LFG.HU

Sümegi Attila
novellaCimkek
Kata keresztbetett lábakkal ül a vörös, puha fotelben, a vékony cigaretta ujjai közt pihen, a füst komótosan gomolyog felfelé, hogy a mennyezet alatt megülő ködhöz csatlakozzon. Festett körmű lábujjai a színpad felől beszüremlő zenére mozdulnak. A főnök kiált, hogy már csak két perce van, de Kata fel sem pillant. Mélyet szív a cigarettából, és a tükör előtt pózoló többi táncosnő seggét bámulja, legalábbis arrafelé néz, ám gondolatai, amelyek egyre szürkülnek és feketednek, mint a hamu a cigaretta végén, másfelé járnak.
A főnök megint szól, ezúttal türelmetlenebbül, ő pedig elnyomja a csikket az egykor fehér hamutálban, és könnyedén feláll. Megigazítja dekoltázsát, kiropogtatja hátát, és a függöny mögött várja meg az előző műsorszám végét.
Kata kisétál a szakadozott plüssel borított színpadra.
Sötétség.
Beszélgetés, pohárcsörgés. Verejték, sör és pézsmaillat. A pára a mennyezeten és a falakon csapódik ki. Kata nem pillant a nézőtérre, az egyszerre felgyúló lámpákba néz. Nem zavarja a fény, fürdik benne.
Teste olyan könnyedén mozdul a zene ütemére, mintha gép lenne, és a hangjegyek irányítanák őt finom elektronikával. Kata baba táncol, suttogja magának. Az izmok összehúzódnak és elernyednek.
A ruhadarabok lekerülnek róla, egyik a másik után, ahogy a koreográfia diktálja – előre megírt program. A fogaskerekek tökéletes olajozottsággal fordulnak egymáson. Kata nem hibázik, sosem hibázott.
A férfiak lihegését, füttyét meg sem hallja. Régen zavarta, régen tetszett, hogy figyelik minden mozdulatát. Felizgatta a gondolat, hogy miképpen néznek rá. Undorodott a gondolattól, hogy miképpen néznek rá.
Ez csak egy munka. Kata baba táncol.
Megszabadult minden ruhadarabtól, a zene a végéhez közeledik. Néhány papírpénz hull a lába elé, felharsan a taps, a fütty, és bőven kijut a mocskos beszólásokból is. Kata baba mosolyog, meghajol, csókot küld.
Úgy tesz, mintha a torz közönségére nézne, a csálé fogakra, a foltos hónaljakra, a sörhasakra, a karikagyűrűkre. Tekintete elsuhan előttük, fölöttük, közöttük. Aztán megakad, elbotlik, és a lány csodálkozik magán, akár a magabiztos futó.
A férfi kalapot visel, ócska, széles karimájú kalapot, amilyet csak régi filmekben látni. A szeme nem is látszik az árnyékban, de Kata sejti, hogyan néz rá. Vonzza a tekintetét. A férfi biccent, és nem történik semmi más, a lány mellkasát mégis forróság önti el. Zavartan, kapkodva hajol meg, lerobog a színpadról, a lépcsőn kis híján lebucskázik.
A főnök kineveti, de a lány fáradtságra hivatkozik. Sietne haza. Menj csak, legyint a férfi, és magához inti az egyik új húst: kövér ujjai a szőke, göndör tincsek közé túrnak. Kata elfordul, nem akarja tudni, nem akarja látni, így is túl sokszor gondol felesleges dolgokra. Összeszedi cuccait, de nem fárad az öltözéssel, csak földig érő, vékony kabátot kap magára, a sminkjét is tessék-lássék törli le fáradt arcáról, hogy halványodjon. A festék mögül áttüremkedik az elmúlt évek összes áttáncolt éjszakája. Munka. Örömtelen, fénytelen.
Köszön, aztán táskáját vállára kapva kisiet a hátsó ajtón, a biztonsági őr valamit a fülébe súg, de ő csak a csípős verejtékszagot érzi, és a fenekét simító lapátkezet. Megborzong az érintéstől, szeme elé villan a kalapos férfi képe. Összeránduló gyomorral lép a csípős késő éjszakába, mert arra számít, hogy az idegen a sikátorban vár rá.
Az ismerős városi zajok megnyugtatják, a távolban fék csikorog, macska nyávog, zúgnak a trafók, az éjszakai őrök tévét néznek. A város sohasem alszik, csak olykor az árnyékok uralkodnak a fény felett.
Kata az utcaköveken kopog. A sikátor kijárata borostyánfénnyel várja. És ott a körút, ahol mindig sétál valaki, ahol mindig elsuhan egy autó, egy éjszakai utazó. Ahol nem érheti baj, mert a kandeláberek elveszik az árnyak erejét.
Újra rendesen veszi a levegőt. Az egyik lámpa ütemesen pislákol, az éjjel-nappali bolt előtt két férfi beszélget. Cigarettáznak, dülöngélnek, gesztikulálnak. Mellettük taxi parkol, az oldalára festett fényvisszaverő sáv fölött felirat: hosszú az út hazáig.
Kata meggyorsítja lépteit, cipője kopogására felnéz a két férfi, tekintetüket tovább ködösíti a szájukban lógó cigaretták füstje. Aztán tovább folytatják. Csak egy lány. Talán már látták is az utcán ilyentájban.
Kata megkérdezi a sofőrt, hogy el tudná-e vinni. Az csak egy pillantást vet rá, és bólint. Mogorva ember, borostás, szeme alatt táskák, haja rendezetlen, mintha nemrég feküdte volna el a frizuráját.
Indulnak, suhan a város. Kata fáradt, keresztülnéz a fényeken, az árnyakon, a reklámokon. Halk zene szól, meleg van, a lány szeme elnehezedik, de tudja, hogy nem szabad elaludnia. Magát látja, ahogy táncol. Kata baba táncol, és közben mosolyog, élvezi, amit csinál. Ez nem ő, csak egy álomlány, a férfiak mocskos fantázialénye. És akkor feleszmél, hogy ő is a nézőtéren ül. Hátranéz. A kalapos férfi ott ül hátul, ahol korábban is. Biccent.
Szépen táncolsz, mondja rekedten a taxisofőr. Kata megrázza a fejét, mintha nem értette volna a kérdést. Szépen táncolsz, hallja megint.
Ismeretlen házak. Romos épületek, kiégett autók vázai, túlcsorduló szemetesládák, üvegekből, zacskókból, ételmaradékokból összeforrt bűzfolyam. A lámpák távoli fénye nem ér ide, csak a taxi világítja meg a darabos aszfaltot, a szétrebbenő, bagzó macskákat.
Hol vagyunk, kérdi Kata, aztán hangosabban megismétli, és még egyszer. Remeg a hangja. Hazaviszlek, kuncogja a férfi, arca árnyékba borul. Kata felismeri. Csak a kalap hiányzik a fejéről, de az álla, a szája, az orrnyerge és a vonásai ugyanazok. Hogyhogy nem vette észre korábban? Hogy lehetett ennyire vak? A fények, az elmosódó feliratok, a szétcsúszott város. Hányingere van, megfordul vele a világ. Minden sejtje üvölt, tiltakozik, de képtelenek az összefogásra, és teste bénultan ül, rongybabaként tűri, hogy a férfi kirángassa, és az utcára penderítse.
Kata baba táncol.
A lány megszédül, megbotlik egy fekete, tömött szemeteszsákban, és a rothadó mocsokba zuhan. Hazaérkeztem, gondolja groteszk módon, és úgy bámul elmosódott sminkje mögül a közeledő férfira, mintha régóta ismernék egymást. Akár a szeretők.
Kata a színpadon vetkőzik. A férfi durva mozdulatokkal tépi le róla a ruhát, reccsen, nyúlik az anyag, végül megadja magát. A követelőző tekintet egyre torzul, ahogy a lány bőréből több és több válik láthatóvá. Kata figyeli az elégedett közönséget, a mohó arcokat, a nyáladzó, cicire vágyó csecsemőket. Az ősi vágyakozást.
Táncol és mosolyog, forog, lehajol és végigsimít magán. Ez is csak egy produkció, gondolja, egyszer véget fog érni, a fények majd kihunynak, lemossa a sminket, és babából emberré változik. Ha képes lesz rá egyáltalán.
A férfi felkéri táncolni. Durván, határozottan, követelőzőn. Együtt forognak, összefonódtak, a test és a parazita. Kata nem ilyen műsorhoz szokott, de hát ilyen a világ: a néző kérésének eleget kell tenni.
Mit csinálsz, kérdezi egy hang a függöny mögül. A lány nem hagyja abba a táncot, partnere válla fölött bámul a sötétségbe. Apró parázs izzik fel, egy cigarettavég.
Táncolok, súgja Kata, nehogy az őt ölelő, szuszogó férfi meghallja, de az túlságosan belemerül saját kielégülésébe. Nem, egyáltalán nem táncolsz, mondja a hang, és sűrű, fojtogató füst gomolyog elő a függöny mögül, körbeveszi a táncosokat, eltakarja a közönséget.
Kata felsikolt, a fájdalom elviselhetetlen medencéjében, a könny eláztatja a festéket szeme körül. Fekete csíkokat sír.
A füst körülöttük táncol, szálakra bomlik, összekuszálódik, a távoli fények megtörnek rajta, hol sötét, hol világosszürke. Aztán kék foltok jelennek meg, arccá formálódnak, szem, száj, kiáltásra nyíló, haragos száj.
A füstember azt üvölti, hogy hagyja őt békén, de Kata táncpartnere nehezen ocsúdik. Csak borostás arcát fordítja el, de nem száll le a teste alá gyűrt lányról. Kata üveges szemmel néz előre, nem mer gondolkodni, nem mer megszólalni, csak ő van most, és a fájdalom. Szeme sarkából látja, hogy a füst alakot ölt, szürke öltönyös férfivá sűrűsödik, a halovány ajkak között parázsló cigaretta.
Megragadja a táncpartnert, és az utca túloldalán álló konténerek közé dobja. A férfi öblös kondulással érkezik meg, csontja reccsen, sziszegve próbál talpra állni. A füstember nem engedi, azonnal ott terem, gomolygó öklét a férfi szájába gyömöszöli, és az hiába próbálja megragadni az elmosódott öltönyt, a légnemű agyagon átsiklanak ujjai.
Fuldoklik, rúgkapál, nem kap levegőt.
Kata szenvtelenül nézi. Ruhája maradékát lába közé gyűri, ráül a sarkára, arcát törli, de közben végig a taxisofőrt figyeli, miképpen rúgja az utolsókat. Mint egy állat, úgy csapkod maga körül, arca vörösödik, kékül, nyakán kidagadnak az erek, ádámcsutkája fel-le jár, inni akar, de nem tud.
Néhány perc az egész, és a műsor véget ér. A közönség tapsol.
A füstember felsegíti Katát, félig szívott cigarettáját a lánynak adja. Arra kéri, vigyázzon magára, és ráadja elszakadt kabátját.
Köszönöm.
Magadnak köszönd. A táncodnak. Ha kellek, csak táncolj, és én eljövök.
Kata szeretné megjegyezni a férfi vonásait, de azok folyton szétfolynak, örvénylenek, akár a cigarettából gomolygó füst. Aztán a megmentő szétbomlik, az ég felé kígyózik, és elenyészik a külváros rothadó levegőjében.
Mire felkel a Nap, Kata már otthon ül a konyhában, az ablak előtt. Lemosta már a sminket. Nézi a háztetőn kúszó fényeket, kávézik, és rágyújt kedvenc cigarettájára. Szereti az ízét, ahogy a füst kitölti a száját, nyelvével játszik, végigsimítja légcsövét, kitölti tüdejét.
Lehunyja szemét, és együtt táncolnak. A baba és a füst.

A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához