LFG.HU

Raon
novellaCimkek

Óriási gertyák. Imbolygó homály. Sok száz évet megélt, repedezett tölgyasztal.
Sápadt fény táncol a fullasztó falakon, ősi szimbolumok kígyózó sorain: középütt, a gyertyák alkotta körben féltve őrzött fóliáns lapul. Hat alak hajol fölé, díszes köpenyben: hat mozdulatlan, tünékeny árny.
Várnak.
Nem mozdulnak, csak amikor éjfélt üt az ódon falióra. Egymásra tekintenek a vakmerő ifjak s vezérként emelkedik fel közülük egy nyúlánk ficsúr, elhivatott mestere a kopt gnosztikának: gesztusai, a hajfonatok és rúnatetoválások hagymázas őrületet idéznek.
Arcán gúnymosoly, tartásában gőg, szemeiben jóval több, mint megszállottság.
A szöveg, amibe belekezd, méltán embertelen: háromszáz éve ezért mindannyian máglyán végezték volna.
Ma nem.
Mennydörgés hallatszik odakinn, bősz robajjal villámlik az ég: záporeső hull, orkán tombol, itéletidő születik hirtelen – tán azért lehet minden, hogy elfedje a pincebéli szózat istentelen szavait. Gyalázatos ének ébred a vértelen ajkakon, a romlás hat testvére egyszerre kezdi a szentnek hitt idézést: sebet hasítanak csuklójukon és úgy fogják kézen egymást. Vezetőjük egyszerre sikolt és bömböl, de egyre csak űzi-hajtja őket a rítus útvesztőiben: midőn vérük a fóliáns köré hull, rőtes lángot vetnek az óriási gyertyák.
Átható pézsmabűz lengi be a pincét, mintha megsűrűsödne a homály a fóliáns körül: azok hatan mohó tekintettel merednek oda, hátha felfedik végre a fóliáns titkát…

Fázok.
Megremegnek ujjaim, egész testem borzong: liba-bőr. Mozdulnék, de nem lehet: földbe gyökerezett lábak, bénult vér az erekben, fullasztó súly mellemen.
És szemben, a sápadt gyertyákon túl fellobbant az első lidércláng.
Fekete volt, valószínűtlenül sötét: eleven, életrekelt csillagtalan éjszaka. Ahogy reánéztem, kínzó fájdalom szúrt tarkómba, ritmust tévesztett szívem, mennydörgéssel robbant szét előttem a valóság. A földre rogytam, erre emlékeztem még, azután már csak a lidércnyomás maradt… és megesküdtem volna, a Sors csapásaként szakadt reám a látomás.

Szánalmas vagy, ficsúr. Nem félted a lelki üdvöd? Egyáltalán tudod te, mit teszel? Hogy mi van ott a körben? Hogy mi után kutatsz?
IA!
Azt hiszed, megéri a titok? Véred adod érte? Hát legyen! Jer! Ha ez kell neked, jer! Ha már így felébresztettél, megkapod, amire vágysz, rajtam nem fog múlni: aztán ne halljak majd sírást, te puhány ostoba kis emberféreg!
HA!
A Könyv titkát akarod, nemde? Mind azt akarjátok… NE MERÉSZELJ VISSZAKOZNI!
No mi van, elbizonytalanodtunk? Azt hiszed, nem létezik? Mert azt mondták? Hogy az egész babona csupán, puszta fikció? Néhány hagymázas őrült menekülése a valóság ellen? Mert a ráció így, a hit úgy, a tudomány meg mindenekfelett?
Baromság.
Könnyen beszéltek az ostoba emberférgek: én átéltem és éreztem azt, amiről nekik fogalmuk sem volt. Pszichológusok? Nagytudású papok? Ismerdmegönmagad hitmesterek?
BAH!
Ha tudnák, hogy mennyire nem számítanak semmit, enkezükből húznák fel magukat az első fára! Esetleg leugorhatnának egy toronyház tetejéről, vagy választhatnának lassúbb halálnemet is, kizárólag ínyenceknek: mérgezés, túllövés, politika, netán házasság… egyre megy.
Volt idő, amikor nem gondolkoztam így: tudod, az emberállat is élt békében egy keveset, csak nem túl sokáig. A változás akkor ért el, amikor megszereztem a Könyvet – így utólag cseppet sem hibáztatom magam érte, akkor kézenfekvő megoldásnak tűnt. Elég volt reánéznem, és tudtam, hogy minden más lesz: miután belelapoztam, jeges borzongással csaptak le rám az ősi gótikában kanyargó sorok. Minden fekete volt: a betűk, a lapok, az égett-töredezett szélek az ősi pergamenen, az oxidálódott csatok kopottas ezüstjei, az a különös bőrkötés… és a vér, a megszáradt vér pacái mindenütt, ami századokon keresztül a birtokosok kezéhez tapadt.
Egyszerűen gyönyörű volt.
Pokoli és gyönyörű.
Aznap éjjel már nem mélyedtem bele, szándékaim szerint aludni szerettem volna. Gondoltam én. A lázálom, amiből felriadtam, nem sok választást hagyott: éjfél lehetett, amikor feltört bennem egy semmivel össze nem hasonlítható, rettenetes késztetés. Önkéntelen keltem fel: fejemben óceánok haragja zúgott, mégis az íróasztalomhoz ültem. Villanyt kapcsoltam, ám utóbb meggondoltam magam: fiókomból óriási gyertyák kerültek elő… és mindjárt kellemesebb érzés töltött el.
Megbabonázva figyeltem őt, a Könyvek Könyvét, a Halottat, a Feketét: amíg ki nem irtották művelőit, rettegett tőle egész Európa. Hogy miért? Milyen ok húzódhatott a háttérben a tudatlanság sötétségén és félelmein túl?
Hatalmas kérdés, egyszerű válasz. Olyan kézenfekvő és egyszerű, hogy azonnal elsiklottam felette: nem is jöttem reá, csak utóbb, amikor már késő volt. Bár legalább a hiúságomon nem esett csorba, mert illő módon távozhattam el: egy alvilági golyó vagy rendszerbéli megtorlás azért elszomorított volna.
Idővel el tudtam fogdani, hisz a Könyv maga zseniális tervezés volt. Mivel eleve erre készült, a lényegét adta a nagy átverés: a halál érintésén túl is elismerésre sarkalt a tökély. Mert ez az volt. Igazi. Az egyetlen és a legnagyobb.
Hogy magától nyílott volna ki avagy én magam tettem meg az első lépést, nem tudom: arra emlékszem, hogy ott görnyedtem az asztal fölött, imbolygó gyertyafényben és fájó szemem egyre csak ősi szövegeket olvasott. Démonok pokla!
Korábban azt hittem, a kopt, babiloni és párthus a krémje lehet mindennek és én, mint ezek jeles művelője és tudósa lehetek valaki – hát nem, halandó barátom, mit sem ért az egész. Porszemek vagyunk csupán, a nagy büdös semmik az Univerzum végtelenjében: olyan apró cseppek a sors tengerén, amit említeni sem érdemes. Ne ellenkezz, nem én mondtam ezt, minden le vagyon írva: az, hogy mi civilizációról papolunk és a fenenagy intelligencia gőgjében egyre csak pillázunk ki a fejünkből vakon, egyénre szabott ostobaság. Az evolúció zsákutcája. Pusztán csak szociális probléma és kész.
Fordítottam már, milliószor: belesápadnál, ha hallanád, hogy miket. Tudod, az ember ritka egy állatfajta – bár jómagam a majomfélék helyett a barmok osztályába sorolnám – kevés olyan isteni teremtmény van még a földön, amely, ha elér egy bizonyos szintig, szent meggyőződése, hogy nagyon tud már mindent. A többség hajlamos ezt hinni, az a kevés ellenpélda pedig előbb-utóbb úgy is ide jut majd – társas lények vagyunk, nem jelent gondot az alkalmazkodás.
Rég elmúlt már éjfél, mire elért az első felismerés: a fogyó hold keskeny sarlója gigászi ragadozóként vigyorgott rajtam odakinn.
A Könyv a kora középkorból szólt hozzám és először azt hittem, ókori tudásanyagból táplálkozott: a jegyek stimmeltek ugyan, de ha ez így volt, akkor hihetetlen baromság az, amit tudósaink az ókorról gondolnak.
Hajnalra megjelentek az első ráncok homlokomon és egyszeriben kényelmetlen lett ülnöm székemen. Fáradt voltam és a végsőkig kimerült, ám szellemem egyre csak itta magába a tudást: oly magasságokban éreztem magam akkor, amit megirigyelhetett volna bárki nagymester, filozófus. Egyszerűen nem csak olvastam, láttam mindent: az összefonódásokat, az együttállásokat, a mélyebb összefüggéseket az egész rendszerben: annyira hiteles volt, annyira eredeti, hogy leírhatatlan megvilágosodás töltött el akkor. Megtudtam, mi a hit valódi arca, miért kell a sok baromnak kapaszkodó és hazugság – hogy ezalatt miként élhetnek meg az Igaziak, az ősi ragadozók a terített asztal árnyékában. Megértettem végre, mi az isten az a keresztény hablaty, miért épp Noé és miért első nép, miért próféták, Krisztus, meg Sátán… miért Ying és Yang, miért épp Buddha, miért a sámánhit, a feketemágia, a szakrális hagyomány: a tradíciók, áldozatok, az eleven rettegés.

És alant Enki szépséges hóarcán kétség suhant át – Ereshkigal ezerfogú vicsorral kárörvend az ember sírja mellől, Lammashta kitárja rettentő állkapcsait, Azag-Thoth vakon mered trónusán, a nagy Chtulhu felemeli fejét és felbámul a Mélységen túlról, Valoorn Fátylán át.

Az önkívületi állapot hirtelen jött: szívrohamom volt, vagy elájulhattam, mit sem számít már. Amikor újra láttam, este lehetett, legalábbis sötét volt, nagyon sötét: érdekes módon ez fel sem tűnt akkor. Az első érzés emberi volt még – felrémlett, ha nem teszek valamit gyorsan, a gyengeség egyszerűen elemészt -, ám ami azután belém villant, egészen távol állt már ettől – rájöttem, mit neveznek az emberférgek transzcendentális valóságnak: csillagok lázálmai szólanak így hozzánk elfeledett emlékek vízióiban.

Láttam Ezer-És-Egy holdat – ez elegendő egy arasznyi emberléthez, bár a Próféták állítólag tovább éltek. Gyönge vagyok, beteg és nagy fáradtságot és kimerültséget tűrök el. Mint egy sötét lámpás, úgy pislákol bennem a sóhaj. Öreg vagyok.
A farkasok hordozzák nevemet éjszakai beszédükben, és az a csöndes, finom Hang hív a messzi távolból…

Bazdmeg!
Embertelen görcs futott végig testemen, idegpályák tébolya. Hörögve vergődtem a hideg kőpadlón és nem sok remény volt arra, hogy ezen bárki segíthetne: mivel szerettem a magányt, hangszigetelt falakkal vettem körül magam pincebéli kriptám mélyén.

Tudjátok meg, akkor ott jártam az Istenek Zónáiban és Zónán Kívüli Helyein, leereszkedtem a Halál és a Végtelen Szomjúság ocsmány helyeire, amelyek GANZIR Kapuin keresztül érhetők el, s amelyet a Babilon előtti időkben ÚR-ban építettek.
Tudjátok meg azt is, hogy beszéltem lelkek és démonok minden fajtájával, amelyeknek neveit az emberiség soha nem tudja meg, vagy soha nem is tudta…

Nem emlékszem, mennyi ideig tartott. Az biztos, először fájt. Üvöltöttem kínomban. Véresre kapartam ujjaim. Mindegy volt, mit teszek, emésztő lángok lobogtak mindenütt.

Láttam az Ismeretlen Földeket, melyekről térkép soha nem készült. Éltem a sivatagokban és a pusztaságokban. Beszéltem démonokkal és lemészárolt emberek lelkeivel, asszonyokkal, akik szülés közben haltak meg – LAMMASHTA ördögasszony áldozataival.
Utazást tettem a Tengerek alá, mikor Mesterünk Palotáját kerestem. Megtaláltam eltűnt civilizációk szobrait, néhány írást megfejtettem rajtuk, néhányuk azonban örökké rejtély marad, amíg az ember él. És ezek a civilizációk az ebben a könyvben lévő tudás miatt romboltattak le.

Idővel tán csillapult valamelyest a kín. Vagy csupán kezdtem már szokni a pokoli beavatás? Nem tudtam, nem tudom: az okok megértése sokkal nagyobb csapással sújtott volna le rám, mint azt ép elmével elviselni lettem volna képes.

Felemeltem a démonokat ás holtakat.
Megidéztem őseim szellemeit teljes és látható valójukban a templomok tetején, amelyeket azért építettek, hogy elérjék a csillagokat, megérintsék HADES legmélyebb odúit. Harcoltam AZAG-THOTH-tal, a Fekete Mágussal, hiába visszamenekültem a Földre, híva INANNÁ-t és testvérét, MARDUK-ot, a Kettősfejű Balta Urát.
Félelmet találtam.

Hideg volt, rettenetesen hideg. Hideg a lábamban, hideg a kezemben, hideg a mellemen, mindenütt, mintha lavina alá kerültem volna: eszembe ötlött, nem is lavina az, hanem hóembert ölelek, rideg, fagyott óriást, a Jégkirálynőt, bukott angyalfejedelmünk rémséges menyasszonyát.
Nevettem már ekkor, hisztérikus, visító nevetéssel: azt, hogy a hideg nem köröttem volt, hanem bennem születtet újjá, csak így tudtam elviselni.

IA! KAKAMMU! SELAH!
Alig tudok beszélni, hogy felismerjem saját hangom.
A Mélység szélesen ásít előttem! A Kapu megtörött!

Hogy mikor hagytam abba, nem tudom.
A téboly szele elmúlt ugyan, de mintha magával vitte volna lelkemet is. Tetőtől talpig alvadt véremben úsztam, tagjaimban egyetlen csepp erő sem maradt: mégsem éreztem semmit. Nem fájt. Nem volt jó. Nem is érdekelt. Üres, kifejezéstelen tekintettel meredtem ki vakon a világba: benn, valahol a tudatom mélyén, bősz robajjal gyűltek össze a szentségtelen energiák.

IA! UR! IA RABBISTHU!
Védjetek meg! VÉDJETEK MEG!!!
Sirámokat üvöltök, de senki sem hallja meg! Telve vagyok rémülettel! Nem látok! Istenek, ne sújtsatok le szolgátokra!!!

Hideg lett, embertelenül hideg. Mintha megváltozott volna a világ körülöttem: egyszeriben egészen másnak láttam most.
Esendőnek. Paránynak. Védtelennek.
És végtelenül szánalmasnak.

Az éjszaka most csöndesen növekszik.
A csillagok elhalványulnak.
A Hold egyre sápadtabb lesz mögöttem.
A Fekete Vizek felkavarodnak… és odalenn, az Alsó vizek sötét tajtékja mögött diadalmas vicsort okádnak a világba Chutha átkozott démonai…

Feketeség éledt sápadó íriszemben: túlnan, az íróasztalon elfolyt gyertyákról hasonló lidérclángok lobbannak viszont… és benn, az Ember mélyén felmordul az első gigász.
Nem is én voltam már akkor – hogy csak szerettem volna ezt hinni vagy valóban így volt, lényegtelen: e kegyes hazugság megmaradt az utókornak.
Kinéztem a világba és megvilágosodtam egy pillanat alatt: nem ember, ragadozó voltam már, igazi félelme széles e világnak.
Felmordultam újra: a visszhangba beleremegtek a százéves falak. Azt, hogy rúnákat vések a hideg kőpadlóba, sokáig nem is nehezményeztem: hisz bármit megtehetek, nemde? Valakinek nem tetszik? Valaki sérelmezi majd? Kit érdekel, őszintén?
A vért előbb a saját karomból adtam: nem éreztem semmit, tűnődve szemlélem csupán, amint sűrű nagy lilás cseppekben a rúnákra hull. Az igazi kihívást az jelentette, amikor az enyém már elfogyott: kerítenem kellett még, sokat, azon nyomban.
Bah!
Ragadozók ezen nem tépelődnek sokat: elmennek vadászni és kész. Ez a gondolat egészen elszórakoztatott, midőn házunk éjjeli-csendes folyosójára léptem: az intelligencia, a nyers, hideg őserő, a tökéletes logika hatalma annyira magával ragadott, hogy nem is láttam mást akkor.
Mámorító érzés volt: falakon láttam át, mennydörgésként robajlott füleimbe minden apró nesz és tökéletesen jól éreztem a perclények bűzét, a félelem párolgását. Pulzáló, vörös gubancoknak láttam az emberférgeket és gyönyörködve szemléltem ereik szépséges vonalát: finom volt látványnak is. Az első ajtót még óvatosan nyitottam fel, mintha elbizonytalanított volna a vénséges kis mamóka, aki a sötétek álmát aludta ott benn: sebaj, pillanatok alatt megtudhatta, mitől retteg a világ. A fröccsenő vér, a sugárban záporozó élettő nedű egészen felbátorított, a többi lakást már illő odaadással, tomboló démonként téptem fel – odébb, a fenti nyolc emeleten már minden könnyedén, a kellő hatékonysággal ment.
Nem élveztem a gyilkolást. Mind táplálék volt, messze nem riválisok: hol lehetne ettől a harc, az élvezet?
Tettem a dolgom és kész.
Hatvan emberféreg vére elégnek bizonyult már, az a húsz szerencsétlen pedig, akit kiválasztottam, a pentagramma gyertyáit éltette kisülő zsírjukkal: nemes küldetés volt ez, nem is nyerhették el mások, csak a szőke hölgyek.
HA!
A sikoltozás, ami ezután jött, édes zene volt füleimnek: szóltam is az angyalkáknak, hangosabban, mert odaát, az utca túlsó felén nem hallják eléggé. Iszonyodva meredtek reám, erre felkacagtam, a mennyezetről nagy foltokban hullott alá a vakolat: tudtam én, hogy jól jönnek még azok a falak, éreztem előre. Meg is mondtam nekik, hogy ne erőlködjenek, de erre csak még nagyobb nyöszörgésbe kezdtek… eh reménytelenül sötét egy fajta a tiétek.
Megváltás volt a végső beavatás: önálló életre kelve tárultak fel előttem a Necronomicon emberbőr lapjai. Vér fröccsent a pofámra, forró cseppekben sistergett agyaraimon: hangszálaim körül recsegve pattantak szét az inak, de ez sem érdekelt már: bár nem erre tervezték e törékeny testet, a célnak éppen megfelelt.
A Szavak, melyek a jelenbe idéztettek, ősibbek voltak mindennél e földön: az erő nyomán, ami a világra született, megremegtek a valóság falai.
- IA! KAKAMMU! SELAH! IA TIAMAT! IA CHTULHU! IA! SHADDUYA IA! BARRA! BARRA! IA KANPA! ISHNIGARRAB! IA! NNGI! IA! IA! IA!
Mennydörgés robajlott át szobámon, örvény támadt köröttem: fekete tűz lobbant mindenütt, öles lángokon át. Amint az utolsó csepp vér is elégett, rőt izzással éledt fel a pentagramma hatalma – minden gigászi vicsoromra újabb szöszi égett el visítva a pokoli rúnákon.
HA-HA!
Őrült lennék, azt mondod? Ó, dehogy, halandó barátom, távol áll ez tőlem! Nem, nem őrült: megvilágosult, sötét megvilágosult. Ha láttad volna, amit én láttam… ha tudnád azt, amit én, nem bosszantanál sokáig.
Ó, BIZONY-BIZONY, NEM VOLNA ENNYI MERSZED.
Az öröm, amit akkor éreztem, túltett a gyönyörűségen: dicsőséggel üvöltöttem a világba Urunk UNDOR-szövegét.
- Szólítalak Istenek Őse!
Szólítalak, Sötétség Teremtménye, A Sötétség Művével!
Szólítlak, Gyűlölet Teremtménye, a Gyűlölet Szavaival!
Szólítalak, Puszták Teremtménye, a Fájdalom Szavaival!
Szólítalak, Pazuzu, jer és lépj elő a sötétségből!!!
KELJENEK FEL SZOLGÁID!
KELJENEK FEL A HOLTAK! JÖJJÖN DÖGVÉSZ ÉS PUSZTULÁS E VILÁGRA!
Az erő, amit felszítottam, ocsmány féregként ette bele magát a teremtés szövedékébe – egyre csak gyalázott, pusztított mindent, ami élt. Rettenetes recsegés hallatszott és egyszeriben meghasadtak a világunkat védő burok szálai: a Külső Hidegen át sűrű fekete füst áramlott át a szobámba. Annyira förtelmes volt, annyira mocskos, tisztátalan, hogy újra kacagnom kellett – miután elsült az utolsó tündérke is, rettenet bömböléssel adtam meg rítusomban a végső döfést.
- AZAG-THOTH, Vak Bolond, jer és vedd el jussod! NINKHARSAG, Démonok Királynője, jöjj és örvendezz! HUMWAWA, Utálat Ura, rothadás angyala trágyabűzzel tombolj! LALALRTU! LALASSU! LAMMASHTA! KÜLDJÉTEK E FÖLDRE A LÁZ ÉS PESTIS ANGYALÁT, A NAGY PAZUZUT ÉS DICSŐSÉG SZÜLETIK ÚJJÁ CHUTHA BIRODALMA!
Feketébe lobbant előttem a világ.
Vér spriccelt szerteszét, bal karomban szilánkokká robbantak csontjaim. Testem megtört, elfonnyadt, pillanatok alatt évtizedeket öregedett. Pikkelyekben pattogott fel tagjaimon a bőr. Ajkamat rekedtes hörgés hagyta el, nyálam izzó savként csöppent a padlóra – mégis pokoli kacajjal üvöltöttem örömömben, ahogy hályogba veszett bal szememmel pásztáztam a pusztítást… és ezerfogú vicsort okádtam a világba Chutha átkozott démonaival együtt.
HA!
Azt hiszem, a romlás, ami átvette felettem az irányítást, valahol itt követte el a hibát: tulajdon testem eleven gyalázata egyszeriben újra megtalálta bennem az Embert. Különös volt, mintha kívülről láttam volna magam valaki másnak a szemén át: ahogy a pikkelyesedett bőrre néztem, a pengényi karmokra az ujjaim helyén, kezdett derengeni, tán nem csak én képzeltem így. Máskor bizonyosan beleroppantam volna, de ott meg sem rendített már: mivel nem volt mit elveszítenem, nem volt értelme félnem többé.
Mit tettél, te mestermágus?
Dac éledt bennem, az eredendő őserő: egyszeriben rádöbbentem, ki vagyok és önmagamat akartam vissza. Erőtlen próbálkozás volt, mégis siker koronázta: úgy látszott, a hatalmak, melyek uraltak eddig, szerették az igazán morbid tréfákat… netán biztosan túl jól sikerült az a rohadt varázslat.
Láttam magam kívülről, láttam, hogy mi történik – egyre csak nőt a fekete füst köröttem, a lángok immár a mennyezetig csaptak. Nem voltam ostoba, tudtam, mi történik: bevillant végre, mi az igazi átverés az egészben.
ROHADJ MEG ALIESTER! ÉS TE IS EDGAR! HOWARD, MEG AZ ÖSSZES TÖBBI HAGYMÁZAS ŐRÜLT!!! HA MEGTALÁLLAK TITEKET A POKOLBAN, ELEVENEN TÉPEM SZÉT A KIBASZOTT LELKETEK!
Hörögve roskadtam térdre: az iromba test döngve vágódott az obszidián kőpadlónak. A Könyv után nyúltam, hogy apró, kicsi darabokra tépjem szét, de Ő nem ezért vészelte át a századok viharait – ó, ezerszer nagyobb túlélő volt ez annál. Az asztalomon feküdt, becsukva, mégsem érhettem hozzá: eleven tűzben izzottak kopottas csatjai, védelmezőn ölelve körbe a különös bőrkötést – hogy ördög, démon, vagy más rettenet bőre volt az, nem tudom, de tény, a puszta ébredése méteres körben szétmart minden élő anyagot.
Legalább megtudtam, milyen célt szolgáltak a díszek.
Üvöltve vetettem magam az ajtó felé, de nem érhettem el: az idegen erő mintegy ekkora unta meg jelenlétem és titáni mennydörgéssel taszított a sötétségbe. Árnyék vetült reám és gyengeség lett úrrá rajtam: kis idő eltelt, mire rájöttem, miért érzek így – sosem hittem volna, hogy emígyen kezdem el utam a Nagy Büdös Semmi felé. A tisztátalan erő úgy csapott le rám, mintha töredezett falevelet kergetne a tomboló szél: nemigazán pazarolta az erejét finomkodásra, egy menetben kívánt eltörölni. Hogy nem tette, annak gondolom oka volt, istenverte átkozott egy oka: azért a reményt, hogy utána mindenképpen elkárhozok, figyelmes vendéglátóként továbbra is fenntartották nekem.
Feladatot bíztak reám, szent küldetést a méltatlan leköszönésben – az asztalomhoz ülhettem a nagy idézés közepette és szabad kezet kaptam hagymázas merengéseimben.

Szólok, mert engedték, üzenetet hagyok hátra, mert így akarják.
Minden halandó szánalmas szemét, említésre sem méltó mocska széles e világnak, ám ezek közül is kiemelkednek azok, akik kiemelkedettnek hiszik magukat. Rettenetes vágy birtokosai, a Hatalom megszállottai ők, akik azt hiszik, a szent célért mindent szabad és nagyokat pislognak majd, amikor olyan helyre nyúltak, ahová nem szerettek volna.
Ne mond, hogy nem így van, mert én láttam és átéltem, amiről beszélek – ha az Ember erényeit akarod felemlegetni, hadd kacagjak nagyot rajtad a messzi pokolból. Gondolj csak bele, kik vagyunk és miért lettünk ilyenek: hisz, mint minden isten, az Undor Szülöttei is a saját képükre formálják gyermekeiket…
Hát nem látod?
A törtetés, a vágy, hogy többek legyünk, nem más, mint irigység – mi ez, ha nem átok, eleve elrendelés, a bűnbeesés, amiről atyáid beszéltek?
Még mindig nem hiszed?
Nézz rám, te szerencsétlen és próbáld felfogni, mi az, amit látsz! Tudod mit értem el azzal, amire te készülsz? Tudod mit? Ősi titkot, nagy hatalmat, isteni erőt, mi? HÁT NEM! A Nagy Büdös Semmit, azt, barátom! Az egyetlen, ami megmaradt, a felismerés: loptam. Tudós elme, igaz filozófus, beavatott mester? Egyszerű tolvaj csupán. Hogy miért? Mert hiába hittem mást, ember voltam én is: törtető, sikerre éhes és menthetetlenül ostoba!!!
Megloptam a múltat: mind hazugság volt.
Megloptam a világot: egy békés jövőtől.
Loptam magamtól: egy teljes életet.
Ez kell neked, nagyokos? Ez volna a szent cél, ami mindent megér? A hatalom, amiért pusztulni érdemes?
HA-HA!
Tudod mit? Ha nem hiszel nekem, kárhozz csak el nyugodtan… várlak itt a seszázadik bugyorban egy édes kis égetésre, majd alkalomadtán tudatom veled a pontos címet. És akkor megértheted, mit jelent majd így élni (Dicső uram, AZAG-THOTH, Vak Bolond! Örvendezz, még egy barmot szereztem neked!) – hogy milyen érzés, ha azért nyáladzol a boldogságtól, ha penész rohadt a falakra, fekete lidérclángok lobognak mindenütt – künn, a valóság határain túl kéjes kárörömmel üvöltöttek fel CHUTHA átkozott démonai és PHAZUZU, minden fejedelmek hadura ezerfogú vicsort okád a világba, ahogy az Úr harmadik évezredének végnapján a szentségtelen pentagrammában ennen magadba testesül…

-

Súlyos, rezzenetlen csend. Óriási gertyák, imbolygó homály, sok száz évet megélt, repedezett tölgyasztal középütt.
Hat alak köröttük, hat fekete köpeny: hat mozdulatlan, tünékeny árny.
Kezeikkel egymást fogják, szívük még szaporán is egyszerre dobban: bármit is mutattak korábban, sápadtan és kimerülten dőlnek a falnak most.
Várnak.
A szeánsz vége rengeteg erőt emésztett fel: sok idő eltelik, mire a vezér ficsúr kisöpri a véres tincseket halottsápadt arcából és megszólal.
- Megidéztük… éreztem. Hallotta valaki a szavát?
Fehérebb voltam, mint a többiek és kár titkolnom, remegtem: ahogy a fóliáns kihúnyó rőt izzásába néztem, rettegő elmémből önkéntelen bukkantak elő a szavak …
Meghalni nem halhat meg az
Mi örökkétig áll
Számlálatlan korok során
Enyészik, a Halál.
NEMIGAZ! EZ KÉPTELENSÉG!
Társaim egyike, megerősítést várva nézett körbe rajtunk – senki nem akadt, aki igent mondott volna.
- Nem. Egyikünk sem.
Szólni akartam, de képtelen voltam reá. Nem jött ki hang torkomon.
Egyre csak az asztal közepét bámultam és felrémlett előttem az ódon fóliáns – alkimista barátunk szerint tisztátlan vérből íratott minden egyes szava. Eszembe ötlött, amint reátaláltam és egyre csak átkoztam azt a napot…
A legkülönösebb dolog, amit loptam? Egy hóember.
Éjfél. Pompázatosnak tűnt: magas, fehér némaság
A téli hold alatt. Kellett nekem, egy társ,
Hideg elméjű, mint a jégdarab az agyamban.
és a következőt is, amikor az istenkísértő társaság elé tártam elméletem, a különös versről és zavaros fordításáról…
- Különös? És miért?
- Mert kódolva van te nagyokos.
- Na persze. Ez baromság.
és okádni tudtam volna, amikor bevillant, milyen büszkeség és a gőg öntött el, midőn egyetemünk egy közel-keleti – tán mór, tán abesszáni arab – hallgatója tűnődve meredt az ősi pergamenre és a verset olvasva egy rég letűnt nyelv szavait suttogja magában…
TE OSTOBA! EL FOGSZ KÁRHOZNI, ISTENBARMA!
s megragadt fejemben egy pillanat, a szeánsz utáni ocsúdás első pillanata, midőn felnézett az iszlámtagadó: fáradtan, a végsőkig kimerülve, mégis halovány, elégedett mosollyal vértelen ajkain és hirtelen megértettem, mi volt az, amit a látomásom mondott… hogy mit jelent embernek lenni és miért az örök kísértés.
KIVÁLASZTOTTÁK! MÁR KIVÁLASZTOTTÁK!
Akkor és ott nyögve zuhantam a kőpadlóra. Egy világ omlott össze bennem… csak az az átkozott, fullasztó sötét és a sok mohó lidércláng maradt…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához