LFG.HU

Darksheer
novellaCimkek

Halk moraj ütötte meg a fülét, fura visszhang, ami idegenül hatott a penészes falak között.
Visszafogta lépteit, és gyanakodva kémlelt előre.
Kocsikerék zörgése. Káráló tyúk. Emberek.
“Ez valami trükk” – gondolta magában, és érzékeit kiélesítve lépkedett tovább a dohos, földalatti folyosón. A zajok már egészen közelről hallatszottak, néha úgy érezte, mögötte méltatlankodik egy asszony, vagy a fal mellől harákol fel egy koldus.
Megtorpant. Előtte, a néhai Nahaim mester varázslótoronyának romjai alatt kanyargó – istentől és embertől egyaránt elhagyatott – barlangban állt egy létra. és a plafonba illesztett reves csapóajtó mögül tisztán hallatszottak egy nyüzsgő délutáni piac hangjai.
Furcsán üres fejjel állt fel a kövezeten. Körülötte emberek nyüzsögtek, kofák harsogtak, állatok bőgtek, és jól láthatóan ügyet sem vetettek arra, hogy ő épp most mászott elő a föld alól.
Nevetni kellett volna ezen az egészen, de aztán csak kábán elindult a tömegben.
– Mit csinálsz, hé!
A taligaszéles hát, aminek óvatlanul nekiment, egy nagydarab férfihoz tartozott, aki álságos lassúsággal fordult hátra. Olyan lassúsággal, amit általában egy erőszakos mozdulat szokott követni. A Novícius ijedten hőkölt hátra, amikor megpillantotta a vastépte arcot, melynek forradás – cirkalmaihoz egy ijesztő tetovált félszimbólum kapcsolódott. Úgy virított rá az a jel, mint egy nyít fenyegetés.
– Elnézést,…nem figyeltem. – mondta, és igyekezett a lehető legnyugodtabban eltávolodni a réveteg kígyópillantás kereszttüzetüzében.
– Varázstudó…. – károgta felé egy vén amulett – árus kék sátra alól, melyre csillagokat, és érthetetlen jeleket pingáltak. – Gyere ide…olyan portékám van neked, amire minden varázstudónak szüksége van errefelé…
– Honnan veszi, hogy én…
A csupa ránc öreg elvigyorodott.
– Ostoba kérdések helyett jobban tennéd, ha inkább erre figyelnél…rengeteg aranyat ér, de neked olcsón adom…legyen mondjuk…
Egy rojtos bőrrel bevont ócska könyvet tolt az orra alá. Az elején torz, girbegurba rúna díszelgett.
– Ez bóvli! Semmit sem ér…
– Ostoba!!! – károgta az öreg, és kacajától a Novícius hátán végigfutott a hideg.
Öblös agyagurnában botlott el, sülő birkahús émelyítő illatfelhőjéből szédült ki, mikor végre szigethez ért a hömpölygő ember – folyamban. Egy Gárdista körül gyülekeztek az emberek, itt végre kifújhatta magát.
A katona egy rongyokba öltözött nyomorultat tartott a tarkójánál fogva, míves bőrvértjén “E” alakú jel domborodott, egy Griff – fejes címer előterében.
– …lopott, s így elnyeri méltó büntetését.
Hordóhasú, tömzsi emberke várta az elégtételt, kezében még mindig a bizonyítékot szorongatva, egy kis barna cipót, amibe pár perccel ezelőtt még a mohó koldusujjak markoltak, mély nyomot hagyva a meleg kenyérbélben.
Mindennapos jelenet volt, a gárdista ruhája, címere mégsem volt neki ismerős. Nekilátott hát, hogy külső jegyei után a belső jelzéseit is szemügyre vegye. Elfordította tekintetét a durva férfiról, és igyekezett megtisztulni a körülötte nyomakodó bűzös, testmeleg befolyásoktól.
Rányitotta belső szemét a környezetére, és keresni kezdte vele a katonát.
Nem talált semmit. Kongó üresség, semmi.
Kinyitotta a szemét, és tekintete egyenesen a rámeredő gárdistáéval találkozott.
Körülötte forrongott, felélénkült a tömeg. Termetes férfi kiabált a tömegből.
– Miért büntetik a szerencsétlent?! Nem elég büntetés neki, ahogy él?
– Jó volt, amíg élezte a kardodat, mi? Most hogy már járni is alig tud, éhen dögölhet! – sivította egy asszony
– A törvény azt mondja: aki lop, meg kell büntetni! – harsogta borízű hangon a gárdista
– Károm van! Elégtételt követelek! – rikoltozta a kereskedő elsősorban a katonának, felmutatva az összekoszolt, szaggatott kenyeret, majd a földre hajította.
– Majd a varázsló jobban tudja a törvényt, mint te! – replikázott az asszonyság – Tanult ember, tőle halljuk a törvényt!
A gárdista már nyúlt a kardjához, ám erre megnyugodott, és elengedte a szerencsétlen öreget.
Mindenki a Novíciusra bámult. Olyan volt, mint egy rémálom.
Eleven erőként érezte a tömeg indulatait, nem tehetett ellene semmit, tétován előrelépett.
Az öregnek felcsillant a szeme, és úgy kapaszkodott a Novícius személyébe, mint utolsó remény szalmaszálába.
– Nem tehetek róla, uram, nagyon éhes voltam… – hadarta szinte azonnal – …kifizetem amint lesz annyi pénzem, esküszöm…
– Mi történt pon… – kezdte
– Nekem nincs bajom ezzel a szerencsétlennel, de addig valaki kártalanítson. – mondta a kereskedő. A tömeg zúgolódott, ő pénzért kotorászott a zsebeiben, de nem talált semmit, a gárdista pedig bizalmatlanul fürkészte közben. A vén koldus közben valószínűleg felismerte, hogy szabadítója még sincs a helyzet magaslatán, mert közben belevetette magát a tömegbe, és menekült. A gárdista utána vetette magát, a kereskedő üvöltözött, ő pedig gyorsan eltűnt a tülekedésben.
Kétségbeesetten kereste a lejáratot a barlangba, de hamarosan ráébredt, hogy bolyonghat álló napig, teljesen eltévedt a felfordulásban. Egy sátor ponyvája alá húzódott, amikor meglátta a gárdistát, amint az csörtet felé a tömegben. Zúgó fejjel próbált beljebb húzódni, de már késő volt, a katona szeme fogva tartotta.
“Ez egy rémálom” – suttogta, és lehunyta a szemét. Elképzelte, mennyi ideje van még, amíg a darabont odaér hozzá, és megpróbálta rendezni gondolatait. Visszapörgette az elmúlt eseményeket, kezdve onnan, amikor rátalált a rejtélyes feljáróra. Résnyire nyitotta a szemét, és egész közelről látta már a katonát, talán a kereskedő kárát akarta rajta behajtani, talán még be is zárja, talán valami rosszabb. Újra és újra végigfutott az elmúlt óra eseményein, mint egy feladványon, és fura módon érezte, hogy valami újra és újra ismétlődik. A katona félrelökdöste a sátor előtt nézelődő embereket, és már a mellén viselt címert is látni lehetett, ahogy markolaton pihenő kézzel eléje lépett.
És ekkor összeállt a kép.
A tetoválás a torokmetsző arcán. A torz, hiányos értelmetlen rúna az amulett – árus könyvének elején.
És az E alakú jel a katona címerén, ami nem is E, hanem….
Fejében a három töredék egésszé állt össze, és fénylő bizonyosságként élt benne a jel, hiszen tudta, minek a szimbóluma, és tudta azt is, mi az ellenszere. Mély levegőt vett…..
És dohos földalatti levegőt fújt ki. A barlangjáratban állt újból, előtte a reves létra, amely nem vezetett sehová. Mohos szürke góc mozgolódott a sarokban. Egy penészes köpenybe burkolt alak ült a fal mellett, és a Novícius közelebb lépve rémülten bámult az amulett – árus ránc – vigyorba torzult arcába.
Az öreg talán mondani akart valamit, elméje körül azonban szorosra húzódott a láthatatlan mentális béklyó, és az üveges szemmel hanyatlott hátra a sziklafalnak. Megtette kötelességét, már nem volt rá szükség. Feje lebicsaklott, és kifejezéstelen tekintettel meredt a sötétbe, ami a következő próba felé haladó Novícius lépteit visszhangozta a mohos falak között.

_______________________________________________
Magus mailing list Magus@kapu.hu

http://mail.kapu.hu/mailman/listinfo/magus


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához