LFG.HU

thejackalno1
ismertetőCimkek
Már több mint egy hónapja megjelent a Linkin Park negyedik stúdióalbuma. Eddig ízlelgettük, megrágtuk, végül kiköptük egy “ezt én nem nyelem le” kíséretében. A Thousand Suns korszakalkotó. Korszakalkotóan rossz. Tudjuk, ez nézőpont kérdése, de mi ezen a véleményen vagyunk és punktum. Már a Minutes to Midnight szerelvényei is másfelé robogtak, mint az elődöké, de most még kisiklatni is sikerült ezt a vonatot. Csupa felejthető nóta sorakozik fel egymás mögött és mire elérünk a lemez kétharmadáig, addigra teljesen unalomba fullad. Pedig viszonylag remek a felvezetés. De tényleg csak viszonylag… Áhítozol, hogy elkezdődjön az ének a harmadik trackben, igényled Chester Bennington hangját, ám ekkor jön az arcon csapás. Mike Shinoda zendít rá. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt vele az előző albumokon. A Hybrid Theory és a Meteora nem lenne olyan kimagaslóan jó, amilyen, ha ő nem közreműködik benne. A Minutes to Midnight albumon már hallhatóan többször kerül előtérbe, de a “még belefér” szinten. Igaz, szerintem a Hands held high a leggyengébb eresztése annak a korongnak. Titkon mindenki bízott benne, hogy kiéli magát a Fort Minor keretein belül, letudja az erőltetett rap-et, amit akarva akaratlanul is az arcunkba toltak, és énekesi ambíciója is kielégülnek. Sajnos nem így lett.
 
Minden pillanatban, amikor elkezd énekelni, befúrja magát a gondolat a kobakomba, hogy “ezt most miért?“. Miért kell neki ennyit énekelnie? Miért kell nekünk ezt hallgatnunk, amikor mi az új Linkin Park albumot vártuk? A srácok elmondták, hogy micsoda kísérletezgetések eredménye lett, amit kiadtak. Hogy lerombolták és újra építették folyamatosan a zenekart. Hogy a végső verzió egy óriási hallucináció, és teljesen más hatások érték őket (és elmondottan tették ki magukat más környezeti hatásoknak) mint eddig. Nem egy szimpla stúdióba vonulásról volt itt szó kérem szépen, hanem spirituális zeneszerzés, egy belső kumbayah a lélek tábortüze mellett. Blahhh… reklámszövegnek is sz@r ez, akárhonnan nézzük.
 
Két-három szám van összesen, ami említésre érdemes. A Waiting for the end egy kellemes, lassú summázása egy olyan életnek, amit szívesen elcserélnénk valami másra a vég küszöbén állva. Ez sem a tipikus, régi LP, de mégis klassz. Látszik, lehet jót alkotni úgy is, hogy elszakadunk a gyökerektől. Jó zene, szöveg és ének az alapja. Itt még Mike sem tudja elrontani. Egyszerűen kell bele ő is. Lehet ilyen dalokat írni. Csak nem kell átesni a ló túloldalára, mint ahogy azt a Burning in the skies-ban tették. A refrén ott üt mindent, de sajnos ennyivel össze is tudjuk foglalni a hangzást. Aztán még a Blackout. Remek, bár 2:50-nél érdemes kikapcsolni, mert onnan olyan, mintha egy másik számot hallgatnánk. Utoljára a The Offspring Hammerhead c. szösszenetnél éreztem ugyanezt. Az utolsó egy perc igazából valami más, amit csak hozzá csaptak, talán azon az elven, ne legyen túl rövid.
 
Itt még hosszan elmélkedtem, hogy mit lehetne, melyik dalt kellene megemlíteni, de sajnos nem jutott eszembe több. Kidurrant a koncepció album színes, szagos léggömbje és csak az összetöpörödött, nyál ízű lufi csonk maradt utána. Kár érte, mert ettől azért többet vártunk. Szó ne érje a ház elejét, mondjuk el: ők akartak más vizekre evezni, újat alkotni. ilyen szempontból az album a tökéletesség határát súrolja, hiszen sok mindenben nem emlékeztet a régi önmagukra, sikerült nekik, amit terveztek. Ha pedig mint rajongó/műkedvelő/egyszerű zenehallgató csak a régi LP-re vágysz, akkor csalódni fogsz, és gyorsan kidobod a lejátszóból egy remekbe szabott söralátétnek használva a továbbiakban.
 
 
 
 

A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához