LFG.HU

HammerTimeCafe
Keszeg
RPGCimkek

Az eső halkan dobolt az ablakon. A férfi egy díszes lámpás fényénél épp egy híres dalnok legendás harcát mesélte az ágyban fekvő, 10 éves kisfiúnak, mikor a távolban gyereksírás hallatszott. A férfi csókolt lehellt a gyermek homlokára, majd eloltotta a lámpást. Sietős léptekkel indult meg az alsó szintre.
A ház 3 szintes volt, egy Gorviki kisváros tengerpartján feküdt, szinte egybeolvadt az alapját adó sziklákkal. A hullámok vihar idején a ház falait mosták, a női beszéd és a babasírás mellé ennek hangja keveredett.
- Kisfiú. – közölte a hírt a bába a szobába lépő férfivel.- Szép, és egészséges.
A férfi karjaiba vette a gyermeket. Alaposan megnézte magának, mint aki árut vizsgál, majd fáradtan pihegő felesége kezébe adta.
- Mit szólsz a Melvinhez? – kérdezte a nő.
- Legyen. – válaszolta szűkszavúan a férfi, majd megcsókolta a nőt, és távozott a szobából.

7 év telt el azóta, és a kis Melvin szépségéből és egészségéből semmit nem veszített. Épp ezért furcsa látványt festett a család mindig szipogó írnoka mellet. Az írnok épp az aznapi leckéből feleltette a fiút, pyarroni nyelven mondott mondatokat kellett Melvinnek gorvikira fordítani. A ház könyvtárában ültek, a tengerre néző ablak mellett, és a fiú ki- kitekintgetett a háborgó Óceánra. Az írnok komoran csóválta a fejét, de nem szólt semmit, hisz` a fiú minden mondata tökéletes volt. Halk kopogás hallatszott, majd kinyílt az ajtó, és Melvin anyja lépett be rajta.
- Mély hódolatom, Nemesasszony! – pattant föl az írnok, mélyen meghajolva a nő előtt.
- Üdvözlöm, anyám! – köszönt Melvin, nehezen szakítva el tekintetét az Óceán felett gyülekező viharfelhőkről.
- Szia tökmag! – pattant elő anyja háta mögül az idősebbik fiú, apró csomagot tartva kezében. – Boldog születésnapot! – mondta, és ezzel átnyújtotta öccsének az ajándékot.
A kisebbik fiú mosolyra húzta a száját, letette a csomagocskát az asztalra, és az anyjára nézett:
- Apám?
A nő sóhajtott, közelebb lépett, és megsimogatta a fiú haját.
- Fontos üzleti ügyben tárgyal, nem tudott itt lenni. De üdvözletét küldi, és… – kivezette a fiút a folyosóra, a ház fedett udvarában legelésző csikóra mutatott – …ezt.
Melvin pillanatokon belül elfeledkezett mindenről, és az udvarra szaladt. Anyja halvány mosollyal nézte, ahogy eltűnik a lépcsőn.
- Hogy megy Melvinnek a tanulás? – fordult a könyvtárban az idősebbik fiúval beszélgető írnokhoz.
- Meglepően jól, asszonyom! Korához képest feltűnően nagy az ismerete a nyelvek terén. Csakhát más tanulmányok irányába nem nagyon tudom terelni. – a férfi egy könyvet vesz elő a háta mögül. – Ezt találtam a Heraldika könyv alá rejtve.
A nő a könyv borítóján a “Legendák és Enigmák” címet kibetűzve megcsóválja a fejét:
- Köszönöm, hogy így igyekszik, majd beszélek vele. Gyere, Michael! – szólt az idősebbik gyermekének – Fél óra múlva vívóleckéd van.
Az írnok becsukta utánuk az ajtót. Összepakolt az asztalon, ösztönösen végezve a megszokott mozdulatsort. A könyvet a fiú többi holmijával együtt az ablak mellé tette, ráelyezte Melvin ittfelejtett ajándékát is. – Majd holnap megbeszélem vele. – mondta csak úgy, magának.

A 7 éves fiú soha nem örült még semminek úgy, mint a kiscsikónak. A ló is élvezte a vele egyidős embercsemete társaságát, vidáman bökdöste fejével a fiút. A gyermek alig várta már, hogy hátára ülhessen.
- Elmehetek vele lovagolni? – kérdezte anyjától, aki épp most érkezett az udvarra.
- Most nem, kisfiam, vihar készülődik.
A fiú szomorúan hajtotta le fejét, megsimogatta a lovat, és a fülébe súgta:
- Holnap gyorsabbak leszünk a szélnél!
A ló vidáman nyerített egyet, mint aki megértette az üzenetet, és hagyta, hogy a szolgák elvezessék az istállóba. Melvin és az anyja pedig kézenfogva indultak, hogy elfogyasszák az ünnepi ebédet.

A nő erőteljes kopogtatásra ébredt.
- Ki az?
- Asszonyom! Azonnal jönnie kell! – hallatszott a lakáj remegő hangja.
5 perc múlva a nő a ház kapujához ért, ahol a lakáj már várta.
- Ki van itt?
- A férje, asszonyom. És egészen furcsa emberek hozták.
- Hozták? Dehát mi történt vele? – kérdezte, és közben már nyitotta is az ajtót. Az ajtó túlodalán egy sötét köpenyes alak állt, mögötte 2 másik, akik az eszméletlen nemesurat tartották.
- Igen, ki maga, és mit csinált a férjemmel? az asszony háta mögött feltűnt idősebbik fia, kis gyakorlókardját tartva kezében, készen arra, hogy akár az élete árán is megvédje anyját a bízalomkeltőnek nem igazán nevezhető alakoktól.
- Le kellett, hogy “nyugtassuk” a férjét, nem tudott veszíteni.
- Veszíteni? De hát mit…
- Inkább odabenn beszéljük meg ezt, nem kívánhatja tőlünk, hogy itt álljunk ebben az ítéletidőben.
- Elnézést, fáradjanak beljebb!

A nő magába roskadva ült a nappaliban. A hírek annyira lesújtották, hogy az eszméletvesztés határán állt. Forró teája érintetlenül hevert az asztalon, a mellette lévő fotelben a férje gubbasztott, kezében egy vértől ázott ruhadarabbal törölgette homlokát. Nem néztek egymásra, sem a résnyire nyitott ajtóban leskelődő gyermekeikre, mintha nem tudnák, hogy jelen vannak.
- Az ura tudhatta volna, hogy nem tud játszani. Sajnáljuk, hogy ez történt, de a becsület úgy kívánja…
- A becsület, persze, tudom… – a nő hangját alig lehetett hallani. – És mindent elvisznek?
- Nem viszünk el semmit hölgyem, minden itt marad, csak önöknek kell távozniuk.
- Mennyi időnk van? – kérdezte a nő, belefáradva már abba is, hogy vitatkozzon.
- Reggelig össze kell pakolniuk mindent, amit szeretnének elvinni.

A két fiú közül csak a fiatalabbik értette, miről van szó. A harcokon, és izzadságszagon nevelkedett idősebbik fiúnak a “jelzálog” és a “csőd” szavak nem jelentettek semmit. Melvin röviden így válaszolt bátyja értetlenkedő kérdéseire:
- Elvették a házunk, elvesznek mindent! – az utolsó szavakat már kiabálta, és sírva szaladt el a folyosón. Szüleik halkan elhagyták a nappalit, és szobáik felé indultak.
- Majd csak lesz valahogy! Túléljük, mint annyi mindent eddig. – támogatta lelkileg is elgyengült férjét az asszony szavakkal, melyeket maga sem hitt el.
- Hogy tehettem? Hogy jutatthattalak idáig titeket? – motyogta magába roskadva a férfi.

A szél hevesen fújt. A családfő nyitott ablaknál ült, mellette egy üresen tátongó utazótáska. Szemei furcsán csillogtak, messze járt már Ynevtől. Néhány hosszú percig csak nézett maga elé, majd bólintott és fölállt. Az ablakon kívűl már kibontakozóban volt a vihar, a tenger hatalmas hullámokat vert fel -a pár órával ezelőtt még nemesi- ház falára. A férfi fölállt az ablakpárkányra, szinte hallotta, ahogy a hullámok hívják: -Ugorj! Menekülj! Ugorj!…- És ugrott.
A nő félve kapta fel a fejét. Mintha kiáltást hallott volna… Csak a szél zúgott? Összeszorult a szíve. Nem, nem a szél volt. Fölugrott, és a másik szobába szaladt. Az ablak tárva-nyitva. Férje sehol. A nő sírva a földre omlott.
Az idősebbik fiú egy újabb kihívásnak, érdekes tapasztalatnak fogta föl az eseményeket, fütyörészve pakolt, anyja tanácsát a szeme előtt tartva. “Csak a legszükségesebbeket”. Könyveit ledobálta a polcról és féltve őrzött titkát, egy furcsa, levél alakú kardot emelt le a polcról. Táskája legaljára helyezte, majd rádobálta néhány ruháját, melyek a legjobban segítették mozgását, ha harcolt.
Melvin lázasan keresgélt. Már az egész szobáját felforgatta, egyetlen könyv után kutatva. Ekkor villant fejébe a felismerés: A könyvtár! Biztos ott felejtette. Szélsebesen szaladt az alsó szintre, de az ajtót zárva találta. Egy pillanatig sem hátrált meg, nem először ment be titokban a helyiségbe. Az ajtónyitási trükköt még az egyik szolga tanította neki, semmivel sem tartott volna tovább bejutnia kulccsal sem. Az szobát villámlász fénye világította meg, és egyből észrevette az ablak mellett heverő könyvet, és a tetején a kics csomagot. Gyorsan bedobta őket a táskájába, és másfelé vette az irányt. Az istállóban a lovak nyugtalanok voltak, érezték a vihart, és érezték, hogy még nincs vége. Melvin a csikóhoz szaladt, és boldogan vette tudomásul, hogy ott van a helyén.
- Mit keresel itt? – kérdezte egy mély hang. A fiú megfordult, és egy fekete köpenyes, szakállas alakot látott az ajtóban.
- A lovamért jöttem. – felelte bátor hangon.
- A lovak maradnak! – férfi hangja nem tűrt ellentmondást, és Melvin szeme elhomályosult, mikor arra gondolt, hogy elvehetik tőle a kiscsikót. Lehajtott fejjel indult a kijárat felé, kezei közben lázasan kutattak valami után. A csomag került keze ügyébe, amit a testvérétől kapott. Ahogy végigsimított rajta, érezte, hogy egyik vége hegyes. Egy tőr! Jutott el a fiú tudatáig. Eszébe jutott, hogy bátyja egyszer elszólt valamit arról, hogy ha majd elég érett lesz hozzá, megtanítja harcolni. Villámgyorsan megragadta a markolatot, és gondolkodás néllkül, úgy, ahogy volt, becsomagolva a köpenyes alak lábába vágta. A mozdulatot még a testvérétől leste el, és bár ügyetlen volt, a düh hihetetlen erőt hozott ki a kisfiúból. A férfi felordított fájdalmában, ahogy a tőr csontig hatolt combjába. Dühösen kicsavarta a fiú kezéből a fegyvert, és a gyermeket a sarokba penderítette.
- Szóval így állunk? Gyilkolnál a lovadért? Na, akkor most megtudod, mi az a vérbosszú!
A férfi kicsomagolt a véres tőrt, sebét elszorította köpenyével.
-Szép munka. A családi címer van a tőrbe vésve? Gyönyörű! Kár, hogy mindez már nem jelent semmit. – a csikó felé vette az irányt, aki félve hátrált be a karámba, érezvén, hogy baj lesz. A köpenyes alak jól megtermett, izmos férfi volt, nem okozott neki gondot a ló letaglózása. Melvinre nézett, aki mindent látva, kész lett volna rá, hogy puszta kézzel essen neki a nála majd` háromszor nagyobb embernek.
- Nyugodj meg, kis barátom. Téged nem tudlak elintézni, de a lovadon példát statuálok. Fölkacagott, majd a késsel levágta a ló egyik mellső lábát. A kisfiú szemét vörös fátyol takarta el. Nekiugrott a nagydarab embernek. A férfi ösztönösen emelte a kezét, későn vette észre, hogy kiütötte a kisfiút. Letörölte a véres kést, a fiú zsákjába rejtette, majd a fiút fölkarolva otthagyta az istállót.
- Az udvaron találtam rá. Beüthette a fejét valamibe, el van ájulva. – hazudta a férfi Melvin anyjának.
- Szegény kicsikém! Jobb is, ha nem látja, mi történik itt!

Egy sötét szobában tért magához a fiú, anyja vizes ronggyal törölgette sajgó homlokát.
- Megölte a lovamat! Az a férfi megölte a lovamat!
- Sss, most pihenj. – nyugtatta az anya.
- Biztos lázálom… – hallotta még Melvin a bátyja hangját, mielőtt újra elaludt

Sosem értették meg. Melvin a tengerparton állt, egy szikla tetején, kavicsokat, hajított a vízbe. Hét év telt el azóta a nap óta, de a köpenyes férfi arcát soha nem fogja elfelejteni. Anyja egy évvel a történtek után meghalt, valami furcsa kór végzett vele. Bátyja ekkor bízta Karak kezeire, aki a helyi tolvajklán megbecsült tagja volt. Melvin sohasem szerette Karakot. Sok mindent megtanított neki, de a fiú nem szeretett meglopni másokat.Bár nem szerette az embereket, tudta milyen érzés, amikor elvesznek valakitől valamit. Igazából utált minden embert. Egyetlenegy férfi tudott a közelébe férkőzni, és ez Jahn, a kócos.
Hah, az öreg Jahn! Már akkor is furcsa, meleg érzés öntötte el szívét, mikor csak tátott szájjal figyelte a tűz mellől. A legelső történetet, is, amit az öregtől hallott, még azt is szóról szóra el tudná mesélni akármikor. De Karak megtiltotta. Jahn-nal is csak titokban tudott találkozni. Karak mindentől elzárta. És ezért kellett most meghalnia Karaknak. A skorpió az ágyában bizonyára megteszi a hatását. És ha igen, akkor semmi nem állhat ő és Jahn útjába. Semmi, és senki.
Melvin egy követ forgatott a kezében. A kő formái kísértetiesen hasonlítottak Karak arcvonásaira. A fiú messzire hajította a követ az Óceánba.

A szobában égettszag terjengett. A gyertya tövig égett. Jahn, a kócos is az utolsó perceit élte meg ezen a világon.
- Látod fiam, mindent megtanítottam már neked ezen a világon. Nincs már itt semmi dolgom.
- Nem, még nem állok készen! – vitatkozott Melvin
- Igen, a te nehéz természeted. Ha rajtad állna, soha nem hagynál meghalni, ugye? Ha érzel valamit, ez iránt az öreg csont iránt, hagysz elmenni!
Melvin arcán egy könnycsepp gördült le. Az öreg megérintette ráncos kezével.
- Igaz, hogy még soha senki miatt nem ejtettél egyetlen könnycseppet sem?
Melvin bólintott.
- Akkor hadd vigyem el ezt utolsó ajándékként!
Melvin hagyta, hogy az öreg lehunyja szemét. Jahn légzése lelassult, majd megszűnt. A fiú betakarta halott mesterét, majd fölállt. A könnycsepp fölszáradt már az arcán, és biztos volt benne, hogy soha senki másért nem fog többé sírni. Eszébe jutott, hogy ilyenkor imádkozni kellene a halott lelkéért, de ő sohsem hitte, hogy lennének Istenek. Így csak magában reménykedett, hogy Jahn beférkőzik a túlvilági bárdok szívébe is. Melvin összeszedte fegyvereit, pénzét, kezébe fogta lantját, és lova felé vette az irányt. Tudta, hogy előbb-utóbb elmegy, hónapok óta bármelyik nap kész lett volna az indulásra. A kijárat előtt egy hangra lett figyelmes. Egy nő csoszogott felé.
- Elmész? – kérdezte Margarita, a klán mindenese
- Igen.
- Visszajössz?
- Nem.
- Várj egy percet.
Margarita egy fényes tárggyal a kezében tért vissza. Melvin furcs nyomást érzett a szívében, mikor meglátta a családi címerrel ékesített tőrt, mely egész életét megváltoztatta.
- Ezt akkor adta a bátyád, mikor itthagyott nálunk. Azt mondta, ha felnősz, keresd meg. Nem az lettél, akire számított.
- Mit tudsz róla? Hol találom meg?
- Nem sokat. Ha igaz, amit hallottam róla, a Vértestvériség tagja lett.
- Köszönök mindent Margarita. Vigyázz magadra.
- Te is vigyázz magadra, Melvin. Ne tegyél semmi olyat, amit én sem tennék. – intett búcsút a nő.

Ezzel Melvin elindult útjára. Célok és tervek lebegtek a szeme előtt: megtalálni a bátyját, a férfit, akinek a kés előszőr ontotta vérét. Végigsimított a könyvön, melyet gyermekkora óta hordozott magával.
- A legendák várhatnak. A vérbosszú nem.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/forum/viewthread.php?tid=235]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához