LFG.HU

Mayer István
novellaCimkek
“[...] Miután unokaöccse megfújta Oliphant nevű kürtjét, a nagy király serege rögvest ott termett. Ám a sziklaszoros a király s valamennyi főura végzetét hozta. [...]“
 
(Einhard: Frankföld bukása)
 
1.
 
Az úr 1453. esztendejében, május 27-ik napján Konstantin császár az alkonyi fényben a kharisziai kapu melletti falon állt. Az ostromló sereget szemlélte, de a sűrű ködtől alig látszott belőle valami. Az viszont így is látszott, hogy a mórok óriási erőket vonultattak fel Bizánc ellen: ezer meg ezer tábortűz fényét látta a baszileosz. A teljes nyugati iszlám világ Bizánc falai előtt táborozott: mórok, frankok, taljánok, magyarok és a nyugati szláv törzsek harcosai. A császárság kilátásai sötétek voltak: az ostromlók száma sokszorosa volt a városvédőkének, utánpótlásuk szárazföldön egyszerűen megoldható volt, míg a várost a kalifa hajóhada elvágta Anatóliától. De minden bizánci és szövetséges jól tudta, nem adhatják meg magukat küzdelem nélkül: a város a kereszténység legerősebb védőbástyája volt, ha elesik, szabad az út Anatólia és a viszálykodó keleti fejedelemségek felé. Akkor pedig a keresztény világ és Jeruzsálem pusztulása csak idő kérdése.
Joánnesz Jusztinosz, a hérakleioni csapatok vezére a császár mellett állt.
Rhódosz nem küld segítséget. Magunkra maradtunk, Joannész.
‒ Baszileosz, mindaddig van reményünk, amíg a falak állnak. És bár a pogány Orbán ágyúi kegyetlenül zúzzák azokat, még elegen vagyunk, hogy kijavítsuk őket.
‒ És mit gondolsz az égi jelekről: a hold fogyatkozásáról, a titokzatos fényekről a Szent Bölcsesség székesegyháza körül, vagy erről az iszonyatos ködről, holott már csaknem nyár van? Mit jelenthetnek ezek a jelek, ha nem a mi bukásunkat?
‒ Talán azt jelzik, hogy a földieken túl az égi hatalmak is küzdenek egymással. De a kereszt a mi oldalunkon áll, így a Gonosz nem vonhat uralma alá bennünket.
‒ Meg tudjuk állítani őket, ha majd megrohanják falainkat?
‒ Ha Isten úgy akarja, igen. De tudnod kell, felség, hogy bár nem vagyok bizánci, én és embereim az utolsó csepp vérünkig fognak küzdeni a pogány ellen. Ők űzték el őseimet a nyugati Rómából évszázadokkal ezelőtt, ők cserélték évtizedekre félholdra a keresztet Jeruzsálem katedrálisán.
‒ Tudom, Joánnesz. Ám testvéreid, a péraiaik ugyanezt elmondhatják, mégis a bűnös semlegességet választották.
‒ Baszileosz, meg kell értened őket is. Ha Bizánc elesik, és Péra segítette, a mór elpusztítja Pérát és teljes lakosságát is. Ha Péra semleges marad, talán elkerüli ezt a végzetet. És népem nagy része kereskedő: nekik az izmaeliták éppannyira üzlettársak, mint a keresztények.
‒ Tehát Péra sem hisz abban, hogy győzhetünk.
‒ Ha nem bízna benne, nem segített volna az Aranyszarv lezárásában. Ismersz bennünket, hérakleioniakat: számító nép vagyunk, minden eshetőségre készek.
‒ És te, Joánnesz, átállnál a kalifához, ha úgy kívánná érdeked?
‒ Soha, baszileosz, esküm kötelez.
Konstantin és testőrei elhagyták a falakat, majd elindultak a császári palota felé. Alighogy gondolataiba merülve leült, Phrantzész kancellár lépett be a szobába.
‒ Üdvözöllek, baszileosz! Bocsásd meg, hogy megzavartam pihenésed, de nagy jelentőségű ügyről van szó.
‒ Talán árulókat fogtak a falakon belül?
‒ Nem, felség. De talán találtunk egy embert, aki meg tudja fordítani Bizánc sorsát.
‒ Hogyan? Merénylet készül a kalifa ellen?
‒ Nem, Baszileosz. De a Szent Vizsgálóbizottság elfogott egy frank alkimistát, aki a jelek szerint különös dolgokat lát és hall, és úgy tűnik, befolyásolni is tudja az eseményeket.
‒ Egy pogány földről származó ördöngössel akartok cimborálni? Egyáltalán, mit lát az az ember, és mit tud az rajtunk segíteni? Beszélj egyértelműen vagy távozz!
‒ Legjobb lesz, baszileosz, ha magad is megtekinted. Jelenleg a Vizsgálóbizottság fogságában van.
‒ Rendben van, Phrantzész, de ha fölöslegesen pazarolod időmet ezekben a vészterhes időkben, számíts súlyos büntetésre!
‒ Biztos vagyok benne, baszileosz, hogy erre nem fog sor kerülni.
 
A Szent Vizsgálóbizottság palotája Bizánc legdíszesebb épületei közé tartozott, számtalan freskójával akár kedvelt látványossága is lehetett volna a városba látogatóknak, ám aki tehette, elkerülte az épület környékét is. A föld feletti részeken túl a palotához kiterjedt börtönrendszer tartozott, benne számos kínzókamrával. Aki pedig egyszer a Vizsgálóbizottság kezére került, ritkán került ki a katakombákból ép testtel és ép elmével.
Lothar, az alkimista nyugatról érkezett. Noha frank születésű volt, keresztény hitben nevelték: a mórok megfelelő adó fejében engedélyezték a keresztény vallást is, mégsem sokan éltek e lehetőséggel a kalifátusban. Lothar fiatalon Ravennába távozott, ott végezte el a teológiát, majd itt kezdte el tanulmányozni az alkímia kétes tanait. A Ravennai Exarchátus évszázadok óta ellenállt a mór áradatnak, és az idővel Itália területén létrejött kisebb emírségek nem törődtek a bizánci hídfőállással. Az ott élők pedig sokat kereskedtek a mórokkal, gyakran cseréltek gazdát az anyagi javakon kívül kódexek és papírtekercsek is. Az Exarchátus tudománya legendás volt, egyszersmind gyanús is. Aki onnan Bizáncba érkezett, szinte biztosan a Vizsgálóbizottság elé került, különösen, ha az alkimistához hasonlóan egyenesen a császár elé akart kerülni.
A császár érkezésének hírére Lothart megmosdatták, kitisztították sebeit, ruhát adtak rá, majd húsételt tettek elé, hogy tisztességgel álljon helyt a keresztény világ legnagyobb hatalmassága előtt.
Konstantin Phrantzész kíséretében nem sokkal alkonyat után lépett be a terembe, melyet a Vizsgálóbizottság bocsátott rendelkezésükre.
‒ Mondd el, Phrantzész, ki ez az ember, és miben lehetne szolgálatunkra?
‒ Baszileosz, e nyomorult neve Lothar, frank születésű alkimista. Ő nem az aranycsinálást kutatja, de nem az örök életet, hanem a múltba kíván tekinteni, és ebből a célból készített egy förtelmes szagú italt, melyet, ha megiszik, állítása szerint a múlt eseményeinek részese lesz.
‒ Igaz ez, Lothar?
‒ Igaz, baszileosz ‒ nyöszörögte a fogoly. ‒ Egy csatát láttam, ahol szőrruhás pogányok vetik rá magukat keresztény vitézekre, akik szinte mind a szemem láttára estek el. S velük együtt a királyuk is. Magam is ott voltam, de mire engem is megöltek volna, újból a mi korunkba kerültem.
- Miként tettél szert ilyen ördögi hatalomra?
- Tudásom nem a démoni hatalmaktól származik, és feltett szándékom azt a keresztény ügy üdvéért felhasználni. Ezért érkeztem Bizáncba.
- Bizonyítani tudod-e szavaidat?
- Baszileosz, szolgád, Phrantzész látott engem, amikor legutóbb a múltba néztem.
- Igaz ez, Phrantzész?- kérdezte a császár, miközben kancellárjával a folyosóra lépett.
- Valóban láttam. Szeme kifordult, olyanokhoz beszélt anyanyelvén, akik nem voltak jelen. De a legfontosabb, hogy olvasmányaim alapján felismertem a csatát, és úgy vélem, a fogoly segítségével fordíthatnánk a történelem kerekén.
- A mórok a falaink előtt, flottáik a partunk mellett, mindenki cserbenhagyott, aki segíthetett volna. Mit segíthet nekünk egy rég elmúlt csata?
- Ez a csata éppoly döntő volt a kereszténység szempontjából, mint az, amelyet most vívunk falainkon. Lothar azt hiszi, elegendő a múltat látni, és beszámolni róla. Én úgy vélem, meg kell azt másítani, és ha sikerül, vége a mór átoknak, és a kereszténység diadalmaskodni fog Európában.
- Európában? Hiszen évszázadok óta a pogány uralja azt a földet!
- Igen. Pontosan azon csata óta, amelyet az alkímista lát.
- Miféle csata az, és miből ismertél rá?
- Van a móroknak egy régi hőskölteménye, Abdurrahman éneke. Ez elbeszéli, miként győzték le a nyugati földek országait, és hogyan vetették őket a pogány iga alá Abdurrahman cordobai emír vezetésével. A támadást egy csata előzte meg Roncesvalles mellett, ahol a baszk törzsek megtámadták a Karoling utóvédjét. Ebben az utóvédben harcolt Roland, a király unokaöccse.
- Tehát Lothar szemei Roncesvallesba révednek.
- Ahogy mondod, mindaz, amit elbeszélt, erre utal. És erősen gyanítom, hogy valamely főember testébe került, mert körülötte mindenki díszes vértet viselt. Nem maga Roland volt, de közel volt hozzá.
- Miért olyan fontos ez a Roland?
- Mert ő fújta meg elefántcsont kürtjét, az Oliphantot, hogy segítségül hívja a frank derékhadat. És ezután esett el maga a Karoling is, halálával pedig összeomlott a Frank Birodalom. A viszálykodó tartományok pedig hamar a mórok prédájává lettek.
- Mit tehet ez az alkimista, ami segít nekünk?
- El kell lopnia a kürtöt, vagy megakadályoznia Rolandot, hogy megfújja. Így a Karoling életben marad, és a birodalom bizonyára elég erős marad, hogy útját állja a pogánynak.
- Képes erre ez az ember?
- Hiszem, hogy igen. Más választása pedig nincsen, hiszen különben a boszorkányság vádjával kell szembenéznie.
- És mi lesz velünk, ha megváltoztatjuk a múltat?
- Nem tudom, felség. De lásd be, helyzetünk most olyannyira reménytelen, hogy a kereszténység csak ebben bízhat. Hérakleion és Rhódosz messze van, a jeruzsálemi pátriárka az egyiptomi császárral viszálykodik, miközben Hunyadival és a félelmetes frank zsoldosokkal kell szembenéznünk.
- Akkor indítsuk útnak Lothart, és bízzunk egy jobb jövőben!
- Egy jobb múltban, baszileosz. És egy jobb jelenben.
 
Lothar a levegőtlen, forró kamrában állt, körülötte kerámia- és üvegedények egész sora. A kezében egy fogó volt, azzal rázogatta a bögrét, melyben vöröses folyadék melegedett, rettenetes bűzt árasztva. Phrantzész lépett két őr kíséretében a kamrába.
- Ha orrom nem csal, csakugyan az ördöggel cimborálsz, alkimista.
- Az ember érzékei csalókák. hidd el, saját kútfőmből származik e szer receptje, melyet évszázadok tudósainak írása ihletett meg.
- És mégis csodát akarsz vele tenni, betekinteni az elmúltba, megmásítani a megmásíthatatlant. Isten szerepét akarod játszani, ami a legsúlyosabb eltévelyedés.
- Ha valóban így vélnéd, már megégettettél volna máglyán. De nem ezt tetted.
- A pogány móroknál talán még az ördöggel cimborálás is jobb… De ne vedd ezt komolyan, valóban hiszek benned, még ha az egyház tanaiba nem is illik bele munkád.
- Az imént a múlt megváltoztatásáról beszéltél. Eddig ilyet nem tettem, bár éreztem, lett volna rá módom. Mit kell tennem?
- Beszéltél a kürt szaváról a csatában. Meg kell akadályoznod, hogy megszólaljon. Az embert, akinél a kürt van, Rolandnak hívják, ő a Karoling unokaöccse. A királynak nem szabad a völgykatlanba jutnia.
- Meg fogom próbálni, de mit segít ez Bizáncon?
- Nem csak Bizáncot, az egész nyugati kereszténységet megmentheti a tetted, és bízvást reménykedhetsz, hogy az utókor szentként tisztel majd – nem pedig máglyahalált halt eretnekként merül feledésbe életed.
- És te honnan tudod meg, sikerrel jártam-e?
- Ezt neked kellene jobban tudnod, hiszen te fordítod visszájára az idő kerekét. Azt hiszem, ha sikerrel jársz, nem találkozunk többet – de ez mindkettőnknek jobb lesz úgy, s a kereszténységnek kiváltképp.
Lothar a bögrét hideg vízbe helyezte és lassan kevergetni kezdte.
- Tehát elkészült!
- Igen, jó uram.
- Felkészültél az útra?
- Amennyire erre fel lehet készülni.
- Értesítem a császárt. Látni kívánja, amint lelked elhagyja testedet.
 
A császár Phrantzész kíséretében figyelte, amint az alkimista lassan szürcsöli kotyvalékát. A férfi teste remegni kezdett, arca kipirult, az izzadság patakokban folyt róla. Szeme előtt elmosódtak a kamra falai, vakító fényt, majd teljes sötétséget érzékelt felváltva. Majd lovak nyerítését és barbár csatakiáltást hallott. És beszédet, mint a legutóbbi két alkalommal is, kicsit régies, de érthető frank nyelven. Majd látta magát, amint egy lovon ül teljes harci felszerelésben.
A dombokról özönlöttek a kecskebőr ruhás harcosok, a lovashadsereg pedig nem tudott kibontakozni a völgykatlanban. “A kürtös. Meg kell keresnem a kürtöst!” Akit Rolandnak ismertek, alig húsz lépésre volt tőle, övén lógott az elefántcsont kürt. Még védett helyen volt, de az ellenség egyre közelebb nyomult hozzá. Lothar gyermekkora óta nem lovagolt, így nehezen férkőzött csak közel célpontjához. Mire Roland közelébe ért, az már felemelte a kürtöt.
‒ Ne! – kiáltott Lothar.
Roland haraggal vegyes csodálkozással nézett rá: ‒ Hogyhogy ne? Azt akarod, hogy ezek a vadak mindannyiunkat lemészároljanak?
‒ Nem sodorhatjuk veszélybe a királyt!
‒ Megőrültél, Oliver? Hagynád magad legyilkolni? Mit gondolsz, mit tenne Károly, ha értesülne , hogy elesett az unokaöccse? Azonnal idejönne bosszút állni!
‒ És iszonyú veszélybe sodorná magát! Roland, nem magunkat, királyunkat kell védenünk.
‒ Szerinted ez a gyülevész had elbírna Károly legvitézebb lovagjaivall?
‒ Nézz körül, Roland! Itt éppen vitéz lovagok hullanak el tehetetlenül. Mi csapdába estünk, de ez nem történhet meg Károllyal!
‒ Ennek a seregnek viszont én vagyok a vezére, és nem akarom, hogy értelmetlen makacsságom révén kerüljek be a hősi énekekbe. És most megfújom a kürtöt.
Roland ajkához emelte az Oliphantot, de még mielőtt megfújhatta volna, Lothar kardja szegeződött a torkához.
‒ Az ördög szállt meg, Oliver, vagy ezek a tetves baszkok fizettek le? Tedd le ezt a kardot!
‒ Eszemben sincs – mondta Lothar, kardját maga mellé engedve.
‒ Akkor pusztulj!
Roland övére csatolta a kürtöt, majd kardját kivonva rárontott társára. Lothar sosem tudott vívni, így csak szerencséjében bízhatott: hogy véget ér az ital hatása ‒ de akkor Roland belefúj a kürtbe ‒, vagy… De nincs vagy: ő most a frank és a baszk seregnek egyformán ellensége, nincs senki, aki a segítségére siethetne.
Roland első csapását még hárítani tudta, ám másodjára a fiatal vezér kardja mélyen Lothar húsába vágott. Lothar leesett a lováról, kardja kihullott kezéből, iszonyú fájdalom hasított belé, látása elhomályosult.
Roland diadalmasan felkiáltott és megadta ellenfelének a kegyelemdöfést. Keresztet vetett egykori barátja holtteste felett, majd szájához emelte a kürtöt. “Ezúttal nem állíthat meg senki” – gondolta. De tévedett. Épp mielőtt belefújt volna az Oliphantba, egy baszk nyílvessző szelte át Roland torkát.
És Károly nem tért vissza, hogy megbosszulja unokaöccsét…
 
Az úr 1453. esztendejének májusának 27-ik napján Konstantin császár az alkonyi fényben a kharisziai kapu melletti falon állt. Az ostromló sereget szemlélte, de a sűrű ködtől alig látszott belőle valami. Az viszont így is látszott, hogy a törökök óriási erőket vonultattak fel Bizánc ellen: ezer meg ezer tábortűz fényét látta a baszileosz. A Török Birodalom színe-java Bizánc falai előtt táborozott. A császárság kilátásai sötétek voltak: a törökök száma sokszorosa volt a városvédőkének, utánpótlásuk szárazföldön egyszerűen megoldható volt, míg a várost elvágta nyugati szövetségeseitől a szultán hajóhada. De minden bizánci és szövetséges jól tudta, nem adhatják meg magukat küzdelem nélkül: a város a keleti kereszténység legerősebb városa volt, ha elesik, a pogányoké a Balkán, és ki tudja, ki és mikor tudja őket megállítani. Akkor pedig a keresztény világ és Jeruzsálem pusztulása csak idő kérdése.
Giovanni Giustiniani, a genovai csapatok vezére a császár mellett állt.
‒ Velence nem küld segítséget. Magunkra maradtunk, Giovanni.
‒ Baszileosz, mindaddig van reményünk, amíg a falak állnak. És bár a pogány Orbán ágyúi kegyetlenül zúzzák azokat, még elegen vagyunk, hogy kijavítsuk őket.
‒ És mit gondolsz az égi jelekről: a hold fogyatkozásáról, a titokzatos fényekről a Szent Bölcsesség székesegyháza körül, vagy erről az iszonyatos ködről, holott már csaknem nyár van? Mit jelenthetnek ezek a jelek, ha nem a mi bukásunkat?
‒ Talán azt jelzik, hogy a földieken túl az égi hatalmak is küzdenek egymással. De a kereszt a mi oldalunkon áll, így a Gonosz nem vonhat uralma alá bennünket.
‒ Meg tudjuk állítani őket, ha majd megrohanják falainkat?
‒ Ha Isten úgy akarja, igen.
 

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához