépő nyikkanásaiból
azonnal tudtam.
Félrehajtottam a függönyt és kinéztem. Egy jól megtermett ork próbált
bejönni, de valahogy sehogysem sikerült neki egy, a hátán lógó ajtó
miatt. Az nem az enyém volt, ezt azonnal megismertem.
Az ork végül dühösen rántott egyet magán és a szakadó ruha
recsegésével együtt bezuhant a pult elé. Az ajtaja is vele tartott,
szerencsétlen módon keresztbe fordulva az én bejáratomban. Úgy tűnt,
rendesen be is szorult. Az ork szitkozódott és rángatódzott, a ruhái
sorra szakadtak el a hátán és az oldalán és egyszercsak fájdalmasan
felvonyított. Ha jól láttam, a hátára ragadt ajtó már a bőrét is
megfogta és nem eresztette el.
-Hömm… – nyögtem. -Segíthetek valamiben? Netán eltévedt?
Az ork abbahagyta a rángást és meglepődve nézett rám, aztán iszonyú
káromkodásban tört ki.
-… Nem, őt nem ismerem… Őhozzá sem volt szerencsém… Opsz, kérem,
a felmenőimet hagyjuk ki a felsorolásból… Ha megnyugodna és
elmondaná, mi a gondja, talán segíthetnék.
Az ork még cifrázott egyet a végére, de olyat, hogy végigfutott a
hátamon a hideg, aztán beletörődően leroskadt a padlóra, félig ülő,
félig térdelő helyzetben a beszorult ajtó miatt.
-A nevem Krushak.
-Örvendek, Piltius Malor vagyok, `c` -vel. – mondtam és már nyúltam
volna előre, kézfogás gyanánt, amikor észrevettem, hogy a jobbja is
összeragadt már az ajtóval. A ballal támaszkodott, hogy fel ne dőljön,
így csak kényszeredetten vigyorgott. Pillanatnyi zavaromban letöröltem
egy nemlétező koszfoltot a pult oldaláról – még jól előre is hajoltam,
hogy rájátsszak egy kicsit a helyzetre – aztán kíváncsian néztem a
mélyen ülő, apró, narancssárga szempárba.
-Cével? Mint `pilciusz`?
-Igen, ha kérhetném. – Nem volt egy hülye ork. Ami azt illeti, szegény
sem. Ruhája – már ahol egybenmaradt – gondosan ki volt mosva, folt,
varrás nemigen látszott rajta, öve szép, míves bőröv ezüstös csattal
és egy gyöngyházas tőr lógott az oldaláról. Csak most tűnt fel, hogy
fekete haja bár csapzott, egyenletes nyírású és zöld bőrét sem
csúfították csúnya hegek, bőrkinövések (legalábbis ez utóbbiak messze
nem voltak olyan gennyező vulkánszerű pattanások és kinövések, mint
egynémely helybélin – vagy éppen jómagamon, ha néhanapján a tükörbe
néztem – láttam). Támaszkodó bal kezén nagy, vörös köves pecsétgyűrű
látszott.
-Nos, Pil`c`iusz mester, amint látja, van egy kis problémám, amivel
nem tudok máshoz fordulni, lévén, hogy önt ajánlották.
Cirkalmas, szépen artikulált beszéde volt, akár egy főúrnak.
-Ó, úgy látszik alábecsültem a helyiek emlékezőtehetségét. -
válaszoltam sandán mosolyogva, mire elvigyorodott és kivillantak
ápolt, gondosan reszelt fogai. Megkerültem a pultot és megvizsgáltam.
Nem nyúltam az ajtóhoz, csak óvatosan megtapogattam a ruháit és
elgondolkodva hümmögtem.
-Az öné az ajtó? – kérdeztem.
-Igen. Ez a házam bejárati ajtaja.
-Már ne haragudjon, hogy tolakodó leszek, elvégre mindenkinek a maga
ügye, hogy mit visz el sétáltatni, de miért pont egy ajtóra fájt a
foga?
-Akarta a fene elvinni, de kedves jóakaróim bekenték valamiféle
ragasztóval, így amikor a szekrényt két kézzel fogva háttal
nekidőltem, hogy könyökkel kinyissam a kilincset, szépen ráragadtam.
-Ó, úgy érti éppen most költözik ide, a környékre?
-Természetesen.
-Igen, most hogy nézem, mintha ismerős lenne az ajtó. Ezek a
sarokvasak, ez a kis ablakocska… Hümm, csak nem az özvegy Gwendil
néne rokona?
-De. – vigyorodott el ismét. – Az egyetlen fia vagyok.
-Ó! Így már érthető, hogy a néne halála után miért nem adták el a
házat.
-Igen, úgy gondoltam, letelepszem végre, talán még meg is házasodom.
Nem vagyok már mai gyerek, sokfelé jártam, sokmindent láttam…
-Iiiiigen… és… nos, mintha rémlene valami egy iszonyat rosszcsont
kölyökről, aki aztán elkóborolt pár háztömbnyit és sohasem tért
vissza…
-Hát, az lehet, hogy én vagyok.
-Már megbocsásson a személyeskedésért, de… nem emlékszel rám, Krusi?
Összehúzta a szemeit és úgy méricskélt.
-Nem… igazán…
-Akkor segítek. – mondtam és felidéztem egy régi jellegzetességemet.
Fél szememet behúnyva koncentráltam, aztán hopp! a füleim elkezdtek
előre – hátra mozogni, majd a lelógó cimpák lassan összegyűrődtek és
kisimultak.
-Nahát! – álmuldozott. – Füles Maltuk?! Tényleg te volnál az?!
-Úgy bizony!
-Grumshra! Ezer éve nem láttalak!
-Hát, igen, repül az idő! Hetven évvel ezelőtt még csak csupasz talpú
utcakölykök voltunk, emlékszel?
-Hogyne emlékeznék!
-Hú, amikor megettük anyád mosószappanját és habzott tőle mindenünk és
elvittek a vén Clarus dokihoz, hogy meg vagyunk veszve, adjon valami
gyógyszert!
Az ork felröhögött.
-Ja, ja! A vén piás fel akarta vágni a hasunkat, de csak az asztalt
sikerült kettéfűrészelnie!
-Meg amikor jöttek a Harmóniumosok és rohadt zöldséggel dobáltuk meg
őket a háztetőkről!
-Hú, hogy az mekkora zrí volt! Emlékszem, apádat be is kaszniszták
miatta egy időre.
-Igen és egy hétig utána csak hason fekve aludtam és állva ettem, mert
a te apád őhelyette is jól elvert engem is.
-Hahaha! – nevetett az ork és a padlót csapkodta, én meg a pulton
fetrengtem hasonlóképpen.
-Végülis veled mi történt? – kérdeztem, mikor megnyugodtunk
valamelyest.
Felcsillant a szeme és megfeszültek az izmai.
-Jártam a háborúban!
Meglepődve néztem rá.
-Hú, haver! Hol? Merre?
-Hát… mindenfelé. Amerre mentünk. Tudod, én nem véletlenül kószáltam
el akkor. Tudtam, hogy hol isznak a szabadságn lévők és hozzájuk
csapódtam, amikor visszamentek Acheronra. – Elkomorodott egy
pillanatra. – Testvér, amit én ott láttam, az népünk legdicsőségesebb
helyszíne. Képzeld el a végtelen űrt, tele óriási sziklatömbökkel,
amelyek összevissza kóborolnak a térben. Van ott pár ilyen óriás, ahol
a mi népünk ősei élnek és isteneink is ott laknak közöttük. Seregeink
menetoszlopa eltűnt a láthatáron, amikor a gyamvadt goblinok ellen
vonultunk. Véres harcok voltak ezek, de aki túlélte, az csak
megerősödött. Hála az ősök asszonyainak és férjeik nemzőképességének,
illetve Grumsh és Otoak kegyének, megfogyatkozott csapataink hamar
erős és egészséges ifjoncokkal gyarapodtak, valamint egy csomó
újjászületett orklélek is csatlakozott hozzánk. Aztán egy hadúr elvitt
minket Baatorba, a Vérháborúkba…
Lenyűgözve hallgattam a beszámolóját, olyan átéléssel, olyan
átszellemült arccal adta elő, hogy nem lehetett nem odafigyelni rá.
Szinte láttam magam előtt a bejárt világokat, az öldöklő csatákat és
az azokat követő duhaj mulatozásokat.
-…nemesi rangot kaptam tőle, amikor megmentettük a lányát a gonosz
varázslótól, aki a királyságát követelte érte cserébe. Mellesleg szép,
formás ork leányzó volt és nem mondom, nem is lett volna ellenemre
ottmaradni, de tudod, hogy nem az én világom az egyhelyben maradás.
Egy éjszaka után, hajnalban megléptünk a csapatommal és vándoroltunk
tovább. Egy másik királyságban meg…
A mondatok, a történetek összefolytak előttem, már nem is figyeltem a
szavára, csak a mondandója ritmusára és lelki szemeim előtt megjelent
a dicsőséges kalandozócsapat, amint küzd a gonosz varázslókkal,
sárkányokkal, zsarnok kiskirályokkal és élőholt urakkal, hogy
megmentsék az elrabolt leányt, a mágikus ékkövet – amit a gonoszok
mindíg a világ elpusztítására akartak használni – és a nyomorúságos
falusiaktól erőszakkal elvett értékeket. Nagyszerű, felemelő
történetek voltak ezek, valódiságuk bizonysága maga az itt, előttem
lévő barátom volt, hisz ha csak egy kis ferdítés is lett volna bennük,
nem is juthatott volna el idáig, hanem ott vész a Síkok káoszában
valahol, nem igaz?
-…végül úgy döntöttem, elég volt ebből az életből is. Haza akartam
jönni, látni a családomat, felélni a kincseimet, megállapodni és…
itt vagyok. – fejezte be végül a mondandóját. Odakint már
megsűrűsödtek az árnyak, ahogy elsötétült a levegő és közeledett az
éjszaka. A képzeletemben még kergették egymást a színes gondolatok, az
átérzett élmények és meg voltam győződve róla: régi barátom a
legteljesebb életet élte, amit csak egy ork elérhet.
-És te? – kérdezte, mire kizökkentem az álmodozásomból.
-Én? Én Clarus doki mellett kitanultam a mesterséget és átvettem a
boltját, amikor meghalt.
-De ugye nem iszol? – kérdezte vigyorogva.
-Neeem, semmi ilyesmi. – feleltem gyorsan és összerándult a gyomrom.
Bizonyos igények kezdték követelni magukat.
Pár percig csendesen merengtünk, aztán megköszörülte a torkát.
-Nem akarok zavarni, de végre rátérhetnénk az ajtómra?
A homlokomra csaptam és besiettem a kis hátsó szobába. Önkéntelenül is
egy kis kredenc felé nyúltam, de aztán erőt vettem kézremegésemen és
egy faliszekrényből kikerestem egy kis üvegcsét. Színtelen folyadék
lötyögött benne félig. Gondoltam, elég lesz. Kisiettem és gondosan,
óvatosan meglocsolgattam az összetapadt részeket. Ahol az oldószer
elérte a ragasztót, az szépen elengedte amit megfogott és az ork végre
ropogva kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait. Csillogó szemmel
végre kezet fogtunk, aztán egy mozdulattal kirúgta a megszorult ajtót
az utcára.
-Már úgyis használhatatlan. – dörmögte, aztán visszafordult.
-Azért jó volt veled találkozni, örülök, hogy így alakult.
-Én is. – feleltem sietve és reméltem, hogy nem veszi észre kezdődő
remegésemet és a homlokomon gyöngyöző cseppeket. Amikor elment,
becsuktam az ajtót, rátoltam a reteszt és már rohantam is hátra. A
kredenckulcsot sehogyansem tudtam beleilleszteni a helyére
idegességemben, de amikor a vízipipa nyele végre a kezembe simult,
megnyugodtam. Pöfékeltem párat, aztán elégedett sóhajjal hátradőltem
és bámultam a füstöt.
Már valahol messze, nagyon messze jártam…

Tóth Péter (petrus@elender.hu)
Kisvárda, 2000. november 23.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.